8. rész: A 64. Felfedezőút

Haliho,  minna!:3

Meghoztuk a jóóóó hosszú új részt. (A Wordben 22 oldalas lett.)

Továbbra is várjuk/köszönjük a kommenteket illetve a pipákat és a kérdéseket is az ask.fm oldalunkon:) (Link az egyik modulban.)

A következő résznek már kész a fele, remélhetőleg a hétvégén megíródik a másik fele is.

Jó olvasást nektek!♥

8.

A 64. Felfedezőút

Rayne

            Örökkévalóságnak tűnt ez a fél óra, mire a Hadnagy és Sasuke végre kitaláltak az épületből. Szinte tátva maradt a szám és a megkönnyebbülés ezer fokozata öntötte el a testem minden egyes legapróbb porcikáját is, amikor végre ott állt, teljes életnagyságban, meggyötörten, de egészben. Lassan lehajolt és mosolyogva felvette az elé gurult piros almát, majd az ujjai között forgatva a gyümölcsöt, körbenézett rajtunk.

- De sok baj van veled, királylány – ugrott le Narou a szekérről, elsőként felszólalva, a maga vadparaszt módján.

- Csak szeretnél te akkora hős lenni, mint én, Silverman – vágott vissza a haverom, egy tőle megszokott gúnyos vigyorral.

- Hát perszeee – fröcsögött a szarkasztikától, az idősebb Silverman, mire az öccse egy macskás mozdulattal mellé ugrott és elkezdte megmasszírozni a testvére vállait:

- Narouuu, nyugikaaa, tudjuk, hogy te is örülsz neki, hogy egyben látod, nem kell tagadnod! – kuncogott jó kedvűen, mire a tag lesöpörte a kezeit a válláról és a saját kezét a szívére tette.

- Ez fájt, Naoki. Nagy-nagyon fájt! Hogy ilyennek hiszel.

- Kérlek, ezt a dumát tartsd meg a civil csajoknak, akiket mindig behülyítesz – fordult el az öccse tőle.

- Sasuke, Sasuke, Sasuke – ölelgette meg Mimi az említettet, teljesen a hasába fúrva az arcát – Úúúúgy örülök! Remélem, most már nem kell többet itt lenned, és mindig velünk lehetsz!

- Én is Mimi – nyöszörgött a haverom – De eltöröd a medencémet, ha ilyen erősen fogsz!

- Valahogy mindig elintézed, hogy a gatyámba fossak – lépett mellé Dorian is és megveregette finoman a vállát – Légyszi, többet ne! Ennyi izgalomtól kifosom még az életemet is.

- Undi – húzta el a száját Sasuke, de még a többiek is.

Már szinte mindenki körbe ugrálta, egyedül csak én álltam meg tőle pár lépésnyire, és csak meredtem rá, miközben mindenféle érzelmes és emlékek öntöttek el. Pár nap leforgása alatt minden megváltozott. Minden.

Időközben felemelte a fejét és miközben próbálta levakarni magáról, a még mindig őt ölelgető Mimit, egyenesen rám nézett. A tekintetem meglágyult és egy aprót biccentettem neki, mire ő is ugyanezzel az arccal és egy mosollyal biccentett, miközben félre fogta a frufruját, amit a szél szétborzolt neki.

- Rajta – szúrta ki a jelenetünket Narou – Rohanj oda a ruszkidhoz, Matsuko és smárold le! Tudjuk, hogy ezt akarod – vigyorgott gonoszul, karba tett kezekkel.

- Te meg miről beszélsz?! – kaptam föl idegesen a fejemet.

- Vesd magad az óriások elé, Silverman – hebegett Sasuke is, elfordulva tőlem.

- Mehetünk már? – türelmetlenkedett a Hadnagy.

- Hogyne – biccentett Narou és szépen egyenként megindultunk a hintóink felé, bár mivel Sasuke haladt hátul (Mimi előre rohant Nerohoz), ezért mögé lépve, megfogtam a vállát. Megállt és kissé átnézve a válla fölött, felnézett rám.

- Az elmúlt napokban kibaszott sokat aggódtam érted, ugye tudod? – kérdeztem tőle, halkan.

- Csak nem félted az életem? – vigyorodott el.

- Inkább örülhetnél ennek – kerültem ki, majd leelőztem, s pár lépésnyire előtte, megálltam neki háttal. Lassan átnéztem rá, a vállam fölött – Mért én szívből örülök, hogy együtt folytatjuk tovább ezt az utat.

A meglepett arca átváltott egy boldog kisgyerekre hajazó arcmimikába és mellém sietve, követtük a többieket.

- Nos – csapta össze a hátunk mögött, a Hadnagy a tenyerét, amikor beléptünk a hallba. Ezt sajnos úgy mondta, hogy mindannyian egy emberként dermedtünk kővé – Jöhetnek a büntető feladatok! – itt szépen lassan megfordultunk, majd miután láttunk a képén, hogy már pedig ezt bizony komolyan gondolja, egyszerre törtünk ki:

- DE HÁT MÉG IS MIÉRT?! – hőbörgött elsőként a sebhelyes Silverman.

- TOTÁL NYUGISAK VOLTUNK, NEM CSINÁLTUNK SEMMIT!! – hadakozott Dorian, értetlenül gesztikulálva a kezeivel.

- ÉN NEM KAPTAM ELEGET??!! – mutogattam ingerülten a homlokomra.

- Eredetileg csak két óra munkát akartam volna kiosztani, de amiért így nekem ugrottatok, ezért négy órára emelem föl – közölte hűvösen, mire hátra hőköltünk.

- TESSÉK??!! – ez megint Narou volt.

- Öt óra!

- MAGÁNAK ELMENT AZ ESZE!!

- Vacsoráig tart a büntető feladatotok…

- DE – itt már Naoki gyöngyöző homlokkal és kissé agresszívabban közbe vágott és befogta a bátyja száját. Jól tette, mert már mindannyian ki akartuk volna nyírni. Még a végén vacsorát se kaptunk volna miatta.

- Sasuke – fordult a haverom felé a Hadnagy, aki kissé hátrahőkölt – Te menj fel és pihend ki magad.

Itt, Sasuke arcán legördült egy izzadtság csepp és félve megkérdezte:

- Hol itt a csapda?

- Nincsen csapda. Kétlem, hogy a Katonaisok hagytak volna téged normálisan pihenni. És kell az erőd a holnapi napra. Vacsora előtt felkeltelek, hogy ne maradj le róla – itt egy kis szünetet tartott – Indulj, mielőtt meggondolom magam!

Sasuke körbenézett és mindenki gyilkos szemekkel pásztázta, amiért ő aludhat, mi pedig szenvedni fogunk. Ezért, szedve a lábát, gyorsan el is tűnt a hálókörletek között.

A pokolba is a Hadnaggyal!!

Tényleg, a szó szoros értelmében, vacsoráig melóztunk. Lépcsőket súroltunk, port törölgettünk, ágyneműket cseréltünk, mostunk, mosogattunk, felsöpörtünk, szőnyeget poroltunk… Vacsoráig már csak annyi energiánk maradt szinte, hogy az evőeszközöket fel tudjuk emelni és az ételt eljuttatni a szánkig. A Hadnagy meg teljesen nyugodtan eszegetett mellettünk (egyébként rajta kapta Doriant és Narout, ahogyan épp lazsálnak, ezért őket külön megdolgoztatta egy kis fekvőtámasszal).

- Hadnagy – szólalt meg Mimi hirtelen, megtörve a fáradt, nehéz légzésünket és a komótos eszegetésünket.

- Hmm? – még csak nem is nézett rá.

- Mikor akar beszélni velem és a bátyámmal?

- A felfedezőút után, ha visszatértünk. Addigra talán sikerül annyi óriást kinyírnom, amennyi csillapítja a bátyád iránt érzett ütési kényszereimet.

Mimi szája keskeny vonallá préselődött és savanyú arckifejezéssel meredt maga elé, majd folytatta az evést. Mellettem Sasuke eszegetett, kissé hevesen és minden egyes falatot elpusztítva a tányérjából. Azok a rohadékok biztosan nem adtak neki enni…

- Miért csak a mi osztagunk megy? – kérdezte Dorian.

- Erwin már elmondta, ha figyeltél volna, akkor tudnád.

- Jól van na – morgott a fiatalabbik Olasz, az orra alatt és nem kísérelt meg többet szólni a Hadnagyhoz.

A vacsi után, már lefürödve, fáradtan feküdtem az ágyamban, a plafon felé fordulva, lehunyt szemekkel. Igyekeztem relaxálni, lenyugodni és felkészíteni magam, a holnapi útra. Reggel lesz a gyűlés. Délelőtt, ezért hamar kell kelnünk. Korán. Erre a Hadnagy külön felhívta a figyelmünket. És miután megkaptuk a haditervet, meg az eligazítást, az a Victor nevű fazon kienged bennünket a hátsó kapun és mehetünk is. Vajon hány óriással fogunk szembe nézni? Szerintem, Sasuke óriáserejét veszélyes lehet odakint használni. Hiszen, csak nyolcan tudunk a segítségére lenni. És a kinti világban több százezer, vagy milliárd óriás is lehet. Nem hinném, hogy egykönnyen el tudnánk bánni velük. Nem értem tisztán. Nem tiszták előttem a Parancsnok szándékai. Mit akar evvel elérni? Tényleg csak azért küld ki minket egy felfedezőútra, hogy lássák, mennyire vagyunk gyakorlottak a kinti terepen? Hogy ezután nyugodt szívvel vihessen magukkal az egész Felderítő Egység, a következőre? Vagy, hogy van ez?

Hirtelen, valakinek a súlya az ágyamra nehezedett. Kinyitottam résnyire a szemem, majd egészen meglepődtem, hogy Sasuke (visszatérve a fürdőből) az ágyam szélén ül, és gondterhelten mered maga elé.

- Mi az? – fordítottam felé a fejem, miközben a két kezemmel a tarkóm alá nyúlva, megtámasztottam a kobakom.

- Nem is tudom, Rayne. Olyan furcsa érzésem van ezzel az úttal kapcsolatban – motyogta.

- Nekem is – nyugtáztam, lehunyva ismét a szemem.

- Kicsit olyan ez, mintha egyenesen a halálba küldenének minket…

Ismét kinyitottam a szemeimet és a plafonra pislogtam párat.

- Egyre jár az agyunk.

- De most nem, Rayne? – fordult felém, a szokásosnál is bepánikoltabban, amire kicsit megilletődtem – Hiába az óriáserőm, ha odakint baszott sokan vannak! Hiába ez a Rivaille osztag, ha túl erőben vannak azok a rohadékok! És, hiába viszünk gázpalackokat a lovaink oldalára erősítve, mi lesz, ha szétszéledünk, a lovaink elszöknek és kifogy az üzemanyag? Vagy mi lesz, ha szintén ilyen esetben vagyunk, hogy szétszéled az osztag, a ló ugyan megmarad, de elromlik a manőver felszerelés?! Ez öngyilkosság, ha elvállaljuk, Rayne! – túrt a  hajába idegesen – A Hadnagy ezt  nem látja? Vagy nem tudja?! Ha pedig tudja, akkor még is miért nem szól ellene semmit sem? Ő ebbe miért megy bele?! Én már nem értek itt semmit – hajtotta le a fejét, az arcát pedig a két tenyerébe temette. Úgy festett, mint, aki már kurvára nem biztos magában. Gondterhelten felültem és megfogtam a vállát, amit finoman megmarkoltam:

- Hé! Mit csinálsz? Mindjárt sírva fakadsz! – szóltam rá.

- Már komolyan azon a szinten állok – torzult sírós hangba a hangszíne, mire én finoman megráztam a vállát.

- Fejezd ezt be! Még is miért veszted el a hited? Mi nem tudhatjuk, mi a tervük és a szándékuk ezzel! Egyedül magunkban bízhatunk, a képességeinkben és az intelligenciánkban! No meg a csapatban és mindenekelőtt… – sóhajtottam fel – Sajnos, nehéz ezt kimondanom, de abban a rohadékban…

- Rivaillera célzol?

- Igen, rá. Már bizonyította egy párszor, hogy ki áll értünk és bevédi a seggünket! Szóval, amíg ő nem aggódik, addig nekünk sincs okunk rá. Felesleges itt őrölnünk magunkat és a miérteken rágódni…

Szaggatottan sóhajtott, így elengedtem a vállát, ő pedig félig hátra fordulva, megveregette az enyémet.

- Kösz, haver.

- Nincs mit – feküdtem hanyatt, ismét megtartva a tarkómat.

- Akkor, ideje aludnunk. Korán kell kelnünk – állt fel az ágyamról, én pedig végigmértem és mereven figyeltem, ahogyan átvonul a szoba másik végében lévő ágyhoz és a takarót magára húzva, kényelmesen elhelyezkedik. Ezután, újból a plafon felé fordítva az arcom, lehunytam a szemeimet.

- De Rayne – szólalt meg némi hallgatás után – Rivaille nem is mutat érzelmeket magán. Honnan látjuk, ha aggódik…?

Felsóhajtottam.

- Jó éjt, Sasuke.

Nero

            A kimerítő délutáni takarítás után, Mimivel szinte egyből kidőltünk, amint befeküdtünk az ágyba. A Hadnagyunk nem hazudtolta meg magát, még sötét volt, amikor kíméletlen ébresztőt tartott. Doriant le kellett öntenie hidegvízzel. Szerencsétlen… A hajnalban tartott, zombi reggelink után kiderült, hogy azért is keltünk ilyen hamar, hogy a Hadnagy egy kis reggeli bemelegítő tornát tartson nekünk, (ami állítása szerint) egésznapra lendületet ad. Ettől csak még inkább ramatyabbul éreztük magunkat.

Hét óra tájt, már is három hintó állt a rendelkezésünkre, ami elcipelte a seggünket a gyűlés helyszínéig. Mondanom sem kell, hogy Mimi, Naoki, Sasuke és Dorian elaludtak az úton. Én is majdnem elbóbiskoltam, de sikerült tartanom magam. Hogy lehet ilyen fáradtan elküldeni minket egy útra?

Amikor a városba értünk, a templom harangja jelezte, hogy már bizony kilenc óra. Pár civil reggeli bevásárlásra indult, a boltok is nyíltak már, a Katonaisok pedig egy-egy alkoholos üveggel és töltetlen fegyverekkel mászkálták az utcán. Ezt nevezik „járőrnek”.

- Minden ügyefogyott gyűlés, meg tárgyalás ezen a szenny helyen van? – zsörtölődött Narou, miközben a szemét törölgető öccsét segítette ki az egyik szekérből. Hát igen. Újra itt, a Shina falain belül.

- Sajnos igen, mivel a felfedezőút jóváhagyásához a felsőbb bíróság és egyéb fontos és nem fontos embereinek a beleegyezése is kell. Valamint, ezeknek mindenről tudniuk kell, tudod – magyarázta Stefan – Jól mondom, Hadnagy?

A Hadnagy csak lesütötte a szemét és unottan sóhajtott egyet.

- Haza akarok menni aludniiii – szenvedett egy sort Mimi – Én nem akarok ilyen hülyeségre menni!

- Akkor miért nem mentél a kedves bátyuskádhoz, hmm? A Hadirendőrségnél akár még délig is aludhatnál – tette karba a kezeit Narou.

- Azért jöttem ide, hogy téged idegesítselek – válaszolt Mimi, puffogva.

- Nem volt elég a kadétévek alatt? Azt hittem, végre megszabadulok tőled, amikor bekerültem a tíz legjobb közé. Erre tessék! Egy osztagba kerültünk…

- Mondd csak ki! – húzódott Mimi szája egy széles, gonosz vigyorra – Azt sem bírod elviselni, hogy mögém kerültél a rangsorban! Hiába végeztél egy évvel előbb, akkor is! Mert hiába profibb a manőverezésed, az agresszív temperamentumod durván lesodort téged a pályáról és emiatt vesztettél pontokat. Egy harcosnak mindig épeszűnek kell lennie – bökött Mimi a fejére, öntelten.

- Te mondod??!! – tört ki Narou, vészesen összehúzva a szemöldökeit (jobban, mint eddig bármikor) és az öccse pedig egyből bele csimpaszkodott a karjába – A múltkor te sem voltál valami ép eszű, sőt!! Klinikai eset voltál!!

- Nyugodj meg, Narou, nyugiiii!

- Elég! – lépett közéjük Rayne – Fogd vissza magad! – nézett Naroura és megpöckölte az orra végét, majd Mimihez fordult – Te pedig nyughass!

- Amúgy is. Külön voltunk kadétok, te kis Csincsilla!! Te másik évben végeztél!! – folytatta Narou, valamivel visszább véve magából, amikor Naoki elengedte.

- Az lehet, de te akkor is csak harmadik voltál! Én viszont a második – bökött magára Mimi – Még az öcséd is beelőzött, azért, mert ő nyugodtabb, mint te!

- De, ha egy évben végeztünk volna, akkor ezer százalék, hogy mögém kerülsz!!

- Nem hinném – incselkedett továbbra is Mimi, amin már nekem kellett mosolyognom.

- Tényleg, ki is került az első helyre? – gondolkodott el Sasuke, közbevágva, majd tetőzve a vitát, elvigyorodott – Jha igen. Én voltam, Silverman – kuncogott fel gonoszul.

- Fogd be, te torzszülött!

- Óóóó, most meg kéne bántódnom? – ciccegett Sasuke, akinek nagyon betett, hogy ő az első helyen végezte.

- Biztosan elszámolták a pontokat – intette le Narou, idegesen, aki nem bírta elviselni ezeket a tényeket.

- Nálatok ki volt az első? – fordult felénk Naoki.

- Dorian – vigyorgott Mimi – Utána én, Neruci és Stefan – sorolta.

- Most mire várunk, amúgy? – kérdezte Rayne, aki unottan megragadta Sasuke gallérját hátulról és elhúzta Narou közeléből, mielőtt összevesztek volna. Ahogy láttam, Raynét nem érintette meg nagyon a dolog, hogy durván Narou mögött végezte, negyedikként. Na mindegy.

- A Parancsnokra – sziszegte a Hadnagy, akinek látszólag már elege volt a viaskodásainkból.

- De hát, ő már ott áll – mutatott Rayne egy irányba.

- Hé, Nero! – bökött meg hirtelen hátulról Dorian, mire felé fordultam – Az ott nem az anyád a Parancsnokkal? – mutatott egy irányba, mire én is odanéztem. Valóban, a sarkon ott állt anyám meg a Parancsnok, látszólag nagyon elvoltak egymással – ÁÚ!! – jajgatott fel Dorian.

- Te paraszt! Így neveltelek?! – kezdte a szidást a bátyja, aki lekevert egy tockost neki – Nem úgy mondjuk, hogy „anyád”, hanem úgy, hogy „anyukád”! De a legjobb az lenne, hogy „édesanyukád”! – rázta meg a fejét nem tetszők, csípőre tett kezekkel, az öccse meg a fejét masszírozva arrébb állt.

- De, de ő az! – örültem meg neki, figyelmen kívül hagyva őket – Hadnagy, odamehetek köszönni? – fordultam az említett felé, csillogó szemekkel. Rám nézett, majd kissé megrökönyödötten sóhajtott egyet.

- De siess…

- Minek siessen? – értetlenkedett Narou, karba tett kezekkel – Hisz a Parancsnok még úgy is mással beszél. Nélküle viszont meg nem kezdhetjük meg a gyűlést.

A Hadnagy nem felelt semmit, csak elfordult, én pedig tettem pár lépést és megemeltem az egyik karomat, hogy integethessek is, miközben nyitottam a számat.

- ANY – de még el se tudtam magam kiabálni, hirtelen lefagytam és megtorpantam. Ugyanis, a Parancsnok odahajolt anyámhoz, váltottak egy gyors csókot, majd odébb állt. Ám akkor kiszúrt bennünket, így megtorpant az is.

- HÚÚÚÚ – húztak fel a srácok a hátam mögött (azaz Narou, Dorian, Rayne, de még MIMI IS) – Valakinek itt a Parancsnok lesz az apucijaaa – tette hozzá rosszindulatúan kuncogva Narou – ÁÚ!! – jajgatott fel ez is.

- Ne bunkózz már, bátyó! – jött Naoki morcos hangja, így biztos lesújtott a tesójára.

Még csak nem is pislogtam, látva, ahogyan anya Erwin mellé siet aggódva, MEGFOGJA A KARJÁT, majd végre ő is észbe kapott, felénk nézett és egyből ellépett tőle. Az arcom a meglepődött mimikából fokozatosan váltott át irtó dühösbe, ahogyan leeresztettem a karomat.

- Nero! – indult meg felém anya, én pedig ökölbe szorított kezekkel, majdnem felrobbanva megfordultam, félre löktem eléggé durván Sasukét meg Raynét az útból, és sietősléptekben bekanyarodtam az egyik mellékutcába.

- Nero, mindjárt kezdődik a gyűlés!! – kiabált utánam Mimi, de nem érdekelt. Csak mentem, egészen addig, amíg a kikötőig nem értem. Akkor ért be anyukám is.

- Várj már meg, Kicsim! – fogta meg a kezem, de dühösen kirántottam, miközben megálltam és vele szembe fordultam – Nem hallottad, hogy szólítalak? Olyan gyorsan mentél, hogy futnom kellett – tette a kezét a gyorsan fel-le emelkedő mellkasára.

- MÉG IS HOGY TEHETTED EZT??!! – törtem ki hirtelen, amire hátra tántorodott – MÉG IS MIKOR TÖRTÉNT EZ??!! HMM??! EGYÁLTALÁN HOGYAN??!! – az sem érdekelt, hogy az éppen járőröző Katonaisok meg a civilek minket figyelnek. Nagyon-nagyon dühös voltam.

- Nero, drágám – próbálta megfogni a karomat, de hátráltam tőle egy lépést.

- Ne! Ne érj most hozzám! – tettem fel a kezeimet – Inkább BESZÉLJ!!

- De nem így terveztem neked elmondani… – sütötte le a szemeit, kínosan.

- Nem érdekel!! – tettem karba a kezeimet, miközben az egyik lábammal idegesen dobogtattam.

- Jól van… Mit szeretnél tudni…?

- Mi az, hogy mit??!! MINDENT!! MÉG IS MIKOR TÖRTÉNT EZ??!!

- Cccst! – csitítgatott rosszallóan, aztán lágyultak az arcvonásai, és idegesen beharapta az alsó ajkát – Már a kadétéveid utolsó felét jártad… Akkor.

- Jézusom – fogtam meg a fejemet, miközben a másik kezemet csípőre tettem. Majdnem elájultam. Kicsit sok volt és sokkolt most ez az infó – És még is mikor akartad ezt nekem elmondani?

- Nero – kezdte, de közbe ordítottam:

- Anya!! – dühöngtem – Hogy a fenébe tudtad összeszűrni a levet a Parancsnokkal?! Ráadásul ilyen nyíltan??!! – csapkodtam, szinte már-már sírva. Anyám kínosan nevetve, hol az ő szája elé téve a mutató ujját, hol az enyém elé (olyankor én dühösen elléptem) próbált csitítgatni, ugyanis az emberek körülöttünk már tényleg mind felénk néztek.

- Kicsim, mindenki hallja! – nézett rám kérlelve, hogy kicsit hallgassak, de egyszerűen nagyon dühös voltam.

- És??!! Mindenki tudta úgy is, hogy van valami köztetek!! CSAK ÉN NEM!!! – folytattam, folyamatosan közbe vágva a szavába és nem hagytam szóba jutni – Akkor ezért nézett téged úgy!! Hogy tehetted ezt??!! – torzult sírós grimaszba az arcom, a szemeimet pedig erős könnyek kezdték égetni – Mi az, talán már nem is szereted apát?! – csuklott el a hangom. Erre a kérdésemre hitetlenül nézett rám, aztán lágyultak az arcvonásai és gondterhelten sóhajtott egyet. Kissé megrökönyödött, mintha a világ összes baja és fájdalma az ő vállát nyomná.

- Gyere, üljünk le egy kicsit – fogta meg a karom óvatosan, és amíg én dühösen a könnyeimet törölgettem, addig odahúzott az egyik útszélei padhoz, amire leültünk egymás mellé. Egy darabig csak figyeltük a sétálgató, vidámnak tűnő embereket, miközben az én szipogásomat hallgattuk. Mindkét kezemmel görcsösen markolásztam a pad ülőtámláját és összeszorított fogakkal próbáltam erős maradni.

- Tudod – kezdte végül, némi hallgatás után – Nem felejtettem el édesapádat. Hogy is felejthetném el – nevetett fel keserűen és éreztem a hangján, hogy gumó ülhet a torkán – Apád volt a legcsodálatosabb, legjóképűbb és a legrendesebb férfi, akivel addig találkoztam. Már a megismerkedésünk napján levett a lábamról és a legszebb dologgal ajándékozott meg – itt felnéztem, egyenesen az ő fáradt, könnyektől csillogó zöld szemeibe – Családdal. Mellette élhettem és szülhettem neki két csodálatos gyereket – simogatta meg fél kezével az arcomat, mire lehunytam a szemeimet és próbáltam elképzelni, hogy még mind együtt vagyunk és nem haltak meg… Lassan kinyitottam a szemeimet, addigra már enyhült az anyai büszke mosolya és komolyabb arckifejezést öltött magára.

- Nehéz idők voltak, te is tudod. A világon a legnehezebb és legelviselhetetlenebb idejét éltük és még éljük is.

Bólintottam és magam elé meredve folyamatosan gyerekkori emlékek százai cikáztak a fejemben. Hallottam apám és a bátyám hangját a fejemben, amitől a szívem kihagyott egy ütemet, majd millió darabra tört, szétszaggatva vele a mellkasomat.

- De tudod. Azzal, hogy beleszerettem valaki másba és elengedtem édesapád emlékét, tulajdonképpen nem édesapádtól váltam meg. Hanem a szomorúságtól, amiről azt hittem, hogy csak a bosszú és az öldöklés tudja majd csillapítani. De tévedtem. És így tudom biztosra, hogy apád is elengedett minket. Engedte, hogy másban is megtaláljam azt, akit benne láttam meg egykor. Elengedett, hogy boldog legyek végre és ez is az egyik legcsodálatosabb dolog, amit valaha értem tehetett. Szeret, ezért ő is elenged. De nem örökre. Hiszen velünk van, itt van, a szívünkben őrizzük az emlékét öröké, ahogyan a bátyádat is – tette a szívére a kezét és ökölbe is szorította azt, miközben rám nézett. Akaratlanul is így tettem én is és összeszorított szemekkel gondoltam rájuk, miközben hatalmas krokodilkönnyek száguldoztak végig az arcomon.

- Sajnálom, ha ezzel fájdalmat okoztam neked. De hidd el – fogta meg a vállam – Ők sem akarnák, hogy örökké sirassuk őket. Ők is azt akarják, hogy boldogok legyünk – nézett mélyen a szemeimbe – Erwin nagyon jó ember. És nagyszerűen bánik velem, annak ellenére, hogy mennyi teherrel kell szembe néznie. És szerintem, eltekintve ettől a szörnyű és kegyetlen világtól, amiben élünk… A legszebb, legszabadabb és a legmegfizethetetlenebb dolog az, ha két ember egy ilyen nehéz és szörnyű pillanatban, ilyen rettenetes, kilátástalan világban is képes egymásra találni. És képesek szeretni a másikat, képesek mindent megadni a másikért… Ez bizonyítja azt is, hogy nem csak érzelemmentes, merev és robot katonák mászkálnak a városok utcáin. Hanem élő, érző, emberi lények, akik tele vannak szeretettel, csak ez a kegyetlen, félelmetes világ nem engedi kibontakozni őket.

Ezen elgondolkoztam, miközben körbenéztem. Anyámnak, mint mindig, most is teljes mértékben igaza van.

- Ugye megértesz? – kérdezte végül, megfogva az ölembe ejtett, ökölbe szorított kezeimet. Felnéztem a szemeibe és hirtelen, már nem is éreztem keserű ízt a számban, mint amikor még az elején kiabáltam vele. Már nem éreztem sem haragot és csalódottságot. Csak azt akartam, hogy ne haragudjon rám.

- Persze, hogy megértelek – borultam hirtelen a nyakába – Köszönöm, anya! Nem tudom, mire mennék nélküled és az életszemléleted nélkül… – szívtam be mélyen az illatát, minta csak ez lenne az utolsó együtt töltött közös időnk – Szeretlek! És nagyon sajnálom, ne haragudj – hajoltam el, hogy a szemébe nézhessek – Remélem, boldog leszel a Parancsnokkal.

- Nero – mosolyodott el meghatódottan, megsimítva az arcomat – Egy kincs vagy.

Halványan megráztam a fejem, és bár még szomorú voltam, hogy nem apa áll anyám oldalán, de ugyanakkor beláttam, hogy igaza van. Elengedett minket, ezért tudta anya is elengedni őt és beleszeretni másba… Akiről tényleg egyetlenegy rossz szavam sem lehet. A lehető legjobb emberre talált rá.

- Na mesélj! – lelkesedett be hirtelen, én pedig nagyokat pislogva, értetlenül néztem rá – Jól csiripelik a madarak, hogy te és a Hadnagy már is egymásra találtatok? – harapott izgatottan az alsó ajkába, engem pedig elöntött a pír.

- Nem!! – tiltakoztam, hevesen rázva a fejem – Rosszul csiripelik! Nagyon rosszul!

- Ne mááár – nevetett fel – Még én is látom a saját szememmel, hogy amikor megjelenik a Rivaille osztag, az én lányom valahogy mindig az osztagvezető oldalán áll, mintha csak sziámi ikrek lennének!

- Miii? Nem is igaz – nevettem fel a fejemet rázva.

- De igen! És a tárgyaláson is mellette ültél! Mind a két alkalommal – vonogatta a szemöldökét.

- Hagyjál már, az csak merő véletlenség – löktem meg a vállát nevetve, mire ő is felnevetett.

- És tegnap előtt is az orrom előtt szemeztetek! – emlékeztetett – És aggódtál érte. Jobban, mint magadért!

- Te meg a Parancsnokkal szemeztél, sőt! Némán megtárgyaltátok, a csatamező közepén, hogy mikor ugrotok össze egy kis kufirc partira, amikor is meghálálod, hogy megmentette az életemet. Megint!

- NERO!!  - háborodott fel, összevont szemöldökkel, de elpirult arccal, én pedig nevetve nyugtatgatni kezdtem, hogy csak viccelek.

- Hjaaaj – sóhajtottam fel egy mélyet – Tudod, anya. Nem tagadom, van valami a Hadnagyban, ami megfogott. Talán az, hogy olyan elérhetetlen – gondolkoztam el – De néha olyan közönyös és kiábrándító.

- Nem túl idős hozzád? – kérdezte hirtelen.

- Ő is biztosan ezen filózik – kalandoztam el, pedig semmi ilyesmiről szó sincsen és ezt csak  poénból jegyeztem meg – Hogy ez nem lenne helyén való.

- Óóó, szóval már beszéltetek is erről? – kuncogott.

- Félre érted – nevettem kínosan, feltéve a két kezem. Bakker, anya nem érti a szarkasztikámat és mindent szó szerint vesz – Nem beszéltünk ilyesmikről!! Sőt alig beszélünk… És a Hadnagy minden valószínűséggel nem is gondol rám!

- Perszeee, ebből már nem jössz ki jól – cukkolt, mintha nem is az anyám lenne, hanem minimum Mimoza.

- Ajjj nem érdekel – adtam fel, mire megfogott és magához húzva megölelgetett és megpuszilgatta a hajam. Én is átöleltem és lehunyt szemekkel hallgattam a monoton szívdobogását, ami ezer százalékra biztosította nekem, hogy ő még él és itt van velem és meghalnék nélküle.

- Senki sem elérhetetlen – suttogta egy idő után – Csak meg kell találni a módját, hogyan döntsük le a falat, ami maga köré épített. Vagy az is lehet, hogy nem mindenkinek nyílik meg, csak annak, akinek szeretne.

- Anya, ne rovalld bele magad. A Hadnagy és köztem soha nem lesz semmi – morogtam, ám ekkor azonban megjelent az emlegetett szamár.

- Lenyugodtak a kedélyek? – kérdezte a Hadnagy, lenézve ránk.

- Igen, megbeszéltünk mindent – ölelt át anyu mosolyogva és nyomott egy puszit a fejemre.

- Nagyszerű – szarkasztikázott egyet gyorsan – Akkor talán indulhatnánk, mivel mindenki csak is kizárólag rátok vár. Leginkább rád – nézett rám.

- Elnézést – álltam fel nagy hévvel és szinte a levegőt egyenesen a Hadnagy arcába fújtam, olyan közel kerültem hozzá (nem így akartam, csak nagy volt a lendület) – De ez engem nagyon mélyen megérintett, úgy, hogy egy kis több együttérzést szeretnék! – hisztiztem a szemeibe nézve. Mereven nézett, aztán valamiért megremegett a jobb szemöldöke és lehunyta a szemét, kissé lejjebb hajtva a fejét.

- Sejtettem, hogy majd így fogsz reagálni. Hagytam, hogy elvonulj dühösen. Megkaptad az együttérzésemet! – rendezett le ennyivel, én pedig szinte hátrahőköltem (anya felkuncogott). A Hadnagy megfordult, meglibbentve a palástját és elindult én pedig egyenesen utána eredtem.

- H-Hé! Hadnagy! – szólongattam – Maga tudott erről?! És nem mondta el??!! H-Hé! Álljon már meg! – fogtam meg hirtelen a mellényének az ujját és meghúztam, mire hirtelen megtorpant és csak meredt az ujjaimra, amik a ruhájának anyagába kapaszkodtak. Egyből elrántottam a kezem és vékonyvonallá préseltem a számat. A szemeimbe nézett, majd félig felém fordult.

- Az édesanyád dolga, hogy el akarja-e mondani neked vagy sem. Nem szólhatok bele! Már csak azért sem, mert Erwin a felettesem.

Már nyitottam volna a számat, de ismét elindult, s ezúttal hiába szólongattam, nem válaszolt egy kérdésemre se. Inkább hagytam a dolgot. Pedig ez nem fair, hogy már mondhatni évek óta együtt van anyu a Parancsnokkal és nekem nem szólt. Sőt, az utcán csak így simán csókot váltanak… És, ha lebuknak mások előtt? Aaarggh. Nekem ez bonyolult.

Mimoza

Ott álltunk megint a jó öreg bíróság előtt, Hadnagyot és Nerucit várva vissza. Már a Parancsnok is bement, és mindenki más is megérkezett, a gyűlést nem sokára kezdeni kell. Nem mellékesen, nem kicsit aggódtam a barátnőmért, miután olyan hevesen elviharzott meglátva az édesanyját és a Parancsnokot. Ráadásul bűntudatom is volt kicsit, amiért gúnyosan reagáltam le az egészet. A „igazságszolgáltató” épület falának dőlve, kezeimet a hátam mögé helyezve meredtem magam elé, miközben a csizmámmal egy apró kődarabot akartam összemorzsolni. Remélem, nem izgatja fel magát túlságosan, hisz olyan heves természetű. Szeretném, ha tiszta fejjel tudna neki indulni a felfedezőútnak. Nem lenne jó, ha görcsölne, vagy éppen majd szétvetné az ideg. Akkor nem tud majd koncentrálni…

- De rég láttam utoljára – sóhajtott egyet „nosztalgikusan” a fiatalabb Silverman, mélyen magába szippantva az építményt körüllengő levegőt – Már hiányzott!

- Hobbim lesz idejárni – húzta el a száját Sasuke, aki rendesen megborzongott ettől a helytől. Nem is csodálom.

- Kedvenc helyem – vigyorgott szinte fájdalmasan a sebhelyes Silverman – Főleg a katonák és az állampolgárok! Egyenként végigcsókolnám mind.

- És én még a Katonai Rendőrséghez akartam csatlakozni… – morogta az orra alatt az égimeszelő Orosz.

- Tényleg! – fordult felé Dorian – Hogyhogy nem oda mentél végül?

De Rayne válasz helyett csak egy fennhéjázó grimasszal karba tette a kezeit, és jó magasra felszegte az orrát:

- Semmi közöd hozzá!

- Bocs, bocs Őfelsége! – tette fel védekezően a két kezét a fiatalabbik Olasz, és hátrébb lépett a biztonság kedvéért úgy két métert legalább.

- Nero! – kaptam fel a fejem belerondítva a párbeszédbe, ahogy megláttam a távolban, közeledni szőke társamat – NEEERUCIIII!! – kezdtem el izomból szaladni felé, szinte röptömben láttam, ahogy már rákészül, hogy elkapjon, ugyanis pillanatokon belül már a nyakában landoltam. Ám a terve, miszerint, ő majd engem elkap és megtart, kudarcba fulladt, így a Hadnagy mellett elsuhanva olyan lendülettel vetettem magam rá, hogy a következő minutumban már mindketten a bíróság előtti macskakövön fetrengtünk. Szeplős arcom, a nyakát körülölelve az övének nyomtam, csodálkozom, hogy a könnyeim nem eredtek meg – Ne haragudj rám, Neruciii!! Nem akartam gúnyos lenni, gondolhattam volna, hogy neked ez rosszul fog esni ne haragudj!! Máskor esküszöm, hogy figyelmesebb leszek! Megkapod majd a vacsorám, hát ennyire szeretlek, csak kérlek, ne haragudj ráám!

- Nyugi Mim…

- Nem, nem, nem, nem kell mentegetőznöd, tudom, hogy én voltam a rossz, és máskor jobban fogok reagálni! – vágtam közbe.

- De hallod, nincs sem…

- NERUCIIIIIII – kiáltoztam közbe ismét, ám itt félbeszakítva a kiabálásomat befogta a számat, és összehúzott szemöldökkel, méregzöld szemeivel, az én már-már könnyes égkék szemeimbe nézett.

- Nincs semmi baj! Oké? Oké – jelentette ki, majd elmosolyodva elvette a szám elől a kezét, én pedig még bónuszként jól megölelgettem, szegénykém már az életéért könyörgött a végére. Ember legyen a talpán, aki akkor és ott le tudott rángatni a barátnőmről. Pedig tulajdonképpen óriási késésben voltunk a gyűlésről.

- Hé, Buksi – szólított meg a „becenevemen” a Hadnagy, aki mint mindig, most is úgy nézett ki, mint aki citromba harapott, majd a mellettünk lévő piaci standról (a bíróság előtt valahogy mindig kirakodó vásár van) a pultra csapva pár aranyérmét. (Erre Dorian vészesen hegyezni kezdte a fülét.) Rivaille leemelt egy jól, és roston átsült, kissé véres, illatozó füstölt disznó csülköt, és meglengette az orrom előtt. Felkaptam a fejem, és a szám szélén kicsorduló nyállal követtem a szememmel a husikát – Hozd vissza! – hajította a magasba, mire abban a pillanatban combból elrugaszkodtam a földről, és még röptében, amikor már tőlünk pár méterre szállt, olyan sebességgel rohantam, mint még soha, majd felugorva előre nyúlva a kezeim közé kaptam, és a földön popsin landolva, már hátat fordítva nekik, összébb kuporodva majszolni is kezdtem.

- Fújj – rázta ki a hideg Raynét – Hogy lehet puszta kézzel az ételhez nyúlni?

- Nem lehet mindenki olyan, mint te, aki még az almát is késsel és villával eszi – veregette hátba őt Sasuke, mire az említett Orosz csak összevont szemöldökkel egy „ch” hangot hallatva felszegte az állát.

- Mehetünk végre – seperte le a kezeit a Hadnagy, majd egy fintorral a palástjába törölte a csülöktől olajos kezét – Kelj fel a földről Nero! Amíg még eszik, van is esélyed rá – bökte oda a szokásos érdektelen hangjával, majd a csizmájával nagyokat lépkedve elindult befelé, nyomában a feltápászkodott Nerucival és a többi osztagtársammal is. Én már csak akkor kaptam észbe, és kaptam fel a fejem, számban csonttal, és a rajta maradt maradék hússal, mikor a bíróság nehéz fakapuja becsukódott mögöttük. Egyből felpattantam, és a számban tartva továbbra is a táplálékot (nem igen szándékoztam addig lerakni, amíg le nem szopogattam róla a húst teljesen) utánuk siettem, kapkodva a lábaimat. Ám még át sem léptem a küszöböt, de az egyik Katonais (aki a bíróság biztonságáért ügyelt gondolom) felszólított, hogy azonnal köpjem ki, mert ezzel nem mehetek be. Körülbelül öt perces viszály következett köztem, és az ételbitorló között, amiből végül ő került ki győztesen, és egész egyszerűen a kezébe nyomtam a nyálas csontot. Így kell neked, törölgessed csak a kezedet! Az előkelősködő anyátok úristenit! Szaporán szedtem szánalmasan apró csizmás lábaim a kőfalak között, amiknek folyosóin kicsi, boltíves, lekerekített ablakok, keresztezett aprórácsai között szűrődött be a reggeli napsütés, ovális fényhasábokat alakítva ki ezzel a folyosón. Párszor élesen kikerültem egy-egy szembejövő esküdtszék tagot, vagy katonát, vagy csak sima civilt, és egészen addig műveltem ezt a szlalomra hajazó produkciót, amíg meg nem pillantottam az osztagomat hátulról. Azaz egészen pontosan Sasukét, és Raynét. Ugyanis ők zárták a sort, Neruci gondolom, mint mindig, most is legelöl ment.

- Óh, bocsika, megjöttem, elnézést! – furakodtam közéjük, véletlenül hasba könyökölve az óriás barátunkat – Óh, baszki! Elnézést! – nyomultam előre a társaim (történetesen most Narou és Naoki) között egészen addig, amíg pontosan Nero mellé nem pottyantam – Megjöttem! – közöltem vele, egy vidám mosollyal, amit viszonzott, és összeborzolta az így is elég kusza hajamat.

- Látom!

- Csend legyen – morgott hátra hozzánk a Hadnagy – Inkább húzzátok ki magatokat!

Felemeltem a fejem, és sikerült észrevennem, hogy éppen egy szoba előtt ácsorgunk, azaz inkább terem előtt. Egy hosszú asztal volt, most nekünk függőlegesen a teremben, pontosan kilenc székkel. Ahányan vagyunk. Az asztallal szemben a falon egy óriási térkép, és tábla volt, ami előtt egymás mellett, mintha csak így állították volna be őket, ott sorakoztak a fontosabb emberek. Egy-egy legalább látásból ismerős volt, a többinek pedig a nevét vagy tudtam, vagy nem. Természetesen Erwin Smith (aki amint megpillantott minket, mereven, talán aggódva Nerora szegezte a tekintetét), Jean Kirschtein, az a rohadt Marcus Brond, Armin Arlelt sőt még az Victor gyerek is ott volt, aki egy nagy tekercset szorongatott a kezében, és kissé feszengve, gyöngyöző homlokkal állt ott, láthatóan rosszul viselve, hogy középen áll.

- Foglaljatok helyet – szakította el végre a Parancsnok a barátnőmről a szemeit, majd a kilenc székre bökött a kezével. Értetlenül egymásra néztünk, majd egyszerre indultunk meg a hosszúkás faasztalhoz, és helyet foglaltunk rajtuk. Pontosabban, balról jobbra így; Nero, Én, Dorian, Sasuke, Stefan, Rayne, Narou, és Naoki. A Hadnagy Nero, és az én hátam mögött állt meg, egyik lábára helyezve a testsúlyát, és látszólagosan érdektelenül figyelte a táblánál sündörgőket. Nem értem miért nem ül le. Feszült figyelemmel vártuk, ahogyan Victor kiteszi, majd kifeszíti kezeivel az előtte lévő asztallapra, a tekercs papírt, amit a kezében szorongatott ez idáig.

- Szóval… – köhintett egyet Armin, majd végignézett rajtunk – Úgy döntöttünk, hogy természetesen a kis létszámot figyelembe véve, nem osztunk titeket külön csapatokra – kezdte, miközben letörölt homlokáról egy izzadtságcseppet. Ez azért mindnyájunknak megkönnyebbülés volt – De most, hogy a nagykapu használhatatlan, a keleti Calanes körzeti hátsó kapunál kell kerülnötök. Mivel az útvonal, melyet egészen eddig használtunk, teljesen használhatatlanná vált, ezért újat dolgoztam ki, csupán kilenc fő részére – lépett a térképhez – Innen fogtok indulni – bökött az egyik kapura, majd egy nagy ívet tett az ujjával – Egyenesen az Elveszettek Erdeje felé kell mennetek, ami tulajdonképpen a Hatalmas Fák erdejéhez hasonlítható, attól eltekintve, hogy sokkal nagyobb. De nem szabad átvágnotok rajta! – jelentette ki – Túl sok az óriás a fák között, és a nevéből adódóan rettenetesen könnyű eltévedni ott! Meg kell kerülnötök! Így – rajzolt be egy óriási félkört a lapra, amiből az jött le, hogy tulajdonképpen még a közelébe se kell mennünk az erdőnek.

- Az alakzat a következő – szólt közbe Erwin Parancsnok, és a táblához lépett majd a keze ügyébe akadó krétával, elkezdett apró szabályos köröket, rombusz alakban felrajzolni (az alakzat egy csúcsát egy kicsivel előrébb rajzolta, minden valószínűséggel az a Hadnagy lesz) – Ezt nevezik ferde csatarendnek. Ennek lényege, hogy minden irányból védhető alakzatot alakítsatok ki, erre a rombusz a legmegfelelőbb forma. Továbbá, ha egy óriás közeledik, az alakzatnak veszély vagy támadás esetén könnyen bonthatónak kell lennie.

Ám ekkor mielőtt megtudhattuk volna, mégis hogy bonthatnánk az alakzatot, félbeszakítva a Parancsnok mondatát, egy hatalmas puffanás hallatszott jobb szélről. Mindenki, aki a teremben volt, egy emberként fordult a hang okozója felé. Naoki Silverman volt a bűnös, aki egész egyszerűen nem zavartatva magát bealudt a magyarázás közben, és a könyökével lecsúszva az asztallapról lefordult a székéről, és a földön kötött ki, nagyokat, és jóízűen szuszogva, ha jól láttam a nyála is kicsordult. Ezután az osztagunk többi tagja kissé lapítva pillantott a Hadnagyra, akinek elborult arckifejezését, nem láttuk az ébenhajától, ugyanis az eltakarta előlünk. Kivéve Narout, ő a szokásosnál is jobban összehúzott szemöldökkel, amolyan „Meg ne merjen mozdulni” tekintettel vizslatta az osztagvezetőnket, közben sietve, a lábával próbálta felkelteni az öccsét, ám az csak arrébb lökte azt, és szunyókált tovább. Aztán Rivaille elindult mögülünk. Egymásra néztünk Neroval, s szemünkből sütött a következő mondat; „Szegény Naoki”. Majd mindannyian lejjebb csúsztunk a széken, Armin elfordította a fejét, Erwin Parancsnok pedig egy csöppnyi szánalomérzettel a társunk iránt, lehunyta a szemét. Csak Rivaille Hadnagy csizmáinak hangos kopogását lehetett hallani a fapadlón, ahogy egyre inkább közelit az azon szundító társunk felé, majd oda érve hozzá, elég dinamikusan lehajol, megragadja annak gallérját, egy óriási lendülettel kíméletlenül visszavágja a székbe, és hála a Hadnagy erejének, és svungjának, Naoki telibe fejelte az előtte elhelyezkedő kemény asztallapot, aminek hatására szinte rögtön felriadt, és nyüszögve, sziszegve a kobakjához kapott.

- NORMÁLIS MAGA!? – pattant fel rögtön a helyéről Narou indulatosan – MIT KÉPZEL, MÉG IS MIT CSINÁ – ám ekkor a Hadnagy következő lendületével, megpördülve a tengelye körül, úgy gyomorszájon térdelte, (mindannyian összeszorítottuk erre a szemünket, vagy minimum még az eddiginél is jobban lejjebb csúsztunk a széken lapítva, szánakozó pillantásokkal illetve az ikreket) hogy a sebhelyes Silverman is rögtön szenvedve visszacsuklott a székére. A tábla mellett álló, a háta mögött összekulcsolt kezű Jean, ezen a lehető legjóízűbben nevetett fel. Érthető, hiszen a múltkori Narouval való összeszólalkozása óta ki nem állhatja őt.

- Folytasd, Erwin – lépegetett vissza lassan Nero mögé a Hadnagy és karba téve a kezét, ismét minden figyelmét a Parancsnokra irányította. Azaz nem egészen. Ugyanis, mikor Erwin kezdett volna bele ismét a ferde csatarend kifejtésébe, az osztagvezetőnk újfent a Silverman ikrekre kényszerült fordítani a tekintetét, akik közül az idősebbik, sokat sejtőn, és kotnyelesen vigyorogva hol Nerora, hol a Hadnagyra nézett felváltva, majd közel hajolva az asztalon szenvedő, és kobakját szorongató öccséhez bizalmasan a fülébe suttogott valamit.

- Narou! – szólalt fel élesen és nem épp jóval kecsegtetőn az osztagvezetőnk, majd a lábával egész egyszerűen hevesen kilökte a Nero melletti üres széket – Ideülsz!

A két Silverman, szinte egyszerre háborodott fel.

- Mi? Biztos, hogy nem! Meg se szólaltunk!! – ez Narou volt.

- Nem is beszéltünk! – ez pedig Naoki.

- Most – emelte ki a Hadnagy, akinek most még inkább olyan ábrázata volt, mint aki valami idegesítő zajt hall, és nagyon bántaná a fülét.

- Csöndbe maradunk! – javította ki magát rögvest a fiatalabbik.

- Most! – már vészesen rángatózni kezdett Rivaille jobb szemöldöke – Mint az ovi… – ezt már halkan tette hozzá, szerintem saját magának. Narou erre a lehető leghangosabban hátracsapta a székét, és vészesen összehúzott szemöldökkel, hevesen, és feldúltan trappolva, csapkodva, és magában nem épp szépeket morogva átült a barátnőm mellé, és az asztalra borult.

- Én katonákat kértem, nem gyerekeket – jegyezte meg valószínűleg megint csak magának a Hadnagy, mire Neroval rögtön felkaptuk a kobakunkat, egy nagy lendülettel hátrafordultunk hozzá, majd döbbenten szinte kínzó lassúsággal összenéztünk egymással, végül sértetten előrefordultunk. Pfff! Még hogy gyerekek! A Hadnagy még valami „A másik ovi” félét morgott magában ezután, de arra már nem tudtunk reagálni, mert folytatódott a gyűlés.

- Szóval… – kezdett bele már harmadjára a mondandójába Erwin Parancsnok a ferde csatarendet illetően – A csatarend egyik legfontosabb kulcsa a könnyen bonthatóság veszély esetén. A következőképp fog felbomlani a rombusz alakzat – fordult ismét a tábla felé és egy nyilat húzva a rombusz alaktól, most már ferde, balról, jobbra lejtő alakzatot rajzolt fel, továbbra is körrel jelezve a katonák helyét – Körülbelül így. A ferde forma lényege pedig a következő – folytatta – Míg a jobbszárny közepe – karikázott be két-két katonát jobb szélen – Az óriások közeledését tartja szemmel, és vészhelyzet esetén, támadásba lendül, addig az arcvonal közepe és balszárnya – karikázta be a maradék három katonát – A harctól tartózkodva, felfokozott érzékekkel az útvonal irányát határozza meg, és ügyel rá, hogy a ferdévé vált alakzat fel ne bomoljon. Eddig világos?

Mind bólintottunk. (Azaz csak hatan, mert a Silverman fivérek mind ketten a padra hajtották a fejüket, és teljesen magukba zuhantak, a külön ültetés miatt.)

- Remek.

- Az egész csatarend rombusz alakzatban indul, igyekezzetek ezt tartani, és csak veszély esetén bontsátok fel – szólt közbe Armin – És ismét figyelmeztetlek benneteket… Messze kerüljétek el az Elveszettek Erdejét! – nézett szinte könyörgő kék szemeivel végig rajtunk, és egy verejtékcsepp gördült le a halántékán.

Már delet ütött az óra, mikor lovainkkal már a Calanes körzeti hátsó kapunál ácsorogtunk. Nero lova, Kamasta is végre felgyógyult a legutóbbi sérüléséből, szóval a gyönyörű fehér paci is indulásra kész volt. Ám mi annyira azért nem. Hiába kaptuk meg az útmutatásokat, az útvonalat, a csatarendet… Ez az első felfedező utunk. Féltem. Körbe futattam tekintetem a társaimon és realizáltam; ezzel nem vagyok egyedül. Az egyetlen, aki nyugodt volt ezzel kapcsolatban, az a Hadnagyunk volt. Nem értem, hogy csinálja. Az arca, mint mindig ugyanolyan érdektelenséget ábrázolt, mintha csak az esti vacsorára indulna le a lépcsőn. Vajon fél? Mi járhat a Hadnagy fejében? Tudja, mi lesz ennek a felfedez útnak a vége? Hiába éltem jómagam is kis purdé koromban a falakon kívül (igaz szorosan a falak közelében) most, hogy itt állok több év után ez előtt az ötven méteres, ódon, védelmet nyújtó fal előtt, hogy kilépjek rajta úgy, hogy csupán nyolcan leszünk egymás segítségére, akaratlanul is gombóc keletkezik a torkomban. Félni kezdtem a kinti világtól. Cadillacet körül fogó térdeim remegni kezdtek, és ha nem vertem volna gyökeret a lovam hátába egészen biztosan hazáig vágtatok vele. Viszont egy a gond. Nekem már nincs otthonom. Nincs hova hazamennem. Ez a bosszúvágy az, ami miatt nem csak a félelemtől remegtek azok a térdek. Hanem az izgalomtól is.

- Parancsnok – szólalt meg az egyik katona hirtelen átkiabálva a megszólaló templomok harangjainak kongását, ami rögtön kizökkentett a gondolataimból, a gyomrom megremegett. Jól tudtam, ez csak egyet jelenthet – Minden indulásra kész! Elcsalogattuk a közeli óriásokat! Húsz másodperc a kapu nyitásáig!!

Megfeszült a markom, amivel a lovam kantárját szorongattam. Az egyetlen, ami zúgott a fülemben a gondolataim helyett, a kisebb-nagyobb harangok zúgása és kongása volt. Mintha teljesen kiürült volna a fejem. Mindannyian előrébb léptünk a lovainkkal, egymás mellett szorosan, kettesével állva, legelöl, egyedül a Hadnagy állt, aki közönyös tekintetével a kaput fürkészte. Nem lehetett leolvasni az arcáról, vajon milyen gondolatok járnak a fejében. Elindulva Cadillackel Nero mellé zárkóztam, akire lopva pillantva kiszúrtam, hogy szintén enyhén meg-megremegett térde, keze, ajkait legörbítette, és összepréselte. Hát persze… A többiek még egyszer sem voltak a falakon kívül…

- Nézd, Nero! – próbáltam nyugtató hangot megütni, közelebb húzódva hozzá a lovammal – Ott áll az anyukád! – mutattam fel egy faszerkezetszerű emelvényre. Valóban ott állt az édesanyja, Erwin jobb oldalán, (szintén remegve) aggódva, de mégis melegen végig Nerot fürkészte. Az anyai szeretet és aggódás szinte áradt minden porcikájából, tekintetével egyértelműen sugallta; „Vigyázz magadra!”. Majd maga Erwin Parancsnok is letekintett a barátnőmre, és egy biztató mosolyt küldött felé, amitől Nerucinak a remegő, lefelé görbülő szájából, remegő, felfelé görbülő száj lett, amit őszinte örömmel nyugtáztam. Nem akarom, hogy túlságosan feszengjen.

- Itt az idő!! – ordított fel hirtelen egy katona, aki az emelvényen állt Erwin Parancsnok másik oldalán, letekintve ránk – Az emberiség reménye bennetek van!! Mutassátok meg, milyen fából faragták az újjászületett Rivaille osztagot!!

- Nyissátok a kaput!! – intett a kezével Erwin – Ezennel megkezditek a hatvannegyedik felfedező utat!

Abban a szent pillanatban a hatalmas kőkapu tartó láncai megfeszültek, hallani lehetett a vas fogaskerekek hangját, ahogyan a vasláncok keményen dolgozva rajtuk, tekerednek fel, majd ahogyan a kapu alján lévő kőfogak elválnak a földtől, kis apró kavicsokat szórva vissza a helyükre. A Hadnagy arcába hulló fekete hajjal figyelte, ahogyan a kapu lassan, nehezen, de biztosan felemelkedik, utat nyitva nekünk a kinti világ felé. Majd mikor az kellő távolságra került a földtől, a az óriási vasláncok megakadtak és a kapu tárva nyitva állt, élesen a levegőbe üvöltött, hangja mindenkinek a csontjáig hatolt:

- ELŐRE!!!

Borzongató volt átlovagolni a lerombolt házak között, amik Calanes felöli kapunál, a falon kívül helyezkedtek el, és amit mi csak Ófalunak nevezünk. Kicsi térség, borzasztóan szar hangulattal, már sok-sok évvel ez előtt lakatlan, csak az óriások mászkálnak a házak között. Csak a lovaink patáinak dobogása vízhangzott a beomlott házfalak között.

- Hadnagy!! – kiáltott fel Neruci – Egy tíz méteres példány észak kelet felől! – mutatott az adott irányba. És valóban, ott nézelődött egy nyúlánk, vékony hosszú hajú, vigyorgó ocsmányság, ám minket még nem vett észre. Nekem már a látványa elég volt ahhoz, hogy kis híján a gatyámba csináljak.

- Hagyd! – szólalt meg az osztagvezetőnk, egyenesen előre nézve, a szokásos arcmimikáival – Ha az egész Felderítő Egység lenne most úton, a fedező csapat, mint mindig, most tenné a dolgát, és kiiktatná, hogy az egység mind a több mint negyven tagja át tudjon robogni biztonságosan a házak között. Ám most csak nyolcan vagyunk. A célunk elkerülni az óriásokat, nem harcba bocsátkozni velük – jelentette ki, majd erősen balra félrehúzta a lova kantárját – Szóval nyugat felé vesszük az irányt! – kanyarodott el élesen az egyik beomlott ház sarkánál balra, mi pedig követtük a példáját. Pillanatok múlva már a házak lassan de biztosan eltünedeztek, ami az Ófalu végét jelentette. Mikor kiértünk a házak között, olyat láttam, amit már több éve nem. Óriási, zöld területet. Nem láttam a határát, nem láttam a falakat. Csak óriási, lapos, alföldszerű zöld területet, el-elszórva pár fával, és a távolban kis kunyhók álldogáltak kietlenül. A szemeimet másodperceken belül sós könnyek kezdték égetni. Már el is felejtettem milyen érzés nem falak között bezárva lenni. Mélyen magamba szippantottam a levegőt, és az örömtől lecsorduló könnycseppemet, hátrafújta a szembe szél. Ahogy végigfutattam könnyektől homályos szemeimet a többieken, tanúja lehettem ahogy Narou és Naoki elképedve, megilletődve a tájra, ezt követően egymásra néznek, majd szemük egyszerre csillan fel. Ahogy Nero mereven, megkövülve, elkerekedett zöld csillogó szemeit vonszolja végig a tekintetét a zöld területen. Ahogy Sasukénak és Stefannak egy ámuldozó vigyor bujkált meg az ajkai között, miközben a tájegységet vizslatták. Ahogy Doriannak izgatottan megremeg a szája széle. Ahogy Rayne köpni-nyelni nem tud, és mint valami kisgyerek, csodálkozik rá a körülötte lévő világra. Ám ámuldozásunkat a Hadnagy szakította félbe. Hiába örülünk ennyire, attól még feladatunk van. Valami ilyesmit üzenhetett tettével, gondolom. Jobb kezét szögegyenesen oldalra nyújtotta, és rögvest kiadta a parancsot:

- Rombusz alakzatot felvenni!

Nyomban visszazökkentünk az ámuldozásból, (én személy szerint még a fejemet is megráztam, ám a vörös durva tincseim kellőképp szembe vágtak, szóval fájdalmasan odakaptam, és most már inkább ezért sírt a szám) és lovainkat irányítva, szinte átmenet nélkül váltottunk át rombusz alakba. Rayne, aki az egyik legstabilabb volt az osztagból, a rombusz hátsó csúcsát foglalta el. Narou és Naoki, Rayne előtt két oldalt, kellő távolságra minden irányból foglalták el a helyüket. Ezután következett az ikrek előtt következő szélesebb hármas rész. Én bal szélen, Dorian középen, Sasuke másik szélén. Végül előttünk lovagolt ismét összeszűkülve Nero és Stefan, legelöl, pedig a rombusz elülső csúcsaként a Hadnagy funkcionált.

- Terjesszétek ki a felderítő távolságot, amennyire csak lehet! – adta ki a következő parancsot, mire menten tágítottuk a rombusz alakzatot amennyire lehetséges volt. Kissé feszülten kapkodtak a tekintetem a sík, zöld területen. Annál inkább, hiszen ha nem elég nevetségesen alacsony létszámunk, ilyen egyenletes, lapos placcon sehogy sem tudjuk alkalmazni a manőver felszerelésünket, az egyetlen mód az óriások elkerülése volt. A lehető legapróbb neszre is felkaptam a fejem, már amit nem nyomott el a lódobogás hangja. Még arra is, ahogy pár fehér, nagyszárnyú madár felszállt, egy közeli fa ágai közül. Rendesen megugrottam, ijedt, remegő íriszeimet még akkor is az említett fára irányítottam, mikor az amúgy már rég elsuhant mellettem kitérve a látókörömből, így csak az zökkentett, ahogy Stefan felkapva a fejét, elszürkülve, összeszűkült tekintettel, elkerekedett szemekkel a távolt kémleli, majd élesen felkiált:

- Hadnagy egy csapat tizenöt méteres vészesen közel északkelet fel – ám nem tudta befejezni, ugyanis ebben a szent pillanatban az alakzatunk kellős közepébe taposott, egy tíz méteres példány. Az ereimben megfagyott a vér. Az ösztöneimnek adva át az irányítást, még az utolsó pillanatban álrántottam Cadillac kantárját, mielőtt agyon taposott volna engem, Sasukét és Doriant is. Mégis hogy került ez ide?! Honnan jött?! Hogy nem vettük észre?!

- A francba, Dorian!! – fordult hátra rögtön Stefan szinte eszelősen az öccse biztonságát féltve, ám az összeszűkült pupillával ugyan, de nyugodt hangon válaszolt, teljesen kilovagolva oldalra az alakzatból, (de nem túl messze) hogy kikerülje annak a gigászi huncutságnak a virgácsait.

- Minden oké Steff!

- Mimi! – nézett át aggódón Nero is a válla fölött, ám ahogy meglátta, ahogy remegő ajkakkal, könnyes szemekkel, és reszkető kézzel felmutatom a hüvelykujjam jelezve a jólétem ellágyult a tekintete.

- Hadnagy!!! – ordított fel a már mellettünk, messzebb vágtázó Narou, aki az öccsével élesen, óriási félkörben kerülte ki a rútság talpát, szintén az utolsó másodpercekben. Mögöttük nem messze az égimeszelő Orosz nyargalt, szorosan markai közé fogva Storm kantárját.

- Most mégis merre?! – fejezte be bátyja mondanivalóját Naoki, Rayne pedig behozva a távolságot, vehemensen Sasuke mellé lovagolt.

- Hogy a fenébe nem vettük észre?! – kérte rajta számon kissé túlhevülten talán, vagy talán saját magát. Ám a Hadnagytól parancsot nem kaptunk, egy árva jelet sem. És az a hat tizenöt méteres rútság egyre közelebb kerül hozzánk, szinte már mögöttünk szaladtak, a lehető leggroteszkebbül, a tízméteres jókat vigyorgó társukkal együtt, aki előbb szépen gallyra vágta az alakzatunkat, és az útvonalunk is. Talpuk alatt beleremegett a föld, amit mi is teljes testünkben éreztünk.

- Hadna – kiabált már Nero is, ám ebben a pillanatban Rivaille egyenesen kinyújtotta nyugat felé a kezét, félbe szakítva őt és jelezve az irányt. Nem értettük miért. Először. Ámde mikor felpillantottunk, észleltük, hogy nem csak hogy mögülünk jönnek az óriások, de elölről is. Mindannyiunk szíve a torkában dobogott mikor elrántva lovunk kantárját, szinte balra cibáltuk őket. Nem kerülhetünk harcba velük! Nem tudunk! Nincs hogy, vagy hol használjuk a háromdimenziós manőver felszerelésünk ilyen távolságból, ennyi ellen. Egyenesen egy tágas, ovális alakú erdő felé vágtattunk, a lovak prüszköltek, lihegtek alattunk, ahogy egyre inkább siettettük őket.

- Az ott… – szólaltam meg nyekeregve, ám nem kellett befejeznem, hisz mindenki ismerte az útvonalat, így jól tudta, hogy azaz Elveszettek Erdeje. Nem szabad oda bemennünk!! A Hadnagy először hátranézve hevesen ismét jobbra mutatott, egy éles kanyart diktálva, aminek segítségével elkerülhettük az erdőséget, ám ahogy húzta volna az adott irányba a lovat, egy példány, pont kilépett az osztagvezetőnk lova elé, és rögtön mögötte megjelent még kettő, teljesen bekerítették őt. Pedig a Hadnagy csak egy másodpercre fordult el. A ló két lábra állva, ijedten nyerített egyet, majd mielőtt mindannyian pánikba eshettünk volna, mikor az óriás csoport, aki eddig mögöttünk rohant, beért minket, a Hadnagy utolsó esélyként egyenesen a rengeteg belseje mutatott a kezével. Mi pedig gondolkodás nélkül követtük a parancsát, ugyanis tudtuk: Ha nem az erdőbe visz az utunk, (ahol még talán még mindig tudjuk használni a felszerelésünket) akkor az óriások gyomrába, vagy jobbik esetben élve agyontaposnak minket. Szóval, ahogy a Hadnagy ébenfekete lova a kiadott parancs után eltűnt a fák között, követve a példáját egy tizedmásodpercen belül már mi is szélsebesen vágtattunk utána.

- A francba – morogtam az orrom alatt, mikor az én drága jó palástom beleakadt egy faágba, és egy nagy rántással úgy kiszakítottam onnan, hogy függőlegesen felhasadt az anyag. Hogy mi történt? Miért is nem vagyok a lovamon, és miért vagyok olyan egyedül, mint a kisujjam? Egyszerű. Eltévedtem. Pedig emlékeztem, még együtt jött be az osztag az erdőbe. A szokatlanul, és zavaróan sűrű fák között láttam fel-felbukkanni a társaimat, láttam a kissé ijedt, vagy épp koncentráló, ideges arcukat, egy pillanat erejéig, illetve hallottam is a kiabáló hangjaikat, a lovak patáinak dobogását, ahogy azok viszonylag közel dübörögtek egymáshoz, és az ágak, fatörzsek súrlódását amint nekik mennek. Egy ideig együtt is maradt az egész osztag, ám Cadillac, mikor meglátott egy csörgőkígyót az egyik fa tövében egész egyszerűen ledobott engem magáról, én nagyot nyekkenve landoltam a talajon. Az én „hű” csatalovam, amelyik egy kis kígyótól így beszarik, pedig előre vágtatott, természetesen nélkülem. És hiába szaladtam utána lélekszakadva, magam elől elcsapva a faágakat, hiába fütyültem neki, ordítottam, elküldtem melegebb éghajlatra, semmi. És most itt vagyok. Fogalmam sincs, mennyi ideje kerülgetem a fákat, és rugdosom magam előtt a leveleket, ráadásul irgalmatlanul éhes is vagyok. Megremegtek a térdeim, a fogaim összekoccantak, miközben a fák között kapkodtam vérben forgó tekintetem. Féltem. A manőver felszerelésem kardjait markolásztam a palástom alatt, miközben szinte veszettül forgattam a fejem. Semmi. Felelevenedtek bennem a kiskorom emlékei, mikor az erdőben túráztam napokig. Mit csináltam ilyenkor? Fülelni kezdtem. Elsimítva a kagylóim elől kócos, hullámos vörös hajtincseim, hegyezni kezdtem őket, szemeimet koncentrálva lehunytam, vagy éppen mozdulatlanul magam elé meredtem. Lassú léptek, az avar leveleinek hangja, apró állatok vékony kis vinnyogásai, és botreccsenés. Egyből kipattant a szemem, felkaptam a fejem, és tengelyem körül vehemensen forgolódva beleszimatoltam a levegőbe. Ismerős. Lassan a kardomhoz nyúltam, és megnyomva rajta a kart, felvettem két pengét, és egy hirtelen rántással kirántottam a tartójukból.

- Hé – fogták meg hirtelen a vállam, mire azon nyomban, sebtében megpördültem a tengelyem körül és az említett pengét az elkövető torkának szegeztem, és vészesen vicsorogni kezdtem rá, még a vörös hajam is felborzolódott. Ám ahogy realizáltam a majdnem két méter magas alakot lehervadt a vicsor az ajkaimról, és meglepetten, tátott szájjal pislogtam fel rá. Ám a pengét még mindig nem tartottam el a nyakától.

- Rayne!
Az orosz kényelmetlenül pillantgatott le a nyakához préselődött acél pengére.

- Ja… Olyasmi!

- Hol vannak a többiek?! Hol van Nero?! – kezdtem el rögtön a barátnőm felöl kérdezősködni. Hisz Kamasta még nem rég gyógyult fel! Mi van, ha bizonytalan, és ő is ledobta magáról őt?! Mi van, ha Nero is most egyedül bolyong?! És ha összefutott egy óriással?!

- Nem tudom! Én is épp Sasuke keresésére indultam, elvesztettem úgy tíz perce – válaszolt, majd ismét jelentős pillantásokkal illette a kardom – És mi lenne, ha nem tartanád ezt itt a torkomnak?! – ripakodott rám.

- Óh. Hupszi – kaptam észbe, majd tüstént leengedtem a pengéim, és visszatetettem őket a tartójukba – Bocsika!

- Vajon merre felé lehetünk jelenleg az erdőben?! – masszírozta meg szinte nyűgösen a nyakát, majd a tarkóját – Minden fa ugyanolyan!

- Ez nem igaz – vágtam rá nagy okosan – Ha jobban megnézed, a törzsüket látod a repedésekben a különbséget! Mindegyiknek megvan a saját személyisége.

- Nincs időm jelenleg a repedésekkel foglalkozni! – dobbantott egyet idegesen a lábaival, mire inkább hátrébb léptem kettőt, és védekezőn magam elé tartottam a két kezem.

- Oké, oké, oké! – próbáltam nyugtató hangot megütni, pont mikor az egyik vaddisznót kíséreltem meg még kiskoromban befogni, hogy utána pecsenye lehessen belőle. Mmmh… Pecsenye – Nálad van még a lovad? – kérdeztem rá a legfontosabbra, igyekezve a pecsenye gondolatára összegyűlt nyálamat a számban tartani.

- Persze, hogy nálam van – húzta ki magát, felszegve az orrát pöffeszkedve – Storm hűséges fajta, nem hagyna magamra.

- Remek… És tudod is, hol van?

- Ugyan, kérlek – szegte fel még ennél is magasabbra azt az orrot, majd lekezelően tekintett le rám – Még szép, hogy tudom! Ott, ahol hagytam! – mutatott egy nem messze lévő fatörzs mellé, aminél valóban ott állt engedelmesen, azaz óriási, sötétbarna paci. Magam alatt kapkodva a lábamat rögtön odasiettem a lóhoz, majd megpróbáltam odanyúlni a fejéhez, de prüszkölve, a forró levegőt rám fújdosva, elhúzta előlem. Nem titkoltan felháborodtam:

- Hé!

- Mondtam már, hogy Storm nem szereti az idegeneket – lépett mellém, és most ő próbálkozott ugyanezzel a gyakorlattal, természetesen neki nem húzta el a kobakját az állat, sőt a tenyerébe dörzsölte – Meg kell találnunk a többieket… – jelentette ki, maga elé meredve (gondolom elgondolkozva) mire hevesen bólogatni kezdtem.

- Ebben egyet értük!

De van jó pár kérdés… Hogyan? Merre induljunk? Vajon életben van-e még mindenki? Kérlek, Nero ne halj meg!

Stefan

Lélekszakadva vágtattam a fák között, mást sem hallottam csak a saját zihálásom, és a lovam patáinak dobogását, az erdő talaján. Hevesen forgattam a tekintetem, és a fejem, keresve akár egy olyan dolgot, ami különbözik az eddigiektől. Itt minden… ugyanolyan. A rohadt életbe!! Mennyi ideje kerülgetem ugyanazt a helyet?! Vagy csak ugyanolyannak tűnik? Egy öt perce még a Hadnagy, és Nero mögött vágtattam, kerülgetve fel-fel szólaló hangokat az erdő közepe felől, egyenesen előre. Hiszen említette is az osztagvezetőnk, hogy, ha egyenes pályán maradunk, nem tévedhetünk el, csak átvágunk az erdőn, és a másik oldalon kijövünk. De ha letérünk a lineáris útvonalról, (ami elég valószínű) csak kurva nehezen találjuk meg ismét az egyenes pályát. De Kalim légzése túl hörgős volt, szóval lassítanom kellett, ám mire észbe kaptam, Nero és Rivaille Hadnagy eltűntek a lombok között. Ráadásul Doriant is szem előlő tévesztettem… Aggódtam. Nagyon aggódtam. Persze hogy aggódtam, hiszen a testvérem! És rettegtem hogy történt vele valami. Hiszen nagyon hátul haladt...! A lova pedig olyan, akárcsak ő. Heves természetű. Mi van, ha ledobta a hátáról? Vagy eltaposták? Vagy… felfalták? Nem akartam erre gondolni, így inkább hevesen megráztam a fejemet, igyekezve kiverni a fejemből a gondolatot, mert ha nem tettem volna, biztosan megtántorodok, és sírva fakadok. Éles kanyart vettem az egyik fánál, valami eredményre várva, de semmi. Erősen markoltam a lovam kantárját. Szorongtam. Görcsösen szorítottam a gyeplőt, a tenyerem már kisebesedett, és pirosodott az éles bőrtől. Hogy fogunk innen kijutni?! És hol van a hülye öcsém?! Mondd, hogy nem haltál meg, Dorian! Ám mielőtt pánikba eshettem volna, egy fehér zoknis lábú, barna ló nyargalt el nem messze tőlem, ijedten nyihogva, átugratva egy kidőlt, széttaposott farönkön. Egyből felismertem, ez Dorian lova volt.

- Omal! – ocsúdtam fel, és átmenet nélkül, egy szempillantás alatt utána eredtem. A kengyelben tartva a lábam, a derekamat és a fenekem, megemeltem a nyeregről miközben vágtattam, majd előre nyújtva a kezem kapkodtam Omal kantárja után. Már szinte álltam a nyeregben, mikor végre a sebes kezeimmel el is kaphattam a gyeplőt, és visszaülve meghúztam Kalim kantárját, jelezve, hogy fékezzen le amit, nagyokat nyihogva és prüszkölve, de meg is tett. Lihegve, az egyik kezemet a hevesen fel s leemelkedő mellkasomra téve (a másikkal még mindig az öcsém lovának kantárját szorongattam) próbáltam csillapítani a légzésem, és a zihálásom. Közben éreztem, ahogy a halántékomról legördül egy verejtékcsepp, miközben remegő íriszeimmel a kezemben lévő Omal gyeplőjét pásztáztam.

~

„A madarak csiripeltek. Csak pár bárányfelhő volt az égen, a nap is kellemesen sütött azon a napon. Pár vidáman hápogó kacsa reppent át a magas falakon, még a szellő is finoman fújdogált, lefújva egy árushölgy szalmakalapját a feje tetejéről, ami után egy úriember sietett, majd elkapva annak szalagját visszavitte az asszonynak, aki egy ingyen almával jutalmazta a férfi kedvességét. Az alacsony dombocska tetején a malomház szorgosan dolgozott, a falu utcái, mint mindig most is zsongtak az emberektől, az egyik hittérítő plébános hangja zengte be az egyik mellékutcát, ahogy mint mindig a Falakról tartott prédikációt. Dorian mindig gúnyolódott vele akkor. Ahogy éppen ezen a napon is tette. A köpenyének kapucniját a fejére húzta, vagy éppen a ruháinak gombjait leszakítva azokkal dobálgatta őt. Ez nagyon nagy illetlenségnek számított akkor. A lelkipásztor pedig nagyokat károgva mindenféle „eretnek”-re hajazó szóval illetve őt, próbálta elhessegetni onnan a fivéremet.

- Stefan! – szólt hozzám édesanyám lepillantva, mézbarna szemeivel lemondóan a testvéremre pillantva – Megtennéd nekem kicsikém, hogy elhozod onnan az öcsédet, ha szépen megkérlek? Nekem még meg kell vennem vacsorára a csirkét – biccentett az előtte álló sorra, miután gondterhelten, de mosolyogva a füle mögé tűrte egyik élénk, vörösesbarna tincsét.

- Persze, anya! – vágtam rá rögtön, és már ott sem voltam. Apró lábaimat kapkodtam magam alatt, miközben a vásárló falusiakat kerülgettem, sűrűn bocsánatot kérve tőlük – Dorian! – léptem a papon akaszkodó öcsém mellé szigorú ábrázattal – Azonnal engedd el a plébános urat!

A testvérem a hangomra felkapta a fejét, és egy széles, égetni valóan rosszcsont vigyorral illetett.

- Me fratello! (Bátyám!) – ugrott le végre a lelkész nyakából, majd landolva porolgatni kezdte a saját ruháit – Come stai? (Hogy vagy?)

- Jelenleg nagyon morcosan! – válaszoltam türelmetlenül. Tudniillik Dorian, ennyi idősen értette a nyelvünket, amivel társalogtunk, de beszélni még nem teljesen beszélte. Könnyebb volt neki az anyanyelvén beszélgetnie. Velem körülbelül csak azon beszélt, amikor más gyerekekkel kellett társalognia akkor pedig vagy rám, vagy az ő siralmas nyelvtudására támaszkodott.

- Perché? (Miért?) – pislogott nagyokat teljesen ártatlanul lepillantva rám. Hiába voltam én a bátyja, körülbelül másfél fejjel alacsonyabb voltam az öcsémnél, és sokkal vékonyabb nála – Ho appena mostrato il mio rispetto per il signor victorio! (Én csak kimutattam a plébános úrnak a tiszteletemet!)

Szerencse, hogy az említett „plébános úr” nem értett egy szót sem a testvérem beszédéből.

- Miket mond ez? – tette is szóvá értetlenül, de zabosan vizslatva minket.

- Cs-Csak azt, hogy nagyon sajnálja! – kaptam el az öcsém karját, és egy nagy lendülettel magam mellé húztam.

- Anche io non dico! (Nem is ezt mondtam!) – nézett rám felháborodva Dorian.

- Mélységes elnézését kérjük tisztelendő atyám! Az Isten áldja meg az asztalát ma este! – és ezzel megfogva a testvérem kezét már el is húztam onnan.

- Miért hazudtál arról, hogy mit mondtam? – szólalt meg akcentussal végre mindenki nyelvén, mikor már a csirkésnél álló édesanyánk felé vettük az irányt, a falusiakat élesen kerülgetve. Én sürgős elnézéseket kértem, Dorian csak rájuk mosolygott.

- Mert, ha így folytatod, egyszer megfognak verni! – adtam az egyszerű, és kézenfekvő választ - Nem szólogathatsz be akárkinek! És főleg nem gúnyolódhatsz akárkivel!

- De…

- De akkor sem!

- A bátyádnak igaza van, kicsi bambinom – hajolt le hozzá anya, mikor melléértünk, és kézfejével finoman megsimogatta Dorian arcát – Fogadj szót neki, tudod, hogy ő a legjobban akarja neked! Ő az én kis jobb kezem.

Erre a gyerekes öröm jelei jelentek meg az arcomon, és büszkén kihúztam magam. Nem lettem ettől se testesebb, se magasabb, de én akkor nagyon nagynak éreztem magam.

- Jóó – bólogatott az öcsém – Én pedig majd megvédem őt, ha azért piszkálják, mert olyan alacsony, mint egy kislány – vidult fel, de erre rögtön lehervadt az arcomról a vigyor, és tarkón legyintettem – Áu! – kapott oda, és fájdalmas grimasszal tekintett le rám. Anyánk erre jóízűen felnevetett, és leguggolva mindkettőnket jó erősen magához szorongatott.

Már lemenő félben volt a nap, mikor az a családi faasztalnál ott ültünk mind a négyen. Én, Dorian, az édesanyánk, és az apukánk. Apa, ahhoz képest, hogy nem volt sok pénze, rettentő kapzsi ember volt. Ebből kifolyólag, hogy kb. semmije sem volt, olyan dolgokra kényszerítette az öcsémet, hogy a kezeibe foghassa a pénzt, amire nem voltunk büszkék.

- Szereztél nekem valamit a piacról, Dorian? – fordult a testvéremhez félbehagyva a sült csirkéjét apa. A villa megfeszült a kezembe, és lopva anyára pillantottam, aki lesütötte a szemét. Ám az öcsém nem érezte ennek a súlyát.

- Certo! (Persze!) – és már a nadrágja zsebébe süllyesztette is a kezeit, majd mikor azt legközelebb előhúzta egy apró, ezüst zsebórát tartotta a kezében – De ezt nem neked padre (apa), ezt a me fratellonak szereztem! – nyújtotta felém, ám nekem erre összeszorult a mellkasom.

- Köszönöm, Dorian… – kezdtem – De nekem nem kell.

Felpillantottam rá, de kár volt. Csak még nehezebb lett a mellkasom, ahogy értetlen, szomorú szemekkel fürkészett engem.

- Perché..? (Miért..?) – nyögte ki letörten.

- Azért,mert loptad… – hajtottam le a fejem.

- Hát… – kezdte lehúzott szájjal – Hát rendben. Megértem – vette el előlem, és csüggedten apa felé nyújtotta, letéve az asztalra. Én pedig éreztem, ahogyan folyamatosan elmegy az étvágyam.

- Köszönöm a vacsorát – hagytam az evőeszközöket a félig tele tálamban, és leugorva a székemről.

- Kicsikém! – szólt utánam anya, de én a szobánkba siettem, ami az asztal mögötti kandalló mellett volt. Nem volt külön szobánk, és ami volt, az se volt egy hodály, de nekem akkor nagyon is megfelelt. Félresöpörve a könyveket az ágyamon, leültem rá, és felhúztam a térdeim. Éppen merültem volna a gondolataimba, amikor majdnem rögtön, ahogy ezt a mozdulatsort megtettem, nyílt a szobaajtó. Dorian kukucskált be rajta.

- Zavarnálak, ha most bejönnék? – ám nem várta meg a válaszom, már bent is volt. A lábával becsukta a nyikorgó szobaajtónk, és az ágyamhoz sietve, lehuppant mellém – Szomorú vagy?

- Nem, nem dehogy is – ráztam meg a fejem.

- De igen, az vagy! Ne hazudj! Látom – bökte meg az arcomat.

- Na jó, talán egy kicsit…

- Miattam vagy szomorú?

- Nem! – vágtam rá egyből – Dehogy is miattad!

- Padre miatt?

Erre nem válaszoltam.

- Szóval padre miatt.

Erre sem válaszoltam.

- Megverjem neked?

Erre viszont már elkerekedett a szemem.

- Dorian! – szóltam rá.

- Most mi az? – értetlenkedett, miközben törökülésbe húzta a lábait.

- Ugye tudod, hogy még mindig az édesapukánkról beszélsz? Ne legyél ilyen tiszteletlen! – húzogattam meg az arcát figyelmeztetőn – Apa szeret minket! Anyut is, és minket is! Csak vannak rossz tulajdonságai, amiktől szomorú leszek. De ettől még ugyanúgy szeretnünk kell! Oké?

Egy ideig vonakodva fürkészte az arcomat, majd bólintott.

- Rendben! Ám ekkor egy óriási hangrobbanás hallatszott a távolból. Mindketten megugrottunk, és reflexszerűen egymáshoz kaptunk ijedtünkben. Mi volt ez?! Fülelni kezdtünk. Leesett egy ágyú a fal széléről? Valakinek ledőltek a tartógerendái, mint a múlthéten? Viszont hirtelen sikítások hangjára kaptuk föl a fejünket, amik kintről, a résnyire nyitott ablakon keresztül szűrődtek be.,. Elsápadtam.

- Mi ez?! – forgattam körbe rémülten a tekintetem, Sok különböző tónusú ordítás hallatszott kintről. Egy mondatot, sikerült elcsípnem a sok érthetetlen közül:

„AZ ÓRIÁSOK!!! AZ ÓRIÁSOK BEÖZÖNLENEK!”

Tessék? Micsoda?? Óriások? Micsoda badarság! Mi.. Mi van a fallal? Hiszen az ötven méter magas! És pont ebben a pillanatban óriási remegés rázta meg a házat. Majd még egy… és még egy.. Villámgyorsan leugrottam az ágyról, és az ablakhoz siettem és erősen megragadva a függönyömet, egy óriási lendülettel elhúztam azt. Ám ekkor egy olyan dologgal találtam szembe magam, amivel ez idáig még soha sem. Az arcom eltorzult a félelemtől, szemeim elkerekedtek, íriszeim vészesen remegni kezdtek, a kezem, amivel még mindig görcsösen a függöny anyagát szorítottam, megfeszült. Egy óriási, vigyorgó fej nézett vissza rám az ablakból, eltakarva előlem a kilátást...

- S… S… Stefan – hallottam az öcsém remegő hangját mögülem az ágyról – C… Cosa c’é di che…? (Mi… Mi az ott?)

- Dorian!! Stefan!! – rontott be a szobánkba riadtan édesanyánk, majd már rögtön a küszöbön megtorpant, amint kiszúrt engem, és azt a..azt a valamit az ablaknál – STEFAN AZONNAL GYERE EL ONNAN!!! – rohant beljebb, majd az ágyról felkapta a megkövült Doriant, majd hozzám lépve a combjaim alá nyúlva engem is. Az ő alapból letisztult arca, most eltorzult az ijedtségtől, mindig szépen fésült haja most ziláltan, izzadtan tapadt az arcára, ahogyan átviharzott velünk a házon a kezében velünk, és topánkás lábával egész egyszerűen kirúgta a bejárati ajtót. Mintha két könnyű rongybabát cipelne magával, úgy loholt át az utcánkon, szorosan a házak falai mellett. Útközben, még a fél pár cipőjét is elhagyta.

- P… Padre… Padre hol van?! – esett kétségbe az öcsém, hevesen forgatva a fejét, mintha apukánkat keresné.

- Nyugodj meg kicsim! Fogta az értékeinket, amik fontosak nekünk, és ment a Helyőrségiekhez segítségért! Mindjárt visszajönnek a katonákkal értünk! Ott találkozunk a piactéren a szökőkútnál!!

Rontott ki az egyik ház mögül, egyenesen a piactérre. A középen álló szobor ledőlt, maga alá préselve egy asszonyt, és a kisbabáját, mellette nem sokkal egy megcsonkított, felismerhetetlenségig trancsírozott holtest. A házak között gigantikus, ocsmány arcokat láttam fel-fel tűnni, a háttérben sikoltozások rázták meg a belsőmet, a levegőt belengte a vér, és a felkavart por, és a könnyek szaga. Olyan volt ez, mint a Pokol. Ám Pokol ide vagy oda, a piactéren nem volt ott senki.

- Anya… Apa nincs itt – nyekeregtem erőtlenül.

- Mi… Mindjárt itt lesz! – reménykedve pásztázott végig minden embert, még a halottakat is. Közben egyre hangosabb dübörgések hallatszódtak mögülünk. És ekkor realizáltam:

- A… Anya… Nem.. nem fog jönni senki… – kapaszkodtam bele a ruhájába vékony ujjaimmal, és legördült egy könnycseppem. – Menjünk innen!

- Nem! – anya szemeiből már patakokban folytak a könnyek – Nem! Apátok nem hagyott itt bennünket… Mindjárt itt lesz! Meglátod!

- MADRE!! (ANYA!!) – ordított fel Dorian mögénk mutatva. Anya szép lassan, remegve, megfordult, irreálisan nagyra kerekedett szemeiből árvízként zúdultak ki a könnyek. Egy tíz méteres példány állt közvetlen mögöttünk. Mi, Doriannal kővé dermedtünk. Arcomra fagytak a könnyeik, ahogy a testvéremnek is. Édesanyánk viszont emelte a lábát. Mozdult. De túl későn. Csak arra volt ideje, hogy egy nagy lendületet véve magán előre hajítson minket a piactér macskaköveire.

- ANYA!!!! – ordítottam fel a fájdalomtól eltorzult arccal, majd egy pillanat múlva Dorian fájdalmasan felüvöltött mellettem. Én pedig lefagyva, megdermedve, elkerekedett, könnyektől homályos szemekkel néztem végig, ahogyan az anyukánkat, a haját megragadva, a kezébe fogja az óriás, s mint valami mozdulatlan rongybabát szája fölé emeli, és egész egyszerűen beleejti, majd megrágja, és mikor már a vére kicsordult a szája szélén, lenyeli.

Ott ültünk az öcsémmel a hajón, amivel a beljebb lévő fal felé szállítottak minket. Elborult, elkerekedett szemekkel meredtem magam elé mozdulatlanul, kezem az öcsémén pihent, akinek még mindig résnyire nyitva volt a szája (az ordítás óta nem zárta be) és hasonló mimikával vizslatta az előttünk lévő hajó talapzatát, csak neki még mindig patakokban folytak ki a könnyei. Szinte ösztönszerűen átkaroltam a vállát, és magamhoz öleltem, és simogatni kezdtem a fejét, úgy ahogyan anya csinálta nekünk, ugyanazzal az elkerekedett szemű, elborult tekintettel. Akkor valami felgyulladt bennem, olyasfajta védelmező ösztön, amit azelőtt nem tapasztaltam. Anyai ösztönnek nevezném.

- Nincs semmi baj, kicsi bambinom.”

~

Ökölbe szorítottam a kezem, ami a gyeplőt fogta. Meg kell keresnem Doriant. A két gyeplőt egy kezembe fogva, meglöktem a csizmám sarkával Kalim oldalát, indulásra késztetve őt, majd Omalt is húzni kezdtem magammal visszafelé. Ha onnan rohant, akkor a testvéremnek is ott kell lennie. Sietve, szinte pánikolva kezdtem el kapkodni a tekintetem a fák között, a szívem dobogása a fülemben zúgott, az így is sebes ajkaimat beharaptam. Semmi. Semmi. Semmi. Nem látok senkit! Lefékeztem a két lóval, és a két kantárt szinte morzsolgattam a kezeim között, és aggódó tekintettel kaptam fel a fejem, még a legapróbb neszre is. De semmi. Ám, mikor már fordultam volna meg, hogy utolsó kétségbeesésemben megnézzem a másik irányba is, lépteket hallottam nem messze tőlem. Nekem abban az állapotomban több se kellett, szinte már vágtatni kezdtem a hang felé, és mikor megtaláltam a léptek tulajdonosát, olyan élesen fékeztem le, hogy Kalim kénytelen volt nyihogva két lábra állni. Ám magasról téve rá, hogy még nem tette le mellső lábait a földre, leugrottam róla, és szélsebesen szaladni kezdtem az alak felé, majd elé érve lábujjhegyre álltam, és átkarolva a nyakát, lehúztam és magamhoz öleltem.

- Steff?? – illetődött meg Dorian, nekem pedig megremegett a szám, miközben próbáltam visszatartani a könnyeimet – Steff, nehogy sírni kezdj itt nekem! – éreztem a hangján, hogy mosolyog, majd viszonozva az ölelésemet, ő kénytelen volt a derekamnál átkarolni. Ám ez nem tartott annyira sokáig, és mikor már szinte könyörgött, hogy engedjem el, mert beállt a dereka, akkor csak még erősebben szorítottam.

- Most már kereshetjük a többieket! – eresztettem végre szabadon, majd kissé megrökönyödve végigmértem – Hogy áll rajtad a ruha?! – igazítottam meg felnyújtózkodva a gallérját, és az egyebeket, amik esküszöm olyan ziláltan álltak rajta, mintha egészen idáig futott volna – Na! – ereszkedtem végre a sarkamra, és leporoltam a kezeim.

- Köszi anyuci – vigyorgott rám gúnyosan, mire lekevertem a tarkójára egy istenes nyaklevest.

- Ne merj még egyszer így rám ijeszteni megértetted?!