6. rész: Mindent vagy semmit

Köszönjük a kommenteket és a pipákat is!:) Itt a következő rész,  jó olvasást!♥

6.

Mindent vagy semmit

Narou

            Matsuko szépen odasétált azokhoz a sznob stratégákhoz, akik kezet nyújtottak és bemutatkoztak neki. Hős királykisasszonyunk pedig szintúgy nyújtotta a mancsát és ő is elmondta, mi a becses neve. Megforgattam a szemeimet, és karba tett kezekkel néztem körbe, a szinte teljesen elpusztított városon.

Házak, háztetők romokban. Néhol füst száll alá és százak élete veszett oda az elmúlt napokban. Eközben, az óriások előszeretettel találták meg az újabb lyukat a falon (a régit már lassan befejezik, ugyanis okosak voltak és alulról kezdték a munkálatokat, fölül pedig már nehezen jutnának be…). Folyamatosan szivárogtak be, ahogyan most is. Csoportosával, mind különböző mérettel és eltorzult pofázmánnyal. Ahogyan fekete szemeimmel, szinte gyilkos tekintettel pásztáztam végig az óriásokat, akik az épületek között keringenek, észre se vettem, hogy már a saját karomat szorongatom idegességemben.

- Hé! – lökte meg a könyökömet az öcsém, mire odakaptam a fejemet, ezzel is kizökkenve a majd’ felrobbanni készülő állapotomból – Minket hívnak.

Gyorsan körbepillantottam és realizáltam, hogy az osztagom megindult a fontos emberek felé, így szedve a lábamat, én is odaléptem közéjük, az öcsémmel az oldalamon.

- Nos – nézett körbe Armin Arlelt, gondterhelt tekintettel – Ezt a haditervet még aznap dolgoztam ki – jelentette be, csak úgy mellékesen, miközben az egyik mutató ujjával zavartan megvakargatta az arcát.

- Kissé túl buzgó a srác – vigyorgott Jean és egy akkorát rácsapott a tőle jóval alacsonyabb, szőke bili fejű stratégára, hogy amaz majdnem összecsuklott és fájdalmas grimasszal kissé arrébb araszolt tőle.

- Számításba vettem természetesen az óriásodat is, Sasuke – folytatta a bájcsevelyt, az említettre nézve, aki csak biccentett, mint valami hű, de fontos ember – Az lenne a feladatod, hogy az erőddel ásol két árkot, körbe a falra ütött lyukhoz. Egymás után legyen a kettő és minimum 20 méter mélynek kell, hogy legyenek – hajolt egy pillanatra a rögtönzött kis faasztalra bekészített ábra felé (Matsuko is kinyújtotta a nyakát, hogy lássa, miket mutogat neki) – Ezután megérkeznek a Helyőrségesek tíz szekér vastag, óriás karóval, amiket bele kell állítanod az árkok szélébe, viszonylag sűrűn. Ezzel is megakadályozzuk az óriások teljes előrenyomulását. Eközben a Helyőrségiek pedig ágyukkal átvonulnak ahhoz a lyukhoz is, és minden óriást kiiktatnak, akik megpróbálnak bejönni. Ennek az akciónak addig kell működnie, amíg a falat biztonságosan le nem zárják – nézett körbe rajtunk kék szemivel, megismertetve velünk a tervet. Matsukora pillantottam, kíváncsi voltam a reakciójára, hogy vajon menni fog-e neki ez a hihetetlenül nagy feladat. De sajnos nem láttam a képét, a buzi haja árnyékot vetett rá.

- Jean és a többiek osztaga a tüzérséghez csalogatja az óriásokat, akik bent vannak – folytatta Armin, aztán bizonytalanul a mi Hadnagyunk felé fordult – Hadnagy – kezdte óvatosan – Az osztagodat bátorkodtam kétfelé szedni. A legjobbakat állítottam be Sasuke mellé, akik közvetlen védik őt az őt megtámadó óriásoktól. Köztük téged is… A többieket pedig Hanji osztagának segítésére helyeztem át.

A fél szemöldökömet megvonva fordítottam a fejem a Hadnagy felé, akinek a képe természetesen most sem árult el semmit sem az érzéseiről, csak kissé előrébb lépett.

- Kiket osztottál mellém? – kérdezte végül.

- Dorian Mendezt, mivel ő a leggyorsabb közületek. Rayne Crusadert, akit külön Sasuke miatt is, hiszen gyerekkori barátok. És Narou Silvermant – fejezte be a felsorolást a szőke ficsúr, én pedig lefagytam és leengedtem az eddig ismét karba tett kacsóimat. Naokira néztem, aki riadt arckifejezéssel nézett vissza rám, aztán nyelt egy nagyot. Ordított róla, hogy márpedig ő nem akar külön lenni tőlem. És én sem akarok tőle külön menni! Egyszer történt ilyesmi, akkor is majdnem halál lett a vége...

- Mi van?! – vágtam közbe Armin kis mondókájába (tettem az egészre, hogy éppen a Hadnagynak pofázott, ezt nem hagyhattam szó nélkül). Mindenki felém fordult, még az osztagvezetőnk is szép lassan megfordult a tengelye körül, érdektelenül meredve rám. A többiek arcáról azonban lerítt, hogy nem tetszik nekik, ahogyan megszólaltam. Hát nekem sem tetszik az ő idióta tervük!

- Valami gond van? – kérdezte Jean, totál lenézően, fél kezét csípőre téve.

- Hát gond az van! – léptem kicsit közelebb – Ugyanis én nem megyek sehova az öcsém nélkül – jelentettem ki, ellentmondást nem tűrően. Minden felsőbb ember hátrahőkölt és kissé tanácstalanul néztek először össze, majd rám.

- Ugye most csak viccelsz?! – röhögött fel kínosan Jean.

- Maga az, aki bizonyára viccel – sziszegtem idegesen, a fogaim mögül – A jó múltkor külön szedtek minket és majdnem meghalt az öcsém! Én sem tudok eléggé koncentrálni, ha nincsen a közelemben! Úgy, hogy vagy átteszik őt hozzám, vagy engem ő hozzá, különben már itt sem vagyunk!

- Ha elmertek menni, úgy dezertálóknak nyilvánítunk benneteket, és azonnal kivégzünk! – lépett elő a tömegből egy sörtehajú fazon. Asszem’ ő volt az, akinek az osztagába beosztották egyszer az öcsém.

- Leszarom, ember – tártam szét a karomat – Vagy az öcsémmel, vagy nélküle!

- Hogy mersz ilyen hangot megütni a feletteseddel?! – háborodott fel egyből a tag.

- Azt se tudom, kicsoda maga! – fintorodtam el – Hagyjon már!

- Na idefigyelj te kis taknyos – ragadta meg hirtelen Jean a galléromat, maga felé rántva, és mivel belehajolt a képembe, azokkal az eszelős, idegbeteg szemeivel, első kézből élvezhettem a nyáltengert loccsanni az arcomon.

- Ez egy igen merész húzás volt – ragadtam meg erősen a csuklóját, már-már én is kibaszottul, de bedühödve, amikor is rántott rajtam vagy kettőt.

- NEM ÉRDEKEL! – ordítozott – Ezt a tervet már napokkal ezelőtt kidolgoztunk! Mindent pontosan megszerveztünk! És egy ilyen kis senkiházi, könnyen pótolható újoncok miatt nem fogjuk az egészet áttervezni!!

- Senkiházi, könnyen pótolható??!! – kaptam föl a vizet – Mondjon EGY olyan jó két személyes csapatot, akik olyan kiválóan dolgoznak együtt, mint én meg Naoki!! Naaa?? Nem hallom, óóó Jean mester – gúnyolódtam a nevén – Jha persze, hiszen NINCS IS OLYAN RAJTUNK KÍVÜL!!

- VELEM TE NEM KIABÁLHATSZ!! – rángatott meg ismét.

- MAGA KEZDETT EL KIABÁLNI ÉN VELEM!! – csak azért is beleordítottam a hülye fejébe, aztán durván ellöktem magamtól – És vegye le rólam a kezét, nem engedtem meg, hogy fogdosson!! – igazítottam meg magamon a palástomat – Hé, bili fejű! – szóltam oda a stratégának, aki ettől hátra hőkölt és barátságtalan arckifejezéssel nézett rám a szőke haja alól – Írja csak be mellém az öcsimet!

- Na majd adok én neked! Nem szólhatsz bele a dolgainkba és semmiféle képpen sem szólhatsz le minket! – indult meg felém Jean, de ekkor két muki kisietett a katonák közül és lefogták őt, aki a földre seggelt szinte és vadul ellenkezett. Biztos az osztagának tagjai, eléggé nyugtalanul próbálták meg lecsillapítani ezt az agresszív állatot.

- Narou, most ezt miért kellett? – suttogta hátulról a fülembe Nao – Most nézz körbe, mindenki a vesédet akarja.

Végig futtattam szemeimet a társaságon, és valóban nem épp kegyesen néztek rám.

- Chhh – ciccegtem – Hát aztán.

- Erwin – fordult a Hadnagy hirtelen a Parancsnok felé, aki leemelte tekintetét rólam és lenézett Rivaillera – Tegyék át Naokit is hozzám – jelentette ki hirtelen, mire az eddig feszülten felhúzott vállaim most meglepetten leengedtek. Majdnem a szám is tátva maradt. Hogy mit mondott?

- De Rivaille Hadnagy! – szólt közbe a sörtehajú, mire az osztagvezetőnk felé fordult, unott fejjel – Már mindent pontosan előre megszerveztünk! Így az osztaga másik fele páratlanul marad…

- Akkor tegyetek át valakit – forgatta meg a szemét a Hadnagy.

- De Hadnagy – ellenkezett, mire Rivaille kissé összébb vont szemöldökkel és még a szokásosnál is barátságtalanabb hangnemben közbe vágott:

- Ne legyetek már ennyire töketlenek és időrablók! Nem olyan nehéz pár változtatás, az Isten szerelmére! Tegyétek át Doriant Naoki helyére és haladjunk már! Az osztagom a nyolc legjobban levizsgázott kadétokból áll, nincs olyan köztük, hogy gyengébb vagy erősebb képességű! – itt egy perce rám meg az öcsikémre nézett – Mellesleg, az ikreknek együtt kell harcolniuk, megvan a sajátos technikájuk, amivel többet érünk, mintha külön eresztenénk őket! Ráadásul, szabotálnák az akciót, mert egy idő után úgy is egymás seggébe bújnának, ezzel is felbontva az alakzatot.

Mindenki tátott szájjal meredt a Hadnagyra (de legfőképpen a sörte, én, Nao és az osztagunk többi tagja).

- E-Erwin Parancsnok – fordult a csávó az utolsó reménysugarához, aki csak komoran hallgatta végig az előbbi monológot. Hirtelen, halványan biccentett, aztán mély, komor hangján így szólt:

- Tegyétek, amit Rivaille mondott!

Ettől még inkább leesett az állunk, kb. a földet súrolták, aztán bili fejű Armin és a többi stratéga végre észbekapott, tisztelegtek egyet, aztán legördülő verejtékcseppekkel áttervezték ezt az aprócska részletet.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam és az öcsém felé fordultam, aki hitetlenül mosolygott, szinte fülig ért az a hülye szája.

- Na? Csak ki kell nyissam a számat és már is minden oké lesz – böktem magamra a hüvelyujjammal, büszkén egy kis öntelt vigyorral megfűszerezve.

- Ne rovalld bele magad – ez a Hadnagy volt a hátam mögül, így megfordultam – Ha én nem lennék, akkor az alakzat maradt volna ugyanígy, vagy pedig már rég halott lennél – intézett el ennyivel, mire az a kis gedva Matsuko meg az égimeszelő társa jól felkuncogtak az orruk alatt.

- Nem hinném – zsörtölődtem.

- Köszönjük szépen, Hadnagy – lépett be elém az öcsi, készen arra, hogy talpat nyaljon Rivaillenak, amiért kiállt a seggünkért. A Hadnagy nem mondta, hogy „szóra sem érdemes”, vagy épp „szívesen, örömmel tettem, hiszen az osztagom vagytok, a családom” stb. Egyszerűen csak sóhajtva legyintett, aztán másra kapta a fejét, ugyanis egy ismerős, hangos „YAHOOO” kiáltás „közeledett” felénk, amit a gáztartály hangja kísért. Hajni egy pillanat alatt köreinkben termett és izgatottan nézett körbe.

- Lemaradtam valamiről? – pislogott vidáman a szemüvege mögül.

- Csupán mindenről – nézett rá mereven a Hadnagy.

Rayne

            A csapatok felsorakoztak és készen álltak a feladatra. Még így azt is megtudtuk (elmondták Sasunak), hogy a küldetés sikere vagy bukta után, másnap újabb tárgyalás lesz az ügyében, amiben végül is kimondják majd a végső ítéletet.

- Indulás, Zöe osztag! – kiáltotta Hanji, talán túl lelkesen (már túlzás, hogy mennyire lelkesen) és már el is tűnt a falról, előre haladva az egyik csoportba vetődött óriásokhoz, akiket el kell csalogatni.

- Majd később találkozunk – intett Stefan, követve a többieket.

- Csapjatok oda annak az ároknak – vigyorgott idétlenül Dorian, aztán a bátyja után ment.

- Sok sikert, Sasuke! – ölelte meg Mimi Sasukét gyorsan, aztán odalépett hozzám és engem is, ami meglepett, meg talán kissé zavarba is jöttem tőle – Vigyázz rá Rayne és ne halljatok meg!

- GYERE MÁR BUKSI!! – ez Dorian volt.

- HA UTOLÉRLEK, MEGHARAPLAK!! – kiabálta Mimi, tölcsért formálva a kezeiből.

- UGYE NEM VAGY VESZETT?! – hallottam még a fiatalabb olasz hülye vihogását.

- Mindent bele fiúk – mosolygott ránk Nero – Ma finom vacsora lesz, vétek lenne kihagyni! – tette még hozzá – Viszlát, Hadnagy – köszönt el az osztagvezetőtől, aki nem köszönt vissza, (mert bunkó és ő megteheti és úgy némán csak a többiek után nézett). Eközben Jean is és Philipp is megindult az osztagával. Nem értettem, mi még mi a faszt állunk itt, aztán leesett. Még várnunk kellett, amíg a legtöbb óriást elcsalják a lyuktól.

- Hé – fordultam a haverom felé, aki csak előre meredt, magába szállva és már-már lassan véresre harapta az alsó ajkát. Felém kapta acél szürke szemeit és láttam, amint egy izzadság csepp végig gördül az arcán – Minden oké? – vizslattam őt. Nem felelt, csak biccentett és még a keze is megremegett, amikor ökölbe szorította azokat.

Hirtelen, Rivaille felénk fordult.

- Induljunk! Tartalékoljatok a gázzal, ha kezd kifogyni, gyertek ide vissza. De, ha lehet, inkább ez ne forduljon elő – lőtte ki az indáját és már előre is ment.

- De, ha lehet, ne forduljon előőő – gúnyolódott Narou, valami elvékonyított, nyafogós hangon, aztán megrázta a fejét és megforgatta a szemeit – Iiiistenem – tette hozzá, majd követte az osztagvezetőt, őt pedig Naoki.

- Kész vagy? – kérdeztem Sasukét. Egy pillanatra lehunyta a szemét, én pedig megmarkoltam a vállát. Ekkor felnézett rám – Én hiszek benned! – mondtam őszintén – Tudom, hogy sikerülni fog!

- Kösz, haver – enyhült meg végül, aztán megpaskolta a vállán lévő kezemet, végül mi is csatlakoztunk a csapatunkhoz.

Házról-házra, falról-falra repkedtünk egymás oldalán, egyre jobban közeledve a lyukhoz, minden érzékünket és éberségünket hardcore szintre kapcsolva. Mikor már majdnem odaértünk, Sasura néztem, aki pedig rám. Óvatosan biccentettem neki, mire ő is biccentett, aztán a hüvelyujját a szája elé véve, csak annyit láttam, hogy beleharap. A következő pillanatban hatalmas fénycsóva jött alá a semmiből, iszonyatosan forró és hatalmas erejű széllökésekkel, valamint egy azt követő, fülsüketítő hangrobbanással. Láttam, ahogyan a beton hirtelen betörik alattunk, és millió darabkákban röpül a levegőbe. Az egyik felkarommal takartam el az arcomat, míg a másikban jól megmarkoltam a pengém fogóját és meghúzva rajta a ravaszt, az egyik háztetőre landoltam. Majdnem lezúgtam onnan, mert az előbbi természetfeletti jelenség majdnem elsodort a világ végére, így is össze kellett kuporodnom a kémény mellett. Miközben kilestem onnan, megláttam, a hogyan Narou is előjön a füstből, lábait előre emelve, aztán ahogyan landolt a cserepeken, azok betörtek alatta (túlságosan a székére ugrott) és leesett. Már ugrottam is oda, hogy elkapjam, de akkor észre vettem, hogy sikerült fél kézzel megkapaszkodnia, majd nagy nyögések közben felhúzta magát.

- Ez az idióta szólhatott volna, mielőtt ilyet csinál!! – kiabált idegesen, lehelyezve a sejhaját a cserepekre, aztán felszisszenve az egyik kezét kezdte pásztázni, amivel megkapaszkodott.

- Minden ok? – támaszkodtam meg a térdeimen, kissé lejjebb hajolva, hogy lássam, mi baja. Épp, hogy csak láttam, amint minimum három körme teljesen kettészakadt, felrepedt és vérzik, mint állat. Eléggé undorító volt, el is húzta előlem.

- Nem kell a pesztrálgatásod, Crusader, hagyj engem békén – morgott az orra alatt.

- Ok – néztem le, aztán felegyenesedtem, és kissé megilletődve néztem, ahogyan eloszlik a füst, majd egy Intelligens óriás teljes, hatalmas életnagyságú alakja bukik elő. Nem semmi haverom van…

- Ez azért még mindig durva – szinte suttogta Narou, miközben megpróbált feltápászkodni. Csak bólintani tudtam, hirtelen egy hang sem jött ki a torkomon.

- Hé, Narou! Narou! – hallottuk meg Naoki hangját. A szemben lévő ház tetejéről integetett az egyik kezével, míg a másikat a szájához tartotta, amolyan fél tölcsérként. Mellette állt még a Hadnagy is – Jól vagy?!

- Jha, megvagyok! – tette fel Narou az egyik kezét, miközben felállt. Ekkor hirtelen, Sasuke haverom akkorát ordított, hogy még a talaj is megremegett alattunk, így Narouval egymás palástjába, karjába meg mellényébe kapaszkodtunk, hogy le ne zúgjunk a cserepekről. Az óriás elindult, nagy futó lépésekkel, maga alatt betörve a macskaköveket, a Hadnagy pedig élesen ránk mordult és utána mutatott.

- MOZGÁS!!

Több se kellett, azonnal indultunk is. Eléggé nehezen tudtuk követni, mert baromi gyors volt. Aztán hirtelen feltűnt három nála jóval kisebb óriás.

- ÓRIÁSOK! – kiabálta Narou, hogy mindenki rákészülhessen a támadásra, ám Sasuke gyorsabb (és erősebb is) volt, ugyanis az első kettőnek olyanokat bevert, hogy leröpültek a fejeik, a harmadikat meg egyszerű elrúgta a picsába.

- Minek kellünk mi ide?! – illetődött meg Narou totálisan, ahogyan elzúgtunk a gőzölgő tetemek fölött – Jobb horgos, bal horgos, aztán egy lábbal jól irányzott „kurva anyád” – sorolta.

- Inkább kussolj és tartsd a tempót – sziszegtem, kissé előrébb haladva, ugyanis a haverom kezdett megint lehagyni bennünket.

Rivaille

Nagy lendülettel szaltóztam egyet a levegőben, mikor az indámat a legközelebbi falba lőttem. Mögöttem szorosan jött az osztagom, három tagja. Narou a talpával előre végigsiklott egy házfalon, lábai alatt szinte már sercegett a beton. Naoki épp ebben a pillanatban rohant át egy tető cserepein, maga alatt eszelősen kapkodva a lábait, csizmája talpa csak úgy kopogott a cserepeken, majd elrugaszkodva a következő ház falát célozta meg kampóival. Mikor az beszakította a betont, ugorva egy nagyot, arcán valami furcsa izgatott, boldog mosollyal, a gázpalackja máris egyenesen Rayne mellé röpítette, aki nem mellesleg a legjobban koncentrált a csapatból. Ráemeltem a szemeim, ahogyan pislogás nélkül süvít el mellettem, igyekezve szorosan Sasuke seggében maradni. A kölyök (aki így nem is olyan kölyök) előttünk haladt nem sokkal, nagy léptekkel, hatalmas talpa alatt beszakadt a beton, s az útjába kerülő kisebb, négy méteres óriásokat egész egyszerűen félrerúgta az útból. Felemeltem a tekintetem és összébb húzva a szemöldököm, lábaimat magam alá húzva lefékeztem. Hátra, majd előrelendülve kiengedtem a falból a kampóim, végül a tengelyem körül megperdülve a legközelebbi háztetőn landoltam.

- ÁLLJ! – kiabáltam el magam, kissé feszült arckifejezéssel, szemöldökeim megremegtek. Az osztagom tagjai követve a parancsom megálltak, Rayne nagy hirtelenjében még egy hátra szaltót is produkált nekünk, mikor a tető csempéire érkezett. Az elől haladó Sasuke is lefékezett, sarkát a betonba vájva, ami hatalmas, és mély csíkot hagyott maga után.

- Miért álltunk meg?! – kezdett el rögtön méltatlankodni Narou, a pengéivel hadonászva.

- Nem látsz a szemedtől? Szemüveg kéne talán? Csak nézz előre – válaszoltam még mindig azt az egy pontot szuggerálva a távolban, majd megemelve a jobb kezem az említett pontra mutattam, ahol egy csoport legalább tizenöt méteres (minimum 10 méteres) ocsmányság halmozódott össze eltorlaszolva az utat – Kétlem, hogy azok a csúnyaságok csak ránk köszönni akarnának.

- Majd én elintézem! – szólalt meg elszántan az orosz, és már indult volna meg az óriáshad felé. Ám ebben a pillanatban Sasuke óriása megemelte a balját és kinyújtva hosszú mutatóujját, egyenesen Rayne elé helyezte, elállva ezzel az útját.

- Sasuke!! – ütközött neki az említett, majd a barátjára nézett, aki viszont nem nézett vissza rá. Elbambulva szegezte tekintetét ő is ugyanoda, ahova én. Az óriások felé – Sasuke, engedj!!

- Ne legyél ennyire önelégült – szólaltam meg végül, mire hátranézett rám a válla fölött.

- Tessék?!

- Jól hallottad – válaszoltam még mindig azokat az ocsmány pofájúakat fixírozva, kapkodva egyikről a másikra a tekintetem. Hányan lehetnek vajon? Öt… Hét… Tíz… Tizenkettő… Tizenöt – Öngyilkosság lenne egyedül így odamenni. És tömeges öngyilkosság ott keresztülvágni – ismertettem a nyilvánvalót, nem véve le a szemem róluk.

- Akkor mit kíván, mit tegyünk?! Kerüljük meg őket?! Ön is tudja, mekkora időveszteség lenne!! – vitte fel a hangját Crusader, mire végre levettem a szememet a rondaságokról, és ráemeltem – Az elit osztag vagyunk, nem?! Nem?! Ráadásul itt van nekünk Sasuke, és ön is!! – paskolta meg a még mindig előtte pihenő kölyök hatalmas ujját – Ha mi nem végzünk azokkal a genetikai hulladékokkal, akkor ki fog?!

- Ebben igaza van a Colosnak – tette fél kezét csípőre Naoki, elgondolkozva – A Hadnagy talán nem bízik bennünk?

- Az azért elég elkeserítő lenne – folytatta Narou, karba téve a kezeit (az egyik még mindig úszott a vérben) – Ugyanis mi azért követjük a parancsait, mert akármennyire idegesítő is bevallani, bízunk magában. Ön nem gondolja, hogy úgy lenne fair, ha ön is bízna bennünk? Mitől fél ennyire?!

Idióták. Nem a saját életemet féltem… Kissé megemeltem a szemöldökeim és úgy vizslattam őket tovább. Mind a hármat. Egytől egyig. A mellkasomba mintha valami befájdult volna. Le is biccentettem a fejem lenézve rá, és a jobb kezemet megemelve a mellkasomra tettem, megszorítva ott kicsit az ingemet. Éreztem magamon Sasuke óriásának a tekintetét, s végül apró, alig látható apró biccentésemre ő mondta ki a végszót. Elemelte Rayne elől a mutatóujját, lassan, kimérten hátra helyezte bal lábát, és ráhelyezte a testsúlyát. Lassan szétnyitva száját, tömény gőz szállt ki ajkai közül, majd a lehető legváratlanabb pillanatban maga alatt porrá zúzva a betont elrugaszkodott a földtől, és elkezdett rohanni az óriások felé. Még a föld is beleremegett alattunk a lépteibe. Az első, aki elrugaszkodva a tetőcserepekről, már rögtön a barátja nyomába eredt a falak közé vetve indáit, nem nagy meglepetésre Rayne volt. Hatalmas lendülettel süvített a házak között, magasra felrepülve, majd zuhanás közben kilőve indáit.

- Mire vártok?! – néztem át a vállam fölött az ikrekre – Utánuk!!

A két Silverman először egymásra nézett, majd rám, és egy izgatott mosoly jelent meg mindkettő arcán.

- Had kóstolják csak meg Óriásölő Narou pengéit első kézből, díszvendégként! – lendült el elsőként az idősebbik a tetőről. Óriásölő Narou? Ez most valami vicc?

- Én most a mai vacsorát kóstolnám meg legszívesebben – ábrándozott az ég felé nézve a fiatalabbik, majd ő is elugrott a tető széléről. Végül neki futásból a cserepek legvége felé rohantam, majd felhúzva a térdeim elrugaszkodtam onnan. A gázpalackok szinte dobhártyaszaggatóan süvítettek a levegőben, ahogy igyekeztünk a kölyök sarkában maradni, aki egyre inkább közeledett az óriás gárdához.

- FÉLRE!!! – lendült egy nagyot a legelöl haladó orosz, közvetlen Sasuke feje mellett átszelve a levegőt, majd maga alá húzva a lábait, hatalmas erővel lecsapott az első, és legközelebbi óriás nyakszirtjére. A lendület amekkorával kiszelte a darabot a tarkójából vissza is repítette a levegőbe, majd még a levegőből az indáit a közvetlen mellette lévő óriás vállába lőtte.

- Hellóóóóóóó! – suhant be az óriás tömeg kellős közepébe Naoki megállva a legmagasabb feje tetején – Jó nektek itt állni és keresztbe húzni a számításainkat? Nem tudnátok arrébb állni? Nem? Miért nem válaszolsz? Elvitte tán a cica a nyelved? – nevetett fel jókedvűen, majd egy óriásit dobbantott az ocsmányság koponyájára csizmás talpával – Miaú! – rugaszkodott el onnan, mert az óriás felé fordulva egész testtel, már kapott is utána. Ám, ahogy ez megtörtént és az a hulladék elfordult kelet felé, abban a szent pillanatban, mintha így lett volna megrendezve, akár egy színdarab, Narou már ki is nyeste a nyakszirtjéből a darabot. Ezután ő kinyújtva a kezét elkapta az éppen zuhanó testvérét, majd meglendítve a karját a magasba dobta őt, aki mint valami macska olyan kecsességgel rugaszkodott el az éppen zuhanó óriás fejéről, egy másik óriás felé, és végigszaladva annak kinyújtott karján, a nyakszirtjébe lőtte az indáját, majd egy óriási félkört leírva, és a tarkója felé süvítve kiszelt egy jó mély darabot. Tizenötből három. Éppen lendültem én is az óriástömeg fölé, mikor is kiszúrtam, hogy az egyik ocsmányság épp az ikreket és Raynét keresi a szemével. Elugorva egy ház falától, kilőve az indámat az éppen fejét forgató bambajószág tarkója felé közeledtem, majd meglendítve a két pengémet, egy nagy lendületet merítettem az ugrásomból, és sebesen pörögve a tengelyem körül a gázpalackom adta lökéssel, nyakszirtje felé suhantam. Pillanatok múlva már csak a sistergő holtteste felett repültem el, az egyik pengémet elhajítva magamtól, lenyesve az orosz felé nyúló óriás négy ujját, majd felemelve a kezem elkaptam a markolatánál a bumerángként visszarepülő pengémet, és az indákat az említett óriás ujjatlan kezébe lőve, a következő másodpercben már vele szemeztem, egészen addig, amíg kardjaimmal ki nem szúrtam azokat, a két szemgolyójába mélyesztve a kardjaim. Majd azokról elrugaszkodva a levegőben a markolatra illesztettem a következő kettőt, és a nyaka felé süvítve kihasítottam egy darabot. Amikor pedig a következő csúfság már nyúlt volna felém a péklapát nagyságú kezeivel, és reagálhattam volna, a kölyök óriása egész egyszerűen beleharapva tőből letépte azt. Majd elkapva az óriás tarkóját addig ütötte, amíg az holtan nem esett össze. Ezután, mikor egy utolsót taposott annak fején, és egy következő tátott szájú közeledett felé lendítve a kezét, az alkarjával egész egyszerűen leütötte annak fejét a helyéről.

Tizenötből hét. Tizenötből nyolc. Tizenötből kilenc. Tizenötből tíz. Egészen ötig csökkentettük az óriások számát, amik között már Sasuke könnyű szerrel át tudott haladni. A maradékot a hátvédekre bíztuk eltakarítás gyanánt, mi pedig átsüvítettünk a sistergő halott kupac fölött, követve a jócskán előttünk szaladó kölyköt. Ám ekkor, mint derült égből villámcsapás, gyermeksírás ütötte meg a fülünket. Mindannyian megkövültünk. Nem titok, még én is. Szinte lelassult az idő. Elkerekedett szemekkel pillantottam le a levegőből, a hang forrására. Egy kislány szőke feje búbját, és két mellső végtagját láttam kikandikálni egy ház törmelékei alól. A következő pillanatban pedig minden felgyorsult, és mindannyian egy nagy puffanással egy ház tetőcserepein landoltunk. Feltápászkodva körbefutattam a tekintetem a háromfős osztagomon. Mindannyian tanácstalanul néztek rám, mint a kisgyerekek, akik az apjuktól várják a segítséget. Ám mielőtt bármit mondhattam volna, félbeszakítottak:

- Majd én kiszedem! – ereszkedett le hirtelen Naoki a házfalon, csizmájával folyamatosan súrolva azt. Szemeimet összébb húztam, és a talajra érkező katonámat vizslattam, miközben egy halk „Tch” hangot hallattam. Tudhattam volna. Időzítenem kellett volna. Gondolhattam volna, hogy tökölés lesz a vége. Hiába teljesítettünk eddig jól, számolnom kellett volna az esetleges buktatokkal. Mint például az óriás csoport. Vagy ez a kislány.

A fejemet megemelve a tőlünk már jó pár kilométerre száguldó Sasukét fürkésztem. Ha így folytatjuk a kölyök vészesen le fog hagyni minket az óriásalakjában. Sőt, lehet, hogy az előbb lehagyott óriások utolérnek minket. De nem szóltam bele. Nem tehettem. Leengedtem a véres kardomat, és figyelve a környezetét pásztáztam, ahogyan az ikerpáros fiatalabbik tagja a velünk szemben lévő törmelékekhez igyekszik, majd letérdelve melléjük, mintha óriási szakértelemmel rendelkezne kövek terén, úgy mustrálta őket. Az idő egyre fogy. De mint már említettem; nem fogok beleszólni. A gyereket nem hagyhatjuk itt. Ő is egy emberi élet.

- Rayne – szólítottam meg szenvtelenül a mellettem idegesen toporgó – időközben feltápászkodó- langaléta ruszkit. Ráemeltem a tekintetem, és láttam, ahogyan az emberpalánta szinte a tekintetével sietteti Naokit, lábával idegesen topog. Gondolom, a hangom zökkentette ki abból, hogy idegből rángja önmagát. És hiába nem lett volna semmi ellenvetésem ez ellen, folytattam: – Menj Sasuke után.

- Tessék?! – meresztette rám heterokróm szemeit, és szerintem átvillant az agyán, hogy a kardjának markolatával leüt engem, lefog, aztán a távolba kiabál segítségért, hogy hozzák az orvosi sátorból a kényszerzubbonyt, mert megőrültem.

- Jól hallottad. Menj Sasuke után. A te jelenléted ilyenkor sokat segíthet neki, a rosszabbik esetben a képességeid is… – folytattam ugyanolyan közömbös hanglejtéssel. Már nyitotta volna a száját, de csak tátogni tudott, mint valami keszeg, mert közbeszóltam – Ez parancs!

És ennyi kellett. Mintha erre várt volna egész idő alatt, a nem messze lévő falba eresztette kampós indáját, majd elrugaszkodva mellőlem a gázpalackja segítségével, tengelye körül egyszer megpördülve, már szállt is a barátja után, aki már jó pár kilométerrel lehagyott bennünket.

- Naoki!! – kiáltott az öccse után Narou – Naoki azonnal gyere vissza!! – ám a fiatalabb Silverman, mintha meg sem hallotta volna, az egyik keményebb kődarab alányalábolva felrántotta azt a földről, és pár méterrel arrébb hajította, mintha csupán lágybetonból lett volna, abból is a leghasználhatatlanabból. Majd ezután egy tizedmásodperccel repült a következő. Nem sokkal később utána vetette az ezt követőt is. Végül mikor a nehezebb kődarabok lekerültek róla, megragadta a kislány apró kezeit, egyik talpát a gyerek testét maga alá temető betontömbre támasztotta, beharapta alsó ajkát, és izmait megfeszítve elkezdte egyre kijjebb, és kijjebb húzni a lányt, egészen addig, míg azzal az egy lábával egy utolsót taszított a kőtömbön, és egy jókora rántással, és egy kisebb káromkodással már kint is tudhattuk a gyereket. A fiatalabb Silverman elvesztve az egyensúlyát hátraesett azzal a hat, hét éves forma lánnyal, majd mikor a könyökén megtámaszkodva a macskakövön ülő helyzetbe tornázta magát, barátságosan, ám verejtékekkel borított, és piszkos arccal letekintett rá.

- Minden rendben kicsi?

A kislány némán bólintott, a könnyeit, és taknyát nyeldeste, világoskék ruhája szétszakadt és koszos lett, vékony kicsit mintha csámpás botlábai sebekkel borítottak lettek. Az egyetlen, ami ép maradt rajta az a hajába tűzött kettő kis fehér szirmú, sárga belsejű virág.

- Hál istennek – sóhajtott megkönnyebbülten. Épp ebben a pillanatban landoltak a tetőn (amin én álltam) a Helyőrség hátvédei.

- Rivaille Hadnagy! – sietett felém az egyik világosbarna lenyalt hajú korosodó, borostás tag – Mélységes elnézését kérem, csak egy aprócska bökkenő – ám nem tudta befejezni, mert egész egyszerűen lendületből, félkört leírva a lábammal gyomorszájon rúgtam. Majd mikor emelte volna fel a fejét, megragadtam két kézzel azt, és az orrába térdeltem, és az abból kicsorduló vér a hófehér nadrágomra, majd a ház cserepeire csöpögött.

- Nem kapod meg az elnézésemet – jegyeztem meg kimérten, majd ellöktem magamtól a pofáját – A te kis bökkenőd akár az egyik katonám életébe is kerülhetett volna. Ha valaki életét akarod kockáztatni, inkább kockáztasd a sajátodét!

- De Rivaille Hadnagy… – szólalt volna meg az egyik mögötte álló katona, ám mikor ráemeltem a tekintetem elhallgatott. Mindig is gyűlöltem az ilyen kotnyeleskedő, magukat mentegető nyomorékokat. Felidegesítettek.

- Téged nem kérdeztelek – érdektelenül, szinte odaköptem a szavakat.

- Hadnagy! – ereszkedett mellénk az előbb említett fiatalabb Silverman, fél kezével a kislány combjai alatt fogva, bátyjával együtt. Aki amilyen ijedt volt az előbb, olyan flegmatikus volt most – Óó… – akadt meg a szeme az előttem térdelő, az orrát kapkodva fogdosó alakon, akinek ujjai között továbbra is csordult ki a vére. Naoki kínosan mosolyogva, kissé nagy ívben kikerülte a spániel hajút, és a mögötte sorakozó katonákhoz lépett, és átnyújtotta feléjük a lányt – Vigyék vissza az anyjához – ám a kislány görcsösen a katonám ingjébe kapaszkodott és egy mini hisztit levágott, hogy ő nem akar azzal a zsíros hajúval elmenni.

- Naaaa! Ne csináld ezt! – próbálta magáról lecibálni, már a bátyja segítségével – Nem maradhatsz így, ez így nem oké!

- Na jó, valaki nyesse le a kölök ujjait az öcsém ingjéről! – próbálta kifeszegetni az említett ujjakat, ám a kislány nem tágított. Csak körülbelül negyed óra múlva, mikor is végre sikerült rávennünk, hogy tartson a helyőrséges katonákkal. A vége felé már én magam is feszegettem az kislány ujjait, próbálva lefejteni Naoki ingjéről.

- Várj! – szólalt meg vékony, halk, csöndes szelíd hangján a gyerek először. Majd szőke, rövid fazonú hajából kiakasztotta az egyik fehér virágot, és nyöszörgő hangokat hallatva átnyújtózkodott az ismeretlen katona karjaiból és a növényt egész egyszerűen Naoki szénfekete hajába tűzte.

- Voáh! – tapogatta meg finoman, őszinte örömmel, és csodálattal, mosolyogva a fiatalabb Silverman a szirmokat – Kislány – nézett öntelten elvigyorodva a gyerekre – Egyszerűen mesésen nézünk ki! – villantott felé egy igazi teli szájas, fehér fogsoros vigyort, amit a gyerek csillogó szemekkel viszonzott is. Mikor a Helyőrség katonái összekapargatva a földön fetrengő társukat elrepültek, Naoki szépen lassan kivette a hajából a virágot, majd a száránál fogva a háromdimenziós manőver felszerelésére tűzte biztonságosan, hogy ott is maradjon.

- Na! – csapta össze vidáman a tenyerét miután végzett – Induljunk, mielőtt Raynus és Sasuke lehagynak bennünket! – sietett a tető széle felé, majd elugorva onnan, a gázpalackja segítségével elsüvített onnan.

- Hé! – lökte meg a vállamat lazán az idősebb Silverman, mire éreztem, ahogy megfeszül minden izmom, és megrándul egy szemöldököm. Pontosabban a jobb – Húzzunk bele Hadnagyocska, le fogunk maradni! – vigyorgott rám nagyképűen, majd a tető végéhez szaladva elrugaszkodott onnan ő is követve az öccse példáját. Végül jómagam is előszedtem tartóiból a pengéim, és a tető cserepeit súrolva a csizmám talpával lecsúsztam onnan, majd mikor zuhanó félben voltam kilőttem egy indát a legközelebbi ház kis híján lerombolt falába és utánuk eredtem. Remélem, a többiek  is épségben vannak.

Mimoza

Ott álltunk a falhoz közeli házak tetején. Lefele meredve láttuk, ahogyan az óriások felénk nyújtózkodva próbálnak elérni bennünket, de ők még nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy a házak tetejét is felérjék, mindössze négy méteresek voltak. Mind koszosak voltunk, vérfoltosak, lihegtünk, mint a vadkan hajtóvadászat után, de egyikőnk se sérült meg komolyabban. Én lehorzsoltam az orromat, Neronak kibicsaklott a csuklója, Doriannak felszakadt a szemöldöke, Stefannak pedig a szája. A feladatunk nem más volt, mint a fal közelében összegyűlt óriások azonnali kiiktatása, amíg Hanji osztagvezető, és még pár ismeretlen muki felállítja a Helyőrség katonáival az ágyukat. Letekintve a házak falainál gyülekező, és egyre inkább felkapaszkodó, egymást taposó óriásokra, egy kisebb fintor ült az arcomra. Gyűlölöm őket.

- A fenébe – törölte le a rókaképű a verejtéket a homlokáról, mikor ismét felugrott a tető cserepeire, és letette a valagát rájuk. Mögötte egy hét méteres óriás esett össze nagy robajjal a nyakára mért csapás után – Hol vannak már? – mondta ki azt a kérdést, amire mind gondoltunk, és fordította jobbra az arcát és a távolba meredt. Mindannyiunk szíve a torkában dobogott. Én még a fülembe is hallottam, ahogy lüktet. Mind a távoli háztömböket szuggeráltuk. Mind vártuk, hogy a társaink és a Hadnagyunk előbukkanjanak közülük. De eddig még semmi. Az egyetlen, amit onnan láttunk kijönni, az pár Felderítő Egységes katona volt, akik a sebesülteket hozták az orvosi sátrakba, vagy társaikat töltőállomásra. Ám még csak jelét sem láttuk annak, hogy közelednének.

- Valami történt? – kérdeztem talán magamtól is kissé ódzkodva, pásztázva a romos épületeket, és a füstfelhőket, és próbáltam az elmémből kizárni az elvétett halálsikolyokat, amiket a háztömbök közül hallottam.

- Lehet csak... Csak sokáig tart nekik – szorított egy kicsit a markán Stefan, ahogy a pengéit szorongatta, majd Dorianra nézett, és lekevert neki egy atyai tockost.

- ÁUH! – kapott oda az említett, és szenvedve feltekintett a testvérére a csapás helyét tapogatva – Ezt most miért kaptam?!

- Mert rosszra gondoltál – válaszolta komoran a bátyja, majd ő is a távolba nézett – Nem szabad rosszra gondolnod, mert nincs semmi baj. Pillanatokon belül felbukkannak, és minden rendben lesz.

- Ez így van! – vigyorodtam el. Talán kissé erőltetett volt – Amíg nem kaptuk halálhírüket nincs okunk a szomorkodásra, nem de bár? – néztem körbe csípőre téve a kezeim, majd a szemeim megállapodtak Neron, aki a cserepek szélén állt szótlanul, és szinte pislogás nélkül szuggerálta a házakat. Szomorúan pislogtam rá, majd ismét magamra erőltettem a szokásos vigyorom, és elhatároztam, hogy elterelem a gondolatait. Mert, ha rajta múlik, ott állt volna addig, amíg be nem adja a kulcsot. Nem mintha tudnám, hogy valójában miért halott az, aki beadja a kulcsot. A magam részéről inkább arra tippelnék, hogy ez azért nem jelent feltétlenül meghalást. Hacsak! Hacsak nem a kriptakulcsról van szó, akkor már egész más a helyzet. A kriptakulcs közismerten a leggyászosabb kulcs a kulcsok között. De őseink bölcsessége így diktálja, és ki vagyok én, hogy csak így megváltoztassam, vagy becsméreljem ezt. Így marad az, hogy ismételten elmondjam, méghozzá nagyon, nagyon nyomatékosan: Nero bizony tényleg addig állt volna ott, amíg be nem adja a kulcsot.

Szép lassan közelebb lépkedtem hozzá, majd hirtelen, pár ujjnyi távolságról az arcába hajoltam.

- Bú! – mosolyodtam el, mire a mellkasához kapva hátratántorodott pár lépést, és rémülten zihált, egészen addig, amíg rosszallóan nem kezdett méregetni, szinte súgta a tekintete hogy „Ezt most miért kellett?” – Aggódsz a Hadnagy miatt, igaz? – néztem fel rá, még mindig mosollyal az arcomon, mire az enyhén napbarnított bőrére apró pír szökött, és elfordította a fejét.

- Nem csak miatta – akadékoskodott.

- Naaaa – bökdöstem meg a hátát, de ő csak arrébb húzta előlem – De miatta is? – folytattam a kérdezősködést. Bólintott egyet.

- És a többiek miatt is –jegyezte meg - Nem lett volna jobb, ha mind velük tartunk? Úgy lehet, könnyebben idejutnának… Vagy idejutottak volna…

Elhúztam a szám, és bánatos szemeket meresztettem rá, majd végül a kezéhez nyúlva megfogtam azt.

- Nyugodj meg! Biztos nem lesz semmi bajuk! Se a Hadnagynak, se a többieknek! – ígértem meg, mintha ez az egész rajtam állna, vagy bukna – Hiszen képzett katonák mind, te is láttad hogy küzdöttek! Sőt! A Hadnagy egy maga felér egy egész brigáddal! – újságoltam csillogó szemekkel, mintha ezt még nem tudná. De tudta. És talán pont ezért emlékeztettem. Egy halvány mosoly jelent meg a szája szélén, és visszaszorította a kezemet, amivel az övét szorongattam.

- Igazad van – bólintott – Épségben ide fognak jutni a falhoz, és sikerülni fog a küldetés, és este már Sasuke hazajöhet velünk! – jelentette ki határozottsággal a hangjában. És pont ebben a pillanatban Dorian kurjantott fel.

- HÉ, HÉ, HÉ!!! – mutogatott a távolba pengéivel – AZ OTT…?! AZ OTT SASUKE!!! SASUKEEEEE!!! – integetett lóbálva a karjait, mintha annyit látna belőle az említett. Neroval egymásra néztünk, majd mintha puskából lőttek volna ki egyből a tető legszélére siettünk, majdnem lezúgva onnan. Egymásba kapaszkodva, remegő íriszekkel vizslattuk a közeledő óriási léptek tulajdonosát. Tisztán kivehető volt Sasuke óriás alakja, ahogy a fal felé rohan, talpa alatt betörve a macskakövet, a vállán a hajába kapaszkodó Raynéval! Összeszűkült égkék íriszeimet körbefutattam a még közeli háztetőkön álló katonákon, akik elképedve, megkövülve merednek a távolba, és mindnek a szemeiben ismét a remény lángjait véltem felfedezni, ahogyan felgyullad. Mindegyik szemben. Egytől egyig.

- FIGYELEM!!!! – ordította el magát hirtelen, (szinte mindenki megugrott) az a sörtehajú fazon, aki eddig annyira ellenünk volt, és elrángatta Naokit az osztagába még egy küldetéssel ezelőtt. Philipp, vagy mi a neve – MINDENKI FIGYELEM!!! AKÁR AZ ÉLETETEK ÁRÁN IS VÉDJÉTEK MEG A FIÚT AZ ÓRIÁSOKTÓL, AMÍG ELNEM ÉR A FALIG!!! – ordította szinte kétségbeesetten, majd elrugaszkodva az egyik ház falától, elugrott onnan.