Üdvözlöm az új feliratkozókat, nagyon szépen, köszönöm/köszönjük *-*♥
Létrehoztam egy ask.fm-es oldalt, ahol kérdezhettek tőlünk!:) Link: xxxx
Végre sikerült megszülnünk az újabb részt, amiben a történelem megismétli önmagát :3
Létrehoztam egy ask.fm-es oldalt, ahol kérdezhettek tőlünk!:) Link: xxxx
Végre sikerült megszülnünk az újabb részt, amiben a történelem megismétli önmagát :3
Jó olvasást!♥
4.
Köztünk élnek
Sasuke
Erőtlenül
feküdtem, szinte szétzúzva és teljesen kilapítva a betonon, egy háznak a romjai
alatt. Laposakat pislogtam, és a tüdőm is csak hörögve vette be a poros
levegőt, ami körülöttem szállt fel. A lábaim szétzúzva, erősen lüktetett és
fájt minden végtagom. Konkrétan, csípőtől lefelé már nem is éreztem semmit, de
amit éreztem, azt picikét is megmozdítani, halál volt. Éreztem, ahogyan vér
tapad a fejemre, az arcomra. A nyelvemet leharaptam, hiányzott a fele. Fel kéne adnom… Nem, azt nem lehet! Van
kiút. De, ha megteszem… Csak percek
kérdése és teljesen elvérzek. És akkor meghalok. Végem lesz. Nem láthatom többé
anyámat, nem térhetek többé haza hozzá. Apám pedig végleg összeomlik, és többé
az ő képességeit sem fogja hasznát venni a Helyőrség. Aztán… aztán ott van az
osztagom. Eddig tartott volna a velük való, közös küzdelmem? Eddig tartott
volna az a sok fáradozás és eltökéltség, amit kadét koromban tettem meg? Eddig
tartott volna a szenvedés, amit Rivaille Hadnagy büntetőfeladatai alatt
végeztem volna el?! Eddig tartott volna az életem?! Eddig?! Hogy még nem
járhattam a falakon kívül, nem mehettem el egyetlen Felfedező útra sem, és nem
iktathattam volna ki temérdek sok óriást?! Hogy nem válhattam az emberiség
hasznára?! És egy óriás miatt halok meg, akit nekem kellett volna elintéznem?!
A társaim, a civilek… az életükért küzdenek. Rayne és a többiek sem tudják,
hogy itt vagyok. Talán keresnek engem…
Talán még érdeklem őket… Számítanak rám! Mindenki, számít rám! Minden katona…
és ember és minden élőlény, aki él, mozog, lélegzik, ezen a kurva világon,
SZÁMÍT RÁM!!!
Rayne
Nem kis piti
csatát vívtunk most. Mindannyian az életünkért küzdöttünk és a teljes maximumot
kellett produkálnunk. Minden erőnket bele kellett adnunk, apait, anyait,
mindent. Ez nem olyan volt, mint az „edzés”. Itt most rengetek óriás volt és
nem mindig sikerült mindenkit megmentetnünk. Már nagyon sokan meghaltak.
Rengetegen. Elkerekedett szemekkel és verejtékező homlokkal rohantam a házak
tetején, röpködtem a tornyok és az épületek között, vagy éppen remegő lábakkal,
de torkom szakadtából kiáltva végeztem egy-egy Rendellenessel. Tudtam jól, hogy
nem hibázhatunk. Tudtam, hogy nem lehet véteni, különben meghalsz. Ezt észben
kellett és kell mindig tartanunk, ha óriással kerülünk szembe.
- Huhh… Ez az oldal tiszta –
hadonászott a kardjával Dorian, megtörölve kézfejével a homlokát, miközben
néztük, ahogyan az általunk megölt negyedik óriás élettelenül elterül.
- De nem sokáig – mutatott Stef,
egy irányba, ahol újabb három óriás bukkant fel.
- Rayne, Stefan, Dorian!! –
szólított bennünket a Hadnagy, akivel nem mellesleg együtt akcióztunk éppen –
Csaljátok azokat a falhoz, oda az ágyúkhoz – biccentett a fejével az említett
csúfságok felé – Ha lehet, kerüljétek el a harcot!
- Igenis! – szónokoltunk
egyszerre, majd rögvest indultunk is, teljesíteni a parancsot. Sasuke… Sasuke már egy ideje eltűnt. Amióta
le kellett lépnem a Hadnaggyal, azóta nem is láttam őt. A szívem hirtelen
kihagyott egy ütemet, aztán nagyon megdobbant. Miért pont most jut eszembe…?
~
„- De apaaa… Én nem
akarok új barátot. Szeretem a régieket! Nincs szükségem újra – hisztiztem, édesapukám
öltönyének alját rángatva, mire ő jó kedélyűen felkacagott és szerelmesen
összenézett anyukámmal, aki belékarolva a vállára hajtotta a fejét.
- Igen, azok a kis csibészek teljesen elrontanak téged! Biztos vagyok
benne, hogy ezt a fiút jobban fogod kedvelni, mint őket – vakarta le magáról a
kezem és megpaskolta a fejemet, amit elhessegettem.
- Chh – fontam karba a kezeimet – Lehet, hogy nem is érdemli majd meg a
barátságomat – duzzogtam, miközben sétáltunk az utcán, egymás oldalán.
- Miért, a többiek igen? – mosolygott le rám anya, apa másik oldaláról.
- Igen – szegtem fel az orromat pökhendin – Most is éppen velük kéne
találkoznom. De helyette, itt sétálok veletek – tartam szét a kezem, a
sztrádára mutatva.
- Nincs is jobb dolog, minthogy új embereket ismerj meg – jelentette ki
apa – Ezért is szeretem a munkámat, a hivatalban. Sok az új ügyfelem és
rengeteg ismerősre teszek szert. Így ismertem meg a minap Robertet, akinek van
ez a veled egyidős fia – magyarázott, én meg csak közben megforgattam a
szemeimet.
- Csak érjünk már oda – puffogtam.
- Kisfiam, csak nem kíváncsi vagy már rá? – kuncogott anyu.
- Nem – ráztam meg a fejem, ismét karba téve a kezem – Csak minél előbb
odaérünk, annál előbb jöhetünk majd haza. És kezdenek fájni a lábaim ettől a
sok sétától.
Ezen csak felnevettek, én pedig magamban zsörtölődtem továbbra is.
- Jó napot, Robert – fogott kezet apa, fülig érő vigyorral, azzal az
emberrel, akivel nemrég ismerkedett meg és jelenleg mi most az ajtajában
állunk.
- Szervusz, Brad – nézett rá ez a magas (bár apánál azért alacsonyabb),
kissé széles vállú, rövid, feketéskékes hajú férfi, aztán mélyszürke szeme
átsiklott anyámra, akinek kezet csókol és végül nagy hévvel és örömmel
összeborzolta a hajamat. Na ez, rossz pont volt! Így a gyerek, akihez én
„jöttem”, máris vesztett egy pontot, hála az apjának. Miután Robert bácsi
beengedett minket szerény otthonába, Brad kezet csókolt egy barna hajú, eléggé
fiatalos nőnek, akinek a szoknyája mögé bújva és belekapaszkodva állt egy fiú.
Szúrós szemekkel mérte fel apámat, majd miután apu köszönt neki, szégyenlős
mosolyra húzódott a szája és kisöpörve arcából kékes haját, előlépett és még kezet
is fogott vele.
Értetlenül pislogva, amolyan „Ez most komoly?” arcot vágva, kissé
oldalra biccentettem a fejemet
- Rayne – fordult hátra felém apa és intett a kezével, miközben az a
gyerek is felém nézett, nagyokat pislogva rám – Gyere ide!
Kicsit elkerekedtek a szemeim, majd durcin összevontam a szemöldököm,
leszegtem az állam és egy aprót hátrébb lépve, megráztam óvatosan a fejemet.
- Ne csináld már – várt rám türelmesen, de én nem mozdultam, csak
elfordítottam a fejem, ám ekkor valaki meglökött hátulról. Felnéztem, és anya
szigorú szemei néztek le rám.
- Gyerünk, ne légy neveletlen! – lökött finoman rajtam még egyet.
- Jól van már, jól van már – söpörtem meg a ruhámat csak úgy, mintha
lenne rajta valami por és végül elindultam, felszegett orral, aztán megálltam
apám mellett és komor arccal néztem a fiút, aki előttem állt és mivel
alacsonyabb volt nálam, fel-felméregetett.
- Mutatkozz be – köszörülte meg a torkát apa, mire megforgattam a
szemeimet, aztán kinyújtottam a jobb kezem.
- Rayne Crusader.
Egy darabig nézett felválta rám, és a kacsómra, aztán ő is
belesüllyesztette jobb tenyerét, miközben ujjaink egymás kezére fonódtak. Aztán
hirtelen, belém hasított egy olyasfajta érzés, mintha már ezer éve ismerném.
- Sasuke Matsuko – rázta meg finoman. Míg az érzésen gondolkodtam,
elengedtem a kezét, és félszemmel követtem apát, aki időközben otthagyott és
leült a többi felnőtt köré az asztalhoz, majd elfogadta a neki felkínált teát.
- Hé! Nem megyünk ki labdázni? – kérdezte hirtelen ez a Sasuke, miután
egy darabig kínos csendben ácsorogtunk, egymás társaságában.
- És mivel? – morogtam.
- Hát… Elloptam anyám egyik harisnyáját és kitömtem vattával… –
válaszolt, én pedig elkerekedett szemekkel meredtem rá. Ugyanis, én is ezt
szoktam csinálni. Mint minden gyerek, de a normálisak általában elkérik a
harisnyát, mi azonban elloptuk. Csak úgy. Hogy legyen mivel játszani.
- Oké, menjünk – bólintottam rá végül, és kimentünk a hátsókertjükbe,
játszani.
A nap végére, kifulladtan, kipirosodott arccal, nevetve és falatozva
Sasuke anyukájának frissen sütött sütijét falatoztuk, a fűben ülve, miközben a
„labdát” néztük, amit annyira szétszedtünk, hogy nem csakhogy koszos volt, de
már szét is volt szakadva.
- Fura, de… Jól éreztem magam veled – jelentettem ki, az égre nézve – A
többi barátommal sosem tudok ilyen jót játszani. Azok olyan hülyék.
- A többi… barátoddal? – kérdezte, elámulva.
- Igen – fordultam felé – Nekem sok barátom van – húzódott egy fölényes
és nagyképű vigyor az arcomra.
- Ó – hajtotta le a fejét – Jó neked. Nekem még nincs egy sem. Mi csak
nem rég költöztünk ide – piszkálgatta az ölében pihenő lasztit, és szomorúan
elhúzta a száját.
A kezemben tartott, félig megevett sütire néztem, ami hirtelen már nem
is volt annyira finom. Végül a számba maradt falatot lenyeltem és teljes
testemmel felé fordultam, törökülésbe helyezve a lábaimat.
- Hé! Nincs szükséged másokra addig, amíg én itt leszek neked! Oké?
Leszek a barátod! – mosolyogtam rá.
- Tényleg?! – kapta fel a fejét, csillogó szemekkel.
- Esküszöm! – nyújtottam ki felé a kisujjamat, amit egy darabig nézett,
aztán elvigyorodva, jókedvűen beleakasztotta az ő kisujját.”
~
- RAYNE, VIGYÁZZ!! – ordítottak
rám a többiek, mire észbe kaptam, és azonnal a szememmel kerestem a veszély
jöttét, mert így fogalmam sem volt, hogy merre meneküljek, vagy hova kapjak. A
következő pillanatban pedig valami visszarántott az indámnál fogva és
elhajított. Átzakóztam egy háznak a cserepekből épített tetején, aztán egy jót
zuhanva, az oldalamra esve, nekivágódtam a betonnak és még ott is gurultam egy
darabig, amíg meg nem álltam. Jól odavágtam a koponyámat meg a térdeimet a
cserepekbe, így nem is lepődtem meg, hogy onnan ömlik a vér. De még a földre
esésben is hazavágtam a medencémet meg a felkaromat, mert rettenesen fájtak. Ám
itt nem volt idő annak, hogy ezzel feladjam. Feltápászkodtam nagy nehezen és
megpróbáltam minél előbb elhúzni onnan, ugyanis már hallottam az óriás lépteit,
amik döngették a földet alattam. Megragadtam a kardjaimat és az egyiken
megnyomva a ravaszt, ki is lőttem az indát, ami egyenesen felrepített a
levegőbe, majd nyomtam a másikat is, egy közelebbi épületre. De ekkor, csak
úgy, mint az előbb, derült égből egy villámcsapás csapott be, méghozzá szinte a
közvetlen közelemben. A fénycsóvát egy irgalmatlan, dobhártyákat beszakító
robbanás követte, amit pedig hatalmas, forró és rettentően erőteljes
szélsugarak követtek, lesodorva mindent, ami a körzetükbe került, többek közt
azt a tornyot is, amibe épp az indámat lőttem volna. Az inda nem ért célba, az
üzemanyagom kifogyott, esélyem sem volt elrepülni onnan, aminek következtében
ismét a földön kötöttem ki. Az eddig is rettentően fájós végtagjaimra estem,
amitől már muszáj volt felordítanom, torkom szakadtából. A fájdalom annyira
élesen nyílalt belém, hogy hiába szorítottam össze a szemeimet, így is
kicsordult egy könnycseppem. Mi volt ez?!
Visszatért volna, azaz Intelligens óriás, akit a többiek láttak? A romok
között feküdtem hason, de megpróbáltam legalább az alkaromra támasztani magam.
Egyszerre több óriás közeledését is észleltem, az egyik épp most fordult be
velem szembe, az út végén, a másik pedig a hátam mögött közeledett. Az egyik
szememet a fájdalmaktól összeszorítva tartottam, míg a másikkal hunyorogva, de
még is tisztán láttam. Lihegve, prüszköltem ott, mint egy utolsó, szekérrel
elgázolt állat. Aztán, a velem szemben érkező óriás, mintha meglátott volna,
ugyanis felém pillantva, hatalmasra nyitotta a száját és ordított egy
hatalmasat, majd nagyokat döngetve, beszakítva maga alatt a macskakövet, erre
felé rohant. Na itt már mind a két szemem elkerekedett és megmerevedtem egész
testemben. Ő lenne az?! Az Intelligens?! Határozottan
kitűnt a többi óriás közül, erősebb testalkatúnak tűnt, testrészeinek egy-egy
elszórtabb és kisebb helyéről pedig hiányzott a bőr, fejéről pedig hosszú,
sötét haj lógott le.
Lassan, megfordultam, s
realizáltam, hogy a mögöttem lévő Rendellenes, szintén engem szeretne
elfogyasztani. Nem maradhatok itt! Muszáj
valahogy eltűnnöm innen!
Nagy nehezen, nyöszörgve, de
minden maradék erőmet összeszedve feltápászkodtam és sarkon fordulva futottam
onnan… volna, de ekkor a Rendellenes elém lépett, én pedig a reflexeim miatt
elugrottam és hátra estem. Felnéztem, idegesen az ajkamba harapva (annyira,
hogy el is haraptam a számat), miközben éreztem, hogy véres izzadság folyik
végig a halántékomon. A szélesen, szinte embertelen vigyorú óriás lenézett rám,
majd hirtelen felkapta a fejét és a mögöttem döngő talaj egyre erősebben
rázott, aztán közvetlen mögöttem becsapódott az Intelligens lába, én pedig a
fejemet védve, összehúztam magam. Hatalmas ordításra engedtem el a fejem és
abban a pillanatban, szinte szívinfarktust kapva láttam, hogy Intelligens
megöli a szemem előtt a Rendellenest, akinek először letépte a fejét, majd
szétzúzta a nyakszirtjét. Mindenfelé vér fröccsent és gőz szállt, a környéket
pedig bevisszhangozta az óriás ordítása, amiben egy egész világ érzését
fedeztem fel. Miután abbahagyta az öldöklést, fújtatott egyet és átnézve a
válla fölött, lenézett rám. Megijedtem, így hátrébb kezdtem kúszni a körülöttem
teljesen potyára ment macskakövön, értelmetlenül. De aztán, mintha… Mintha nem
is egy szörnyeteget láttam volna magam előtt, amikor eltekintettem a hatalmas
fogaitól és kb. legyőzhetetlennek tűnő termetétől.
Hatalmas, rikító és teljesen
értelmes, érzelmes szürke szemeit egyenesen az enyéimbe fúrta, amitől a szívem
kihagyott egy értékes ütemet, a szám pedig tátva maradt. Egy olyan érzés futott
végig a fejtetőmtől egészen le a kislábujjamig, mint egykor régen. Hogy én őt
már ezer éve ismerem. Nem, az lehetetlen…
Megmozdult és egyenesen felém
nyúlt. Ekkor már szinte biztos voltam benne, hogy most megöl és az előbbit
beképzeltem, de ami ezután történt, az minden eddigi gondolataimat és
érzéseimet megcáfolta. A markába fogott, nem túl erősen, de megragadott és a
levegőbe emelt, majd ahelyett, hogy a szájába tett volna, egyenesen lerakott az
egyik háznak a tetejére! Meglepetten és remegő testekkel, teljesen beszarva
támaszkodtam meg a karommal, a vörös, repedezett cserepeken, miközben felnéztem
az ismerős, mélyre hatoló szempárba. Annyira remegtem és dobogott a szívem,
hogy a légzésem felgyorsulása miatt is csak a számon át tudtam kapkodni a
levegőt.
- RAYNEEE!! – hallottam meg
Stefan kiáltását, amit közvetlen Naroué és Mimié is követett. Az óriás útnak
eredt, maga körül mindent elsodorva az útból, eközben a közeledő gázpalackok
hangja egyre erősödött, mígnem megjelent mellettem az osztagom egy része.
- Azaz izé majdnem megevett!! –
guggolt le mellém Mimi – Tiszta vér vagy!
- Nem találjuk Sasukét – lépett
mellém Stefan.
- Én láttam őt – suttogtam,
szinte elhaló hangon – Gyorsan! Valaki segítsen – nyújtottam ki a kezem, mire
Naoki felsegített – Menjünk az után az óriás után! – mutattam annak irányába.
- Megőrültél?! És, ha megöl?! –
morgott rám Narou – Ráadásul, oda ment a többi óriáshoz, akiket Nero és Dorian
még a falnál tart, az ágyúknál! – bökött az említettek felé.
- Nem érdekel! – szóltam kissé
hangosabban – Oda kell mennünk!!
- Haver, teljesen tönkre ment a
felszerelésed – motyogott Stefan.
- Akkor valaki vigyen!! Nincs idő
szórakozni!!
- De lehet, hogy ez egy másik
Intelligens és azért megy oda, hogy áttörje ott is a falat! – akadékoskodott
Narou.
- Nem azért ment oda! –
ellenkeztem, a fejemet rázva – Ő nem olyan, mint a többi!
- Jha persze, hirtelen majd a
barátaink lesznek, és ők fogják visszaépíteni a nyílásokat is és puszi pajtások
leszünk, mindenki tart majd egyet a háznál, mint házi kedvenc, nem? – kuncogott
fel gúnyosan és idegesen az orra alatt Narou, én pedig szúrósan és a lehető
legnagyobb ellenszenvvel illettem őt.
- Akkor az előbb, miért tett fel
engem ide, a tetőre, ahol biztonságban vagyok? – kérdeztem kimérten. Ez az infó
mindenkit ledöbbentett, így nem is szóltak már semmit, egyedül Stefan
felajánlotta, hogy visz, így végre mehettünk mi is oda. A szemeim sarkából
láttam, hogy egyre több katona érkezik ugyanabba az irányba, amerre mi
tartottunk és egyre nagyobb és rosszabb volt az előérzetem, hogy ők is látták
ezt az új óriást és nyilván el akarják kapni. Még előttük kell odaérnünk, de
sajnos menetközben egy-egy Rendellenes feltartott bennünket, így muszáj volt
megállnunk és megszabadulnunk tőle. Hála Narounak, Naokinak és Mimozának is, ez
nem tartott olyan sokáig.
Ám mire odaértünk, az Intelligens
már valamennyi másikkal végzett és éppen egy újabbat nyírt ki. Akkorát
belevágott, hogy még a saját keze is leszakadt, ami gőzölögni kezdett. De
pillanatokon belül regenerálódott és már lesújtott egy mögötte levő óriásra.
Felnézve a falra, láttam, hogy Nero és Dorian szintén tátott szájjal nézték az
eseményeket. Már a Helyőrségiek és a Felderítők nagy része jelen volt, nyilas
indakilövő szerkezetekkel, készen arra, hogy befogják a szörnyet. Aki nem is szörny…
Miután végzett a falhoz
odacsalogatott óriásokkal, Hanji-sama és a többi osztagvezető nem kísérelte meg
a várakozást, azonnal kiadták a parancsot, hogy fogják el. Az ágyúk dörrentek
és ezer, meg ezer inda mélyedt az óriás húsába, egyenesen a földre kényszerítve
őt, teljesen leszíjazva, majd a falról ledobtak rá egy hatalmas, éles
vasszegecsekkel borított hálószerű befogóeszközt, ami ott is tartotta szerencsétlent
a földön. Remegő lábakkal álltam a háztetőn, Stefan mellett és elöntött a düh
mindenformája. Összeszorítottam a fogaimat, ezzel is teljesen megfeszítve az
állkapcsomat, majd ökölbe szorítottam a kezeimet, de annyira, hogy a körmeim
már a bőrömbe mélyedtek.
- Láttátok? – fordult Stefan,
elképedve a többiek felé – Még csak nem is küzdött ellene!
- Igen – hallottam meg Mimi
lesújtott, elvékonyult hangját – Csak simán hagyta, hogy leterítsék…
Én csak ott álltam és néztem az
óriást, aki minden bizonnyal a legjobb barátom volt. Ott gőzölgött a
folyamatosan regenerálódó teste, meg sem moccant, nem is próbált elfutni, csak
zihált és nyöszörgő hangokat hallatott. Az osztagvezetők és parancsnokok
hangosan tanácskoztak, körülötte senki sem értette, hogy mi történik, miért nem
próbált elmenni, mi volt ez az egész. Aztán megláttam azt, amitől nem volt
tovább ott fent maradásom.
A háztető széléhez bicegtem.
- Rayne, hova mész? – szólt
utánam Naoki.
Nem feleltem, csak
megkapaszkodtam nagy nehezen az ereszcsatornán és leereszkedtem, majd miután
földet értem, rögvest megindultam a földre kényszerített titán felé, aki nem mellesleg könnyeket hullajtott.
- Hé, te! – kiáltott le nekem az
egyik főparancsnok – Azonnal húzzál vissza a sorba!
Csak dühösen, még jobban összevontam
a szemöldökeimet és ellenszegülve a parancsnak, tovább sántikáltam.
- Nem hallod, katona?! Ez parancs
volt!! Nem mehetsz a közelébe, veszélyes!!
Itt a kezeimmel az övrészemhez
nyúltam és minden gyávaság nélkül, ledobtam magamról a felszerelésemet, ami egy
kisebb zörejjel, lehullott a földre. Otthagytam a szerkezetet és teljesen
figyelmen kívül hagyva a vezetők ordibálását, fenyegetőzését, megálltam az
óriás mellett. A hason fekve volt odapasszírozva a földre, keze a feje mellé
volt rögzítve. Az arcvonásaim meglágyultak, ahogyan a meglepett, könnyes,
hatalmas szemeibe néztem. Kissé megmozdította a fejét, miközben egy elfojtott,
de még így is hangos hangot hallatott. Ekkor már tudtam. Csak nem értettem,
hogy volt képes eddig eltitkolni…
Felmutattam neki a kisujjamat,
végső bizonyításként, mire ő ökölbe szorította a leszögezett kezét és egyenesen,
a kis ujját tartotta felém, amit óvatosan az én (hozzá képest incukra-pincukra,
leheletnyi) kis ujjamnak tartott. Még felocsúdni és leszidni őt sem volt időm, mert
ekkor ismét felszólítottak:
- Ha nem tűnsz el azonnal,
dezertálóként minősítünk, és a katonáim azonnal kivégeznek téged!!
Megperdültem a tengelyem körül és
leszarva a fájós karomat, mind a kettőt védelmezőn kitártam és rájuk
kiáltottam:
- EZ AZ ÓRIÁS A GYEREKKORI
BARÁTOM, SASUKE MATSUKO!! INTELLIGENS, AMILYEN TUDTOMMAL EREN JEAGER, ANNIE
LEONHART ÉS A TÖBBI EMBERTÁRSUNK IS VOLT!! AZ IMÉNT MENTETTE MEG AZ ÉLETEMET,
DE MINDENKI MÁSÉT IS!! HA VÉGEZTEK VELE, ÉN VÉGZEK MINDEGYIKŐTÖKKEL!!!
A tömeg felmorajlott és egy
emberként hökkent meg. Mindenki mocorogni és duruzsolni kezdett.
- CSEND LEGYEN!! – kiáltotta az
egyik főkolompos, aztán felém fordult – Az állításod lehet hamis is! Mert ezt
csak te állítod! Tudod jól, hogy egy újabb Intelligens felbukkanása újabb
óvintézkedésekkel jár!! Honnan tudjuk, hogy nem szegül ellenünk?! Azaz óriás,
az a szörnyeteg, most már a fejesek kezében van!!
- AZ ÉN HAVEROM ÉLETE MAXIMUM
CSAK AZ ÉN KEZEMBEN LEHET!!! – kiáltoztam vissza – És egy tapottat sem mozdulok
innét!!!
- Akkor dezertálóként vagy
nyilvánítva, mondd a neved!!
Ekkor mögöttem, a falról
leereszkedett az egyik katona, aki nem volt más, mint Nero. Ezt onnan is
tudtam, hogy Dorian utána kiáltott, majd ezután hátrapillantottam és láttam,
ahogyan a szöszink is eldobja a felszerelését, lerántja magáról a palástot,
majd elém áll és szintén széttárja a karját, elszántan. Meglepetten pislogtam
rá, de ugyanakkor jól is esett, hogy mellém állt.
- MIT MERÉSZELTEK, TI??!! –
kiáltozott, azaz elmebeteg, körszakállas, kopasz parancsnok, aki eddig is.
- NERO! Azonnal gyere el onnan!!
– szólalt fel egy női hang a tömegből, de ez nem Mimié volt.
- Engedje meg, parancsnok! –
szegezte fel Nero a fejét, előttem állva – A saját szememmel láttam, ahogyan az
előbb kiiktatott minden óriást! Sasuke pedig már órákkal ezelőtt eltűnt!
Hiszek, a csapattársamnak, miszerint Sasuke Matsuko lehet ez az óriás. Ha pedig
ő az, akkor nem kell félnünk!
- MIT KÉPZELTEK TI KÖLYKÖK,
ELLENSZEGÜLTÖK A FELJEBBVALÓITOKNAK?!
A következő pillanatban Mimi
tartott felénk, eldobva a felszerelését és verejtékező homlokkal állt mellém,
szétvetett karokkal, aztán lihegve átnézett a válla fölött.
- Szia, Sasuke – suttogta az
óriásnak, akire én is hátra néztem és válasz gyanánt, lehunyta a szemét, alig
láthatóan és nehezen, de bólintott egyet. Azt, mire felnéztem, a Silverman
ikrek, Stefan és mögöttünk a falról leereszkedő Dorian is követték Mimi
példáját. Beálltak, sorba mögém, védve Sasukét, széttárt karokkal. A feljebb
valóink valósággal ledöbbentek és már tényleges halállal fenyegetőztek, amikor
is egy újabb alak ugrott le közülük és ráérős léptekkel, egyenesen felénk
tartott. Bár, ettől kissé vonakodni kezdtem, de még így sem hátráltam meg, csak
továbbra is álltam, elszántan, a felénk közelítő Hadnagyunk, jól ismert tekintetét.
- Na, majd a Hadnagy rendbe
teszik őket egy pillanat alatt – hallottam egy hangot a tömegből.
- Intézze el őket, Rivaille
Hadnagy! – ütötte meg a fülem egy másik. Ekkor az osztagvezetőnk már odaért
hozzánk és megállt előttünk.
- Nem állok félre – sziszegtem oda
neki, mivel egyenesen rám meredt, aztán körbenézett mindenkin, akik egyöntetűen
bólogattak, hogy ők sem hajlandóak innen elmozdulni. Ekkor, Rivaille
előrántotta mind a két pengéjét, amitől felszegtem az állam és idegesen
pislantottam az eldobott felszerelések felé, ám ahelyett, hogy nekünk támadt
volna, megfordult és megállt Nero előtt.
- RIVAILLE!! MIT JELENTSEN EZ??!!
- Az én osztagomra, senki nem
emel kardot! – emelte fel a fejét. Kb. mindannyiónknak tátva maradt a szája a
jelenettől, hogy bevéd bennünket a fejesektől. Mindezt Erwin Parancsnok és
sokmás ezer katona szeme láttára.
Mimoza
Mindenki
meghökkenve meresztette szemeit a Hadnagy felé. De nem csak a többi katona, mi
is. Ott álltunk, mind a nyolcan, karunkat védelmezőn kitártuk, mindannyian
harcra készek voltunk, hogy akár az életünk árán is megvédjük Sasukét ezektől,
a rohadékoktól. Főleg Rayne, aki majdnem legelöl állt, rezzenéstelenül,
magabiztosan, eltökélten. Még emelővel se tudták volna a helyéről elmozdítani
őt. Ám, amikor Rivaille Hadnagyot láttuk közeledni, azzal a nem túl
bizalomgerjesztő tekintettel mindannyiunkban kétségek merültek fel. Szinte
biztosak voltunk benne, hogy nemes egyszerűséggel lekaszál minket a lázadásunkért.
De nem ez történt.
- H… Hadnagy – hebegte Nero és
elkerekedett, csodálkozó méregzöld tekintetével az előtte álló osztagvezetőnk
hátát vizslatta, aki kiengedett pengéjével, szembenézett a feletteseivel. Szó,
ami szó, köpni-nyelni nem tudtunk a csodálkozástól.
- ÁLLJ ONNAN FÉLRE, RIVAILLE!! –
ordította a főparancsnok, a levegőbe köpködve akkora hangerővel, hogy már
rendesen hallatszott rajta, hogy a hangszálai nem bírják sokáig a megerőltetést.
Arca szinte eltorzult a rettegéstől – AZ OSZTAGOD TAGJAINAK JELENLEGI
VISELKEDÉSE EGYÉRTELMŰEN ÁRULÁSNAK TEKINTHETŐ! AKÁR MOST EBBEN A PILLANATBAN IS
LESOROZHATNÁ ŐKET A TÜZÉRSÉG!! ÉS, HA NEM ÁLLSZ EL AZ ÚTBÓL, KÉNYTELENEK
LESZÜNK TÉGED IS ÁRULÓNAK MINŐSÍTENI ÉS AZONNALI HATÁLLYAL KIVÉGEZNI! NEM
FOGUNK HEZITÁLNI!!
Kissé vonakodva, az ajkamat
rágcsálva körbefuttattam a tekintetem a körülöttünk sorakozó katonákon.
Mindenki összeszorított fogakkal, remegve, de harcra készen sorakozott körbe
véve minket. A tüzérség és a sima katonák is. Úgy tekintettek le ránk, mintha
nem csak Sasuke, de mi is szörnyetegek lennénk. Komolyan ezt gondolják rólunk? Hiszen még pár órával ezelőtt még egy
oldalon álltunk! Még teljesen
bizonytalanok, hogy szegülhetnek rögtön ellenünk!? Hogy lennének képesek
megölni bennünket!? Nem értenek semmit! Sasuke tényleg nem veszélyes senkire!
Még leteríteni is hagyta magát! Miért nem veszik észre?!
- Marcus… Mikor lett ilyen nagy a
pofád? Még végig se hallgattad a katonáimat – ejtett meg felé egy lenéző arcot
az osztagvezetőnk, összevonva a szemöldökét, elég elborult fejjel. A
főparancsnok arca az eddiginél is jobban eltorzult, már ha ez lehetséges.
Ökölbe szorította a kezeit, és az arcizmai vészesen remegni kezdtek.
- NEM VAGY OLYAN HELYZETBEN, HOGY
ILYEN STÍLUST MEGÜSS VELEM!! AKÁR MOST RÖGTÖN DARABJAIDRA LŐHETNÉNK TÉGED ÉS AZ
ÚJ OSZTAGODAT IS!!! AZ EMBERISÉG ISMÉT A KIHALÁS SZÉLÉRE KERÜLHET!! JOBB, HA
MÁR CSÍRÁJÁBAN ELFOJTUK AZ ESEDLEGES VESZÉLYFORRÁSOKAT!! – hadonászott
összevissza a kezeivel, mint, aki megtébolyodott.
- Azt hiszem… – lépett előrébb a
Hadnagy, egy lépéssel – Elfelejtettétek, kivel is álltok szemben – kezdte, miközben
pengéje fogóján, megfeszültek az ujjai. Mi, mögötte feszült figyelemmel
figyeltük minden egyes lépését és mondatát, de az arcát nem láttuk, hisz
mögötte álltunk – Tudnotok kéne, hogy van egy különleges képességem… – emelte
fel ismét a fejét. Mi ugyebár nem láttuk teljesen, de a körülöttük sorakozó
katonák, mind hátrahőköltek, és tettek egy lépést hátra. Még a főparancsnok is
– Akármivel képes vagyok mészárolni… És, ha valamelyikőtök, akár egy lépéssel
is közelebb megy az osztagomhoz, nem leszek rest bemutatót tartani. Ebben nincs
semmi kivetnivaló… Nemde?
A katonák, akik eddig a
fegyvereiket felénk szegezték, most mintha meghátráltak volna. Természetesen
mindannyian megijedtek Rivaille fenyegetésétől. De ezt a Hadnagy se gondolhatta komolyan! Ha lemészárol ennyi katonát,
csak az emberiség kipusztulását segíti előbbre. És, ha csak üres fenyegetés is
volt, mégis hova futhatnánk?! Falak vannak körülöttünk! Hova bújtatassuk el
Sasukét? Körülbelül 50 rettegő katona szemezget velünk fentebbről, fegyverrel a
kezeikben, az észrevétlen menekülés szinte lehetetlen lenne. Égkék íriszemet
eszelősen kapkodni kezdtem magunk körül.
Nincs semmi. Semmi! Hogy mentsük meg így Sasukét?! Ha nem tudjuk meggyőzni
ezeket, a nyomorékokat, mindennek vége!
- HALLOTÁTOK?! – nézett körbe az
a Marcus főparancsnok kapkodva, elméje már teljesen elborult, lerítt az arcáról
– EGYÉRTELMŰEN MEGFENYEGETETT MINKET!! MEGESHET, HOGY MINDVÉGIG AZ ÓRIÁSOK
OLDALÁN ÁLLT ÉS MI, NAIV EMBEREK BEDŐLTÜNK NEKI!! A BIZONYÍTÉKOK A SZEMÜNK
ELŐTT VANNAK!
- Maga… Maga mégis mi a fenéről
beszél?! – szólalt fel mellettem haragosan Nero, le nem engedve a karját, de
összehúzott szemöldökkel, elég bosszúsan a főparancsnok szeme közé nézett –
Meggyanúsítja a Hadnagyot, az emberiség egyik legerősebb katonáját, aki már
számtalanszor bebizonyította hűségét a mi fajunk iránt, hogy mindvégig az
emberiség ellen volt?! MÉGIS MELYIK PIZSAMÁJÁBAN ÁLMODTA EZT A SÜLETLENSÉGET?!
- ELÉG LEGYEN! – intette le az a
gedva – NEM ÜTHETSZ MEG ILYEN HANGOT VELEM TE ÁRULÓ!! HIÁBA RIVAILLE ELŐÉLETE,
MIKOR AZ EGÉSZ CSUPÁN TŐRBE CSALÁS VOLT!! EGYÉRTELMŰEN A TI LÁZADÓK, ILLETVE
ENNEK A SZIMPLA SZÖRNYETEGNEK VÉDELMÉRE KEL!!
- HÁNYSZOR MONDJAM, HOGY Ő NEM
SZÖRNYETEG?!! – csattant fel Rayne, kidagadó érrel a nyakán és, mintha
könnyeket láttam volna megcsillanni a szeme sarkában – Ő A BARÁTOM!!
- HOL VAN A BIZONYÍTÉK?!!
- MÉGIS MILYEN BIZONYÍTÉKOT VÁR
EL?!! – ordított a társunk magán kívül és már egy könnycsepp le is gördül a
szeme sarkából, térdei remegni kezdtek – AZ NEM ELÉG, HOGY EZ AZ ÓRIÁS, AKIT
MAGA SZÖRNYETEGNEK NEVEZ, A KEZÉBE VÉVE FELRAKOTT EGY HÁZTETŐRE, EZZEL
MEGMENTVE AZ ÉLETEM?!
- AZ ÓRIÁSOK CSELEKEDETEI MINDIG
IS ÉRTHETETLENEK VOLTAK A SZÁMUNKRA!!
- Maga… Maga tényleg ennyire… Ennyire
ostoba? – Rayne teljesen reményveszetten, elkerekedett, könnyes szemekkel
meredt a főparancsnokra. Még ő sem hitte el, amit hallott. Hiába minden,
akármit mondhat, nem fognak neki hinni.
- ENGEDJÉK MEG, HOGY
BEBIZONYÍTSUK!!! – ordított fel hirtelen Dorian, rá nem jellemzően, idegesen,
vérben forgó szemekkel, összeszűkült pupillával, meredve a rohadékra, kezeit
nem engedve le.
- NEM VAGYUNK KÍVÁNCSIAK RÁJUK!!
NEM HAGYJUK, HOGY AZ ORRUNKNÁL FOGVA VEZESSETEK MINKET!! NEM DŐLÜNK BE
NEKTEK!!!
Teljesen lefagyva meredtem a
katonákra, akik még mindig nem engedték le a fegyvereiket. Túlságosan félnek… Akármit mondhatunk nekik, nem fogjuk őket meghatni…
- HALLGASSANAK MÁR MEG MINKET, A
ROHADT ÉLETBE!! – ez mindenki legnagyobb meglepetésére Narou volt, aki nagy
hevességében előre is lépett egyet. A főparancsnok szinte rögtön, mint akit
megijesztettek, hátraugrott, Narou, hirtelen megmozdulásától.
- TÜZELÉSRE FELKÉSZÜLNI!! –
emelte magasba a karját.
- KÉREM, NE!! – ez Naoki volt,
szintén előrébb lépve – CSAK HALLGASSANAK MEG MINKET!! HAD BIZONYÍTSUK BE, HOGY
A TÁRSUNK AZ!!
- KÖNYÖRGÜNK!! – lépett előrébb
Stefan is – HAD BIZONYÍTSUK BE AZ ÁRTATLANSÁGUNKAT!! HALLGASSANAK MEG MINKET,
NE DÖNTSENEK ROSSZUL, KÉREM!!
- A KÉTSÉGBEESÉS BESZÉL
BELŐLETEK!! – ordította felénk, köpködve a parancsnok.
- CSAK ENGEDJÉK MEG, HOGY
BIZONYÍTSUNK!!! – ordítottam el magam én is – KATONAKÉNT ESKÜT TETTÜNK A
KIRÁLYNAK, NE KELLJEN MEGBÁNNUNK EZT!!
Végül Nero szólalt fel utoljára:
- KÖNYÖRGÜNK ÖNÖKNEK!! AKÁR
TÉRDEN ÁLLVA ESEDEZEM MAGUK ELŐTT, KÉREM, CSAK HALLGASSANAK MEG MINKET!!
ADJANAK EGY ESÉLYT, CSAK EGYETLEN ESÉLYÉRT FOHÁSZKODUNK ÖNÖKNEK, HOGY
BIZONYÍTSUNK!!
A Hadnagyunk hátranézett ránk,
közönyös, érdektelen szemeiben, mintha most valamicske fényt láttam volna
felfedezni. Mindannyian ott álltunk lihegve, szétvetett karokkal, minden
bizonnyal az óriástestbe szorult társunk előtt, teljesen kiszolgáltatottan a
főparancsnok akaratának. Mindannyian a vállunk felett átnéztünk a földre
taszított, alig-alig lélegző Sasukéra, aki hatalmas, elkerekedett, csodálkozó
szürke szemeit meresztette ránk, majd azok megteltek könnyel, és szép lassan
legördültek a forró arcán. Ám ekkor a főparancsnok hangja süvített át a feszült
levegőn.
- POFA BE! ELÉG LEGYEN EBBŐL A
FELESLEGES MARHASÁGBÓL!! HIÁBA RIMÁNKODTOK AZ ÉLETETEKÉRT, MÁR KÉSŐ!! A LÁZADÓK
ATTÓL MÉG LÁZADÓK!! TÜZELÉSRE FELKÉSZÜLNI!! – lendítette meg ismét a remegő
karját. Elkerekedtek a szemeink. Mindannyian kétségbeesetten Rivaille Hadnagyra
néztünk, valami segítséget várva tőle. Úgy festettünk, mint a kisgyermekek,
akik édesapjuktól várják az utolsó reménysugarat. Az osztagvezetőnk idegesen,
szinte eszelősen végigfuttatta rajtunk, az osztagán a tekintetét, majd a
legnagyobb elhatározottsággal, a többi katona felé fordult. Már indult volna
meg feléjük, mikor eldörrent valami. Mindannyian a fülünkhöz kaptuk a kezünk,
és majdhogynem térdre zuhantunk. De nem csak mi, a többi katona is együtt véve.
Egyedül csak Rivaille volt az, aki csak kissé meggörnyedve vehemensen a felfele
tekintett. Valaki egy zajgránátot lőtt fel a levegőbe. Mintha minden megfagyott
volna. A főparancsnok, felemelt kézzel, az idegtől remegve nézett ugyanabba az
irányba, amerre Rivaille. Szélcsend állt be. Mintha ez előbbi ordítozás meg sem
történt volna. Majd pillanatok múlva, az illető, aki felküldte a zajgránátot
leugrott közénk.
- Elég legyen – hallottunk meg
egy ismerős, mély, komor hangot.
- Erwin… – nyögte az
osztagvezetőnk megtörve a csendet, a magas, karizmatikus szőke Parancsnokára
nézve, és leengedte a pengéit – Tudom, mit szeretnél mondani, de a válaszom – ám
itt, Erwin félbeszakította azzal, hogy felordított Marcus főparancsnoknak:
- Én engedélyezem, hogy Rivaille
és az osztaga bizonyítsa az ártatlanságát!
A főparancsnok még mindig
feltartva jobbját, elkerekedett szemekkel meredt Erwinre.
- E… Erwin! – forgatta körbe a
szemét, kínosan s halkan nevetve, mintha a körülötte lévő katonáktól várna
segítséget – Ezt te sem gondolhatod komolyan!!
- De, nagyon is komolyan
gondolom!! – adta a választ szinte rögtön, megemelve a hangját, ami bezengte a
körülöttünk lévő teret – Ez a jelenet nevetséges volt, és értelmetlen! Csak
egyetlen esélyt kértek a bizonyításra! S ti, mint holmi nyúlszívű iskolázatlan
fajankók, csak mentek a fejetek után és hagyjátok, hogy a félelmeitek
irányítsanak benneteket! És még igaz katonának nevezitek magatokat?! Katonaként
felesküdtetek az emberiség visszaállítására! Ezt jelenti a katonalét! Ez az
elsődleges! De ti képesek lettetek volna bizonyítékok meghallgatása nélkül
kivégezni nyolc embertársatokat!! Ha ez így folytatódik, az emberiség vesztét,
saját maga fogja okozni, nem az óriások!! – jelentette ki. Senki sem szólalt
meg, még a szél süvítését is lehetett hallani, ahogy Erwin Parancsnok harci
kabátját meglengeti a szél, ő pedig erélyes, tengerkék íriszeit végig futtatta
a katonákon, akik csak megszeppenve néztek a Felderítő Egység főkapitányára.
- Nem elég, hogy Eren Jaegernél
el kellett játszani ezt a sületlenséget, most ismételten?! – folytatta, és
szigorúan és tekintélyparancsolón Marcus szemei közé nézett – Az a fiú elég
bizonyíték volt arra, hogy léteznek jó óriások, akik a hasznunkra válhatnak! Miért
nem hallgatjuk meg a bizonyítékokat? Lehetetlen lenne, amit kérnek? Nézzenek
rájuk! – mutatott felénk – Ezek az Újoncok életüket feláldozva védik ezt a
földre taszított óriást, katonai tisztességgel rimánkodnak önöknek, hogy
megmutassák bizonyítékaikat, miszerint ez itt, az ő osztaguk tagja, Sasuke
Matsuko!
A monológot feszült hallgatás
követte. A katonák leengedték fegyvereiket, és lesütötték szemeiket, mereven
bámulva maguk elé. Marcus parancsnok pedig szinte kétségbeesetten pillantott
körbe apró, beesett szemeivel, arccsontján legördült egy izzadtságcsepp. Senki
sem állt most az ő oldalán, senki sem volt hajlandó lőni, de még a fegyvert
felszegni sem.
- A… Akkor bebizonyíthatjuk? –
hebegtem vonakodva, megtörve a feszült csendet. Híres vagyok, hogy a
legrosszabb pillanatokban sikerül megszólalnom. Erwin parancsnok a válla fölött
átnézett ránk, végigfuttatta Nerotól kezdve a szemeit rajtunk, jól megnézve
mindannyiunkat, majd egy halvány mosoly jelent meg az arcán, és a szél meglibbentette
a hátán elhelyezkedő címert. Majd végül bólintott egyet. A szívünk megállt egy
pillanatra, adrenalinunk az egekbe szökött, mindannyian dagadtunk egy centit,
az már biztos. Bebizonyíthatjuk! Pár
perccel ezelőtt még szemezgettünk a fegyverek ránk szegezett csöveivel, és
szinte biztos volt, hogy szitává lőnek minket, és élettelenül esünk össze itt a
macskakövön, de most végre bebizonyíthatjuk! Felcsillant szemekkel összenéztem
a mellettem álló Neroval, aki élettel telien, egy nagy mosollyal viszonozta
ezt. Ez nem sokon múlt!
- Na – tette csípőre a kezeit
Narou elég tuskó módon, de látszott rajta, hogy nagy kő esett le az ő szívéről
is – Ez a beszéd!
- Az anyját! – sóhajtott Naoki is
fellélegezve – Azért elég gáz lett volna, ha lelőnek minket! – vigyorgott össze
a bátyjával, aki összeborzolta az így is kusza szénfekete haját.
- Viccelsz, Rivaille Hadnagy
szanaszét nyeste volna ezeket, a balfácánokat! – zsongott be Dorian is gúnyosan
vigyorogva, de a bátyja atyaian hátba lökte.
- Azért a gatyádba fostál te is!
– röhögte ki őt Stefan. Raynéra emeltem a tekintetem, aki nem ujjongott, nem
zsongott be, csak állt. Állt, mint aki nem is hiszi el, amit hall, leengedve a
vállait és csillogó szemekkel meredt Erwin parancsnokra, mintha minimum a
Megváltóval szemezgetne.
- Na akkor – csaptam össze a
tenyereimet – Bizonyítsuk be ezeknek, a tükörpontyoknak, hogy igazat
beszéltünk!
- Bizony, bizony! – bólogatott
hevesen Dorian, karba téve a kezeit – Ezeknek, a sügéreknek! Mindenki, egytől-egyig
felbátorodott, akár képesek is lettünk volna a nyelvünket nyújtogatni a
főparancsnokra. A rókaképű, fiatalabbik olasz meg is tette.
- Rayne! – a Hadnagyunk egy nagy
lendülettel, teljes testtel velünk szembe fordult, csizmája talpa egy nagyot
dobbant a kövön, ahogy lecsapta oda azt, palástja meglebbent a szélben, és
hangjában, mintha izgatottságot véltem volna elvétve felfedezni – Vágd ki az
óriás nyakából a barátodat!
- Tessék? – pislogott nagyokat az
orosz – Én? Nem valami profibb embernek kéne – kezdte volna, de Rivaille rögtön
félbeszakította őt.
- Nem – jelentette ki – Hidd el,
neked kell kiszedned onnan. Ez parancs! – szemeivel tekintélyt parancsolón
Rayne heterokrómiás tekintetét vizslatta, aki egy ideig csak résnyire nyitott
szájjal meredt a Hadnagyunkra, majd eltökélt ábrázatot öltött. Határozott, erős
léptekkel a felszereléséhez lépdelt, magára erősítette, és szembefordult az
óriással. Aki földre szorítva, ezer, meg ezer kampóval magában, szöges hálóval
leborítva, vonakodva, akadozva, szinte alig- alig lélegzik, forró lehelete csak
meg-megakadva jut ki a száján, zihálva. Óriási, lapos, homályos, és könnyes
acélszürke szemeivel egyenesen Raynét nézte, mintha segítségért könyörögne
neki.
- Nyugodj meg, Sasuke – szólalt
meg az említett és tartóiból fürgén kirántotta a pengéit – Csak maradj így – ugrott
fel hirtelen és kilőve a barátja nyakszirtjébe az indáit, szinte a földet
súrolva, lábait behajlítva maga alá húzva, süvítve közeledett hozzá. Ezután, a
megfelelő pillanatban a gázpalackja szaltózva a levegőbe repítette, egyenesen
az óriás tarkóján érve „földet”, és szemeivel a barátja nyakát vizslatta, majd
egész egyszerűen leguggolt, és tenyerét a gyengepontjára helyezte.
- Kihozlak innen – lendítette a
pengéit, egy méretes cafatot szelve ki belőle. Mindannyian megkövülve, tátott
szájjal néztük a jelenetet, ahogyan a társunk előre hajol, erőt véve magán
megragad valamit, erőlködik, káromkodik. És következő, amit láttunk,
beregisztráltunk, azaz, hogy Rayne a hónaljánál tartva Sasukét, egy óriási
lendülettel szinte kitépi az óriás nyakából, és elvesztve az egyensúlyát,
mindketten lebukfenceztek az óriás válláról, egy óriási csattanással, és puffanással
érve. Nem hittünk a szemünknek. Éreztem, ahogyan könnyek kezdik égetni a
szemeimet. Tényleg Sasuke az!
Egymásra néztünk mindannyian, majd szinte egyszerre rohanni kezdtünk feléjük, a
húskupac háta mögé.
- Sasuke!! – kiáltotta Nero, és
mikor mögéjük értünk láttuk, ahogy Rayne férfiasságát leszarva elsírva magát,
szorítja magához a forró, szinte gőzölgő, lázas, és bágyadt tekintetű, izzadt barátját.
- Te idióta! Te segg, te… Te
féleszű, te… Te ostoba! – ócsárolta őt kíméletlenül, ám Sasuke csak feküdt a
karjai között, lapos szemeit az égen pihentette, majd csak erőtlenül ennyit
nyögött ki mindannyiunknak:
- Köszönöm.
Jesszus! Ez volt az eddigi legjobb rész *----* Hamar hozzátok a következőt!!!!!!
VálaszTörlésMindenképpen igyekszünk!☺☺ Én már megírtam az ötödik rész felét, a hétvégén valószínű Kitti megfogja a másik felét, úgy, hogy biztosan érkezni fog Szombat körül az új rész :3
TörlésEz az! ^.^
Törlés