7. rész: Eren Jäger utódja

Hi, minna!^.^

Meghoztuk a következő részt. Ez (szerintem) elég hosszúra sikeredett.

A képeket én csináltam, és ezentúl lesz olyan, hogy 1-1 részbe beszúrok ilyen pillanatképeket (mert miért ne?)

Jó olvasást kívánunk nektek!♥

7.

Eren Jäger utódja

Nero

            Mimivel szinte riadtan és izgatottan néztünk össze, majd elkomorultan a kezemhez nyúlt, amit megszorított. A szemembe nézett és némán megbeszéltük, hogy „Mindent bele!” és „Ne halj meg, nem hibázhatsz!”. Ezután összenéztünk Stefanékkal is, akik szintén ránk néztek.

- A Hadnagyékat is látom már – hunyorgott Dorian előre, miközben Sasuke döngette alattunk a talajt, ahogyan felénk közelített hatalmas óriás testével. Pár másodpercre még én is elbambultam rajta, szinte hevesen vert a szívem, ahogyan arra gondoltam, hogy van reményünk. Aztán megráztam a fejem, hogy a csatára koncentráljak.

- Készen álltok? – kérdezte Stef, gesztenyebarna szemét végigfuttatva rajtunk. Szája szélén egy csúnya seb éktelenkedett, amiről az imént durván letörölte a vért, a kézfejével.

- Én már a születésem pillanatában kész voltam! – húzta ki magát Dorian, egy öntelt vigyorral.

- Azért csak óvatosan – nézett fel rá a bátyja.

- Jól van már, anya – legyintett az öccse lazán, majd követte a sörtét és a csapatát.

- Odafigyelni! – rázta meg Stefan a mutató ujját (nekem és Miminek), majd követte Doriant.

- Gyerünk – rugaszkodott el Mimi a tetőszéléről és már a levegőbe is süvített. Lenéztem a kificamodott csuklómra. Gyorsan felmértem, hogy merre tudom hajlítani és merre nem, majd én is követtem a bajtársaimat. A Rendellenesek hamar szagot fogtak és ők is megindultak Sasuke felé, nekünk pedig az volt a dolgunk, hogy megvédjük őt. Miközben háztetőről háztetőre ugráltam és az indáim meg gázpalackom segítségével szeltem a levegőt, a szemeimet az ellenségeken tartottam.

- NEM FIGYELNEK RÁNK!! – ordította egy idősebb katona, gyöngyöző homlokkal.

- HÁT GONDOSKODJATOK RÓLA, HOGY ELTERELJÉTEK A FIGYELMÜKET!! – ordította hátra a sörte, majd előrébb sietett. Bemértem egy tíz méteres célpontot, majd felé lőve az indámat, megperdültem a levegőbe és, amikor fölé röpültem, a vállába lőttem a másik indát és felé közeledve, kiszeltem egy hatalmas cafatot a nyakszirtjéből. Gyorsan elhúztam onnan, az óriás pedig gőzölögve és holtan rogyott össze, aminek következtében elállta az útját az utána rohanó másik kettőnek. Amazok elestek benne és, amíg a földön vergődve ordítottak, a Mendez testvérek egyenként végeztek velük. Mind a ketten az egyik óriástetemre ugrottak, majd összepacsiztak. Közben felettük Mimoza suhant fel a levegőbe és egy nagy csatakiáltással, megperdülve a saját tengelye körül végzett egy másik óriással, amelyik vészesen közeledni kezdett egy háztömb felé, majd nagy robajjal bedöntötte azt maga alatt és a téglák martaléka lett a gőzölgő holtteste. A cserepek hangosan törtek be a csizmám alatt, amikor megálltam egy percre, hogy megmasszírozzam a csuklómat. Nehéz így fogni a pengét, ha a kezem nincs a helyén.

Eközben Stefanék elszáguldoztak előttem, én pedig egyből követtem őket, hiszen nem maradhatok le.

- NERO! – fordult félig hátra Dorian, átnézve a palástja fölött – Mimié az első, enyém a jobb oldali, Stefané a bal oldali a tiéd pedig az, ami itt van középen!! Figyelj, mert oszolni fogunk!!!

- Rendben!! – húztam össze a szemöldökeimet koncentrálva. A következő pillanatban Mimi feljebb szökött az égen, és az előbbi mutatványát megismételve lesújtott, majd hatalmas vérmennyiség fröccsenését láttam, aztán hirtelen Stefan és Dorian ellentétes irányban tértek ki a szemeim elől, nekem pedig elém tárult a célpontom. Nem is haboztam, egyből felrántottam X alakzatba mind a két pengémet és vészes gyorsasággal közeledtem az óriás gyengepontja felé. Miközben kiszeltem a nyakán a húst, a csuklómba bele nyílalt a fájdalom, aztán ahogyan oda akartam kapni, a pengém bele gabalyodott a palástomba, így egy szép nagy, béna, ügyetlen csattanással zuhantam neki az egyik háztetejének. Nyöszörögve támasztottam meg magam az ép kezemen és próbáltam elnyomni az esés által okozott fájdalmakat, miközben realizáltam, hogy nem lett komolyabb bajom azon kívül, hogy a jobb halántékomról vér kezdett folyni, végig le az arcomon.

- A kurva életbe – sziszegtem hót idegesen, miközben fél térdre tornáztam magam. Ilyen öltözékbe olyan nehéz küzdeni. Ekkor valami nagy erővel suhant el mellettem, kis híján majdnem lezúgtam a tetőről. Az elsuhanó alak utószelét egy hatalmas nagy óriásordítás követte, s amikor felkaptam a fejem, láttam, hogy Sasuke tör utat magának, ahogyan a falhoz közelít.

- SZÖSZI TE MEG MIT HENYÉLSZ OTT?! – hallottam meg Narou hangját valahonnan.

- NERO, JÓL VAGY?! – hallottam meg Naokiét is.

- IGEN! – intettem a levegőbe, bár nem láttam őket sehol, de valamiért erőt adott és megnyugtatott a tudat, hogy ők is itt vannak. Kifújtam magam és az állam alá, a palástom gombjához nyúltam. Egy gyors mozdulattal kigomboltam, majd lerántottam magamról és félre hajítottam.

- NERO! – hallottam meg a Hadnagyot, aki a velem szembe lévő háztetőre  ugrott – MI A FENÉT CSINÁLSZ?! – kiabált le, miközben lekaptam magamról a mellényemet is és azt is félre dobtam.

- ILYEN ÖLTÖZÉKBEN LEHETETLEN HARCOLNI! – kiáltottam vissza, s az ingem ujjait feltűrtem a könyökeimig.

- VEDD VISSZA! AZAZ EGYENRUHÁD!! – hadonászott a kezében lévő pengével.

- Aaahhh – egyenesedtem fel egy nagy, megkönnyebbült sóhajjal, figyelmen kívül hagyva, amit mondd – Sokkal jobb – ráztam meg a felső végtagjaimat elégedetten. Sokkalta kényelmesebb és könnyebb mozgást nyújtott ez, hogy megszabadultam a feleslegtől.

- NERO!!

- HADNAGY, EGY CSATA KÖZEPÉN NEM AZ EGYENRUHA FOG MEGMENTENI!! – zártam le ennyivel és meg sem várva a hülye válaszát, elhúztam onnan a csíkot. Chh… Ezen kiakadni. Nem most van itt az ideje, hogy ezen kiakadjon az ember… Lélekszakadva siettem Mimiék segítségére, akik már Sasuke után eredtek, ugyanis végre elérte a falat és megkezdte a feladatát. Akkora hévvel és erővel ásta ki a földet, hogy majdnem elbambultam zuhanás közben. Közben persze akadtak óriások, akik ráugrottak és megtámadták, de Sasuke óriáserejével megölte őket. Eközben persze mi, katonák is segítünk neki.

- OTT JÖN KETTŐ!! – mutattam egy irányba, ahol egy hat és egy tíz méteres közeledett.

- ONNAN PEDIG HÁROM! – mutatott Dorian az ellenkező irányba – GYERÜNK!! – indult meg a Silverman ikrekkel elintézni azokat, Mimivel pedig mentünk a másik kettő felé.

- EZ ITT AZ ENYÉM, NERO! – süvített Mimi a hat méteres felé.

- AMAZ PEDIG AZ ENYÉM! – vettem az irányt a tíz métereshez. Felszaltóztam a cserepekre, majd elkezdtem rohanni felé. Ki is szúrt egyből és a hatalmas benga karját lendítve, lecsapott elém, így a ház hatalmas robajjal beszakadt. Az indámat még időben a karjába lőttem és körbe fordulva rajta, felugrottam a tetejére, majd egyenesen szaladni kezdtem felé. Elrugaszkodtam és egyenesen a fején, kézen állásból dobtam egy szaltót, majd miközben a háta mögött zuhantam le a föld felé, fellőttem az indámat a lapockáiba. A gázpalackom jóval a teste fölé repített és meghúzva a ravaszomat, miközben vészesen közelítettem felé, lesújtottam rá és megöltem. Ezután, a felszerelésem segítségével az egyik háztetejére röpültem és a két kardomat szorongatva körbefordultam, hogy lássam a társaimat. Ekkor megpillantottam a házak között egy több, mint tizenkét méteres példányt, amivel éppen a Hadnagyunk próbált végezni. Visszafojtott lélegzettel figyeltem, ahogyan Rivaille Hadnagy megközelíti hátulról azt a fenevadat, de valamiért figyelmetlen volt és nem látta, ahogyan az a Rendellenes, amit pedig éppen Stefan próbált kinyírni, az egyik katonát éppen felé hajítja. A katona pedig nem más volt, mint a sörtehajú, Philipp osztagvezető. Philipp zsinórja belegabalyodott a Hadnagyéba, így totális frontálissággal neki röpült a Hadnagynak, kardostul mindenestül. Láttam, ahogyan a vér fröccsen, így tudtam, hogy a sérült sörte társunk pengéje megsebesítette az osztagvezetőnket. Vészesen zuhanni kezdtek mind a ketten a föld felé, miközben a közvetlen közelükben álló óriás épp lesújtani próbált rájuk. A lábam hirtelen moccanni sem tudott, egész egyszerűen lefagytam és csak a félelemtől elkerekedett szemekkel, tátott szájjal néztem, miként Rivaille nagy nehezen kikerülte a támadást, miközben a katona még mindig rá volt fonódva. Az óriás az öklével belevágott a házba, aminek következtében cserép, tégla és beton darabok a levegőbe röpültek. A Rendellenes felordított, én pedig a szemeimmel követtem a Hadnagyot, aki végül nagy nehezen kiszabadította magát a (már) hallott társunk gabalyodásából, ám mielőtt a háromdimenziós felszerelését használhatta volna, egy nagyobb, szinte hatalmas, röpülő betontömb telibe kapta a palástját és lerántotta vele a földre. (((Ezért nem olyan fontos az egyenruha… Csak visszahúz.)))

- A ROHADT ÉLETBE!! – fuldoklott a Hadnagy, adrenalintól túlfűtött érzelmekkel az arcán, vergődve a földön, leszorítva, vérző végtaggal. A bal combját majdhogynem kettéhasította az a penge, ide láttam, hogy biztosan elég mély az a vágás. A vére csak úgy spriccelt. A szám tátva maradt és valósággal kihagyott pár ütemet a szívem, amitől majdnem teljesen megbénultam. Az óriás pedig egyre lejjebb hajolt hozzá és egyenesen célba vette. Na itt már egyből magamhoz tértem.

- NEEE! – kiáltottam, és már meg is húztam a ravaszt, miközben elrugaszkodtam a tetőről – HADNAAAGY!! – ordítoztam érzelemből, esztelenül, szinte megfeledkezve magamról, ahogyan felé közeledtem, de ugyanakkor most én is figyelmetlen is voltam.

- MIT CSINÁLSZ?!! – nyújtotta ki felém a Hadnagy a kezét, amolyan „Ne tedd!” félén, elkerekedett szemekkel, amikor kiszúrt engem és abban a pillanatban, az óriás a markába fogott.

- ÁÁÁÁÁ!! – ordítoztam, majdhogy nem hörögve, összeszorított szemekkel, ahogyan megszorította a testemet, lefogva mindkét karom. A lábaimmal is alig tudtam rugdalózni, a kardjaimat elejtettem, a manőver felszerelésem is biztosan eltörött a szorításban, ugyanis, ahogyan a pengetár a testemnek nyomult, éreztem egy roppanás, horpadásszerű valamit. Nagy nehezen kicsúsztattam az egyik kezemet, amivel ütlegelni kezdtem, az engem szorongató óriás kezet, semmit sem érve el vele.

- TEGYÉL LE TE ROHADÉK!!! – néztem fel bosszúszomjasan, azokba a semmit mondó, hatalmas szemekbe, miközben a száját egyre szélesebbre tátotta, akárcsak a kígyók. Ám, ahogyan közeledtem, azokhoz a sok, tömérdektelen mennyiségű fogakhoz, egyre jobban bepánikoltam. A verejték elöntötte a testemet, vér dobogott a fülemben és a dühös kiáltásaim, egyre inkább halál sikollyá változtak. Már a forró lehelete és az irgalmatlan dögszagú szájszaga csapott meg, amikor annyira feladtam, hogy sírni sem tudtam. Egyszerűen bekapott, és megpróbált egészben lenyelni, miközben én kiabálva, sikítva igyekeztem megkapaszkodni a nyelvén, sikertelenül elérve azt, hogy ne jussak le a nyelőcsövén. Annyira nyálkás volt, annyira forró és annyira csúszós, hogy már kezdtem elengedni és beletörődni, hogy így halok meg, ilyen csúfosan. Összeszorítottam a mostanra már teljesen bekönnyezett szemeimet és egy utolsó kiáltással, elengedtem volna magamat. Ám ekkor, hirtelen, valaki megragadta a csuklómat és egy nagy erővel visszarántott. Amikor kinyitottam a szemeimet, azt hittem, a Jóistent látom a színem előtt. De nem ő volt, hanem Erwin Parancsnok riadt, verejtéktől és az óriás nyálától csillogó arca nézett rám, miközben ő maga és még három másik katonája kifeszítették az óriás száját. Belekapaszkodtam a Parancsnokba, aki a felszerelését használva, kimenekített onnan. A hideg levegő, a napfény és a csaták zajai késként érintették a testem mindenegyes porcikáit és létszerveit.

- P… P… Parancsn… nok – dadogtam remegő testekkel és vadul dobogó szívvel, miközben letett a betonra, amit most szét tudtam volna csókolni a lábaim alatt. De annyira megrémültem és olyan vészes táncot jártam az előbb a halállal, hogy hirtelen, meg sem bírtam tartani magam. Ahogyan a súlyom a lábaimra helyezkedett, a remegésüktől majdnem összeestem és komolyan, a megkönnyebbüléstől simán össze tudtam volna vizelni magam. A könnyeim csak úgy záporoztak az arcomon.

- Nero! – ragadott meg ismét a Parancsnok, kissé erélyesebben rám szólva, miközben aggódva a szemeimbe nézett. Lepillantottam egy pillanatra a  mechanikus kezére, amit első kézből csodálhattam meg, majd remegve néztem fel rá. Ismét nyitotta volna a száját, ám ekkor nagy kiabálás hasított a levegőbe és mind a ketten észbe kaptunk, hogy itt még lenne egy elintézetlen óriás. A hang irányába kaptuk a fejünket és a Rendellenes, ami az előbb majdnem egészbe megevett, a Parancsnokot segítő három katona közül egyet lenyelt, a másikat a markában fogta, és a harmadikat pedig éppen most próbálta volna megenni. Erwin Parancsnok már ment is volna társai segítségére, de ekkor, valaki őrült tempóban közeledni kezdett hátulról, az óriás nyakszirtje felé. A nap miatt csak hunyorogva tudtam felnézni az égre.

- KÖPÖD KI!! – jött az ordítás egy ismerős hangon, aminek a tulajdonosa nem más volt, mint…

- Anya… – nyekeregtem, miután végzett az óriással és megmentette a két katonát, akik azonban eléggé súlyosan megsérültek.

- Minden rendben? – fogta meg az arcomat két kézbe és aggódva pásztázott (kissé elidőzve a jobb arcomra tapadt véremen), aztán felváltva nézett rám és a Parancsnokra, aki eközben felsegítette társait a földről.

- Már igen – sütöttem le a szemeimet szégyenkezve, megtörölve az arcomat, amit beborított az óriás nyál. De nem csak azt, a ruhám is rám tapadt tőle. Gusztustalan.  Aztán, mint a villám, úgy hasított belém a felismerés és kissé elhátrálva anyámtól, a tekintetemmel körbeszántottam a körülöttem lévő káoszt, egyetlen személyt keresve. De nem találtam mást, csak egy betondarabot, alatta a Hadnagy palástjával és rengeteg vérrel a betonon. Az íriszeim remegni kezdtek, a szívem pedig kihagyott egy ütemet.

- H… Hadnagy… HADN – kiabáltam volna el magam, miközben megfordultam, ám az alaktól, aki mögöttem termett, majdnem infarktust kaptam. Elakadt a hangom és hátráltam egy lépést ijedtemben, miközben a szemeibe néztem. De, határozottan Ő volt.

- Hadnagy – suttogtam, és nem tudtam, hogy most örüljek, vagy féljek, hátha leszúr az előbbi tevékenységemért. A tekintete szúrós volt, mélyre hatoló és valamiért talán még érzelmes is.

- Utálom az értelmetlen halálokat – szűrte ki egy idő után a fogai közül.

- Tudom – hajtottam le a fejem, bűnbánóan – Sajnálom – csordult ki ismét egy könnycseppem, miközben összeszorítottam a szemeimet, az ökleimmel egy időben. Aztán, ahogyan kinyitottam a szemeim és lefelé néztem, láttam, hogy a Hadnagy nadrágja szét van szakadva, és még mindig vérzik a sebhelye.

- Hadnagy, te még mindig vérzel – néztem fel rá (LETEGEZVE), s ezzel félbe is szakadt az iménti párbeszéd, a mellettünk álló Parancsnok és édesanyám között. Ők is felénk néztek és a Hadnaggyal együtt, az említett sebét vették szemügyre.

- Csak egy karcolás – köhintett Rivaille közömbösen, félre tekintve, kihúzva magát.

- Rivaille, jól vagy? – kérdezte a Parancsnok, komoran.

- Erwin – húzódott a Hadnagy szája egy fél vigyorra – Harcoltam én már nyílt töréssel is, rémlik? Ez a kis vágás meg sem kottyan – fordult itt felém. Nem tudom, meddig szemezhettünk egymással, amikor végül sarkon fordult és elment.

- Nero! – zökkentett ki Erwin Parancsnok a bambulásból, mire egyből haptákba vágtam magam – Cseréld ki a felszerelésed a töltőállomásnál! Úgy látom, tönkre ment.

- Igenis! – bólintottam engedelmesen.

- Édesanyád majd elkísér! És, utána segítsetek a katonáknak – nézett mindkettőnkre (talán anyámra kicsit tovább, mint kellett volna) és ő is odébb állt, hogy segítse Sasuke védelmezését.

- Indulás! – szólt rám anyám – És hol van az egyenruhád?

- Aaaargghh, ne kezd már te is!! – csapkodtam, miközben idegesen beharaptam az alsó ajkamat.

- És miért nincs összefogva a hajad? Nem akadályoz?

- És te rád miért nézett olyan sokáig a Parancsnok?! – kezdtem el én is a kérdezősködést, mire kínosan felnevetett:

- Nem is nézett rám sokáig!

- Dehogynem! – bizonygattam.

- Mondom, hogy nem nézett! – rázta meg a fejét.

- De igen, láttam – tettem csípőre a kezeimet.

- Te meg a Hadnagyot – bökött felém hirtelen, miközben megfordult, én pedig felkapaszkodtam anyám hátára, hogy elcipelje a seggemet a töltőállomásra.

- Mi? Nem is – hökkentem meg, miközben zavarosan lehunytam a szemeimet.

- De igen – kuncogott, miközben kiegyenesedve próbált megtartani a hátán.

- Cöhh – hangoztam fel, kényelmesen elhelyezkedve – Te szemeztél a Parancsnokkal! Figyellek! – figyelmeztettem előre, hogy ezentúl rajtuk tartom a szemem, aztán elindultunk, hogy szerezzünk nekem új felszerelést. Mert persze mindig nekem kell… Francba.

Rayne

            Felemelő érzés és fél siker volt látni, ahogyan a haverom megkezdte a rábízott feladatot. Valamiért büszkeség öntött el, hogy az én barátom az emberiség legnagyobb reménye. Visszafojtott lélegzettel álltam a cserepeken, a kéménynek támaszkodva, ahogyan őt figyeltem, amint győzelmi ordítások közepette az égbe repíti a földet.

Hirtelen, egy gázpalack hangja zökkentett ki a bambulásomból és a mellettem lévő háztetőre Narou ért földet, az imént általa megölt óriás pedig előttem esett össze.

- Háh!! – húzta ki magát öntelten – Óriásölő Narou ereje mindent elsöpör!! – döngette meg fél kézzel a mellkasát. Gúnyosan felnevettem – Te meg min nevetsz, égimeszelő?!

- Óriásölő Narou? – néztem rá szarkasztikusan – Ugye most csak viccelsz?

- Mert?! – húzta össze (még jobban) a szemöldökeit).

- Nem vagy valami egyedi – kuncogtam az orrom alatt, leintve őt, miközben előre fordultam.

- Mi az, hogy nem vagyok egyedi?! – dobbantott egy nagyot a cserepeken, felpaprikázva – Lemerem fogadni ruszki, hogy sokkalta több óriást nyiffantottam már ki, mint te!

- Ha neked ettől jobb az önérzeted – néztem át rá a vállam fölött, flegmán megvonva a fél szemöldökömet.

- Igen, képzeld, jobb!! – bizonygatta.

- Narou – huppant mellé az öccse – Ne tépd a szádat fölöslegesen, Őfelsége úgy sem érti meg, milyen fontos ez neked – fogta meg a bátyja vállát, hangjában egy kicsi éllel, amitől felfele kunkorodott a szám. Na ezt kapd ki Narou, még a saját öcséd is szarkasztikusan beszél veled.

- Most gúnyolódsz?! – támadta ki a bátyja.

- Neeem, dehogy – mentegetőzött az öccse, feltartva mindkét kezét.

- VELEM VAGY, VAGY ELLENEM?! – ordibált Narou, kikelve magából.

- Nyugi, persze, hogy veled vagyok. Csak éppen… Óriásölő Narou? – kuncogott fel a fiatalbbik Silverman – Ne már, bátyó!

- Jól van öcsi, jól van – bólogatott a testvére, elhalkultan – Sírva fogod ezt a nevet kiáltozni, amikor megmentem a fokhagyma seggedet egy olyan kibaszott szörnyetegtől – mutatott sértetten egy felénk tartó óriáscsordára, amire én is odakaptam a fejem. Megmarkoltam a pengéim fogantyúját és kilőve az indámat, már repültem is egy kiszemelt célpont felé.

- JUHÚÚÚ!! – suhant el mellettem Hanji, szemüvegén megcsillant a fény – HÁT HELLÓKAAA! – állt meg egy háztetőn, miközben folyamatosan integetett az egyik óriásnak, hogy észre vegye. Egy négy méteres ki is szúrta, ám azonban hiába kapkodott utána, nem érte el. Hangosan őrjöngeni kezdett.

- Na ne mondd – kacagott fel Hanji – Szerintem is! – bólogatott, mintha csak értett volna óriásul. Egész jól elcsevegett vele, egészen addig, amíg legnagyobb bánatára, meg nem ölte.

Miután végeztem vagy két óriással (hagytam Narounak is, had örüljön), egy másik ház tetején megállva, körbepillantottam. Az ágyúk felsorakoztak a falon, tüzelésre készen. Közben pedig katonák százai gyűltek körénk. Helyőrségiek és Felderítő Egységesek. Itt volt Sasuke apja (aki elképedve és büszke, reménykedő arckifejezéssel nézte a fiát), Erwin Parancsnok, Armin, Jean és az osztaga, valamint Hanji és az emberei is. Mind-mind itt voltak. Rohamosan érkeztek a Helyőrség szekerei, amikben az óriási karókat szállították. Egyszerűen mindenfelé figyeltem. Figyeltem, az óriásokat, figyeltem Sasukét, figyeltem az osztagom tagjait és figyeltem a többi katonát is. A szemem láttára haltak meg sokan. Segíthettem volna rajtunk, de nem voltam elég gyors. Nem voltam elég ügyes. Vér borította a házak oldalát és a betont.

- Túl sokan jönnek! – lihegett a homlokát törölgetve Dorian, amint egy tetőről meredtünk le a csatatérre.

- Ki kell tartanunk! – néztem körbe – Nem sokára besötétedik, akkor az óriások inaktívabbak lesznek!!

- Hol vannak a többiek?! – kapkodta a fejét Stefan idegesen.

- Én Nerot már egy jó ideje nem látom – ciccegett Narou – És a Hadnagyot se.

- A Hadnagy ott van – mutattam egy irányba, ahol az említett osztagvezetőnk éppen a semmiből csapott le három óriásra. A pengéin megcsillant a kezdetlegesen lemenő napfénye.

- És Mimi? – forgolódott Naoki.

- Három óránál – fordítottam a tekintetemet a megadott irányba. Jean ekkor szabadította ki magát egy óriás kezei közül, majd az egyik embere végzett a szörnnyel, s amint az kitért a képből, már láthatóvá is vált, ahogyan Mimoza felrepülve az óriás fölé, épp támadásba lendül. Ám a szemem sarkából  kiszúrtam hirtelen egy mozgó valamit, de mire bármit is kiálthattam volna, az a másik óriás megragadta Mimoza zsinórját és akkora erővel vágta neki egy ház ajtajának, hogy az tokostul beszakadt, s az egész Mimire dőlt, néhány tégla kíséretével.

- MIMOZA! – kiáltottam, majd elrugaszkodva, átrepültem a másik háztetejére. Rohanni kezdtem felé, miközben a többiek lefagyva maradtak a helyükön. Futás közben még a nyelvemet is elharaptam.

Már majdnem odaértem, amikor láttam, hogy a romhalmaz megmozdul. Megtorpantam, majdnem lezúgva a cserepekről és már-már remegő íriszekkel meredtem oda. Láttam, amint egy kéz kinyúl a fa és tégla törmelékek alól, majd Mimi egész testével a felszínre tör. Eközben a két óriás, már várta a kínálkozó alkalmat, hogy elkaphassák. Hátrahőköltem, amikor megláttam Mimi vérrel borított arcát. A légzése ütemtelen volt és hörgős.

- Igen?! – kiáltott hirtelen, eltorzult, mély, hörgős hangon, majd felkapta a fejét az óriásokra – EZT TETTED?! AZT HITTED EZZEL MEGSZABADULSZ TŐLEM??!! – rúgta le magáról a maradékot, amikor feltápászkodott és a kezébe fogva a ravaszokat, a pengetartóból újabb két pengét vett elő – HÁT NAGYON TÉVEDSZ!! – és ekkor kilőtte az indáját, szemből támadva rá az egyik óriásra.

- MIMI NEM SZABAD SZEMBŐL!! – kiáltottam oda, tök fölöslegesen, ráadásul a következő mutatványától a lélegzetem is elakadt. Egyesen az arca felé közelített, majd a két-két pengét belevágta az óriás két-két szemébe, majd egy nagyot rántva a kardokon, elkezdett lefelé csúszni úgy, hogy a pengék végig hasítják az óriás arcát. Azaz ocsmány fajzat pedig fájdalmában ordítva, hadonászni kezdett, ám ahogy Mimi leért az álláig és a pengék elváltak az óriás fejétől, kilőtte az indáit és felé emelkedve egy hirtelen, gyors és tőle eddig nem látott erőszaktól túltengő csapást mért le. Nem csak a nyakszirtet vágta át, de még szinte félbe is szeletelte ezt a négy méterest. Ezután rögtön az indát a másik óriás lábába lőtte, majd egy félkört súrolva a földön, maga mögött porfelhőt hagyva, fellőtte a vállba a másik indát, és miközben száguldozott fel, végig szabdalta az óriás testét. Aztán egy hatalmas ordítás kíséretében kinyírta azt is. Ezután a holttestre ugrott és esztelenül ordítva, döfködni kezdte belé a pengéket. Ez nem ő. Az a kis kedves, vicces, aranyos küllem… csak álca?

- Hadnagy, a Buksi megveszett! – hallottam meg Dorian elhaló hangját, mire kizökkentem az ámulatból és megfordultam. A Hadnagy ott állt közöttünk és ő maga is ledöbbenve meredt Mimozára, akinek a pengéi eltörve felrepültek a levegőbe, aztán újakat elővéve, már el is tűnt onnan, keresve egy újabb áldozatot.

- Narou, Naoki kövessétek! – fordult a Hadnagy hirtelen az ikrek felé – Félek, most nem lát épp tisztán! – szinte láttam, ahogyan megcsillan az izzadság csepp a homlokán.

- Igenis! – biccentettek a Silvermanek, kísértetiesen egyszerre, majd gyöngyöző homlokkal Mimi után eredtek.

Ekkor gázpalackok hangja kezdett közeledni felénk, amire mind felkaptuk a fejünket. Nero és az anyja huppantak mellénk, kis híján betörve minden cserepet maguk alatt.

- Ideje volt – húzta össze a szemeit a Hadnagy.

- Kicsit sokan voltak, Hadnagy – tette fél kezét csípőre Nero anyja – No meg útközben feltartottak minket az óriások.

- Az előbb Mimit láttam elsuhanni? – nézett körbe Nero.

- Igen, és nem épp barátságos állapotában – ciccegett Dorian – A Hadnagy utána küldte az ikreket.

- Nekem is mennem kell – tett két lépést Nero, mire Rivaille ráordított:

- ITT MARADSZ!

- De Hadnagy! Miminek szüksége van rám! – torpant meg a szőke.

- Ahogyan Sasukének is! – mutatott a barátomra, aki megállt az ásásban és a gödörből ráordított az őt megtámadni készülő óriásokra. Nekem több se kellett, azonnal a segítségére rohantam.

- NINCS TÖBB ÓRIÁS A KÖRNYÉKEN!! – kiáltotta Jean, feltartva a pengéjét, amit meg is lóbált. Kimerülten rogytam össze a Fal tetején, ahonnan néztem, amint Sasuke lassan befejezi az óriási félkörívben kiásott húsz méter mélyes gödör ásását. Rengeteg óriást öltünk meg, de még náluk is több katonaélet veszett oda. A Felderítő Egységesek azonnal megkezdték a súlyosan sérültek ellátását, mindenkit, akit lehetett az orvosi sátrakba cipeltek, miközben a Helyőrségiesek bőszen rakodták le a karókat az árok mellé. Mi is megúsztuk kisebb-nagyobb sérülésekkel. Mimozának betört a feje, Narounak kiment a válla, Naokinak a bokája. Doriannak mélyen felszakadt az egyik szemöldöke és lehorzsolta a térdeit (kiszakadt a nadrágja), Stefannak pedig a másik oldalt is felszakadt a szája, valamint eltört a csuklója. Neronak beszakadt a halántéka, a Hadnagynak mély vágása van a combján, rajtam pedig kisebb-nagyobb zúzódások és karcolások vannak.

Lenéztem Sasukéra, aki pedig felnézett rám. Látszott rajta, hogy kimerült, fárad már. Rengeteg óriás támadta meg, a teste folyamatosan regenerálódott és túl sok energiát fektetett az ásásba, meg a harcba is. Miközben lihegett, hatalmas forró gőz szállt ki a szájából.

- Az én fiam – suttogta remegő hangon Robert, fölöttem ácsorogva. Felnéztem rá. A kezeit ökölbe szorította, és könnyek potyogtak le az arcáról – AZ ÉN FIAAAM!!! – ordította el magát érzelemmel telien, s Sasuke pedig vele együtt ordított fel, amibe belevisszhangzott a mellkasom. De nem csak az, hanem az egész Mária Fal is. Robert térdre rogyott, az egyik embere pedig mellé lépett és megszorította a vállát.

- Benne van minden reményünk – morogta, lenézve az óriás haveromra – Ugyanaz a láng lobbant fel mindannyiunkban, mikor még Eren élt. Reméljük, méltó utóda lesz.

- Ugye maga csak viccel?! – kotnyeleskedtem közbe bedühödten, mire a szipogó, rázkódó vállú Robert is felnézett rám – Sasuke nagyobb nyomot fog hagyni az emberiségben, mint Eren Jäger! Majd meglátja! Ő lesz az, aki visszahozza az emberiség szabadságát!!

A katona megilletődve meredt le rám, én pedig Robra néztem, aki egy halvány mosollyal biccentett, amolyan „Köszönöm” félén.

A csata végére több óriás nem jött be a lyukon és a romba döntött város másik oldalában maradóknak is megkezdték a kiirtását. Időközben már szinte ránk sötétedett, ezért tudtuk, hogy ilyenkor már nem fognak támadni, könnyű szerrel végezhetünk a közelben maradókkal. Eközben Sasuke is már teljesen a végét járta a feladatának. Amikor az utolsó karót beledöfte az árokba, az óriásteste abban a minutában esett össze, s mintha azok a mocskos kutyák erre vártak volna, közbe is léptek. Ugyanis, a Hadirendőrség időben odatolta a seggét, s mielőtt a Hadnagy kiszabadíthatta volna Sasukét az óriástest börtönéből, az egyik rohadék Katonais előtte megtette, majd elfogatási parancs gyanánt elvitték, hogy a zárkájukban tarthassák, a holnap délben megrendező tárgyalásig. Olyan mérhetetlen düh fogott el akkor és ott, hogy, ha a többiek nem fognak le, biztos vagyok benne, hogy kinyírtam volna ott a saját embertársaimat. Chh. Embertárs? Inkább leköpném őket. Meghúzták magukat a belső fal mögött, teljesen kimaradva az idekint folyó csatából, nehogy akármelyiknek a semmirekellő kis élete is odavesszen, de bezzeg rögtön itt voltak, nehogy véletlenül Sasuke hazajöhessen velünk, és normálisan kipihenhesse magát. Robert is hasonlóan érzett, ő is elküldte a Hadirendőrséget (finoman szólva) melegebb tájakra.

Másnap, jóval még dél előtt, az osztaggal vonultunk a Bíróság felé. Mindannyian frissen mosott egyenruhába, ellátott sérülésekkel, leamortizálva, görcsben a gyomrunkkal. Keveset aludtunk mindannyian a múlt éjjel. Keserű arcmimikával készültünk megjelenni a bíró előtt (kivéve a mi jóóóságos osztagvezetőnket, annak mindig ugyanaz az arca…). Én még reggelizni sem tudtam, és egyfolytában kiszáradt a szám, annyira izgultam. De nem ítélhetik el! Hiszen teljesítette azt, amit rábíztak! Ha elítélik, én mindenkit megölök…

- Gyűlölöm ezt a helyet – sziszegett fel Narou – Undorodom a belső faltól – itt ránéztem. A haja árnyékot vetett az arcára – Főleg a benne élő emberektől – tette hozzá. Naoki aggódva megfogta a bátyja vállát.

- Csak, hogy tudd! – szólalt fel hirtelen Mimi, aki tegnapi megőrülése óta kb. egy mukkot sem szólt mostanáig – A bátyám is itt él.

- Na hát tőle aztán csoda, ha nem kap minden ember hányingert – mordult fel a Hadnagy, aki elöl haladt. Mimire pillantottam, aki eszelősen összehúzta a szemöldökeit.

- Én viszont magától kapok hányingert! – csúszott ki a száján, mire Rivaille megállt, Mimi pedig észbekapott és elbújt Nero mögé. Türelmetlenül meredtem a Hadnagyra. Most nem érünk erre rá! Sasukéhoz kell mennem! Végül a tag csak felsóhajtott, majd tovább indultunk.

- Hé, Buksi – sietett Mimi mellé Dorian, akinek a szemöldökén lévő sebes, mély heg eléggé maradandónak bizonyult – Nem is mondtad, mi volt az a tegnapi kirohanásod?

- Hmm? – értetlenkedett Mimi – Milyen kirohanásom? – pislogott nagyokat. Na igen, amikor tegnap visszatért az ikrekkel, addigra már le volt nyugodva.

- Amikor majdnem egy óráig üldöztünk téged, mire hirtelen sarkon fordultál és visszamentél a többiekhez – ciccegett Narou, idegesen.

- Volt ilyen? – kapott a bekötözött fejéhez, szeplős arcán pedig riadtság jelent meg – Én nem emlékszem!

- Hogy-hogy nem emlékszel? – hökkent meg Stefan, de abban a minutában a szájához kapott. Csóri tegnap óta alig beszélt, mert két oldalt felszakadt a szája és eléggé fáj neki.

- Nem rémlik semmi? – kérdezett rá már Naoki is.

- Onnantól, hogy beestem azon az ajtón, minden kiesett odáig, hogy megjelennek a Katonaisok – harapott idegesen az alsó ajkába. Értetlenül összenéztünk.

- Volt már ilyen máskor is? – faggatta Nero, miközben a ragtapaszát piszkálgatta a halántékán.

- Igen, még nagyon régen – sütötte le a szemeit Mimi, ekkor viszont a Hadnagy hirtelen megtorpant, mi pedig majdnem átestünk rajta. Már szóltam volna rá, amikor is szemet szúrt, hogy azért álltunk meg, mert a Bíróság előtt már valamennyi haderő gyülekezett. Köztük Sasuke szülei, Erwin, Hanji, Armin, Jean és az ő osztaguk, valamint a Katonai Rendőrség is, akik amint megláttak minket, szúrósan méregetni kezdtek. Viszonoztam ezt a nézést nekik.

- Figyeljetek! – szólalt meg a Hadnagy – Mindent el fognak követni, hogy Sasukét megszerezhessék maguknak. Hazugságokat és ellenérveket fognak felhozni, de tartsátok féken az indulataitokat! Főleg te Rayne – pillantott itt fel rám – A jelentésekben minden benne van, és azok ellen ők nem szólhatnak, hiszen nem voltak ott. Legyetek higgadtak és csak akkor beszéljetek, ha szólítanak titeket.

- Értettük – morogtam mindenki nevében. Bár már most érzem, hogy ez rohadtul nehezemre fog esni.

- Ami pedig az emlékezet kiesésedet illeti, Mimoza – szólt a Hadnagy Miminek, hátra sem fordulva – Szeretném, ha tudnánk erről beszélni a bátyáddal. Lehetőleg normálisan és békés körülmények között.

- I-Igenis, Hadnagy – nyelt egy nagyot Mimi, Nero pedig bátorítóan megsimogatta a vállát.

Perceken belül azonban már mindannyian bent ültünk a teremben. A múltkori felállás szerint, én Mimi és Stefan között ültem. Mimi balján Nero, utána a Hadnagy és Erwin. Stefan jobbján Dorian, Naoki és Narou. Mindenki más a fölöttünk lévő sorban foglalt helyet. Sasuke szülei a bíró egyik oldalán. Velünk szemben pedig a Hadirendőrség minden fontos és nem fontos tagja szemezgetett. Gyilkos tekintettel pásztáztam őket. Bár egy tag, aki vélhetőleg Mimi bátyja lehet, csak Mimit figyelte. A tekintetem átsiklott az ajtóra, amit ideges lábdobogással kísérve figyeltem, hogy mikor nyílik már.

Mimoza

A szívünk a torkunkban dobogott, mikor tíz perc kínzó és idegtépő várakozás után, nyílt a nehéz, és méretes faajtó, óriási nyikordulást hagyva maga után. Láncok csörgése hallatszódott, ahogyan azokat valaki vonszolta maga után. Egyre közelebb és közelebb lehetett hallani, majd pillanatokon belül Sasuke jelent meg az ajtóban. Arca meggyötört, sápadt, halántéka izzadt. Lerítt róla, hogy láz gyötri, de szemeiben csillogott az elszánt fény, ami a küldetés óta sem szándékozott kioltódni. Mezítláb (ugyanis továbbra sem voltak hajlandóak legalább egy kibaszott lábbelit ráadni) lassan belépegetett, lábára erősített láncait csörömpölve húzta maga után (ami a szinte néma bírósági teremben, óriási hanggal visszhangzott) mögötte két Katonai Rendőrséges taggal, akik a puskájukat tartották a kezükben.

- Mozgás! – lökte meg az egyik vadparaszt a hátát, a puskájával, mire Sasuke kissé előre bukott, de tartotta magát, nem esett el. Mindannyian megfeszültünk, ahogyan a társunk engedelmesen letérdel a „helyére”, ahol csupán pár nappal ezelőtt volt és tűrte, hogy ahhoz a vasoszlopszerű emelvényhez láncolják. Lopva Raynéra emeltem fel a szemem, aki akaratlanul is ökölbe szorította a kezeit, és még csak nem is pislogott. Zöld-kék íriszei remegtek, mint aki nem tudja, meddig bírja ezt tovább nézni.

- Ne csinálj hülyeséget – szólt oda neki a Hadnagy figyelmeztetésképp, mire az Orosz még csak rá se emelte a tekintetét, inkább elfordította, a fejével együtt.

- Nem fogok – válaszolt ennyivel, fogai között kiszűrve, bár a hangszíne nem volt túl bíztató. Szomorúan pislogtam felé, és idegesen az ajkaimat rágcsáltam. Legyen minden rendben… Ám, ahogy felemeltem a fejem, a szemem összetalálkozott a bátyáméval, aki az első sorban ült, karba tett kezekkel, óceán kék szemeit, az enyéimbe fúrta, de annyira, hogy még a gyomrom is megremegett tőle. El kellett kapnom a fejem, és inkább lefele irányítottam azt, egyenesen az ítéletre váró osztagtársamra. Elég most érte izgulnom.

Hirtelen két hangos ütéshang visszhangozta tele a termet, a bírói szék felől. Mindannyian, a teremben lévő összes tag egy emberként fordult oda. A székben egy mackós testalkatú, korosodó ember ült, ősz haját laza copfba fogta, hófehér, állát körbeölelő szakálla a mellkasát verdeste. Jobbján egy kisebb aranymérleg, középen a szárán egy emberalak rajzolódott ki, komoly, szinte metsző tekintetét, lomhán végigvonszolta a társaságon. A Katonaisok mind-mind lenéző tekinteteket vetettek a középen ülő Sasukéra, és hiába voltak eddig hulla csendben, most a sutyorgások hangja töltötte meg a Katonai Rendőrség emelvényének nagy részét. Csak néhány beszédfoszlányt sikerült kiragadnom. „Még hogy megmentő?” „Inkább veszélyforrás” „Az aljanép ennyire vak, hogy nem veszik észre?”

- Felfújt hólyagok… – hallottam Rayne másik oldaláról Stefan ideges morgását. Úgy látszik, ő is hallotta. Ám ekkor a bíró eget rengető, kissé rekedtes, dörmögős hangja zengte be a termet, pedig egyáltalán nem ordított. Nem vitte fel agresszívan a hangját, mintha rendes hangsúllyal beszélt volna. Valószínűleg ezt nevezte ő rendesnek. Nem ő volt itt az előző tárgyaláson. Ezt meg is jegyeztem:

- Nem a télapó volt itt előzőleg… – motyogtam az orrom alatt. A szaga sem ismerős.

- A tárgyalást megkezdem! – tette le kissé vaskos kezeit az előtte pihenő falapra, a kis kalapácsot, pedig vissza helyére. Feszült csönd támadt a teremben, és mintha a megfelelő alkalomra várt volna, mikor már mindenki kellőképp izgul, folytatta – Sasuke Matsuko, nemde, bár? – igazította meg az orrán pihenő kis, kerek szemüvegét, mintha úgy jobban láthatná a barátunkat, aki válaszul bólintott egyet:

- Igen, uram.

- Igen különleges az eseted Sasuke, ugye tudod?

- Igen, uram!

- Már előfordult egy hasonló eset nemrégiben, nem ez az első. Hidd el, nyugodtan fogom kezelni! – mintha választ várt volna a barátunktól, úgy hagyta abba a mondatot, ám sietve folytatta is – Mint mindnyájan tudjuk, ez az eset ismételten a törvényeinket kívül esik – vett kezébe egy lapot, az előtte felpakoltak közül – A tárgyalás fő kérdése; „Életben hagyjunk-e, vagy sem?”

Mint sok kis hangya, az emberek erre a mondatra körülöttünk mind sutyorogni kezdtek, csak mi nem. Mi csöndben ültünk, idegszálaink vészesen feszültek már.

- Csendet! – csapott péklapát kaliberű kezeivel az előtte simuló asztallapra, mire fokozatosan mindenki elhallgatott, a morajlás is abbamaradt – Az elmúlt napban – folytatta a férfi, akitől akaratlanul is a télapó gondolata villant fel az agyamban – Megbíztak téged egy fontos küldetéssel, igazam van? – szegte Sasukénak a kérdést.

- Ez így van – bólintott válaszul.

- És sikerült is teljesítened, jól mondom?

- Tudtommal jól, uram!

- Elnézést! – emelte fel a kezét hirtelen a Katonai Rendőrségtől egy tag. Az osztagunk, egyből szikrákat lövellő tekintettel fürkészte a megszólalni merő mukit. Még a Hadnagy is.

- Nem tudja befogni – intézte szavait az említett, Erwin Parancsnoknak, aki komoran biccentett egyet:

- Valóban nem.

Közben az a szenny folytatta:

- Tudomásom szerint Sasuke Matsuko, óriásalakjában egész egyszerűen a kezébe fogta gyerekkori barátját Rayne Crusadert, és megpróbálta felfalni őt!

Pár percen át tartó síri csend támadt a teremben.

- Hát ez hülye – csúszott ki a sor végén ülő Narou száján indulatosan a mondat. Sasukénak az őt ért vádak hallatán pedig tányérnagyságúra kerekedett a szeme.

- T... tessék? – nyögte elgyötörten, és úgy festett, mint aki mindjárt kínjában röhögi el magát. Még levegőt venni is elfelejtettem. De nem csak én. Az osztagunk többi tagja is. Főleg a mellettem lévő Rayne, akit Stefannak kellett visszatartania a vállánál fogva, figyelmeztetve Rivaille Hadnagy parancsára, miszerint, csak akkor, és csak is akkor szólaljunk meg, ha arra engedélyt kaptunk, vagy különben a Katonai Rendőrségesek felére játsszuk a lapokat. De… de ez hazugság! Hirtelen az eddiginél nagyobb morajlás keletkezett a tárgyalóteremben, a Shina falon belüli kereskedők, és egyházfik ijedt pillantásokat vetettek a társunkra, miközben egymás közt sutyorogtak. „Szörnyeteg!” „Kannibalizmus!” „Beengedtük a szennyet a biztonságot nyújtó falak közé!”

- Mi… a… – nyögte erőtlenül köztem, és a Hadnagy között helyet foglaló Nero.

- Igaz ez? – fordult a mellettem ülő Raynéhoz a bíró, mire az majdhogynem felpattant a helyéről:

- NEM!

- Már megbocsásson! – emelte most egy másik Katonais katona a mancsait a levegőbe, mire nekem már előre görcsbe rándult a gyomrom – Tudniillik, Sasuke Matsuko és Rayne Crusader egymás mellett nőttek fel, együtt voltak kadétok, és gyermekek is! Csupán vak szeretet vezérelte hazugságot is rejthetnek a szavai! – harsogta, mire feszült csend keletkezett a tárgyalóteremben. Csak a sutyorgásokat, és azokat is egészen addig, amíg hirtelen valami csengő kacagás töltötte be az egész helyiséget:

 - Imádom ez jó! Ez jó! – csapkodta a mellette ülő bátyja combját Naoki, mutatóujjával a könnyeit törölgette, miközben jóízűen hahotázott – Ne haragudjanak, elnézést! – próbálta visszafogni a nevetését, de csak előregörnyedt, és úgy folytatta tovább. Majd mikor mindenki tátott szájjal kivárta, (pár meleg katona, mintha elvörösödött volna, látva a fiatalabb Silvermant ilyen önfeledten kacagni) míg befejezi a nevetést, felegyenesedett, és jóleső sóhajjal, felfele görbülő szájjal, megtámaszkodott a kezén. Ez után, visszatette keresztbe a lábait, és várakozóan nézett a bíróra, szemeivel szinte könyörögve, hogy szólítsa fel. Miután amaz kilábalt a sokkból, meg is tette:

- Van valami, hozzáfűzni valója...?

- Naoki Silverman – segítette ki Nao, a pacákot – És igen lenne. Az osztagom nevében is! – majd a Katonai Rendőrséges ember felé fordult, aki jómaga is kizökkent, és szinte kapkodva próbálta a pírt elhessegetni az arcáról – Ha ennyire tisztában van az osztagtársaim múltjával, és ennyire utánajárt a dolgoknak, akkor talán vehette volna a fáradtságot és a jelentést is elolvashatta volna. Abban szóról szóra le van írva, hogy bár igaz, hogy Sasuke a kezébe fogta Raynét, esze ágában sem volt megölni, vagy felfalni őt! Egész egyszerűen egy házra helyezte őt fel, ugyanis elromlott a manőver felszerelése – hívta fel a figyelmet, hogy bizony erről jelentés is készült. Szóval, a Katonai Rendőrség tagjainak első kísérlete, miszerint, bemártják Sasukét sikertelen volt – Ilyen egyszerű, tessék csak megnézni bíró úr a jelentést, ott van az asztalán!

A tömeg elcsendesült, és feszült figyelemmel várták, ahogyan a bíró ide-oda kotorva az előtte heverő papírok között végül kihúz egyet, és az orra hegyére letolva a kis kerek szemüvegét, végig futtatta rajta a szemét. Valamit morgott az orra alatt, de azt egyikünk sem értette, maximum ő maga.

- Valóban – szólalt meg végül – Valóban itt van. Mindenki fellélegzett. Rayne mellettem megkönnyebbülve visszazuhant a helyére, Sasuke fejét a háta mögött magasodó oszlopszerű dolognak hajtotta a fejét, és kipréselte tüdejéből a levegőt, Naoki pedig büszkén kihúzta magát, a bátyja pedig hóna alá kapva az öccse fejét gondolom dicséretképp összeborzolta a haját. A Katonaisok első sora, a szónokok nem szólalt meg, csak mind fogaikat ropogtatva meredtek maguk elé. Eljátszották az első esélyüket. Bizonytalan információval rukkoltak elő, s szinte ki volt írva a homlokukra a gondolat, ami foglalkoztatta őket: „Mi van ha ezentúl nem vesznek minket komolyan?!” Közben akaratlanul a még mindig karba tett kezű testvéremre néztem, aki most kivételesen nem engem szuggerált, hanem tekintetével a bírói székben ülő hapekot vizslatta, majd hátrahajolt, és intett az egyik katonának, hogy hajoljon előre. Mikor az megtette Joshua a füléhez hajolt, és valamit belesúgott. De nem igazán tudtam sokáig koncentrálni rájuk, mert a tárgyalás pillanatokon belül folytatódott:

- Most, hogy ezt tisztáztuk, feltenném neked a kérdést, amit igazából akartam – kezdte a bíró komoly hanggal, és kerek szemüvege mögül, fáradt barna szemeivel Sasut fürkészte – Úgy érzed, hogy az erőd segítségével a győzelemre tudod segíteni az emberiséget?

Dorian, már kiáltott volna fel, hogy „Hát persze, hogy úgy érzi!” ám a bátyja megragadva a karját, lerántotta, és befogta a száját. A terem közepén társunk egy ideig elkerekedett szemekkel, remegő acélszürke íriszekkel meredt vissza a bíróra. Kétségem sem volt a válasza felől. Ám mielőtt kimondhatta volna, a mondatot, amire mindannyian vártunk, egy egyházi ember, azt hiszem valamilyen szerzetes tört utat magának. Már közel voltam ahhoz, hogy a bíró kalapácsával verem szét az ottani nyomorékok fejét.

- Nem!! – ordított közbe. A mellettem kettővel álló Hadnagy még az eddiginél is jobban összehúzta a szemöldökét.

- Nem..? – szólalt meg végül az osztagvezetőnk. Hangja nyugodt volt, de pont ezért borsódzott tőle a hátam. És itt tudatosult bennem igazán a tény, hogy Rivaille az osztagvezetőm, a Felderítő Egység főembere, és vallatója. És én mégis mit mondtam neki, a tárgyalás előtt?! Este elmormolok egy imát, azért, hogy élek még – Akkor mégis mit szeretnél vele kezdeni, te szentfazék? Megölni? – hangja csöpögött a megvetéstől, de az arcát eltakarta ébenfekete haja.

- Akár!! – válaszolt akkora indulattal a szerzetes, hogy még a nyála is kicsurgott – Komolyan?! – nézett körbe kétségbeesetten – Képesek lennétek megbízni egy szörnyetegben?! Mindannyian tudjuk, hogy az egyetlen, amire hagyatkozhatunk az a három Szent Fal, amit az Isten nagylelkűen adományozott nekünk, hogy megvédjen minket a Sátán teremtményei elől!! Nincs szükségünk ilyesféle segítségre!!

Megfeszültek az idegeim. Hogy lehet valaki ennyire vak?!

- De ki volt az, aki megvédte a drágalátos Szent Falakat, az óriásoktól!!? – kelt ki magából hirtelen mellettem Rayne. Kissé feszülten felpillantottam rá, de nem próbáltam megállítani. Megérdemlik. Mondja csak – Te talán?! Te voltál az?! KÉTLEM! TE A KIS MISESZÉKED ALATT KUPOROGTÁL SZÁNALMASAN A TAKNYODAT NYELVE VISSZA, ATTÓL RETTEGVE, HOGY AZ EGYIK OCSMÁNYSÁG FELSZAKÍTJA A TEMPLOMTETŐT, ÉS FELFALJA A ROHADT SZÉKEDET VELED EGYÜTT!! HA TE NEM KÉRSZ A SEGÍTSÉGBŐL, AKKOR FOGD A BIBLIÁDAT, DUGD FÖL A SEGGEDBE, ÉS ETESD MEG MAGAD AZ EGYIK ÓRIÁSSAL, AZ EMBERISÉG CSAK JOBBAN JÁRN – ám ekkor valaki félre lökött engem (bevertem a hasam a padba) és felnyúlva megragadta a haját a tarkójánál, ÉS EGYENESEN A BALKON FAKORLÁTJÁBA VERTE A FEJÉT, DE AKKORA ERŐVEL, HOGY A VÉRE LECSÖPÖGÖTT a KŐRE! És Rayne hiába próbált szenvedve felegyenesedni, az illető, aki lent tartotta, nem engedte ezt, végig nekipréselte a homlokát.

- Rivaille Hadnagy!! – kapott a szája elé ijedten Nero, és zöld íriszeivel zaklatottan, feldúltan vizslatta a Hadnagyot. Lerítt róla, hogy fogalma sincs arról, hogy most közbe kéne szólnia, vagy ráhagyni az osztagvezetőnkre a dolgokat. És ugyanezzel a két dilemmával néztem szembe én is. Mint valami veszélyt érző állat hátraugrottam, majd remegő íriszekkel meredtem először az osztagtársamra, majd Rivaillera, aki Rayne haját markolta. Körbefuttattam megrökönyödött tekintetem az osztagunkon. Mindenki érzelme egytől egyig kivetült az arcukra. De senki sem szólt semmit. Szavak nélkül is lehetett érteni a reakciónkat. A középen ülő Sasukét főleg. Tisztán látszott hogy megfeszültek az izmai, és a nyakán kidagadó érrel kiabált:

- Mégis mit művel?!

- Ez érdekes – szólalt meg a Hadnagy figyelmen kívül hagyva a barátunkat, és egy utolsót taszított Rayne fején, hogy maradjon nyugton, de elengedni nem engedte el. Felemelte elborult tekintetét, mire a szemben lévő összes ember hátrahőkölt. Még a bátyám is – Felmerül a kérdés, ami Eren Jägernél is. Képesek lennétek rá? Megölni őt? Nem, nem a szándékról beszélek. Mert amilyen undorító gyáva férgek vagytok, ha az értéktelen életetekről van szó, a saját embertársatokat is képesek lennétek megölni, hiába vagyunk a kihalás szélén. A képességeitekről. Azzal a puskával ott – fordult a Sasuke mögött álló puskás katonák felé, akik egyből megugrottak, mintha attól rettegnének, az ő fejük is pillanatokon belül a kőbe lesz préselve – Szerinted, meg tudnátok őt ölni, mikor akármikor széttaposhat titeket óriásalakjában? Mégis hogy bízhatnánk őt rátok, mikor még abba sem vagyunk biztosak, hogy képesek lennétek a kiiktatására, ha szükséges? – mintha egy pillanatra egy gúnyos mosolyt láttam volna a szája szélén felvillanni. Kínos csend telepedett a tárgyaló teremre. A Katonai Rendőrség tagjai zavarodottan meredtek maguk elé. Idegesítette őket a tudat, hogy nem voltak képesek az ellentámadásra, vagy esetlen értelmesen visszaszólni. Kivéve egyet:

- Mert te képes lennél rá, Rivaille?! – szólalt fel hirtelen az egyik második sorban álló egyén, aki történetesen az volt, akinek a bátyám hátrasuttogott nemrég... A hadnagyunk összébb húzta a szemöldökét, és érdektelenül vizslatta őt.

- Miket beszélsz, jó ember? – és hiába nézett rá az egyik legfosatósabb tekintetével, (a sok fosatós közül) a tag nem hátrált meg:

- Jól hallottad! Nézzék csak meg a jelentést, amit annyit emlegettek! – mutatott a bíró asztalára – Abba le van írva! Rivaille Hadnagy egész egyszerűen embertársai, felettesei ellen szegült osztaga, és e szörnyeteg védelmében!! Készen állt mindenkit lemészárolni, csak hogy ezt a lényt, vagy akárminek is nevezzük, biztonságban tudhassa! Kérdem én, vajon bízhatunk-e abban, hogy azaz ember, aki erre vetemedne, képes-e lenne arra, hogy ugyanazt, akit pár nappal ezelőtt még oly annyira védett, és együtt harcolt, habozás nélkül kiiktatni, ha arra lenne szükség! Túl sok érzelmet fecséreltél a kapcsolataidba Rivaille, hiába takarod!! – mutatott most az íróasztaláról, egyenesen a mi osztagvezetőnkre mutatott, akinek a szemei enyhén elkerekedve, meredtek vissza rá. A bátyámra pillantottam, akinek egy halvány elégedett mosoly kúszott az arcára. Majd az elszörnyedt tekintetemet visszafuttattam az osztagvezetőnkre, aki szemeivel letekintett Sasukéra és végre elengedte a vészesen rángatózó Rayne fejét is.

- Ez talán így van – vallott színt, mire az osztagból, mind egy emberként feszültünk meg – De pont erről van szó, ti értetlen barmok… – kezdte kimérten, amolyan vihar előtti csend hatása volt minden egyes kimondott szavának – Sasuke erejével az emberiség óriási előre lépésre tehet szert. De ti életképtelenek mind, egytől egyig azoknak a javára beszéltek, akik a zsebetekbe tömi a pénzt. Éltek, mint a takarmányok, esztek, isztok, ürítetek és ez az egész folyamat kezdődik elölről! Számolgatjátok az aprót, amit egy-egy illegálisan beszállított áruért kaptok, hazugságokat találva ki, megakadályozva, hogy legalább egy hasznos emberi életet felhasználhassunk, hogy megmentsük az emberiséget a kihalás széléről. Várjátok, hogy azok, akik harcolnak, megmentsék a ti seggeteket is, küzdjenek a ti életben maradásotokért, mert ti fizikailag képtelenek vagytok rá. De nem bánom, csináljátok csak ezt. Engem nem zavarnak a takarmány állatok, a baromfik, se a csirkék, se a tehenek, se a kacsák. Szóval ti se fogtok, egészen addig, amíg nem hátráltattok a munkánkban. Szerintetek az óriások szépen malmozva kivárják, amíg mi az összes falra okozott lyukat türelmesen befoltozzuk? Nem. Egytől egyig mind fel fognak falni, ha tovább késlekedünk. Vagy csupán éhen haltok, a földhiány miatt. Akkor mégis mit fogtok kiszarni? – itt erőteljesen két kézzel az előtte lévő korlátra csapott, vészesen szorítva azt, és idegesen, a homlokán kidagadó érrel a képükbe ordított – SZÓVAL FOGJÁTOK BE A POFÁTOKAT, ÉS ENGEDJÉTEK, HOGY A KÖLYÖK MEGMENTSE A TI SZÁNALMAS ÉLETETEKET IS!

Mindannyian elkerekedett, tágra nyílt szemekkel meredtünk rá, még az időközben felegyenesedett, vérző homlokú Rayne is. A szemben lévő katonák, kereskedők, és egyházfik mind, egytől egyig megkövültek, a bátyámmal együtt, aki miután kilábalt a sokkhatásból, összeszorítva fogait, maga elé meredt, valami „tch” hangot kiadva. A középen ülő Sasuke szeme-szája elállt. Megilletődve, elképedve kerek, ámuló szemekkel nézett a hadnagyra, egy izzadságcsepp legördült az arca szélén, majd összeszorította, szinte összepréselte ajkait. Most már senki sem szólt semmit. Már tisztán kivehető volt a tárgyalás végkimenetele.

- Erwin – fordult az idősödő bíró egy meleg tekintettel Erwin felé, aki merev, tengerkék szemeit, ráemelte – Mi a tervetek a jövőre nézve?

Mintha sok-sok hangya mászkálna a belsőmben, a félelmet, és a feszültséget az öröm és az izgatottság vette át. Most akkor… nyertünk? Erwin Parancsnok a kezét a háta mögött összekulcsolva engedelmesen válaszolt:

- Mindenekelőtt, mielőtt akármilyen nagyot, és jelentőset is lépnénk, a Rivaille osztagot holnap felderítő útra küldjük, hogy megnézzük, miként tudnak erdős, és sík területen dolgozni, az első kudarcra visszamenőleg és előre tekintve. És, amíg ők az óriásokat lefoglalják a falakon kívül, biztonságosan visszaépíthetjük a lerombolt falakat.

A szakállas férfi finoman bólintott egyet.

- Majd Victor előkészíti nektek a hátsó kaput. Igaz, fiam? – nézett szemüvege mögül a Helyőrség jelenlévő néhány katonái közül egy fiatal, vékony, kissé remegő kezű, ijedt lazactekintetű fiúra, mire az rá emelte a tekintetét, és nyelve egyet bólintott:

- I-Igen… apám.

- Helyes. Büszke vagyok rád – mosolyodott el, mire az említett Victor nevűnek legördült egy könnycsepp az arcán, és felszegve az állát, könnyeit többé-kevésbé visszatartva tisztelgett egyet az (ezek szerint) apjának. Az lehunyva a szemét biccentett neki egyet, végül Sasuke felé fordult, aki rögtön felkapta a fejét, és reménytelt szürke szemekkel pillantott fel rá, feszülten várakozva.

- Akkor ismét megkérdezem – szólalt meg végül – Sasuke Matsuko... Úgy érzed, képes lennél az erődet felhasználva győzelemre segíteni az emberiséget?

A társunk összeszorítva a szemeit, szinte rögtön rávágta a válaszát, amire mindnyájan vártunk:

-IGEN!

Stefan

- Ne piszkáld – szóltam rá az öcsémre szigorúan, mikor az a szemöldökén lévő tapaszt birizgálta, ugyanis felszakadt a szemöldöke, aminek sebe, előre láthatólag maradandó lesz.

- De ha egyszer zavar! – dobbantott a lábával, mint egy agresszív kisgyerek.

- Akkor se piszkáld, mert soha se fog begyógyulni! – dorgáltam meg.

- Amúgy se fog – válaszolta az orra alatt motyogva. - Ha így állsz hozzá, és piszkálod is, nem is fog! Come si semina, si raccoglie! – ráztam meg a fejem reflexből rávágva a választ, mire Dorian elkerekedett arany szemekkel nézett rám, majd megfeszítve állkapcsát lesütötte a szemét. Persze. Anya is mindig ezt mondta.

- Jól van már anyuci, megértettem! – próbálta elviccelni a helyzetet Jelen pillanatban ott álltunk a bíróság előtt mindannyian, az egész osztag, feszülten várakozva (Rayne valósággal fel s alá járkált). Kivéve a Hadnagyunkat, aki még bent tartózkodott, Sasukéval együtt.

- Mikor jönnek már ki?! – kérdezte indulatosan magától az Őfelsége (az orosz), de nem várt igazán választ. Közben a homlokára száradt vért próbálta levakargatni. Hát jól odacsapott neki a Hadnagy…

- Fogalmam sincs… – motyogott Nero elég megfáradt tekintettel és ő is a ragtapaszát piszkálgatta, a halántékán. Lassan odanyúltam (szülő üzemmódba váltva) és elhúztam a kezét. Közben folyamatosan özönlöttek ki az emberek. Az első ismerős arc, akit megpillantottunk, Erwin Parancsnok volt. Mindnyájan kihúztuk magunkat, és a szívünkre csapva a kezünket tisztelegtünk egyet a Parancsnoknak, aki mikor kilépett az ajtón, ránk pillantva, végigpásztázott bennünket, majd némán bólintott egyet.

- Holnap találkozunk a gyűlésen! – szegezte nekünk ezt a mondatát – Itt legyen mindenki.

- Igenis! – válaszoltuk egyszerre, és egészen addig tisztelegve maradtunk, amíg a legközelebbi szekérbe be nem szállt. Közben az összes gyűlésen megjelent ember, a kereskedők, az esküdtszék, az egyházfik és az összes többi hasonló, felkapaszkodott jómódú polgár kitalált onnan, így sorban. Majd végül a Katonai Rendőrség katonái dugták elő a képüket.

- Itt is vannak – morgott az orra alatt Nero mellettem, és méregzöld szemeivel egytől egyig megnézte magának az összest. Mindannyian megfeszültünk, és szinte leszuggeráltuk az arcukat is a helyéről. Némelyik ábrázata dühös, feszült, némelyik pedig csak szimplán semmitmondó volt. Lerítt róluk, hogy leszarják az egészet, csak had menjenek vissza a szálláshelyre. Egy ismerős arcú vörös hajú alak is kilépett a bíróság ajtaján, ám mellettünk elhaladva megállt, és végigmért minket, különösen sokáig elidőzve Mimozán, aki állta a tekintetét, és mint holmi kutya, szinte morogva tekintett vissza rá. A testvére ettől hátrahőkölt, de ugyanazzal a tekintettel fürkészte a feldúlt vörösünket. Felidegesítette őt valami. Együtt voltunk kadétok, kiismertem őt annyira, hogy tudjam; Mimi nem morog így akárkire. Csak, ha veszélyt érez és hát igen… ilyen helyzetekben.

- Csihadj, Buksi! – veregette meg a vállát az öcsém, ám Mimi nem igen hagyta abba. Még Nero is mellé lépett, és átölelte a vállát, és valamit suttogott a fülébe, meg próbálta nyugtatgatni, valami kaját is említett, de a kis vörös továbbra is morgott, haja felborzolódott.

- Phanthomive Kapitány! – ugrott fel hirtelen az épület előtt várakozó, őrt álló Katonai Rendőrségesek közül egy rézvörös hajú, szeplős arcú, zöldes szemű lány, és egyből az említett tag elé sietett, mint valami kis pincsi – Mi volt a gyűlésen, Kapitány? Hogy sikerült? Megnyertük?

Elég ostoba lehetett a leányzó, hogy a társai arcára nézve se esett le neki a tárgyalás kimenetele. Ám az említett nem éppen akart neki válaszolni, csak tovább szuggerálta kék szemeivel Mimit, majd egy nagy lendülettel, sarkon fordult, és szó nélkül ellépegetett. Mimoza is csak akkor hagyta abba a morgást, mikor a bátyja csizmájának kopogása, és annak hangja, már elvegyült az utca hangjaival. Mi baszhatta fel ennyire? A gyűlés előtt még védte a bátyját, a Hadnagynak is visszaszólt, mikor a szájára vette.

- Mimi, minden oké? – fürkészte az arcába hajolva Neruci, mire a barátnője csak sóhajtott egyet, és bólintott egyet.

- Többé-kevésbé. És te, hogy vagy? – kérdezett vissza, mintha csak egy csevelyt akart volna elkezdeni.

Még egy tíz perc telt el, de semmi. Hiába kaptuk fel a fejünket akármikor nyílt a nehéz ajtó, csak egy újabb piti kereskedő lépegetett ki rajta leamortizált arccal, fojtogató ingje nyakát húzogatva az orra alatt, érthetetlen mondatokat préselve ki magából.

- Crusika, nyugalom! – szólalt meg Narou egy idő után, aki öccsével együtt valami kereskedő szekerén ült, (leszarva, hogy nem kéne) láb lógatva, a kezében lévő szép piros almát ide-oda egymásnak dobálgatva Naokival – Mindjárt jön a kis hős királykisasszonyod! – dobta át az öccsének az almát.

- Bezony – kapta el Naoki, majd azzal a lendülettel vissza is hajította – A végén lejárkálod a csizmád sarkát! – ám a bátyja következő dobását már nem kapta el, ugyanis a bíróság nagy, boltozatos kapujára mutatott, ami szép lassan kinyílt – Látod? Már ott is van!

Az alma, (amit Naokinak nem sikerült elkapnia) szépen lassan Sasuke lába elé gurult, aki teljes felszerelésben, a dzsekijét, és a szabadság szárnyait magán viselve lépett ki a kapun, a Hadnagyot követve, akit elsőként pillantottunk meg, az ajtóban.