5. rész: „Bizonyíthatsz!”

Jelentem: élünk! Ezer és ezer bocsánat azért, hogy kb. két hetet kellett várni az új részre, csak sajnos elég sok minden jött közbe az elmúlt pár napban (Kittinél családi okok, én meg nemrég kaptam vissza a gépemet). De most meghoztam a folytatást és az oldalsávban lejjebb találtak általam készített fan videókat is!☺ Jó olvasást és vidizést!♥

5.

„Bizonyíthatsz!”

Rivaille mesél

            Nem tagadom, az én szívemről is hatalmas kő esett le, amikor Erwin bevédte a hátamat. Az enyémet is és az osztagomét. Ugyanakkor, dühös is voltam, mert erről tudnunk kellett volna. Arról, hogy Sasuke képes ilyenre.

Bár még aznap szabadon távozhatott az osztagom többsége, Sasukét elfogták (nem mintha ellenkezett volna) és a belső falhoz vitték, ahol a Katonai Rendőrség őrizetbe vette. Csak úgy, mint Eren Jeagert, most őt is egy földalatti cellában tartották megláncolva, s ügyelve arra, hogy semmiképpen se tudja magát megsebesíteni, ezáltal is kitörni onnan. De senkivel sem válthatott pár szót, még én sem, mint osztagvezetője se mehettem be hozzá. Mindannyiónknak meg kellett várni a tárgyalást az ügyében, amit két nappal későbbre tűztek ki.

A civileket kimenekítettük, az eddig bent maradt óriásokat kivégeztük, de a két lyuk miatt még sokan beszivárognak, ezért a stratégáknak sürgősen ki kellett találniuk valamit.

Nero

            Az első sorban ültem, közvetlen Rivaille Hadnagy és Mimi között. A Hadnagy másik oldalán Erwin Parancsnok ült, Mimi mellett pedig sorban: Rayne, Stefan, Dorian, Naoki és Narou. A mögöttünk lévő, fentebbi sorokban pedig a Felderítő Egység fejesei, osztagvezetői és kiemelkedőbb katonái ültek (köztük az anyám is, aki Erwin Parancsnok osztagában van). Velünk szembe, a terem másik végében pedig ugyanebben a felállásban a Katonai Rendőrség tagjai meresztették körbe komoran a szemeiket. Vagyis, egy tekintet nagyon kiszűrődött onnan, mégpedig Mimi bátyjáé. Ugyanis, Joshua Phanthomive Kapitány eléggé szúrósan és dühösen szemezett a mellettem ülő húgával, aki kis idő után lehajtott fejjel kerülte el a tekintetét. Már eskü, engem idegesített a srác. Sasuke pedig a terem közepén ült a földön, fehér laza nadrágban, valami szürke hosszú ujjúban, lazán egyik térdét felhúzva, másik lábát kinyújtva, fejét pedig a mögötte lévő vasoszlopnak döntötte, amihez a kezei voltak a háta mögé bilincselve. Végig néztem a kilencedik csapattársamon. Az első, amit kiszúrtam, hogy még cipőt sem adtak rá. Csak úgy ott volt, mezítláb nélkül. Meg aztán, eléggé leamortizált arckifejezést öltött magára és laposakat pislogott a vele szembe lévő bíró felé, akinek egyik oldalán az írnok ült, másik oldalán pedig Sasuke szülei.

- Ezennel a tárgyalást megkezdem, Sasuke Matsuko, mint Intelligens óriássá változni tudó Felderítő Egységes katona ügyéről – csapta le a kalapácsát a bíró, majd komoran maga elé vette a papírjait és köhintett egyet – Sasuke Matsuko! – emelte meg tekintetét, az említett srác felé – Mióta tudsz erről a… Képességedről?

- Már elég régóta – jött a válasz, kissé közömbös és feszült hangnemen – Még kissrác voltam, amikor egy viharos napon először, véletlenszerűen átváltoztam.

- Hogyan történt? – tette fel kapkodva a kérdést, az egyik Katonai Rendőrséges osztagvezető.

- Na, már megint kezdi – mordult fel mellettem Rivaille, halkan, mondatát pedig a mellette ücsörgő Parancsnoknak szegezte. A tekintetem Sasura siklott, aki egyenesen az apjára nézett. Odapillantottam, s az örege egy aprót biccentett neki.

- Nem igazán emlékszem…– sóhajtott egy mélyet, a plafonra pillantva, majd hunyorogva koncentrált, mint, aki az emlékei között kutat – Csak arra, hogy tomboló vihar volt. A szél rettenetesen fújt, mindent magával sodorva. Nagyokat dörgött az ég és annál jobban villámlott. A kertben játszottam, amikor megsérültem. De fel akartam állni és azonnal a házba menni, ekkor változtam át először.

- Robert Matsuko – szólította fel a bíró, Sasuke apját, miután figyelmesen végig hallgatta ezt a kis történetet – Ön is ekkor derített tudomást erről?

- Igen, bíró úr – biccentett komoran és aggódva Robert, majd óvatosan a feleségére nézett, aki kedves mosolyt ívelt felé, aztán ismét körbe nézett a termen – Abban a pillanatban, amikor ez megtörtént, mi, a feleségemmel annyit észleltünk a házban, mikor siettünk volna ki a kertben játszó fiúnkért, mintha egy villám csapott volna be. Közvetlen a verandánkra. Aztán, amikor kiszaladtam, egy kisebb óriás állt a kertemben. Úgy festett, mint, aki nem tudta hol van, és mit keres ott. Berohantam a manőver felszerelésemért és azonnal csatába készültem szállni vele. Ám, amikor lesújtottam az óriás gyengepontjára, vétettem és ez volt a szerencsém. Mert, amikor felhasítottam a nyakszirtjét, a fiamat láttam meg benne.

- Akkor tehát, te is magad megsebesítésével változol át – állapította meg az eddig is nyilvánvaló tényt a bíró – Azóta hányszor változtál át?

- Miután magamhoz tértem, a szüleim ijedten és aggódva faggattak, de semmit sem értettem. Végül, elmagyarázták, hogy mi történt, így amíg a vihar tartott, apám a konyhakéssel megvágta a kezem. Akkor újfent átváltoztam.

Itt meghökkenve néztek egymásra és mindenki susogni kezdett.

- Szóval – szólalt meg ismét az a Katonai-s, fekete hajú parancsnok – Akkor neked nem feltétlenül kell arra összpontosítanod, hogy valamit teljesíteni akarsz, amikor átváltozol?

Sasuke óvatosan megrázta a fejét.

- Nem. Nekem nem.

- Erennél ez így volt? – fordultam suttogva a Hadnagy felé.

- Igen – bökte ki a választ felém sem nézve, majd a következő pillanatban Erwin hajolt a füléhez és suttogni kezdtek. Mivel mindenki egymás között sugdolózva tárgyalt, én gyorsan Mimihez fordultam, aki a pad alatt morzsolgatta az ujjait és szinte fel sem mert nézni, mert a túloldalról a bátyja meresztette rá ideges szemeit, alig-alig pislogva.

- Mi baja a testvérednek? – kérdeztem suttogva.

- Az, hogy a Felderítő Egységhez jöttem és erre most jött rá – kezdte, de ekkor a bíró hevesen kalapácsolva parancsolt csöndet a terembe, így el is hallgatott és mind a ketten felnéztünk.

- A katonává válásos út eléggé rögös és akadnak olyan kadétok, akik meg is halnak eközben. Így tehát nálad sem lehetett kizárt, hogy ne sérülj meg. Akkor, hogy-hogy nem változtál át? – kérdezte a bíró úr, levéve szemeit a fél kezében tartott lapjairól.

- Szabályozni tudom. Ha akarom, nem változok át. Ha akarom, akkor meg igen.

Itt ismét mindenki egy emberként ijedt meg és susogni kezdett, elkerekedett, riadt szemekkel vizslatva a csapattársunkat. Ezek az infók azonban rám is eléggé nagy hatással voltak. Idegesen harapdáltam az alsó ajkamat.

- Gyakran tetted próbára az erődet? – jött a már sokadik kérdés.

- Csak vihar idején, az átváltozással járó villámlás miatt – húzta fel most az eddig nyújtott térdét, majd a másik lábát nyújtotta ki – Nem akartam, hogy bárki is megijedjen attól, hogy óriást lát.

- Ezennel el is jutottunk a következő kérdéshez. Miért nem szóltál másoknak? Hiszen gondolom, tudtad, hogy nem te vagy az egyetlen.

Sasuke itt elemelte a fejét az oszloptól, aminek eddig neki döntötte és komoran, összevont szemöldökökkel nézett a bíró szemei közé.

- Mert nem akartam sem a Katonai Rendőrség kísérleti alanya lenni, sem pedig ilyen sorsra jutni, mint amiben most vagyok, hogy még cipőt sem adnak rám a kedves fegyőreim – itt gúnyosan és egy erős fintorral az ajtóban álló őrzőire meredt – Valamint, mivel szabályozni tudom ezt az átváltozást, ezért féltem, hogy menten kivégeznek, amiért nem bíznának meg bennem. De azt azért had mondjam el, hogy miközben óriásalakot öltök, teljesen tisztában vagyok a ki- és hollétemmel. Tudom, mi vagyok akkor épp és azt is, hogy amúgy, ki vagyok. Eddig még soha sem kattantam be, soha sem vette át felettem az irányítást. Nem mondom, hogy ne féljetek tőlem, mert a félelem konvex tér, nincs hova elbújni. Csak egy esélyt kérek, hogy bebizonyítsam, nem vagyok szörnyeteg!! – vitte fel a hangját, mintha bepörgött volna – Ha mód van rá, segíteni akarok! Nem véletlenül csatlakoztam a Felderítő Egységhez!! Óriásokat akarok ölni, hogy eltöröljem őket a Föld felszínéről!!

- És honnan tudjuk, hogy igazat szólsz?! – az egyik Rendőrséges katona hangja csak úgy visszhangzott a Sasuke monológját követő csendben.

- Tudni fogjátok! – állt fel nagy hevesen Sasuke apja – Csak had bizonyítsa be!

- Lehet, hogy a szüleit és barátait megismeri, de mi van az idegenekkel?! Emlékezzetek rá, hogy Eren is rátámadt gyerekkori barátjára, Mikasara! – tiltakozott egy másik osztagvezető, a túlsó sorok közül – Ráadásul az a lány nem volt neki idegen! – tette még hozzá.

- Az csak egy ballépés volt!! – ugrott fel hirtelen a felettünk lévő egyik sorból Armin-san, kissé felhevülten – Miért kell mindig a múlttal és idióta kifogásokkal jönni?!

- Armin! – szólt rá Jean-sama.

- Tele vagyunk ballépésekkel, nincs szükségünk arra, hogy egy óriás is besegítsen ebben!! – hangzott fel egy a másik oldalról valaki.

- És mi van, ha ő azaz Intelligens, aki áttörte a falat?! – kérdezte egy másik, felugorva a székéről.

- Nem ő az!! – csapott a padra Naoki (!), mire elkerekedett szemekkel kihajoltam és a sor végén ülő társamra néztem, aki már tiszta feszült volt ettől az egésztől – Az nagyobb volt, sokkal több bőr hiányzott róla és annak fekete haja volt!! Sasuke teljesen más alakot ölt, amikor óriás!!

- Téged senki sem kérdezett, Újonc!

- Szépen beszélj az öcsémmel, vagy azonnal odamegyek, és beléd mártogatom a pengéimet! – na ez már Narou volt, ráadásul nem csak fenyegetőn rázogatta a mutató ujját, de még fel is emelkedett a helyéről.

- Na gyere te kis taknyos!! – állt elébe az a katona, akinek az előbb beszólt.

- Ne kívánd, hogy odamenjek – sziszegte Narou a fogai mögül, én pedig csak ide-oda kapkodtam a fejemet, aztán a Hadnagyra néztem, hogy csináljon már valamit. De amaz csak előre meredt, semmitmondón, végül unott hangon megszólal:

- Ha az osztagom bármelyik tagja felszólítás nélkül még egy szót szól, az büntetőmunkát végez egész héten és három napig nem kap vacsorát!

Itt már én is egyenes háttal meredtem magam elé, összepréselt ajkakkal. Ajjaj, ez mindenkinek szól.

- Rayne Crusader! – szólította fel a bíró Raynét, miután abba maradt ez a pillanatnyi viszálykodás – Jelen van? – nézett körbe.

- Igen – emelte fel az egyik karját az említett fiú – Itt vagyok.

- A jelentésben az áll, hogy a két nappal ezelőtti csatában te láttad először Sasukét, mint óriás.

- Igen – biccentett Rayne komoran – Először azt hittem, hogy ő azaz Intelligens, akiről beszéltek, hogy áttörte a falat. De aztán, megmentett az engem megölni készülő Rendellenes óriástól és, ahogyan ott állt, hirtelen sokkal ismerősebb kinézete volt, mint addig – itt a földön ülő, kikötözött barátjára nézett – Utána felém fordult, felemelt és ahelyett, hogy megevett volna, feltett az egyik háztetőre, ahol nagyobb a biztonságom. Vagyis tudta ő is, amit mindenki. Hogy öngyilkosság a földön küzdeni.

- És ezután már mindenki látta, ahogyan öli az óriásokat a falnál, igaz? – nézett végig a Rivaille osztagon a bíró – Nero Roosie és Dorian Mendez, ha jól tudom, ott voltatok a falon, a rögtönzött készenléti tüzérségnek besegíteni, odacsalni az óriásokat.

- Igen – bólintottunk egyszerre Doriannal – Kicsinálta őket, egytől egyig mind és katonát, egyet sem bántott – folytatta hozzá Dorian.

- Aztán, amikor leterítették őt, egyáltalán nem ellenkezett, sőt hagyta magát – tettem hozzá én.

- Szóval, Sasuke Matsuko. Úgy érzed, hogy tudnád segíteni az emberiséget, minden fennakadás és tragédia nélkül?

- Igen! – emelte Sasuke összevont szemöldökös tekintetét a bíró felé, komoly hangon.

- Armin Arlelt, mint a Felderítő Egység stratégája kidolgozott egy tervet, ami segíthet elzárni az ellenséges Intelligens óriás által keletkezett krátert, a Mária falon. Ehhez szükséged van az óriásod erejére, így addig is a Rivaille Hadnagy oldalán küzdhetsz, a felügyelete alatt – itt feszült csend következett. Nyeltem egy nagyot és aggódva vártam, hogy mit fog ezután mondani – Ha a küldetés sikerrel jár, akkor elismerünk. Ha nem, a Katonai Rendőrség rád teheti a kezét és, ha úgy döntenek, akkor kivégezhetnek. Ez, az ítéletem – csapta le a kalapácsát.

- Amint megjött Sasuke, indulunk. A Hadnagyocska üzeni – forgatta meg a szemeit Narou, aztán az öccsével együtt otthagyott engem és Mimozát, akivel a folyosón állva beszélgettünk a történtekről. Eközben a tárgyalóteremből folyamatosan özönlöttek ki a katonák. Mindenki saját véleményét osztotta meg a másikkal, a legtöbben elég hangosan és nem tetszően. Én azért megkönnyebbültem, hogy Sasuke bizonyíthat, és velünk maradhat.

- Elnézést – lépett közénk hirtelen az idősebb Phanthomive, mondatát pedig teljesen lekezelően nekem intézte, égkék szemeivel pedig olyan bunkón nézett rám, hogy szinte egyből felháborodtam. Hát még, amikor beállt elém és kissé félre is lökött engem – Mit képzelsz magadról, Mimoza Dior Phanthomive? – nézett le a megszeppent húgára, aki tett egy lépést hátra a falnak. Nem láttam a testvére arcát, csak a mellénye hátán lévő Katonai Rendőrség címerét, majd ahogyan hirtelen az eddig ökölbe szorított kezeit megemeli és megragadva Mimi két aprócska vállát, egyenesen a falnak löki őt. Szegény lány, akkorát nyekkent, hogy a szám elé kaptam.

- Hogy volt merszed ezt tenni velem??!! Óriásokkal szövetkezel, és a biztos halálba küldöd magad??!! – ordította bele az arcába szegénynek, mire már dühösen nyúltam volna a nálam is magasabb srác vállához, hogy állítson magán, ám valaki más tette meg helyettem. A Kapitány ingerülten fordult a vállát megrántó személy felé, ezzel is elengedve a könnyes szemű Mimit.

- Van valami probléma a katonámmal? Ha igen, akkor azt velem leszel szíves közölni! – Rivaille Hadnagy kissé mérges tekintettel méregette az előtte álló (magasabb) fiút, aki azonban már lassan remegni kezdett az idegességtől. Nem értem. Komolyan, az lenne a baja, hogy Mimi nem a belső fal védelmébe menekült, az ő osztagába, hanem inkább a Felderítő Egységben segíti az emberiség előbbre jutását?

- Már értem – fújtatott az említett srác, le sem véve a tekintetét a Hadnagyéról, de közben a következő sorait a húgának intézte – Azért csatlakoztál te a Felderítőkhöz, mert biztosan odáig vagy a Hadnagy faszáért! Ahelyett, hogy a bátyád oldalán élveznéd a biztonságot, inkább kockáztatod az életedet, hogy ez az alak itt előttem, jól megbasszon érte, jutalomként!! – szinte köpködte a szavakat. Nekem, a szám is tátva maradt, hogy ekkora egy primitív és elmeháborodott ember, ennek a kedves, aranyos, poénos, mindig mosolygó lánynak a rokona, ráadásul a saját tulajdon bátyja! Nem csodálom, hogy Mimi a tenyerébe temette szégyenében az arcát. Miután kicsodálkoztam magam, egyből dühös arckifejezést öltöttem a képemre. Rivaille Hadnagynak azonban a mérgesen összehúzott szemöldökei eltűntek és egy amolyan „Ezt most komolyan gondolod, te szerencsétlen?” fejet vágott, de nem tudott reagálni semmit, mert ekkor Joshua egy igen merész húzást tett.

- Ő az én húgom, Rivaille! – ragadta meg Mimi óriási copfba fogott dús, sötétvörös haját – És most velem jön!

Ezt már tűrhettem szó nélkül, hogy így bánjon a barátnőmmel, így egy hirtelen indulattól felhevülve, jól irányzott és erős mozdulattal lendítettem az egyik lábam, majd jól térdhajlaton rúgtam. A Kapitány kissé összecsuklott, aztán az egyik öklét felém lendítette, de ekkor a Hadnagy szinte beleépítette a saját öklét Joshua gyomorszájába, aki ettől köhögve, kiköpve a saját nyálát és nyöszörögve esett a földre.

- Mimoza az én osztagom tagja! – itt a Hadnagy fejbe rúgta (!) a Kapitányt – Én döntöm el hova megy, és mit csinál! Te pedig nem emelhetsz rá kezet, és a többi katonámra SEM! – és megtaposta!! Pillanatokon belül egy csomó katona gyűlt körénk, többek közt Joshua osztaga is. Mimoza csak az arcát eltakarva és teljes testtel elfordulva, rázkódó vállal kerülte el a történteket.

- Megint balhéztok? – sóhajtott az egyik Katonai-s.

- Phanthomive Kapitány! – guggolt le egy rövid, rézvörös hajú, zöld csillogó szemű, halványan szeplős arcú lány az említett, kissé elintézett, vérző fejű osztagvezetőjéhez – Nem kéne mindig Rivaille Hadnaggyal összetűzésbe keverednie! Hisz mindig ilyen csúnyán végzi…

- Hagyj békén, Florence! – lökte el magától durván, én pedig inkább Mimihez fordultam és egyik kezemmel végig a hátát simogatva, óvatosan húztam el onnan.

- Gyere, inkább menjünk ki a főbejárat elé, a többiek már biztos ott vannak – néztem le rá szomorúan és aggódva, de nem nézett fel, csak folyamatosan az arcát takarta a kezeivel. Teljesen megértem, én sem repdesnék, ha a bátyám ilyet csinálna velem az osztagvezetőm előtt… Ha még élne…

Eközben, csatlakozott mellénk anyám is, aki azonnal átsietett Mimi oldalára és aggódva, anyaian kérdezgette, hogy mi történt, mi a baja.

- Anya – torpantam meg a folyosó végén – Most már jól leszünk – biztosítottam, gondterhelten sóhajtva.

- Biztosan? – nézett felváltva rám és Mimire, aki megtörölte utoljára az arcát, majd egy mosolyt öltött magára és bólogatni kezdett.

- Köszönöm.

- Ugyan, nincs mit – simította meg anya, Mimi karját, aztán felém fordult – Most mennem kell, Erwin Parancsnokhoz kell sietnem. Legyetek jók és vigyázzatok magatokra! – nyomott egy puszit a homlokomra, majd elsietett.

Sasuke

- Fiam… Ez az akció majdnem az életedbe került ugye tudod? – méregetett szigorúan apám, mikor már kijöhettünk a tárgyaló teremből és végre valahára, levették rólam azokat az átkozott bilincseket. Apám mellett az én drága édesanyám állt, belé karolva, s ő is elég nyugtalanul méregetett engem, meleg mogyoróbarna szemeivel. Apám tekintetén is látszott az aggodalom, főleg mikor kezeit a vállaimra tette – Ígérd meg, hogy soha többé nem hozod magad ilyen helyzetbe! Meg kell ígérned fiam!

- Ezt nem tudom megígérni – válaszoltam kissé komorabban, majd a fejemmel az éppen kimorajló Katonai Rendőrségre böktem – Ha azokon az elit, sznob ficsúrokon múlna, már régesrég halott lennék, vagy ne adj isten, valami boncasztalon feküdnék, mint kísérleti patkány…

- Akkor csak azt ígérd meg nekem, hogy nem hozod szándékosan magad ilyen helyzetbe! – javította ki magát, legyezgetve a szeme előtt – És… – csendesült el, aztán merő kétségbeesés jelent meg az arcán. Fura ábrázatot öltött, markával erősebben szorította a vállaimat – Ígérd meg, hogy a legjobbat fogod nyújtani a küldetésen! Az életed múlik rajta fiam! Kérlek! – nézett mélyen a szemeimbe, sötétszürke szempárjait egyenesen az én acél szürkéimbe fúrta – Térj haza hozzánk fiam! Kérlek, ne halj meg!

Meglepett arckifejezés ült az arcomra, ahogyan a szüleim aggódó arckifejezését vizslattam. Éreztem, ahogyan egy izzadtságcsepp gördül le a nyakamon. Számítanak rám. Arra is, hogy hazatérek. Mindketten, anya és apa is. Reménykednek benne, hogy visszajövök a küldetésről, mégpedig úgy, hogy sikerrel jártam. Elszánt arckifejezést öltöttem magamra, majd lehámozva édesapám kezeit a vállamról, az egyiket határozottan, céltudatosan két kezembe fogtam.

- Várjatok haza! – vigyorodtam el kissé öntelten végül, mire, ha jól láttam, apám szemeibe könnyek gyűltek össze. De erős katona módjára nem engedte legördülni őket. Ellentétben anyámmal, aki mutatóujjával, kecsesen, de keserűen letörölte a legördülő könnyeit szeme sarkából. Ám mielőtt bármit is mondhattak volna, egy jól ismert hang törte meg a csendet:

- Sasuke!

Rögtön odakaptam a fejem. Rayne Crusader, a gyerekkori, és legjobb barátom állt meg anyámék mellett, heterokróm szemei az enyémbe égtek. Sürgősen beszélnünk kellene. Ezt természetesen a szüleim is észrevették.

- Hát akkor… – szipogott fel egy utolsót apám, majd olyan apásan magához ölelt, és vállon veregetett – Sok sikert, fiam – suttogta a fülembe meg-megremegő hangon, mire lehunytam a szemem, és megpaskoltam a hátát.

- Bízz bennem, apa. Minden rendben lesz – hajoltam el, majd ezt követően anyám lépett oda hozzánk, és már csak reflexszerűen is megigazította rajtam azt koszos, nyúzott szürke hosszú ujjút, amit rám adtak, pedig annak már mindegy volt.

- Vigyázz magadra kisfiam. Mikor a küldetésed sikerrel jár, főzők neked valami finomat jó? – simogatta meg gyengéden az arcom, majd Rayne felé fordult, és mosolygós, barna szemeivel most őt fürkészte. Hozzálépve rajta is megigazított mindent, a pólóját, a szíjakat, és a dzsekit is. A barátom nagyokat pislogott le az apró nőre, aki végül felnyújtózkodva, leporolta a válláról a port, majd melegen rámosolygott – Vigyázzatok egymásra, rendben? Illetve, lehet egy önző kérésem hozzád Rayne? – nézett fel az előtte álló fiatal oroszra, majd mikor az bólintott, folytatta – Védd meg a Sasukét, ha szükséges! Neked megvan az erőd hozzá – simogatta meg két kézzel a karját, majd utoljára rám nézett, és egy galamblelkű mosollyal biztosított engem a bizalmáról. Végül édesapám után sietett. Egy ideig néztem utánuk, míg a barátom elém nem lépett. Egy ideig álltunk egymás előtt, feszült, de távolról sem kínos csend telepedett közénk. Mígnem ő szólalt meg előbb.

- Nem fogom megkérdezni, hogy miért nem mondtad el nekem – kezdte, mire a cipőm orráról, a barátomra emeltem a tekintetem – Remélem jó okod volt rá.

- Őszintén? – nevettem el magam kínosan, és a tarkómat kezdtem vakargatni – Nem igazán… – néztem félre.

- Azt hitted elmondom valakinek? – a hangjában egy csipetnyi felháborodást véltem felfedezni.

- Nem! – vágtam rá szinte megrendülve – Dehogyis! Tudtam, hogy te nem mondanád el senkinek. Csak... – néztem félre, majd sóhajtottam – Féltem – böktem ki, aztán folytattam – Féltem attól, hogy mit szólsz majd hozzá, hogy félni fogsz tőlem. Azt akartam, hogy megtudd, csak hát… nem így – ismertem be- Tudom, el kellett volna mondanom, de egyszerűen nem ment érted…? Én… – ám ekkor megfogta a vállamat.

- Nem megmondtam, hogy nem kell magyarázkodnod? – kérdezte fura hangsúllyal – Mondtam, hogy biztosan jó okod volt rá, szedd össze magad!

Erre ráemeltem az elkerekedett tekintetem, és szembesültem vele, ahogy rá nem jellemzően, most komolya, mindenféle arrogancia, szarkasztikusság és lenézés nélkül mosolyodik el. Ilyet se lát minden nap az ember, főleg nem a barátomtól. Kissé mondhatni elérzékenyültem ettől, hát még az ezután történt dolgoktól.

- Viszont ideje ezt magadra kapnod, de úgy kurva gyorsan – vett elő a háta mögül valamit (nem is vettem észre, hogy az egyik keze végig a háta mögött volt tartva) – Nemsokára indulunk, kapd össze magad!

Odanéztem és láttam, ahogyan a frissen mosott harci dzsekimet, a palástom, és a komplett egyenruhámat tartja a kezei között, amiktől kíméletlenül megfosztottak, mikor állat módjára a cellák mögé zártak. Be kellett harapnom a számat és összeszednem minden megmaradt büszkeségemet, hogy szégyenszemre, erős férfi és katonalétemre ne sírjam el magam. Megint. Csak lehajtott fejjel, előre nyújtottam a kissé sebes kezeimet és megfogtam a másik végét, amit nem ő tartott, majd bólintottam egyet. Rayne megvárta, míg átveszem a felszerelésemet, majd magamra véve a palástomat, kidugtam a tetején a fejemet, és éreztem, ahogyan az ablakból befújó szellő meglengeti a hátán figyelő szárnyas címert.

- Mehetünk? – nézett hátra rám a barátom a válla fölött, mire határozottan és kissé önhitten elmosolyodtam.

- Mehetünk – vágtam rá. Szedve a lábunkat, kissé loholva kisiettünk a Rendfenntartó, és Büntető Intézet féle helyből, (azaz a bíróságról), ami előtt már a csapattársaink várakoztak, a Hadnaggyal együtt. Remélem, nem késtünk túlságosan, mert akkor elleszünk picsázva. Rivaille Hadnagy úgy, ahogy vagyunk, elpicsáz minket.

- SAAA- SUUUU- KEEEEEEEE!!!! – hallottam egyszerre három különböző tónusú hangot, és mire feleszméltem a három gyereklelkű az osztagból (Naoki, Dorian és Mimi) egyszerre ugrottak a nyakamba. Finoman szólva, majdnem hátraestem, még szerencse hogy volt akkora egyensúly érzékem, hogy ne seggeljek le a kőre.

- Nem haltál meg! Egyben vagy! Nem lőttek agyon! – kezdte sorolgatva a tényeket Mimi, csüngve a nyakamon, ugyanis nem ért le a lába.

- Majdnem a tenyerembe fostam a bíróságon, azt hittem elítélnek és átadnak azoknak a görényeknek! – folytatta Naoki, akit szinte tartanom kellett, ugyanis az istenért se tartotta volna saját magát.

- Még megvannak a szerveid?? – tette fel a kérdést végül Dorian, aki szintén csüngő állapotban volt, de ő azért, mert vagy egy fejjel magasabb nálam, majd megtapogatta a hasamat, össze vissza.

- Igen, igen azt hiszem, a helyén vannak…

- Hagyjátok lélegezni szegényt – nevetett fel Nero, majd ő is közelebb lépve, csatlakozva a három kölyökhöz, jó szorosan megölelt (Naoki, Dorian és Mimi egyszerre nyöszörögtek fel, ugyanis őket is szorította így) – Görcsbe volt a gyomrom Sasuke, azt hittem kivégeznek… De nagyon bátran viselkedtél! – nézett kedvesen, ám aggódón a szemembe, majd ellépett tőlem, hogy Stefan is ideférjen.

- Bizony – bólogatott Stef, egy vidám mosollyal az arcán – Le a kalappal, senki se viselkedett volna nálad bátrabban a csapatból. Az öcsém például biztos maga alá hugyozott volna és moshatta volna valaki fel alatta a padlót – erre a nyakamból egy felháborodott „HÉ!” szólalt fel – Örülök, hogy újra köztünk vagy Sasuke! – kaptam tőle egy szinte atyai vállba veregetést, (egy tőlem alacsonyabb és vékonyabb csávótól ez kicsit túl erősnek hatott) majd rögtön egy tizedmásodperccel ezután, egy sokkal erősebbet a másik oldalról. Majdnem beszakadt a hátam.

- ÁÚ, BAZDMEG! – néztem dühösen, szinte fortyogva a mellénk lépő, gonoszul vigyorgó idősebb Silvermanre.

- Jól befosattál minket, Matsuko! – veregetett még vállba párszor – Azt hittük kinyírnak!

- Elég legyen ebből, így is késésben vagyunk – jött egy közönyös, lenéző, lekezelő hang kissé előrébbről, majd hallottuk, ahogyan az osztagvezetőnk lépked egyre közelebb hozzánk, megállva előttem. Egy ideig csak kissé ódzkodva pislogtam hol rá, hol a csapattársaimra, mire elég váratlan dolog történt. Rivaille Hadnagy felemelve jobbját, a fejemhez közelített vele, majd megragadva kicsit a sötétkék tincseimet, megsimogatta a fejem tetejét – Üdv újra itt, kölyök.

Mindenkinek tányérnagyságúra kerekedett a szeme, még (a még mindig) a nyakamba csüngő egyéneknek is. Hát még nekem. És itt tört el a mécses. Szürke szemeim elkerekedtek, majd éreztem, ahogy folyamatosan megtelnek könnyel, az arcom síros grimaszba torzul, és pillanatokon belül a sós könnyek árvízként zúdultak le az arcomon és leszegve a fejem, rázkódó vállal, szívemet a mellkasomra csapva, tisztelegtem egyet.

- Köszönöm szépen, Hadnagy!

Körülbelül tíz percen belül, már mindannyian a fal tetején vonultunk libasorban, kettesével, mint a gyerekek.

- Hadnagy, Hadnagy! – nyújtózkodott hátulról Mimoza szeplős, vörös feje, meg-megugrálva.

- Igen? – az osztagvezetőnk meg se fordult.

- Hova megyünk? – nyújtogatta a nyakát továbbra is.

- Már elmondtam és a tárgyaláson is szó volt róla.

- De akkor sem tudom!

- Legközelebb figyelsz arra, amit az osztagvezetőd mond, Buksi – rendezte le ennyivel, mire a kis vörös rögtön lefékezve megtorpant.

- Buksi?! – horkantott fel, mi pedig mind egyöntetűen felröhögtünk.

- Buksi, ül! – kacagott fel Dorian és gügyögni kezdett Miminek, amit csak akkor hagyott abba, mikor a bátyja jól oldalba lökte, de annyira, hogy majdnem lezuhant a falon. Stefan persze majdnem szívinfarktust kapva, megragadva a dzsekijét rögtön visszarántotta az öccsét. Majd hol magát, hol a jókat kacagó Doriant nyugtatta, hogy nincs semmi baj. Nero volt azaz egy, aki megragadva a megilletődött kis törpetársa kezét, az orra alatt kuncorászva húzta maga után, hogy ne maradjon le annyira tőlünk, mert szerintem Mimi, ha rajta múlik, napestig ott állna ugyanazzal az értetlen „Mi az hogy Buksi?!” fejével. Én természetesen jól tudtam hova megyünk. A stratégákhoz, akik ismertetik velem a tervet. A tervet, amiben az egész áll vagy bukik. Hogy élek-e, vagy meghalok. Épp ezen merengtem, a sor legelején haladva, Rayne mellett, mikor valami féreg előrehajolt mögülünk.

- Félsz, Matsuko? – vigyorgott a képembe Silverman #1.

- Anyád picsáját – vágtam rá gondolkodás nélkül.

- Ejnye, nem szabad csúnya szót használni más felmenőire – kezdett el ciccegni.

- Magasról teszek a felmenőidre Silverman, és rád is – szinte odaköptem a szavakat. Már épp vágott volna rá valamit, mikor megbökték a vállát. Az öccse volt, aki a gyomrán tartotta a kezét és valamire nagyon koncentrált.

- Hallod, hallod!

- Mi az? – fordult hátra hozzá a bátyja, s mintha aggodalmat fedeztem volna fel a hangjában. Lehet, csak képzelődtem. Narou nem aggódik. Narou egy állat.

- Tedd ide a kezed – mutatott egy pontra a hasán Silverman #2, mire a bátyja odanyomta a kezét, és ő is nagyon koncentráló ábrázatot öltött magára – Te is érzed? Ott dobog a szívem! Ez baj?

- Csacsi, ez baj, ez baj! El kéne majd látogatnod az egyik orvosi sátorba nem?

- Neeem, szerintem rendben leszek.

- Menj el!

- Nem kell.

- De igen!

- De nem!

- De igen!

- Mint az ovi… – morgott az orra alatt az előttünk haladó osztagvezetőnk elég cinikus, megvető, de mindenekelőtt semmitmondó, unott hangon, de inkább magának jegyezte meg ezt a megállapítást, mintsem nekünk. Az ikrek le se szarva a rájuk tett megjegyzést, még mindig folytatták mögöttünk a „De nem! De igen!” viadalt, amit csak akkor hagytak abba, mikor a fal közepe felé értünk, azt is csak azért, mert Narou a hátamnak ütközött, majd tett egy „Menj a pokolba, Matsuko!” megjegyzést. Az eddigi megkönnyebbülésem, amit nem más váltott ki, mint hogy rajtam van az egyenruhám, és ismét az osztagommal lehetek, olyan gyorsabban szállt el, mint a gondolat. A gyomrom görcsbe rándult, a térdeim megremegtek. Ott álltak egy ágyú mellett. Armin Arlelt, Jean Kirschtein, Erwin Smith, és még vagy hat ismeretlen, de minden bizonnyal nélkülözhetetlen fontos katona, akiket csak a tárgyaláson láttam a balkonokon állni. Készen álltam meghalni. Mindig is készen álltam. De nem akarok. Főleg nem embertársaim kezei által. Halálfélelem fogott el, ám mielőtt gondolkodni kezdhettem volna, hál istennek, valaki megfogta a vállam. Nem jó, ha ilyenkor gondolkodni kezdek. Felkaptam a fejem, és felpillantottam a barátomra, aki jelentőségteljesen meredt le rám.

- Nehogy agyvérzést kapj pont most. Most bizonyíthatsz! – jelentette ki Rayne úgy, hogy csak én halljam. Elkerekedett szemekkel pislogtam fel rá és tűrtem, ahogyan a szél kis híján a szemembe fújja sötétkék tincseimet, majd fokozatosan érezni kezdtem, ahogy valami felpörög vagy, ha úgy tetszik, felgyullad a belsőmben. Nevezhetjük akár adrenalinnak is. Igaza volt. Bizonyíthatok. Megmutathatom ezeknek a szkeptikus gyökereknek azt, amit meg kell! Ám mielőtt akármit reagálhattam volna rá, a nevemet hallottam:

- Sasuke Matsuko!

Joshua

- Phanthomive Kapitány! – jött utánam Florence, (mikor már a legbelső falon belül „élvezhettük” az életet kerek tíz perce. „Élvezhettük”. Én nem élveztem) mint egy kiskacsa az anyja seggében, csizmája talpát kapkodva szedte mögöttem – Kérem, álljon meg! Had lássam el az arcát!

- Nem állok meg! Hagyj már békén, hányszor kell neked elmondani ezt, Florence?!

- De Kapitány!

- Kiszállnál végre a seggemből basszameg?! – rivalltam rá faragatlanul. Direkt. Idegesített. Így is elég ideges voltam már a húgom miatt. Éreztem, ahogy a szemem alatt meg-megrándulnak az izmok és az ujjaim, és a kezem remeg az idegtől, egész testemben feszültem, vártam mikor pattannak el az idegszálaim. Miért?! Miért nem a Katonai Rendőrséget választotta!? Tudja, hogy csak mellettem van biztonságban! De nem. Mert ő nincs itt. MERT Ő A FELDERÍTŐ EGYSÉGHEZ CSATLAKOZOTT!

- De Kapitány, álljon meg! Nem értem!

- Nem is fogod! – akartam lezárni ennyivel, de nem hagyta. Mindjárt lekeverek neki egy pofont.

- Miért keveredik állandóan verekedésbe Rivaille Hadnaggyal? Tudja, hogy fogja végezni! Most is verekedésbe keveredett a kishúga miatt! Nézze meg magát! Miért ennyire fontos?!

Erre megtorpantam, mire ő nekiütközve a hátamnak, követte a példámat. Miért… ennyire fontos? Éreztem, ahogy a szívem összeszorul egy pillanatra. Még szép hogy fontos… – Kapitány…? – kérdezte vonakodva, mire lassan, átnéztem rá a vállam fölött. S mikor az én szinte vibráló égkék tekintetem találkozott az övével, megszeppent és hátralépett egy nem épp kis lépést, kezeit tördelve a kis mellei előtt.

- Miért… ennyire fontos? – nyögtem ki végül, s lesütöttem a szemeimet. Mert ő az én egyetlen húgom. Ez elég válasznak kéne legyen. De nem mondtam ki. Mert semmi köze hozzá, és ezt tudattam is vele abban a szent pillanatban – Neked ahhoz semmi közöd. Inkább menj, és csinálj valami értelmeset, ahelyett, hogy a seggemben lebzselsz állandóan – és már ott sem voltam. Nagyokat lépkedve, szinte trappolva, egyenesen a szobám felé vettem az irányt. A lábammal belöktem az ajtaját, majd becsukva magam után, hátamat neki préseltem. A velem szemben lévő ablak függönye be volt húzva, a két textil között beszűrődő fáradt fényövezetben porszemecskék százai repkedtek, kintről lovas szekerek zaja szűrődött be, ugyanis az ablakom tárva nyitva volt. Háttal elkezdtem egyre lejjebb csúszni a faanyagon, míg végül a fenekem huppant a régi faparketta szerűségen. Kobakomat az ajtónak döntöttem, és égő szemeimet lehunytam. Alig aludtam az este. Annyira izgatott voltam, hogy végre újra magam mellett tudhatom azt a lökött együgyű Mimozát. De felesleges volt… Annyira felesleges…

~

„- Joshua, kisfiam! – fordult felém meleg, fáradt, láboskék szemeivel a nagybátyám, a kis rozoga sámliján pucolva sebes, megviselt kezeivel egy favödörbe a retket, a répát, és azt a krumplit. Sötét, vörösesbarna hajába túrt, amiben itt-ott már őszhajszálak jelentek meg, csontos, hosszú ujjaival kimerülten megmasszírozta borostás arcát Alapjában véve jóképű ember lett volna, csak arca minden négyzetcentijéről üvöltött az agyonhajszoltság. Megint zöldség leves lesz. Mint tegnap. És tegnapelőtt. És az előtt. Meg azelőtt… és azelőtt és azelőtt…

- Igen? – dugtam ki alvadt vérvörös, kócos fejem a kandallóból, - ugyanis épp azt pucoltam-, kézfejemmel megdörzsölve szeplős orrom fölött, szerencsésen feketefoltot hagyva cselekedetem után.

- Megtennéd, hogy összeszeded a húgod? Nem sokára vacsora, és sötétedik is, nem lenne jó, ha ilyenkor az erdőben mászkálna – kezdte el a hatodik krumplit egy huzamban. Egy nagyot lépve, szinte kiszökkentem a kandallóból, és szenes kezeimmel leporoltam a szintén szenes ruháimat, aminek csak az lett a vége, hogy csak még szenesebbek lettek.

- Persze! – vágtam rá egyből, miután „leporoltam” magam – Már egy órával ezelőtt ki akartam érte menni, de nem engedted.

- Mert van nála puska – mondta ezt egy atyai mosollyal.

- Akkor is – sóhajtottam, majd lekapva a foltozott fotelünk karfájáról a nagybátyám által varrt kabátom és magamra rángattam, majd pillanatokon belül már az ajtón kívül voltam. Majdnem vittem azt is magammal.

- Vigyázzatok magatokra!! – kiabálta még utánam, de én akkor már azért messzebb jártam. Gyorsan kapkodtam magam alatt a lábaimat, egészen a közeli erdő felé. Mivel mi a falon kívül voltunk, nem voltunk sohasem állandóan nyugodtak. Hiába nem laktunk olyan kint, néhol-néhol így is láttam az erdők sűrűjében egy-egy eltévelyedett négyméteres óriást. Mostanában egyre többet…

- MIMIIIII – kiáltottam tölcsért formálva a kezemből, mikor már a fák között voltam. Szívem a torkomban dobogott. Rossz előérzetem volt. Bár ha a testvérem biztonságáról van szó, mindig az van és volt is. Kicsit túlaggodalmaskodom, de ő a húgom, felellőséggel tartozom érte. Egy kistestvér megélhet akár száz évet is, akkor is kistestvér marad – MIMIIIIIII!!! – emeltem egyre magasabbra a hangomat, mire a varjak a közelemben nagyokat károgva szanaszét repültek. Francba. Túl hangos vagyok. Éreztem a vért dübörögni a fülemben, térdeim remegtek. Mimi gyere már elő… – MIMOZA DIOR PHANTHOMIVE AZONNAL TOLD IDE A VALAGAD, VAGY – ám ekkor hirtelen előttem termett. Fejje lefelé.

- Bú! – húzódtak rosszcsont mosolyra az ajkai, miközben himbálódzott le a fáról. Apró lábai behajlítva egy alacsonyabb ágba akasztva tartották őt, sötét, mélyvörös (akkor még csupán) hátközépig érő kusza, kócos, mindig össze-visszaálló, erősen hullámos haja most kivételesen a gravitáció miatt nem lógott állandóan szanaszét az arcába. Arca akkor is kerek volt, az orra hegyétől a füléig szeplős. Fehér ingje megtépázottan mutatott rajta, a két legfelső gomb még talán múlthéten leszakadt róla. Sötétbarna, bőr nadrágtartót, és fekete, felhajtott, térdig érő nadrágot viselt. A nadrágtartó pántja trehányul lelógott az egyik válláról, de nem érdekelte. Sohasem foglalkoztatta őt az ilyesmi. Már meg sem lepődtem. Csak fapofával, rosszallóan meredtem rá, mire elhúzta a száját.

- Uncsi bácsi – morgott az orra alatt, de az arcáról, mint mindig, soha sem hervadt le az a csibész vigyora. Felhúzta magát az ágra, és kiakasztva onnan a puskát, pillanatok múlva már előttem landolt. Akkora volt ő maga, mint a fegyver, amit a kezében tartott.

- Honnan tudtad, hol vagyok? – vettem el a kezéből a puskát. Mindig, mikor érte jövök, hazafelé már én szoktam cipelni. Bár nem mintha akkora erőember lettem volna akkor én is. nyolc-kilenc évesen.

- Éreztem az illatodból – bökte meg egy büszke vigyorral szeplős nóziját, mire két ujjam közé fogva megcsíptem azt, majd jól megrángattam – Áú, aú aú! – kezdett neki a jajgatásnak orrhangon.

- Ha tisztában voltál vele, hol vagyok, miért nem jöttél rögtön ide hozzám?! – dorgáltam meg, ő pedig nagy nehezen kiszabadította (inkább ráncigálta) orrát ujjaim fogságából – Tudod, hogy állandóan a szívinfarktus kerülget miattad! Ha valami történik veled?! Ha erre jár valami? Egy ÓRIÁS? Rád szakad egy ág? Felfal valami! Megtámad egy vaddisznó! Felkerget a fára és nem tudsz lejönni!Vagy vagy erdőtűz üt ki és – itt már félbeszakított, mielőtt agyvérzést kaphattam volna:

- Jó, jó! Ne haragudj! – dörzsölgette meg a szimatosát fájdalmas grimasszal – Többet nem fordul elő, Joshy!

- Máskor ide jössz? – enyhültem meg kissé. De csak kissé.

- Rohanok! – vágta rá

- Helyes – bólintottam, majd kézen fogva őt elindultunk ki az erdőből – Nem szeretem, ha egyedül kószálsz el – morogtam az orrom alatt, miközben a kis hófehér mancsait szorongattam.

- Tudom – válaszolta.

- Mi lenne, ha többet nem mennél el otthonról nélkülem?

- Ajjj – kezdett neki a nyekergésnek – Tudod, hogy nem bírok sok ideig a házban ülni…!

Hát igen, enyhe hiperaktivitásban szenvedett. Otthon, mikor épp nem a konyhában csinált minél nagyobb felfordulást, és evett ki minket minden vagyonunkból, akkor a szekrényre mászott fel, vagy éppen a szekrénybe mászott be. Fogócskáztunk, bújócskáztunk, vagy mikor nekem egyikhez sem volt kedvem, ő ezt (kedvét nem megszegvén) művelte saját magában is. Elbújt maga elől, vagy éppen próbálta elkapni magát.

- Tudom – kezdtem – De ki tudja mikor – ám nem tudtam befejezni a mondatomat, ugyanis hirtelen mintha földrengés rázta volna alattunk a talajt. Szinte kis híján feldobott minket, akkorát dobbant alattunk a föld. És még egyszer. És még egyszer… és még egyszer. Valami közeledett. Megfagyott a vér az ereimbe, nem túlzás, ha azt mondanám; megkövültem. Nem bírtam mozdulni, a földbegyökerezett a lábam. Lelassítva láttam mindent, hangokra nem emlékszem igazán. Csak arra, ahogy lenézek a testvéremre, aki a levegőbe szimatolva, mint holmi vadászkopó elsápad, morrant egyet, s alapból mindig természeténél fogva vörösesebb szája most elfehéredik, majd rám emeli a rémült tekintetét. Szinte mintha üzenni akarna nekem velük. Egyetlen egy szót. „Fuss”. És mintha a testem fogadta volna az üzenetet, a pisztolyt a vállamra akasztva, erősen tartva húgom kezét, szinte összeroppantva ujjait, száguldani kezdtem. Csörtettem a fák ágai között, a szabad kezemmel elsöpörve az utunkból az ágakat, gallyakat, de még így is pofán csapott minket néhány. De egy pillanatra se lassítottunk le, mint holmi űzött vadak, nyargaltunk, egymás mellett szorosan haladva, és hiába mozogtunk mindketten úgy az erdőbe, mintha a gyerekszobánkat fedeztük volna fel nap, mint nap, még az alattunk továbbra is, közeledő, meg-megremegő talaj miatt majdnem pofára zúgtunk párszor. Nem tudom, meddig rohanhattunk ott, nem is emlékszem mindenre pontosan. Csak arra, ahogyan kiloholtunk az erdőből, egyenesen a kis kunyhószerű házunkat tartva szem előtt. De léptek közeledtek, egyre közelebb és közelebb jöttek. Nem mertem hátranézni. Ő sem. Én sem. Hisz így is jól tudtuk mik azok, amik most felénk tartanak. Óriások. És nem csak mi voltunk tisztába vele. A nagybátyánk is. Már ott várt minket a ház előtt, majd mikor meglátott minket, a fal mellé igyekezve dörömbölni kezdett rajta. Így is megviselt, leharcolt kezei, szinte beletörtek, ahogyan verte azt a kibaszott kaput. Már lilult, a vér kis patakként csordogált belőlük.

- NYISSÁK KI!!! – ordított torka szakadtából – NYISSÁK MÁR KI!!! LEGALÁBB A GYEREKEKNEK NYISSÁK KI KÖNYÖRGÖM!!!

Ám ekkor, mintha valami erősen hátba vágott volna, én és a húgom, mint holmi rongybabák, a földre csapódva, majd felrepülve, majd ismét becsapódva, bukfencezve, a tengelyünk körül megperdülve értünk földet körülbelül tíz méterrel odébb. Belénk rúgott. Elviselhetetlenül fájni kezdett a jobb kezem. Hiába próbáltam, képtelenség volt, hogy megmozdítsam. Halántékomról csöpögött le a vér, homályosan láttam, hányingerem volt. Aminek következtében abban a szent pillanatban, hogy ezt realizáltam, egész egyszerűen a fűre eresztettem ki gyomrom tartalmát. Forgott velem a világ, és fél kézzel támaszkodva, törött kezemmel még mindig görcsösen a húgom kezét szorongatva meredtem hol kiélesedő, hol ismét elhomályosuló látásommal Mimire. Akiből csupán annyit láttam, hogy a fél arca lila színben úszik, bedagadva, és hiába próbálkozott, hiába erőlködött, lehetetlen volt, hogy lábra álljon, nyöszörgött, és kényszerítette magát cselekvésre de nem ment neki. Eltört a lába. És ez a jelenet körülbelül két másodperc alatt sikerült felfognom, ugyanis a következő pillanatban, mindkettőnket a hónunk alá kapott valaki. Egy megviselt, de erős kéz volt az. Pár másodperccel később, már csak annyit láttunk mindketten, hogy az akkor még kis, gyenge testünket arrébb hajítja az útból, nagyot csattanunk mindketten a füvön, őt pedig a keze közé fogja az a szörnyeteg… kettétépi… és egybe lenyeli. Az utolsó dolog, amit ekkor hallottam, a kishúgom fájdalommal teli ordítása volt. És hogy hogyan jutottunk végül a falon belülre? Nem emlékszem rá, fogalmam sincs róla… Minden kiesett”

~

Felriadtam. Valaki dörömbölt az ajtómon. Egy verejtékcsepp gördült le a halántékomnál, végig az arcomon és egy könnycsepp pedig a szememből. Elrugaszkodtam az ajtólaptól, és előrébb dőlve, a kézfejemmel megdörzsöltem a könnyes szemeimet. Sírtam volna álmomban? Egyáltalán miért pont most álmodtam erről…? De nem tudtam sokáig ezen merengeni, mert ismételten valaki tokostul ki akarta deportálni az ajtómat a helyéről.

- Phanthomive Kapitáááány!! – jött egy elfojtott, elnyújtott hang kívülről dörömbölés kíséretében. Rögtön felismertem. Azaz elfajzott, kis képmutató gyerek volt az. Vincent Grey – Tessék felkellniiii!

Nyűgösen még egyszer utoljára, mindkét tenyeremmel átdörzsöltem az arcom, hogy végre teljesen felébredjek, majd nagyokat nyögve, mint egy vénember, feltápászkodtam a földről, és kiropogtattam a nyakam. Elgémberedett basszameg.

- Kapitááááány!!! – jött egy újabb dörömbölés, mire megragadva az ajtóm kilincsét, szinte feltéptem az ajtót. Nem nézhettem ki túl bizalom gerjesztően, ugyanis az ajtóban álló sötétbarna, egyik oldalt felnyírt hajú, gonosz olíva zöld szemű Vincent eléggé hátrahőkölt – Ohohohó! Kapitány… – kezdte el méregetni az arcom, kissé összehúzott szemekkel, hunyorítva, mint aki nem lát jól – Te sírtál? – tegezett le. Általában tegeződik, maximum akkor nem, ha gúnyolódik. Ellöktem a fejét magamtól, és ismét átdörzsöltem a szemem.

- Nem – vágtam rá.

- Florence már nagyon hiányol – kuncogott az orra alatt rosszindulatúan – Milyen hű szeretőd van.

- Leszarom – jelentettem ki egyszerűen félvállról.

- Ha ezt meghallja biztos sírni fog.

- Azt is leszarom – indultam el a folyosón, inkább azzal törődve, hogy minél előbb kidörzsöljem a szememből a könnyeket.