2016. február 20., szombat

9. rész: Elveszettek Erdeje

Végre, több, mint 1 kibaszott hét után megérkezett a folytiJ
Már elkezdtem írni a következőt, remélem hamarabb sikerül majd hozni…
Köszönjük az eddigi kommenteket, kérdéseket és pipákat! Mindig jól esik a visszajelzés!:)
Jó olvasást kívánunk, Bonbonok!♥♥


9.
Elveszettek Erdeje

Naoki

            - N… Ne már – hebegtem az egyik éppen vérző kézfejemet simogatva, amit totálisan lehorzsoltam az imént és eléggé égetett a seb – Most merre menjek? – néztem körbe riadtan, kissé összegörnyedve, miután felálltam. Ne is kérdezzétek, szánalmas volt, ahogyan felakadt a palástom az egyik ágra és egy az egybe lerántott a nyeregből. A lovam futott Narou és az ő lova után és mivel én ott lógtam a palástommal együtt az ágon és majdnem megfulladtam, ezért nem tudtam testvérem után kiabálni sem. Így, amikor nagy nehezen sikerült kigombolni az anyagot a nyakam körül, leestem és akkor horzsoltam le a kezemet. Valahogyan a fatörzsén, nem tudom, hogy. Ráadásul az államat is beütöttem, az is nagyon fájt. Mekkora óriási dilemma már, hogy ezt a kicseszett kurva erdőt kellett volna elkerülnünk, erre riktig idejutunk? Óriási pech, ráadásul totál eltévedhetett mindenki, mert Narou és én eleve együtt kerestük a többieket, azt most én is jól elkeveredtem tőle. Remélem, a lobbanékony természete nem sodorja veszélybe, és, ha óriást lát, akkor inkább meghúzza magát… De én? Én most mit csináljak? Halálosan félek! A testvérem nélkül én rettegek, nem akarok menni semerre. Inkább itt maradok, biztosan visszajön értem.
- Vissza fog jönni – állapítottam meg és leültem az egyik fatövébe és összehúztam magam, hogy elvegyüljek valahogyan az erdő növényzete között. Nem tudom, hogy tényleg hideg volt-e, vagy csak az ideg és a félelem műve lehetett, de iszonyúan remegni kezdtem. Rázott a hideg, libabőrös lettem és remegtem, mint a nyárfalevél. Minden kisebb neszre felkaptam a fejem és minden egyes ilyen művelet után, egyre jobban kétségbeestem, főleg, ahogyan telt az idő. Már órák óta ott ücsörögtem egyhelyben, várva a csodára, az idegösszeroppanás szélén állva. A hajamba túrtam és összeszorítottam a szemeimet. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemeimbe, ugyanis már tényleg a teljes bepánikolás szélén álltam. Nem akarom ezt, nem akarom, nem akarom, nem akarom! Nem érdekel már, hogy ki, csak jöjjön valaki! Esküszöm, még a Hadnagynak is örülni fogok, csak ne hagyjanak itt engem…
Ekkor hirtelen, mint egy megváltás, hangos lódobogásokat hallottam meg a fák közül. Nem is gondolkoztam, csak felugrottam a fűből és az egyre jobban kirajzolódott alak elé ugrottam.
- NAROU! – tártam szét a karom, amikor is a szemeimmel nem Narou fekete lovát pillantottam meg, hanem egy barna pacit, akit a lovasa egyből lefékeztetett, így az állat felnyerítve, kissé megugorva, de megállt előttem – SASUKE!! – javítottam ki magam, amikor megláttam, hogy ki ül a nyeregben, és azonnal odalépkedtem mellé. Mondtam, hogy akárki jön, annak örülni fogok.
- Naoki – illetődött meg, lenézve rám és átemelve az egyik lábát a ló háta fölött, leugrott és megfogta a kantárt – Mi történt? – fürkészte a riadt arcomat. Ekkor vettem észre, hogy a szívem is felgyorsult, ahogyan meghallottam a patadobogásokat.
- Hát… Leestem a lóról – kamuztam, kissé lesütött szemekkel – És Narouval elvesztettük egymást – sóhajtottam fel szomorúan, majd aggódva néztem a fák sokaságai közé. Remélem, egyben vagy bratyó. Ne halj meg, és ne kapj szívfaszt, amikor realizálod, hogy nem vagyok mögötted…
- Reméljük, Silverman nem kap stroke-ot – eresztett meg egy gúnyos vigyort én pedig durcásan karba tettem a kezeimet, egyik lábamra helyezve a súlyomat, ezzel is kitolva a csípőmet oldalra. (A bátyám szerint, ilyenkor olyan vagyok, mint egy hisztis picsa. Akarom mondani, hisztis nő… Nem sértegetem a nő nemet.)
- Az idősebb Silvermanról gúnyolódsz, a fiatalabbiknak! Nem leszek benne partner – fordítottam el sértetten a fejemet.
- Jól van na. Most amúgy is össze kell fognunk, ez nagyon krízis helyzet. Amikor te beszunyáltál a gyűlésen, akkor említették, hogy ez az erdő tele van óriásokkal. Elég sok mellett vágtáztam el, amikor erre felé jöttem – nézett körbe Sasuke, mintha csak attól félne, hogy követik őt az óriások. Ettől leengedtem mind a két karom és keserű íz szökött a számba. NAROU, A KURVA ÉLETBE IS, VIGYÁZZ MAGADRA!
- Én is épp Raynét keresem… meg úgy bárki mást az osztagból – tette hozzá gyorsan – Remélem, senki sem halt meg – gördült le egy izzadtság csepp a halántékán.
- Hé! – csaptam össze a tenyerem, fellelkesülten, ahogyan megcsillant a zseniális elmémben egy zseniális ötlet – Tudom már! Változz gyorsan óriássá és keressük meg a többieket!
- Nem változok óriássá – jelentette ki faarccal, majd ismét a lovához lépett és feltornázta magát a nyeregbe.
- Miért nem? – görbítettem le az eddig szélesen elhúzódó, vigyorgó számat.
- Mert azzal csak magamhoz csalogatnám a többi óriást és akkor végünk…
Lebiggyesztettem a számat. Olyan jó ötletnek tűnt… De igaza van.
- Majd én megmondom, mit teszünk – csúszott előrébb a nyergén – Együtt tovább megyünk, hátha bele ütközünk a többiekbe – nyújtotta le nekem a mancsát.
- Mi? – hőköltem hátra – Azt akarod, hogy üljek veled egy lóra?
- Nyugi, köztünk marad, nem mondjuk el a bátyádnak, nehogy féltékenységi rohamot kapjon – forgatta meg a szemeit.
- Nem erről van szó – sziszegtem megkövülten, a fogaim mögül.
- Ne ellenkezz már!! Megyünk, vagy óriás kaja maradsz?! – türelmetlenkedett, összevont szemöldökökkel.
- Jól van, menjünk, menjünk – adtam meg magam végül (más választásom úgy se volt) és megragadva a kezét, engedtem, hogy felsegítsen a háta mögé. Miközben nagyjából sikerült elhelyezkednem, körbenéztem, és enyhén zavarba jöttem – Ne már! Most komolyan át kell fognom a derekad?
- Ha nem akarsz leesni – nézett át rám a válla fölött, miközben két kézbe vette a kantárt. Idegesen és magamba morogva, meg átkozódva előre nyúltam és körbe fogtam a derekát.
- De ugye nem vagy meleg? – kérdeztem a biztonság kedvéért.
- Nem – nyugtatott meg, majd belerúgott a lova oldalába, így szélsebesen vágtázni kezdtünk. Majdnem lezúgtam a nyeregből, szinte teljes erőmből kapaszkodnom kellett, miközben a sejhajom folyamatosan a nyeregnek ütközött, ahogyan nem bírtam magam kengyel nélkül megtartani a ló háta fölött. Még a golyóimat is beütöttem, már a könnyem is kicsordult a fájdalomtól.
- ÁLLJUNK MEG, ÁLLJUNK MEG! – kiabáltam a fülébe, amikor egy nagy lendülettel lefékeztünk, én pedig egyből lemásztam a nyeregből, amint megállt a ló és felváltva fogdostam hol a tökeimet, hol a seggem.
- Most meg mi bajod?! – kérdezte Sasuke, idegesen.
- Az, hogy nem maradnak golyóim, ha így vágtatunk a lóval – néztem fel rá könnyezve, ugyanis rettenetesen fájt – Kengyel nélkül nehezen tudom magam megtartani!
- Nem vagy jó lovas – sóhajtott – Amikor Nero ült mögöttem, ő meg tudta magát tartani – emlékezett vissza.
- Oké, ő Nero, én pedig Naoki vagyok. És nem mellesleg neki nincsenek golyói – rendeztem le ennyivel, majd miután abbahagytam a szenvedést, elindultam a bokrok közé.
- Most meg hová mész? – szólt utánam.
- Várj meg! Csak pisilek gyorsan, mert nagyon kell – intettem hátra és elvegyülve a fák között, gyorsan elvégeztem a dolgomat, ami már amúgy órák óta kell. Csak Sasuke megérkezésekor elfelejtettem, annyira megörültem.
- Most már mehetünk tovább – siettem vissza és a segítségét ismét elfogadva, felpattantam a nyeregbe – De kééérlek, most ne olyan durván menjünk már – nyafogtam.
- Akkor soha nem találunk meg senkit – ciccegett.
- Nyugiiiii, az oroszod is biztosan téged keres, ez az erdő meg nem lehet olyan nagy! Megtaláljuk egymást.
- Gondolom, a hülye bátyádról már nem így vélekedsz – nézett rám, félig hátra.
- Ő más – zártam le ennyivel és ismét átöleltem.

Nem tudom, meddig bolyonghattunk a fák között, amikor Sasuke hirtelen úgy hátra rántotta a lova kantárját, hogy egyenesen oldalba vágott és majdnem meg is fejelt, a ló pedig két lábra ágaskodva nyeríteni kezdett. Ekkor én erősebben köré fontam a karjaimat és a hátába fúrva az arcom, elnyomtam egy ordítást, megtartva magam benne, hogy ne tóduljak le az állatról, ugyanis nem volt kedvem elszenvedni egy újabb fájdalmas esést. Aztán egyszerre több és más tónusú nyerítés ütötte meg a fülem. Miután Sasuke lova végre megnyugodott és visszaereszkedett a földre, lazítottam a szorításon.
- Silverman, máskor figyelj az orrod elé! – csendült fel az említett, eléggé zabosan, kissé remegő hangon, nekem pedig a szívem a torkomban ugrott, amikor meghallottam a bátyám bunkó, ideges hangját:
- Nem kéne elém jönnöd a semmiből csak úgy, Matsuko! Mi van, ha nem tudom megállítani ezt a kurva sok lovat?!
- Narou! – hajoltam ki boldogan Sasuke háta mögül és azonnal letornáztam magam a nyeregből – Kösz a fuvart, de most már van másik! – hagytam ott.
- Csacsi!! – lepődött meg ő is, látszólag teljesen és megkönnyebbülten, amikor mellé siettem – Hol a faszomba voltál??!! – ordított le rám, összehúzva még jobban a szemöldökeit – Tudod, hogy megijedtem, amikor hátra néztem és csak az idióta lovadat láttam??!! És hol a palástod??!! És mit kerestél te a Matsuko háta mögött??!! – mutatott itt indulatosan Sasukéra.
- Nyugodj meg! – ugrottam fel és kaptam el azt a kezét, amivel Sasuke felé mutatott, majd lejjebb húzva, két kezembe fogtam és finoman megszorítottam neki, így a dühös, értetlen, fürkésző fekete szemeit rám emelte, amitől lágyult a tekintete – Már minden oké, csak leestem a lóról, a palástom elszakadt és meg akartalak várni, de közben megjött Sasuke, úgyhogy együtt mentünk tovább.
- Mi az, hogy meg akartál várni? – váltott át ismét értetlenbe a lágyból.
- Hát… Biztos voltam benne, hogy visszajössz értem – motyogtam kellemetlenül – Ezért leültem egy fatövébe, hogy rám találj.
- Drága kisöcsém – vigyorodott el erőltetetten, kissé lejjebb hajolva és megragadta hátulról a fejemet (a hajamba markolt) majd a homlokát az enyémnek döntötte, én pedig félve pislogtam rá – EBBEN AZ ERDŐBEN KURVA SOK FA VAN! – ordította bele az arcomba, amitől összeszorítottam a szemeimet, s miközben elhajolt, közben nyújtotta a kezét, amit se szó, se beszéd, elfogadtam és felugrottam mögé.
- Örülj neki, hogy hűséges típus vagyok – morogtam oda, majd ekkor feltűnt, hogy amúgy van nála két plusz ló.
- Ha így ordibálsz Silverman, akkor elsőként halunk meg a csapatból – szólt rá Sasuke.
- Majd odavetlek előételnek, amíg én elmenekülök – vágott vissza a bátyám.
- Hé, ez nem Mimi lova? – szakítottam félbe az újabb kezdetleges vitájukat és mutattam a barna foltos állatra, akinek az orrlyuka gyorsan tágult és húzódott össze, ahogyan riadtan veszi a levegőt.
- De. A tied nem tudom hova lett, amikor el akartam kapni, akkor elfutott – ciccegett Narou – Hé – fordult félig hátra – Nem akarsz átülni inkább rá? – intett a fejével az említett foltos pacira.
- Őőőő – néztem az állatra, aki bizonytalanul forgatta a szemeit és eszembe jutott, hogy még Mimi sem tudja kezelni, én pedig nem vagyok valami jó lovas, úgyhogy inkább megráztam a fejemet – Inkább nem. Jó nekem itt – öleltem át boldogan a derekát és a hátába dörzsöltem az arcomat.
- Jézusom – illetődött meg rajtunk Sasuke, a fejét fogva.
- Mi van hőskirálykisasszony? Hiányzik tán a futtatód? – vigyorodott el a bátyám, a tőle megszokott módon.
- Szerintem – hagyta figyelmen kívül a gúnyt – Pirkadatkor induljunk tovább – javasolta, az ég felé nézve. Tééényleg, mert amúgy már vészesen sötétedni kezdett – Amíg még látunk, addig még mehetnénk egy darabig, de bölcsebb lenne megvárni a reggelt.
- Mer’? – fintorgott egyet gyorsan a tesóm és még én is értetlenül pislogtam.
- Mert a sötétben nem tudunk jól tájékozódni és az óriások nem igazán éberek akkor már…
- Mond valamit – suttogtam a bátyám fülébe.
- Szerintem pedig hülyeségeket beszél – suttogott vissza.
- Nem – akadékoskodtam, még mindig suttogva – A sötétben tényleg nem látunk elég jól! És amúgy is fáradtak vagyunk, jó lenne pihenni.
- De és a többiek? – sutyorgott ő is vissza.
- Szerintem, csak nincs bajuk. Most az egyszer hallgass rá – intettem a szemeimmel Sasuke felé, aki egyre türelmetlenebbül várta meg a kupaktanácsunk végét. Narou ingerülten méregette, majd felsóhajtott egy jóóóó nagyot.
- Rendben van királylány, legyen úgy, ahogy te mondod – hagyta rá – De, ha óriás kaja leszek, megöllek – tette még hozzá, majd így mentünk tovább (ezúttal nem vágtázva). Sasuke, a bátyám, én és Mimi lova.


Nero

            Riadtan és vadul kalimpáló szívvel ágaskodtam fel a földről, miközben mindhiába és feleslegesen füttyentettem, meg kiáltoztam a lovam nevét. Na igen, az imént zakóztam fel a lovammal együtt, amikor is a sérült lábával valami történhetett. Természetesen, ő azonnal felágaskodott és eltűnt, mielőtt még én összekaphattam volna magamat. Emlékszem, Rivaille egyszer mondta, ha nem találnak vissza a lovak füttyszóra sem, akkor elpusztultak. A legjobbakat reméltem, hogy csak megijedt és biztonságos helyre menekült. Már a színét se láttam, szinte egyből eltűnt a sűrű fák között. Hűséges, mondhatom… Jól itt hagyott!! Rájöttem, hogy ennek így nem lesz értelme, és csak az óriásokat is magamhoz csalogatom azzal, ha itt ordítozok. Inkább remegő kezeimbe fogtam a kardjaimat és elkezdtem szaladni abba az irányba, amerre Kamastát láttam elvágtázni. Persze, biztos voltam benne, hogy végül tök más felé fogok menni, hiszen nem tudtam követni a patáinak nyomait. Ráadásul igyekeztem minden érzékemet felerősíteni, a tekintetem összevissza cikázott, ha a szemeim sarkából valami furcsát pillantottam meg. A szívem olyan hevesen vert, hogy majdnem teljesen lebénított, emiatt futni is alig tudtam. Csak remélni mertem, hogy a többieknek nem esett baja, nem keveredtünk el túlságosan egymástól és, hogy nincs egy óriás sem a közelben… Akkor nekünk annyi.
Már órák óta bolyongtam egyre hisztérikusabban és reményveszettebben. Kezdtem teljesen bepánikolni, ugyanis teljesen eltévedtem. Már mindegy volt, hogy merre indulok, hiába akartam kijutni az erdőből, egyszerűen volt egy olyan érzésem, hogy csak még beljebb sodródtam. Már a nap is kezdett eltűnni az égről, én pedig már reményveszetten sírtam. Láttam több óriást is, akik szerencsére nem vettek észre a sűrű növényzetben, így el tudtam menekülni, még mielőtt kaja lett volna belőlem. Már feladtam azt is, hogy csendben rohangáljak, így összevissza ordítoztam mindenki nevét. Kezdve Mimiével, Dorianon és Naroun át egészen Raynéig, mindenkit szólítottam, de válasz persze nem érkezett. Többször is megálltam pihenni, akkor sírtam még egy kicsit és realizáltam, hogy amúgy már éhes is vagyok, szomjas is vagyok, fáradt is vagyok és nem utolsó sorban rettenetesen féltem. Aggódtam a többiekért, aggódtam magamért, és csak azt hajtogattam magamba, hogy ez a küldetés megbukott, haza akarok menni. A Falak mögé, ahol (többnyire) biztonságban vagyunk. Gyűlölöm a kinti világot, pedig annyira szép, érdekes és annyira hatalmas.
Ellöktem magam a vaskos farönktől, aminek két kézzel neki támaszkodtam és körbenéztem az erdőn, amit már szinte teljesen kezdett körbe ölelni a sötétség. A lemenőnap aranysárga sugarai átvágták magukat a sűrű lombok között, ezzel hagyva még némi kis fényt. Ziháltan és zokogva megtöröltem az arcomat, amit a sós, meleg könnyeim áztattak. Nem tudom megszámolni, hányszor akadt bele a lábam egy kiálló gyökérbe és estem egy jó nagyot emiatt orra. A palástom is fent akadt egy pár ágon, emiatt szinte biztos voltam benne, hogy lyukacsos lett az anyaga. A nadrágom is kiszakadt az egyik térdemnél, amit le is horzsoltam, a másiknál meg fűfoltos és saras, emellett még koszos is lett a mellényem, az ingem és nem mernék megesküdni rá, hogy a felszerelésem esetleg épp maradt. Ugyanis mindig nekem romlik el már csak attól is, ha rá fújok.
Körbenéztem ismét.
- Még is merre induljak?! – kérdeztem magamtól, a félelemtől eltorzult arccal. Már az orrom is teljesen bedugult a sok sírástól, a szemeim égtek, és a végtagjaim remegtek. Nekidőltem a fának és egyenesen, végig lecsúszva rajta, beleültem a fűbe, odakuporodva a vaskos gyökerek közé – Valaki segítsen – öleltem át a térdeimet és azokon megtámasztva a homlokomat, remegve zokogtam tovább, maga tehetetlenül. Egyáltalán nem erősített meg a tudat, hogy képzett katona vagyok, Rivaille Hadnagy oldalán lehetek és, hogy harcoltam már óriásokkal. Egyedül voltam, féltem, aggódtam és nem voltak hatalmas falak, amik egy kicsit is biztonságérzetet nyújtottak volna. Úgy éreztem magam, mint egy kis madár, aki kiesett a fészekből és a földön vergődik, nem tud elrepülni, ezzel is akaratlanul könnyű prédának ajánlva fel magát a vérmes ragadozóknak.
A lehető legszorosabban összekuporodtam és összeszorítottam a fogaimat. Mit csinálok? Anya nem lenne rám büszke, ha ezt látná. Sőt! A Hadnagy sem! És senki más sem! A többiek biztos nem adták fel ilyen könnyen. Ők is biztosan keresik egymást eltökélten, bátran, én pedig itt bőgök kétségbeesetten, mint egy elhagyott kis állat. Márpedig én nem fogok sem gyáva, sem pedig teher lenni.
Felemeltem a fejem és egy mélyet, szaggatottan sóhajtottam. Megtöröltem ismét az arcomat, majd a fának támaszkodva félig, feltápászkodtam ismét és lehunyt szemekkel próbáltam lelket önteni saját magamba, ezzel is elnyomva a bennem felgyülemlett félelmet. A szél, mint eddig oly sokszor, most is hangosan és csontig hatolóan süvített át az erdőn, néhány gyengébb levelet lekapva a fák ágairól és sodorva magával. Felnéztem a szél által hevesen mozgó lombkoronákra. A nap fényei egyre inkább halványodtak, már szinte csak a fák tetejét aranyozta be. A törzsek között majdhogynem vaksötétség uralkodott. Mindjárt teljesen sötét lesz. Olyankor az óriások elvonulnak. Akkor többnyire biztonságban leszek.
Hirtelen valami zajt hallottam, aminek irányába egyből vadul kalimpáló szívvel és remegő lábakkal fordultam. Tisztán kivehető volt egy nyerítés és paták dobogása. Ez most vagy Kamasta, vagy egy másik ló, vagy valaki az osztagból, akinek van lova. A hangok először közeledtek, aztán távolodni kezdtek felém, én azonban, mint akit puskából lőttek, neki eredtem. Nem hagyhattam, hogy lehagyjon, akárkié is ez a ló. Egy lóval sokkal előrébb vagyok, mint anélkül. A kezeimmel védve az arcomat és egy-egy szúrósabb ágat elsodorva az utamból rohantam eszeveszettül a hang után, ami egyre közelebb hallatszódott már. Valami féle reménysugár hasított át rajtam, aminek nagyon is örülni kezdtem, főleg, amikor már szinte nagyon rövid hallótávolságba kerültem a lóval, ám az alakját nem láttam. És ekkor a semmiből, a fák közül előugrott egy fekete csődör, kis híján elsodorva engem az útból. A ló két lábra ágaskodott és a mellső lábaival vadul kalimpálni, no meg fülsüketítően nyeríteni kezdett. Én a földre estem és védtem a fejem, attól félve, hogy eltapos, amikor egy hangot hallva felnéztem. Láttam, ahogyan a ló feje kissé hátra rántódik, hátrál a két hátsó lábán állva pár lépést, majd visszaereszkedik a mellső lábaira is, miközben a nyeregben ül valaki, aki nem túl kedvesen átkozza az állatot és fegyelmezésképp még rántott is egyet a kantáron, amikor is a ló már nyugodtan állt, egyhelyben. Hátra dőlve megtámaszkodtam a két kezemen és igyekeztem lenyugodni.
- H-Hadnagy – képedtem el teljesen. Nem hittem a szememnek, hogy végre van valaki.
- Nero – lepődött meg ő is, látszólag teljesen, majd egyből leugrott a lova hátáról, és odasietett hozzám – Egyben vagy? – állt meg fölöttem, kissé megkönnyebbült hangnemmel. Nem, nem kell felsegíteni, igaza van. Hirtelen magával ragadtak a pillanatnyi érzelmeim és a megkönnyebbüléstől, miszerint most már nem vagyok teljesen egyedül, zokogva tornáztam magam térdre és előre lendülve, kinyújtva a két karomat, szinte hisztérikusan öleltem át a Hadnagy két lábait. Az egyik combjába fúrva az arcomat, zokogni kezdtem, folyamatosan hadarva arról, hogy nagyon megijedtem, és eltévedtem, nincs meg a lovam, aggódom a többiekért, Mimit akarom, anyát akarom és egyáltalán. Persze, Rivaille nem igazán örült ennek a gesztusnak és igyekezett hátrálni tőlem, kilépve az ölelésemből, de annyira szorítottam, hogy majdnem ő is elvesztette az egyensúlyát miattam.
- NERO! – ordított rám, amikor a hosszú monológom végére értem.
- Igen..? – néztem fel rá szipogva. Bár már szinte teljesen sötét volt, még az esti halvány fényeitől így is láttam, hogy majd szétveti az ideg, és jelenleg nem épp kedvesen néz le rám.
- Engedd el a lábam!
- Bocsánat – tettem eleget a kérésének, bűnbánóan lehajtva a fejem és továbbra is térdelve a koszban, a combjaimra tettem az ökölbe szorított kezeimet.
- Még is mit csinálsz? Katona vagy, képzett katona, benne vagy a tíz legjobban! Nem engedheted meg, hogy elhagyd magad! Keresned kellett volna a többieket – hordott le, nekem viszont az utolsó mondatától elmúlt a bűnbánó érzetem és megremegett a bal szemöldököm. Gyorsan stílust is váltottam.
- Amióta szétszéledtünk, azóta mást sem csinálok – szűrtem ki idegesen a fogaim közül.
- Nem elég jól. Hol a tájékozódó képességed? – ciccegett a lovához lépve és elkezdett a nyereghez erősített zsákokban matatni.
- Már elnézést – tettem csípőre a kezeimet, ami a földön térdelés miatt elég komikusan festhetett, így utólag meg is értem, hogy nem vett komolyan a Hadnagy – De ez itt az Elveszettek Erdeje! Csoda, hogy megtaláltam magát! És, ha már a tájékozódó képességnél tartunk, akkor csak úgy megjegyezném, hogy ezek szerint magának sincsen! Hiszen, ha nem futok a lódobogás hangja után, akkor valószínű, hogy nem talált volna meg. És ahogyan elnézem, eddig a többieket sem találta meg – tettem karba epésen a kezeimet. Láttam, hogy a Hadnagy abba hagyja hirtelen a matatást, amitől kissé megijedtem, hiszen, ha hirtelen abbahagyja, amit csinál, akkor rendszerint bepipul ránk. De tartottam magam. Csak összefont karral, elfordulva vizslattam a korom sötét erdőt, amikor hirtelen elém lépett és felém nyújtott valamit.
- Heh? – hőköltem hirtelen hátra.
- Tessék – nyújtotta felém a kulacsát – Biztosan szomjas vagy.
- De… De ez a magáé! Nem iszom meg – ráztam meg hevesen a fejem, hadakozva.
- Ne törődj vele! Én már ittam, te viszont órák óta folyadék nélkül bolyongsz az erdőben. Biztosan kiszáradtál a sok ordítástól…
- Honnan veszi, hogy én ordítottam?
- Csak vedd el… – hagyta figyelmen kívül sóhajtva a kérdésemet.
Nagyokat pislogva néztem fel rá. Az arca komor volt és kicsit olyan, mintha valami irritáló zajt hallana. Vagy fájna a feje. Lassan a kulacshoz nyúltam.
- K-Köszönöm – motyogtam megilletődve és sikeresen sikerült úgy elvennem tőle, hogy összeért a kezünk. Ő ebből nem vett észre semmit, csak elhúzta a mancsát és felegyenesedett.
- Egyébként meg a többieknél is van víz – itt tartott egy kis szünetet, aztán megfontoltan hozzá tette – Persze csak, ha nem pazarolták el.
Nem válaszoltam csak belekortyoltam párat a Hadnagy kulacsába. Természetesen nem voltam sem mohó és pofátlan, alig ittam pár kortyot (pedig, hogy szerettem volna többet is, olyan jól esett volna), hagytam a Hadnagynak is. Végtére is, ez akkor is az övé.
- Itt éjszakázunk – jelentette ki hirtelen, mire majdnem félre nyeltem az utolsó kortyomat. Egy kicsit sikerült is, így nagyokat köhögve csavartam vissza a kulacs tetejét és végre valahára felálltam a földről.
- Tessék?! – léptem oda hozzá, ugyanis időközben a lova mellé állt – Itt?!! – nyújtottam neki közbe vissza a kulacsot – Az erdő kellős közepén??!! Mondja, nem esett le a lováról és ütötte be a fejét?? – böktem az én fejemre – Ha nem tudná, az óriások éjszaka nem támadnak, most kell mennünk!!
- Nem megyünk – nézett rám hűvösen.
- Nem? – engedtem le a kezeimet, amikkel amúgy gesztikulálva hadonásztam.
- Nem.
- De… nem értem – estem kétségbe.
Az ég felé emelve a fejét, felsóhajtott.
- Ha olyan kitűnően éles a látásod a sötétben, akkor gyere! Üljünk már is lóra és menjünk! – fordult hirtelen felém, hevesen, amire hátráltam egy lépést, a biztonság kedvéért.
- Most miért ilyen durva? – kérdeztem elszomorodva a hangszínén.
- Nero. Nem minden óriás vonul el rögtön, amikor besötétedik! Van, amelyik még órákkal később azután, hogy lement a nap, ugyanolyan bőszen aktív és veszélyes, mint nappal! A sötétben pedig nem látunk tisztán, így nem tudjuk rendesen használni a manőver felszerelésünket sem. Bölcsebb csendbe meghúznunk magunkat és megvárni a pirkadatot – nézett körbe.
- De… És a többiek? – ragadtam meg a lényeget, ami miatt a legjobban féltem.
Én csak néztem őt, ő pedig teljesen más felé nézett, háttal állva nekem. Némi hallgatás után, felém sem fordulva megszólalt:
- Ha van egy kis eszük, akkor ezt ők is tudni fogják. Bízz bennük. Én is ezt teszem…
- De… De és, ha nem tudják?! És mindenki teljesen egyedül van? – könnyeztem be – Mondjuk Mimi!!
- Miminek jók a túlélési ösztönei – szólt közbe.
- És… és Naoki? Vagy Dorian?! – vittem fel a hangomat – Én akkor is féltem őket és nem tudnék egész éjjel itt lazulgatni meg pihengetni, miközben tudom, hogy ők meg ott bolyonganak valahol!!
- Vedd lejjebb a hangerődet… – nézett át rám szigorúan a válla fölött.
- Nem veszem!! – dobbantottam a bakancsommal ráadásképp – A zseniális parancsa után képes ilyen nyugodtan itt éjszakázni??!!
- Hagytam volna, hogy ölje meg az egész osztagot azaz óriás horda?!
- Nem kellett volna belemennie ebbe a szar Felfedező Útba!! Kész vicc ez az egész, Hadnagy! Reggelre mind meghalunk, és én még nem akarok meghalni!!!
- Azt mondtam csend! – fordult felém – Idecsalod a még éber óriásokat, ha így kiabálsz!
- Nem érdekel!! Maga csak heverésszen itt boldogan meg nyugodtan, én viszont egy percet sem maradok itt tovább! – fordultam sarkon és ismét előrántottam a pengéimet.
Egy perce még majdnem a gatyámba vizeltem a félelemtől. De így, hogy itt a Hadnagy, bátrabb lettem. Az sem érdekelt akkor és ott, ha hagyott volna egyedül elmenni.
- Tudja… – kezdtem lejjebb vitt hangerővel – Bár tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül, de… Rengeteg embert láttam már meghalni. Családot, barátot, ismerőst, idegent… Minden kiontott életért fájt a szívem. És… És tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek csonka családja maradt csak. Sőt, rajtam kívül ezer meg ezer ember elvesztette a létező összes családtagját. De, ha még valaki, akit mindennél jobban szeretek – emeltem fel az egyik pengémet és a markolatot izomból megszorítottam – Meghal. Úgy, hogy segíthettem volna neki és nem tettem… Azt nem bírnám ki – nyeltem egy nagyot és igyekeztem vissza tartani az őszinte könnyeimet – Ez az osztag ilyen. Nekem ez az új családom. Velük akarok lenni! Szóval, ha nem bánja, akkor én megyek! – jelentettem ki – SASUKE! – tettem egy lépést.
- Nero, csönd!! Itt maradsz!!
- RAYNE!! NAROU!! – tettem ismét két lépést – NAOKI!! STEFAN!!
- Nero!!!
- MIMIIII, DORIAAAN!! – kiabáltam torkom szakadtából, ám ekkor hirtelen a Hadnagy hátulról a hónom alá nyúlt és lefogott – Mi a..?! – kezdtem el rángatózni – H-Hé, eresszen már el!! – vágtam oldalba a könyökömmel (huppsz) és tapostam meg a lábam a bakancsom sarkával (dupla huppsz) majd azt hiszem véletlenül állon is fejeltem (tripla huppsz). Aztán a Hadnagy megelégelte az ellenkezésemet és… és leütött. A tarkómat érte a találat, aminek a fájdalmától először kigúvadtak a szemeim, majd másodperceken belül elhomályosult és sötétült a látásom, és éreztem, hogy elvesztem az eszméletem, miközben a testem s az agyam kikapcsol, és összerogyni készülök.


Mimoza

- Pfujj – hallottam magam mögött Rayne hangját, ahogyan nagyokat lépkedve próbálja kikerülni a sarat, több s kevesebb sikerrel, kezében szorítva a lova kantárját, és húzva őt maga után, ugyanis ebben a sárban a ló nehezen lépkedne emberrel a hátán, és csak zajt csapna – Mimi! – szólt fel nekem, ugyanis míg ő még mindig a fűcsomók közti sarat próbálta kikerülgetni a sötétben, lábujjhegyen pipiskedve, én már egy fán voltam rajta, és a körmeimet annak törzsébe, és vájataiba mélyesztve, szimatoltam körbe – Mimi!!
- Mi az? – néztem le rá nagyokat pislogva. Azaz nem voltam teljesen biztos, hogy ránézek. Sötét is volt, meg a látásom amúgy se olyan jó. Ha elvennék tőlem a hallásom és a szaglásom, valószínűleg csak a látás képességével az első adandó alkalommal megdöglenék. Viszont ez fordítva nem biztos, hogy így lenne. Ez elég érdekes, ezen egészen biztosan el fogok majd gondolkodni, ha lesz időm rá.
- Kurvára körbe-körbe megyünk!
- Dehogy megyünk – vágtam rá, majd a tekintetemet még egyszer körbevonszoltam a magas fákon. A távolban, mintha gigászi alakokat láttam volna néha-néha elsétálni a lombok között. Nem volt kérdés, hogy vajon mik lehettek azok. Még aktívak?! Hiszen a nap már rég lement. Az égre emeltem a tekintetem a napot keresve, de csak a sötétkék égboltot láttam, az apró kicsi fénypontokkal. A háttérben az erdő állatainak mocorgását hallottam az avarban. Ők is ébren vannak még. Hisz nappal az erdőben semmi sem öncélú. Minden gyomnak, minden rovarnak, minden madárnak megvan a maga pontosan meghatározott szerepe. Ugyanez van este is. Néha-néha megrezdült egy-egy lombkorona, a tücskök, és szentjánosbogarak éjjeli énekükbe kezdtek. Határozottan este volt.
Még nagybátyám tanította még nekem anno, hogy az este igazán akkor jön el, mikor a tücskök ciripelni kezdenek. Addig még csak késő délután van. A mezőkön és az erdőkben vándorolva megtanultam, hogy az erdő jobb a rétek nyílt tereinél, az istálló jobb a háznál, a torz az egészségesnél, a falu számkivetettje az állítólag tisztességes gazdánál. Gyanakvásom többnyire jogosnak bizonyult. Az idők során megtanultam, hogy az emberek mellett, az élettelen tárgyak és az állatok, is egyenrangú barátaim. De gyorsan észbe kaptam. Túl sokat merengtem ezen. Inkább elengedtem a törzset és pillanatokon belül a földön landoltam, tenyereimet egymásnak csapkodva, leporolva őket.
- Most merre? – érkezett végre mellém, valami hihetetlenül nagy fintorral az Orosz.
- Jelenleg? – guggoltam le, és az avar növényzetét széthúzva vizsgálgattam a földet, hogy járt-e már erre óriás, és égette-e már meg a földet – Fogalmam sincs.
- Mimi, nekem erre nincs időm!! – dobbantott egyet idegesen a lábával, mint egy hisztis kisgyerek, de rögtön megbánta, mert így sáros lett a csizmája – Meg kell találnunk a többieket! És Sasukét!!
Erre pillanatok alatt összehúzódott a szemöldököm, és egy nagyot ugorva, megragadtam a gallérját, és lerántottam őt, hogy velem egy szemmagasságban legyen.
- Szerinted én nem aggódom?! – ordítottam magamon kívül a képébe, ő pedig hol meglepetten fürkészte a tébolyult szeplős arcom mivoltát, hol a kezemre fintorgott, hogy megérintettem – Nero az isten tudja, hol járkál ebben az erdőben, és annyit konyít az erdőben lévő túléléshez, hogy meg tudja különböztetni a fát a gombától! Szóval mi lenne, ha segítenél is, ahelyett, hogy a toporzékolásoddal még ide is vonzod a denevéreket és a vaddisznókat?!
Egy ideig morcosan, és sértetten vizslatott, mintha valami szaftos visszavágáson törné fejét, de végül ennyire futotta tőle:
- Most te is kiabálsz – hámozta le a magáról az ujjaimat, és felegyenesedett – Tovább tudunk haladni, Mimi?
Kissé öntelt vigyor bujkált meg a szám sarkában.
- Egyet se félj, amíg engem látsz – toltam ki a mellkasom büszkén – Velem? Simán! Viszont… – kezdtem egy bizonytalan mosollyal – Ahhoz a lovadra kell ülnöm!
- Szó se lehet róla! – vágta rá rögtön, mintha már tudta volna, hogy ez lesz a kérésem.
- Ne csináld már! – csattantam fel – Mit vársz?! Hogy a ló mellett kutyagoljak, amíg te ott mereszted a segged a nyeregben?!
- Pontosan! – húzta ki magát.
És tényleg így alakult. Ő szépen felült Storm nyergébe, én pedig előttük, a sárban tapicskolva haladtam, mutatva az utat a sötétben, vadul szimatolva, a fák törzsének kis burkolatát kapargatva. Végül azért fél óra múlva megszánta a fejem, és megengedte volna, hogy felüljek mögé, de én akkor túlságosan belelendültem a földön való kóborlásba, szóval nem éltem a lehetőséggel. Körülbelül mindegyik fánál meg kellett állnunk, mert mindegyik fa mellett, mintha éreztem volna Neruci illatát. De látni továbbra se láttunk semmit, ugyanis a sűrű lomb miatt még a hold is alig-alig sütött be, és világította meg nekünk az utat.
- Nem értem – egyenesedtem fel, mikor pont egy ilyen fa szaglásába kezdtem – Biztos járt már itt. És nem érzek vérszagot sem, szóval nem sérült meg. Mellesleg, imádom, hogy ilyen kifinomult lett a szaglásom és ennyire meg tudom jegyezni/érezni emberek és más állatok illatát is.
- Közel járunk? – ért mellém a lovával Rayne.
- Minden bizonnyal! – lelkesedtem be – Nerohoz legalábbis igen – tettem hozzá. Erre látványos elszontyolodást véltem felfedezni az arcán. Keserű grimasz jelent meg az arcán, mintha citromba harapott volna.
- Nem örülsz neki?
- De, de igen persze – javította ki rögtön magát, majd hozzátette – De… A többiek közül senki illatát nem érzed erre?
- Sasuke illatára vagy kíváncsi igaz? – mosolyodtam el ráemelve a tekintetem, mire rögtön felkapta a fejét, és kissé feldúltan fürkészett, majd lehajtotta a fejét, és némán bólintott egyet.
- Lehet, egyedül van és kurva könnyen pánikba esik – egészítette ki. Szomorú ábrázat terült szét az arcomon, és csak megráztam a fejem.
- Sajnos nem, az ő illatát nem érzem a közelben – biggyesztettem le a szám – De egyet se félj, oké? – próbáltam ismét belelkesülni – Megtalálunk mindenkit, rendben? A többiek is biztos keresnek minket és egymást, valahogy biztosan összeakadunk velük, hiszen ez az erdő nem olyan nagy! Nincs olyan nagy erdő, amiben ne találnánk meg egymást! – mondtam nagy okosan, kócos, erősen hullámos vörös loknim pedig átsöpörtem a vállamon. Ő pedig csak némán, meggyötört arccal meredt maga elé, és csak bólintott egyet.
- Remélem.

Egy ideig ez volt az utolsó társalgásunk, amit lefojtattunk magunk között. Már órák óta járkálhattunk némán az erdőben, ráadásul Storm szomjas lett, szegénykémnek konkrétan kongott a torka, szóval a lábaimmal kitapogattam a megfelelő helyet a földben, majd letérdelve, ásni kezdtem, egészen addig, amíg koszos, de iható víz nem szűrődött ki a talaj gyökerei közül. Rayne pedig odavezetve megitatta őt. És ez a folyamat játszódott le végtelen sokszor. S mikor a lábaim már zsibbadni kezdtek, a talpam égni, Rayne megengedte, hogy felüljek a nyeregben mögé. Szóval ott térdeltem a nyeregben a koszos, földes kezeimmel azon támaszkodva, szintén piszkos, földes orrommal folyamatosan körbe szimatolva.
- Szólj, ha látsz valakit – morogta egy idő után elég megfáradt hangon, én pedig bólintottam erre, bár ő ezt nem látta. Egy idő után kezdtem kétségbeesni, mígnem két ismerős illat csapta meg az orrom. Egészen biztos, hogy éreztem ezt a kettőt, már közelről is. De nem szóltam az előttem a kantárt szorongató Orosznak, ugyanis váltig azt hittem a képzeletem kétségbeesésemben már játszik velem. És nagyon sokáig ezt hittem. Egészen addig, amíg meg nem pillantottam őket. Rivaille Hadnagy, és az én drága Nerom ott ültek egy fa tövében, közvetlen mellettük a Hadnagy ébenfekete lova állt, egy fa lenti ágának erősítve. Nero, Rivaille félig felhúzott térdei közt feküdve foglalt helyet, ernyedten, szinte élettelenül a mellkasára, és a felsőtestére dőlve, amaz pedig előre bukott fejjel, a kezeit a térdein pihentetve ült. Ám miután pislogtam egyet, a Hadnagy már kiegyenesedve, felemelt fejjel szuggerált minket, elkerekedett szemekkel.
- Nézd, milyen édik!! – csattantam fel vidáman, ám Rayne nem úgy tűnt, mint aki eddig észrevette volna őket, csak unottan meredt maga elé, mintha csak megint két alvó mókust csodáltam volna meg a fán, mint kb. 10 perccel ezelőtt. Csak mikor már körülbelül öt méterre voltunk tőlük akkor tett egy éles satuféket a lovával, minek következtében a nagy lendülettől egész egyszerűen belevertem a szeplős pisze orrom a hátába.
- Az ott a Hadnagy és Nero!! Mimi, miért nem szóltál?! – hördült fel, fölháborodva, én pedig az orromat szorongatva földes kezeimmel, fájdalmas grimasszal, és könnyektől homályos szemmel megejtettem egy vigyort.
- Hát mondtam, hogy édik, nem? – nyöszörögtem, majd előre hajtottam a fejem – Aaauuuuhh…
- Ti ketten! – szólt oda nekünk az osztagvezetőnk elég felbőszülten, mi pedig rögtön lepattanva a lóról rögvest odasiettünk hozzájuk – Normálisak vagytok, idióták?! Hol az ép eszetek? Egyedül a sötét erdőben kóricálni, védtelenül?! Minek hiszitek magatokat?! Erdészeknek?!!
Rayne erre egy fennhéjázó, pöffeszkedő grimaszt öltött magára.
- Én kérek elnézést, hogy aggódom az osztagomért, meg akartam őket találni a lehető leghamarabb! Én kérek kurvára elnézést!
- Cccsst! – tartottam a mutatóujjam a szám elé – Felkeltitek Nerucit! – guggoltam le a barátosném mellé, és a kézfejemmel a szőke haját félresöpörve megsimítottam azt a szép pofiját.
- Nem alszik – vágta rá a Hadnagy, mire az ereimben megfagyott a vér, és az ijedtségtől eltorzult arccal meredtem rá.
- MEGHALT?!
- Nem – válaszolt ugyanazzal az arckifejezéssel, amivel állandóan néz. Mintha valami kellemetlent hallana, és nagyon sértené a fülét – Csak elájult.
- Elájult? Hogyan?! – kezdtem rögtön aggodalmaskodni, a vérnyomásom már az egekben volt.
- Leütöttem.
- Miért?! – csattantam fel, és Raynénak, meg kellett fognia a vállaimat, hogy ne essek rögvest neki az osztagvezetőmnek.
- Mert így láttam jónak – jelentette ki lenézve a mellkasán nyugvó, említett szőkeségre. Hiába fröcsögött körülbelül a nyálam, hiába morogtam, muszáj volt lenyugtatnom magam. A Hadnagy így látta jónak. Én pedig nem tudom mi történt akkor, hogy ehhez kellett futamodnia. De van egy tippem. Mégpedig, hogy Nero túlságosan felzaklatta magát. Így mikor Rayne el is engedte a vállaimat, még akkor sem rontottam a Hadnagynak, hogy kiharapjam a gigáját, csak mereven, összehúzott szemöldökkel fürkészem az ájult társamat.
- Nnna! – csapta össze a kezét Rayne – Most, hogy lenyugodtak a kedélyek, akár indulhatnánk is! Látom, a Hadnagy lova is itt van, ez így pont tökéletes! Ön felpakolja Nerot a saját lovára, Mimi megy előttünk és mutatja az utat.
- Mégis miről beszélsz? – kérdezte szinte metsző hangon Rivaille, mire az Orosz csak értetlenül fürkészte heterokróm szemeivel.
- Mit gondol, miről?! Természetesen a többiek megkereséséről!
- Felejtsd el, Létra – fordította el tőle a fejét az osztagvezetőnk – Most még nem indulunk a megkeresésükre.
Erre Rayne arca egy pillanat alatt torzult el.
- Tessék?!! – csattant fel rögtön, egy lépést előre lépve.
- Jól hallottad.
- Ennyire szarik arra, hogy mi van a többiekkel?!! MÉGIS MI A FASZ VAN MAGÁVAL?! – itt Rivaille szemöldöke kissé megrángott – Még van öt társunk, rémlik?!!
- Tisztában vagyok vele.
- Akkor meg?!!
- Nem mehetünk innen el.
- Mégis miért?! Itt van nekünk Mimi!! Se perc alatt kiszagolja a többieket!!
- Rayne, maradj csöndben! – szólt rá erélyesebben a Hadnagy.
- NEM MARADOK!! AZT SEM TUDOM, HOGY ÉL-E MÉG!!
- Cccsst – szólaltam meg hirtelen én is kapkodva a tekintetem magam körül.
- Az isten szerelmére, fejezd be a kiabálást!! – emelte már meg Rivaille hadnagy is a hangját, és idegesen, feldúltan pásztázta Raynét, aki erre kissé hátrahőkölt, de továbbra is kissé tébolyult tekintettel bámult vissza rá – Nézz már körül… – tette hozzá, összehúzott szemöldökkel körbepillantva – Hányan vannak, Mimi?
- Hárman… – jelentettem ki rekedtebben, mint akartam, kiszáradt torokkal, eszelősen forgatva a szemeimet a fákon és lombjain, amik között egy-egy óriás fejet láttam felbukkanni, bambán, lomhán lépkedve előre – Nem… négyen!
- Észrevettek minket?
- Nem. Még nem.
- Szóval itt éjszakázunk…? – préselte ki magából már pár fokkal halkabban, szinte suttogva Rayne, mire a Hadnagy némán bólintott, az említett Orosz, pedig csak némán, a mellettük lévő fa tövébe ült, a törzsének döntötte a fejét, és mereven a lombokat bámulta. Én pedig a Nero felőli kisebb cserje tövébe ültem és felhúzva a térdeimet, a homlokomat nekik döntve összeszorítottam a szemeimet, és próbáltam magam alvásra bírni…


Sasuke

Hogy mégis mennyit meneteltünk a fák között megállás nélkül? Fogalmam sincs, korom sötét volt, még az orrom hegyéig is alig láttam. Az ikrek mögöttem lépdeltek azon az egy lovon, a plusz foltos pacival, én pedig legelöl haladtam. Acélszürke szemeimet kissé nyugtalanul futattam végig a fák között, próbálva kiszúrni a vak sötétben, hogy vajon van-e közelben azokból az ocsmányságokból. Láttunk pár elszórt óriást a fák között, de volt, hogy valamelyik csak állt, meredt maga elé, és nem mozdult. És nem egy volt ilyen. Öt biztosan. Még soha se láttam ilyet.
- Megint ott van egy… – mutatott lomhán, kissé bágyadtan észak kelet felé a távolba csendesen a bátyja hátán pihentetve a fejét a fiatalabb Silverman.
- El ne aludj itt nekem! – fordult hátra félig hozzá Narou, kicsit meglökve őt, hogy ébredjen fel.
- Nem alszom! – ásított egy méreteset Naoki, és az egyik kézfejével (a másikkal még mindig kapaszkodott, a bátyja derekát ölelve át) megdörzsölte a szemeit.
- Most mégis merre királylány? – szólt nekem előre, én pedig egy szimpatikus fánál meghúztam Braun kantárját, és átlendítve a lábam rajta, leereszkedtem róla.
- Itt, azt hiszem… - ásítottam egy nagyot jómagam is – Így távol vagyunk az összestől és, ha szerencsénk van, nem zabálnak fel minket – dörzsöltem meg álmosan az arcom.
- Mondtam – kezdte a sebhelyes Silverman – Ha megzabálnak engem, én megöllek!
- Sok szerencsét, drága Silverman – majd lerántva egy kicsit a lovam gyeplőjét, fekvő helyzetbe kényszerítettem őt, hogy legyen minek dőlnöm. Én pedig lehuppanva a fenekemre az avarba, a hátamat neki döntve, és a fejemet hátravetve a sötét égboltot fürkésztem. Egyik csillagról elkapva a tekintetem, egy másikra. Nem tudom, miért csináltam, hisz minden csillag ugyanolyan. Viszont szinte gyermeki örömmel néztem, ahogy el-elrepül egy-egy hullócsillag, átszelve az eget. Emlékszem, Raynéval, mikor még kicsik voltunk és padlócirkálók, a kertben, egy pokrócon, nasi és sütemény mellett fetrengve néztük ugyanezt az égboltot, és azzal szórakoztunk, hogy ki mit kíván. Hiába tudtuk, hogy amúgy, ha elmondjuk egymásnak, az nem ér, és nem válik valóra. Természetesen rögtön eszembe jutott az egyik kívánsága, elég nehéz lenne elfelejteni. Emlékszem, akkor még hullámos haja volt, és éppen azokat a hullámos tincseket csavargatta, és ecsetelgette, hogy az ő legnagyobb kívánsága az, hogy a Katonai Rendőrséghez csatlakozik, a Rendészet tagja lesz, és mikor városi őrnek áll, annyit lehet a legbelső falon belül, amennyit csak akar, mindenki tisztelni fogja őt, amennyire megérdemli. Aztán megkérdezte én mit kívántam. És mikor elmondtam, hogy én viszont a Felderítő Egységhez akarok csatlakozni, rögtön felült rám ordított, és veszekedni kezdtünk. Azt mondta öngyilkosság odamenni, hogy őket mindenki lenézi a felesleges hősködéseik miatt, és hogy meg fogok halni, ha oda jelentkezek. Haragudott rám, hogy nem megyek vele, toporzékolt, kiabált velem, rángatott, majdnem meg is ütött, már nagyon közel járt hozzá. De végül nem tette. Leengedte a galléromat, és csak annyit mondott, hogy nem hagyja hogy öngyilkos barom legyek, úgyis eléri, hogy a Rendészethez csatlakozzak és, ha kell, a székhez láncol, de nem akarja végignézni, ahogy a holttestemet behozzák a falon kívülről. Én pedig emlékszem, csak felnevettem rajta, mintha már akkor tudtam volna, hogy ez fordítva fog elsülni.
A gondolataimból a két Silverman zökkentett ki, ahogy ők is lefékeztek a lovukkal, leszállnak róla. Így végignéztem, ahogy a fiatalabb Silvermant konkrétan le kellett a lóról segíteni, hiszen már félálomba volt, és párszor el-elbóbiskolt a művelet elvégzése közben. De ő „nem álmos”. Végül ők is fekvőhelyzetbe helyezték Narou fekete paciját, körülbelül öt lépés távolságnyira tőlem, Cadillacet pedig, egy közeli gyökérhez erősítették a hosszú gyeplőjénél fogva. Ők pedig mindketten Mechwartnak dőlve, kényelmesen elhelyezkedtek, mintha ebben már rutinosak lennének. Naoki egész egyszerűen oldalra átdobta a bátyja derekán a lábát és kis híján a ló szőrére nyáladzott, Narou pedig a feje alá pakolva a karjait, azon támasztotta a fejét, és összehúzott szemekkel a csillagokat kezdte fürkészni, mintha mindegyikre, egytől egyig kurva dühös lenne.
- Matsuko! – szólalt meg hirtelen – Menj arrébb!
Ez rögtön kizökkentett az eddigi álmos, melankolikus állapotomból.
- Mi?! – horkantottam fel.
- Menj arrébb! Zavarod a légterem.
Egy értetlen grimasz kúszott a képemre, és fel kellett ülnöm, hátha úgy jobban felfogom, amit mondott.
- Mégis milyen légteredet?!
- A légbuborékomat. A személyes teremet!
- Hat lépésnyire vagyok tőled!! – mutogattam a kezemmel hevesen gesztikulálva, jelezve a távolságot.
- Leszarom! – vágta rá – Akkor is érzem, ahogy elszívod előlem az életet jelentő oxigént! Mindjárt megfulladok.
- Maximum az öcséd szívja ki a lelked! Már lassan a szádban fekszik – tártam szét a kezem értetlenül – Mellesleg – folytattam – Ha én zavarom a légteredet, akkor te zavarod a bioritmusomat! Mindig görcsölök, és hányingerem van, ha a közelembe vagy!
- Persze! – csattant fel – Fogd rám a terhességi rosszulléteidet!
- Mi van?! – hőköltem hátra.
- A ruszki haverod felcsinálta a méhedet, az van.
Erre a mellette elméletileg mélyen alvó Naoki jóízűen felkuncogott. Hát én nem akartam kuncogni.
- Halj ki, Silverman! – hebegtem idegesen.
- Csak utánad, Matsuko!!
- Most is te kötöttél belém – sziszegtem ingerülten.
- Nem kéne aludni? – ásított már vagy hatodjára, a fiatalabb Silverman – Holnap korán kell kelnünk! Még az óriások előtt minimum.
- Hogy tudsz te olyan közel aludni a bátyádhoz – fintorodtam el – Kapsz rendesen levegőt? Kezdek aggódni érted.
Narou itt odahajolt az öccséhez és a fülébe „suttogott”.
- Megvárjuk, amíg elalszik, aztán elszaladunk!
- Itt hagyjuk?
- Itt.
- De ne már. Szerintem nem kéne. Szegénykém – húzta el a száját – Különben is, rácsesznél, mert óriássá változik, és egybe lenyel! – nyújtózott ki macskásan, majd visszaesett fekvő pozícióba.
- Mint te a bátyádat tegnap este – morogtam az orrom alatt egy pimasz vigyorral, mire rögtön felkapta a fejét és morcosan pásztázni kezdett, majd kinyújtotta rám a nyelvét.
- Vagy mint te Raynust, tegnap este! – javított ki Naoki Valójában tényleg korán le akartunk feküdni, de végül egy órás szócsata lett belőle, szóval a reggeli tervünk, miszerint frissen és üdén kelünk úgy kudarcba fulladt, ahogy kell.

4 megjegyzés:

  1. Végre rész *------*
    Na de most minek kellett így leütni szegény Nerucit, egy csók is megtette volna... *3*
    Mimi meg mindenkit kiszagol. Sírok. xD Ja és RIP Naoki férfiassága.
    Ez volt az eddigi legjobb rész!!!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Orulok hogy tetszett❤️ nekem is eddig ez a kedvencem, az ikreken meg Raynen jot nevettem, mikozben irtuk :D

      Törlés
  2. Ajjj, annyira imádom, hogy mindig ilyen hosszúak a részek és ááá megőrülök mindenkiért!!! <3
    Nekem is ez a kedvenc részem !! :333 Viszont hamarosan Dorian hiányom lesz ;)
    Puszii :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Orulok h tetszik!😍😍
      Lesz majd két Ova részünk, abból az egyikben (ami az első lesz) Dorian bemutatja az "őstehetségét" 😁😁

      Törlés