Hi, minna!^.^
Meghoztuk a következő részt. Ez (szerintem) elég hosszúra sikeredett.
A képeket én csináltam, és ezentúl lesz olyan, hogy 1-1 részbe beszúrok ilyen pillanatképeket (mert miért ne?)
Jó olvasást kívánunk nektek!♥
7.
Eren Jäger utódja
Nero
Mimivel
szinte riadtan és izgatottan néztünk össze, majd elkomorultan a kezemhez nyúlt,
amit megszorított. A szemembe nézett és némán megbeszéltük, hogy „Mindent
bele!” és „Ne halj meg, nem hibázhatsz!”. Ezután összenéztünk Stefanékkal is,
akik szintén ránk néztek.
- A Hadnagyékat is látom már –
hunyorgott Dorian előre, miközben Sasuke döngette alattunk a talajt, ahogyan
felénk közelített hatalmas óriás testével. Pár másodpercre még én is
elbambultam rajta, szinte hevesen vert a szívem, ahogyan arra gondoltam, hogy
van reményünk. Aztán megráztam a fejem, hogy a csatára koncentráljak.
- Készen álltok? – kérdezte Stef,
gesztenyebarna szemét végigfuttatva rajtunk. Szája szélén egy csúnya seb
éktelenkedett, amiről az imént durván letörölte a vért, a kézfejével.
- Én már a születésem
pillanatában kész voltam! – húzta ki magát Dorian, egy öntelt vigyorral.
- Azért csak óvatosan – nézett
fel rá a bátyja.
- Jól van már, anya – legyintett
az öccse lazán, majd követte a sörtét és a csapatát.
- Odafigyelni! – rázta meg Stefan
a mutató ujját (nekem és Miminek), majd követte Doriant.
- Gyerünk – rugaszkodott el Mimi
a tetőszéléről és már a levegőbe is süvített. Lenéztem a kificamodott
csuklómra. Gyorsan felmértem, hogy merre tudom hajlítani és merre nem, majd én
is követtem a bajtársaimat. A Rendellenesek hamar szagot fogtak és ők is
megindultak Sasuke felé, nekünk pedig az volt a dolgunk, hogy megvédjük őt.
Miközben háztetőről háztetőre ugráltam és az indáim meg gázpalackom
segítségével szeltem a levegőt, a szemeimet az ellenségeken tartottam.
- NEM FIGYELNEK RÁNK!! –
ordította egy idősebb katona, gyöngyöző homlokkal.
- HÁT GONDOSKODJATOK RÓLA, HOGY
ELTERELJÉTEK A FIGYELMÜKET!! – ordította hátra a sörte, majd előrébb sietett.
Bemértem egy tíz méteres célpontot, majd felé lőve az indámat, megperdültem a
levegőbe és, amikor fölé röpültem, a vállába lőttem a másik indát és felé
közeledve, kiszeltem egy hatalmas cafatot a nyakszirtjéből. Gyorsan elhúztam
onnan, az óriás pedig gőzölögve és holtan rogyott össze, aminek következtében
elállta az útját az utána rohanó másik kettőnek. Amazok elestek benne és, amíg
a földön vergődve ordítottak, a Mendez testvérek egyenként végeztek velük. Mind
a ketten az egyik óriástetemre ugrottak, majd összepacsiztak. Közben felettük
Mimoza suhant fel a levegőbe és egy nagy csatakiáltással, megperdülve a saját
tengelye körül végzett egy másik óriással, amelyik vészesen közeledni kezdett
egy háztömb felé, majd nagy robajjal bedöntötte azt maga alatt és a téglák
martaléka lett a gőzölgő holtteste. A cserepek hangosan törtek be a csizmám
alatt, amikor megálltam egy percre, hogy megmasszírozzam a csuklómat. Nehéz így fogni a pengét, ha a kezem nincs a
helyén.
Eközben Stefanék elszáguldoztak
előttem, én pedig egyből követtem őket, hiszen nem maradhatok le.
- NERO! – fordult félig hátra
Dorian, átnézve a palástja fölött – Mimié az első, enyém a jobb oldali, Stefané
a bal oldali a tiéd pedig az, ami itt van középen!! Figyelj, mert oszolni
fogunk!!!
- Rendben!! – húztam össze a
szemöldökeimet koncentrálva. A következő pillanatban Mimi feljebb szökött az
égen, és az előbbi mutatványát megismételve lesújtott, majd hatalmas
vérmennyiség fröccsenését láttam, aztán hirtelen Stefan és Dorian ellentétes
irányban tértek ki a szemeim elől, nekem pedig elém tárult a célpontom. Nem is
haboztam, egyből felrántottam X alakzatba mind a két pengémet és vészes gyorsasággal
közeledtem az óriás gyengepontja felé. Miközben kiszeltem a nyakán a húst, a
csuklómba bele nyílalt a fájdalom, aztán ahogyan oda akartam kapni, a pengém
bele gabalyodott a palástomba, így egy szép nagy, béna, ügyetlen csattanással
zuhantam neki az egyik háztetejének. Nyöszörögve támasztottam meg magam az ép
kezemen és próbáltam elnyomni az esés által okozott fájdalmakat, miközben
realizáltam, hogy nem lett komolyabb bajom azon kívül, hogy a jobb
halántékomról vér kezdett folyni, végig le az arcomon.
- A kurva életbe – sziszegtem hót
idegesen, miközben fél térdre tornáztam magam. Ilyen öltözékbe olyan nehéz küzdeni. Ekkor valami nagy erővel
suhant el mellettem, kis híján majdnem lezúgtam a tetőről. Az elsuhanó alak
utószelét egy hatalmas nagy óriásordítás követte, s amikor felkaptam a fejem,
láttam, hogy Sasuke tör utat magának, ahogyan a falhoz közelít.
- SZÖSZI TE MEG MIT HENYÉLSZ
OTT?! – hallottam meg Narou hangját valahonnan.
- NERO, JÓL VAGY?! – hallottam
meg Naokiét is.
- IGEN! – intettem a levegőbe,
bár nem láttam őket sehol, de valamiért erőt adott és megnyugtatott a tudat,
hogy ők is itt vannak. Kifújtam magam és az állam alá, a palástom gombjához
nyúltam. Egy gyors mozdulattal kigomboltam, majd lerántottam magamról és félre
hajítottam.
- NERO! – hallottam meg a
Hadnagyot, aki a velem szembe lévő háztetőre
ugrott – MI A FENÉT CSINÁLSZ?! – kiabált le, miközben lekaptam magamról
a mellényemet is és azt is félre dobtam.
- ILYEN ÖLTÖZÉKBEN LEHETETLEN
HARCOLNI! – kiáltottam vissza, s az ingem ujjait feltűrtem a könyökeimig.
- Aaahhh – egyenesedtem fel egy
nagy, megkönnyebbült sóhajjal, figyelmen kívül hagyva, amit mondd – Sokkal jobb
– ráztam meg a felső végtagjaimat elégedetten. Sokkalta kényelmesebb és
könnyebb mozgást nyújtott ez, hogy megszabadultam a feleslegtől.
- NERO!!
- HADNAGY, EGY CSATA KÖZEPÉN NEM
AZ EGYENRUHA FOG MEGMENTENI!! – zártam le ennyivel és meg sem várva a hülye
válaszát, elhúztam onnan a csíkot. Chh…
Ezen kiakadni. Nem most van itt az ideje, hogy ezen kiakadjon az ember… Lélekszakadva
siettem Mimiék segítségére, akik már Sasuke után eredtek, ugyanis végre elérte
a falat és megkezdte a feladatát. Akkora hévvel és erővel ásta ki a földet,
hogy majdnem elbambultam zuhanás közben. Közben persze akadtak óriások, akik
ráugrottak és megtámadták, de Sasuke óriáserejével megölte őket. Eközben persze
mi, katonák is segítünk neki.
- OTT JÖN KETTŐ!! – mutattam egy
irányba, ahol egy hat és egy tíz méteres közeledett.
- ONNAN PEDIG HÁROM! – mutatott
Dorian az ellenkező irányba – GYERÜNK!! – indult meg a Silverman ikrekkel
elintézni azokat, Mimivel pedig mentünk a másik kettő felé.
- EZ ITT AZ ENYÉM, NERO! –
süvített Mimi a hat méteres felé.
- AMAZ PEDIG AZ ENYÉM! – vettem
az irányt a tíz métereshez. Felszaltóztam a cserepekre, majd elkezdtem rohanni
felé. Ki is szúrt egyből és a hatalmas benga karját lendítve, lecsapott elém,
így a ház hatalmas robajjal beszakadt. Az indámat még időben a karjába lőttem
és körbe fordulva rajta, felugrottam a tetejére, majd egyenesen szaladni
kezdtem felé. Elrugaszkodtam és egyenesen a fején, kézen állásból dobtam egy
szaltót, majd miközben a háta mögött zuhantam le a föld felé, fellőttem az
indámat a lapockáiba. A gázpalackom jóval a teste fölé repített és meghúzva a
ravaszomat, miközben vészesen közelítettem felé, lesújtottam rá és megöltem. Ezután,
a felszerelésem segítségével az egyik háztetejére röpültem és a két kardomat
szorongatva körbefordultam, hogy lássam a társaimat. Ekkor megpillantottam a
házak között egy több, mint tizenkét méteres példányt, amivel éppen a
Hadnagyunk próbált végezni. Visszafojtott lélegzettel figyeltem, ahogyan
Rivaille Hadnagy megközelíti hátulról azt a fenevadat, de valamiért
figyelmetlen volt és nem látta, ahogyan az a Rendellenes, amit pedig éppen
Stefan próbált kinyírni, az egyik katonát éppen felé hajítja. A katona pedig
nem más volt, mint a sörtehajú, Philipp osztagvezető. Philipp zsinórja
belegabalyodott a Hadnagyéba, így totális frontálissággal neki röpült a
Hadnagynak, kardostul mindenestül. Láttam, ahogyan a vér fröccsen, így tudtam,
hogy a sérült sörte társunk pengéje megsebesítette az osztagvezetőnket.
Vészesen zuhanni kezdtek mind a ketten a föld felé, miközben a közvetlen
közelükben álló óriás épp lesújtani próbált rájuk. A lábam hirtelen moccanni
sem tudott, egész egyszerűen lefagytam és csak a félelemtől elkerekedett
szemekkel, tátott szájjal néztem, miként Rivaille nagy nehezen kikerülte a
támadást, miközben a katona még mindig rá volt fonódva. Az óriás az öklével
belevágott a házba, aminek következtében cserép, tégla és beton darabok a
levegőbe röpültek. A Rendellenes felordított, én pedig a szemeimmel követtem a
Hadnagyot, aki végül nagy nehezen kiszabadította magát a (már) hallott társunk
gabalyodásából, ám mielőtt a háromdimenziós felszerelését használhatta volna,
egy nagyobb, szinte hatalmas, röpülő betontömb telibe kapta a palástját és
lerántotta vele a földre. (((Ezért nem
olyan fontos az egyenruha… Csak visszahúz.)))
- A ROHADT ÉLETBE!! – fuldoklott
a Hadnagy, adrenalintól túlfűtött érzelmekkel az arcán, vergődve a földön,
leszorítva, vérző végtaggal. A bal combját majdhogynem kettéhasította az a
penge, ide láttam, hogy biztosan elég mély az a vágás. A vére csak úgy
spriccelt. A szám tátva maradt és valósággal kihagyott pár ütemet a szívem,
amitől majdnem teljesen megbénultam. Az óriás pedig egyre lejjebb hajolt hozzá
és egyenesen célba vette. Na itt már egyből magamhoz tértem.
- NEEE! – kiáltottam, és már meg
is húztam a ravaszt, miközben elrugaszkodtam a tetőről – HADNAAAGY!! –
ordítoztam érzelemből, esztelenül, szinte megfeledkezve magamról, ahogyan felé
közeledtem, de ugyanakkor most én is figyelmetlen is voltam.
- MIT CSINÁLSZ?!! – nyújtotta ki felém a
Hadnagy a kezét, amolyan „Ne tedd!” félén, elkerekedett szemekkel, amikor
kiszúrt engem és abban a pillanatban, az óriás a markába fogott.
- ÁÁÁÁÁ!! – ordítoztam, majdhogy
nem hörögve, összeszorított szemekkel, ahogyan megszorította a testemet,
lefogva mindkét karom. A lábaimmal is alig tudtam rugdalózni, a kardjaimat
elejtettem, a manőver felszerelésem is biztosan eltörött a szorításban,
ugyanis, ahogyan a pengetár a testemnek nyomult, éreztem egy roppanás,
horpadásszerű valamit. Nagy nehezen kicsúsztattam az egyik kezemet, amivel
ütlegelni kezdtem, az engem szorongató óriás kezet, semmit sem érve el vele.
- TEGYÉL LE TE ROHADÉK!!! –
néztem fel bosszúszomjasan, azokba a semmit mondó, hatalmas szemekbe, miközben
a száját egyre szélesebbre tátotta, akárcsak a kígyók. Ám, ahogyan közeledtem,
azokhoz a sok, tömérdektelen mennyiségű fogakhoz, egyre jobban bepánikoltam. A
verejték elöntötte a testemet, vér dobogott a fülemben és a dühös kiáltásaim,
egyre inkább halál sikollyá változtak. Már a forró lehelete és az irgalmatlan
dögszagú szájszaga csapott meg, amikor annyira feladtam, hogy sírni sem tudtam.
Egyszerűen bekapott, és megpróbált egészben lenyelni, miközben én kiabálva,
sikítva igyekeztem megkapaszkodni a nyelvén, sikertelenül elérve azt, hogy ne
jussak le a nyelőcsövén. Annyira nyálkás volt, annyira forró és annyira
csúszós, hogy már kezdtem elengedni és beletörődni, hogy így halok meg, ilyen
csúfosan. Összeszorítottam a mostanra már teljesen bekönnyezett szemeimet és
egy utolsó kiáltással, elengedtem volna magamat. Ám ekkor, hirtelen, valaki
megragadta a csuklómat és egy nagy erővel visszarántott. Amikor kinyitottam a
szemeimet, azt hittem, a Jóistent látom a színem előtt. De nem ő volt, hanem
Erwin Parancsnok riadt, verejtéktől és az óriás nyálától csillogó arca nézett
rám, miközben ő maga és még három másik katonája kifeszítették az óriás száját.
Belekapaszkodtam a Parancsnokba, aki a felszerelését használva, kimenekített
onnan. A hideg levegő, a napfény és a csaták zajai késként érintették a testem
mindenegyes porcikáit és létszerveit.
- P… P… Parancsn… nok – dadogtam
remegő testekkel és vadul dobogó szívvel, miközben letett a betonra, amit most
szét tudtam volna csókolni a lábaim alatt. De annyira megrémültem és olyan
vészes táncot jártam az előbb a halállal, hogy hirtelen, meg sem bírtam tartani
magam. Ahogyan a súlyom a lábaimra helyezkedett, a remegésüktől majdnem
összeestem és komolyan, a megkönnyebbüléstől simán össze tudtam volna vizelni
magam. A könnyeim csak úgy záporoztak az arcomon.
- Nero! – ragadott meg ismét a
Parancsnok, kissé erélyesebben rám szólva, miközben aggódva a szemeimbe nézett.
Lepillantottam egy pillanatra a
mechanikus kezére, amit első kézből csodálhattam meg, majd remegve
néztem fel rá. Ismét nyitotta volna a száját, ám ekkor nagy kiabálás hasított a
levegőbe és mind a ketten észbe kaptunk, hogy itt még lenne egy elintézetlen
óriás. A hang irányába kaptuk a fejünket és a Rendellenes, ami az előbb majdnem
egészbe megevett, a Parancsnokot segítő három katona közül egyet lenyelt, a
másikat a markában fogta, és a harmadikat pedig éppen most próbálta volna
megenni. Erwin Parancsnok már ment is volna társai segítségére, de ekkor,
valaki őrült tempóban közeledni kezdett hátulról, az óriás nyakszirtje felé. A
nap miatt csak hunyorogva tudtam felnézni az égre.
- KÖPÖD KI!! – jött az ordítás
egy ismerős hangon, aminek a tulajdonosa nem más volt, mint…
- Anya… – nyekeregtem, miután
végzett az óriással és megmentette a két katonát, akik azonban eléggé súlyosan
megsérültek.
- Minden rendben? – fogta meg az
arcomat két kézbe és aggódva pásztázott (kissé elidőzve a jobb arcomra tapadt
véremen), aztán felváltva nézett rám és a Parancsnokra, aki eközben felsegítette
társait a földről.
- Már igen – sütöttem le a
szemeimet szégyenkezve, megtörölve az arcomat, amit beborított az óriás nyál.
De nem csak azt, a ruhám is rám tapadt tőle. Gusztustalan. Aztán, mint a
villám, úgy hasított belém a felismerés és kissé elhátrálva anyámtól, a
tekintetemmel körbeszántottam a körülöttem lévő káoszt, egyetlen személyt
keresve. De nem találtam mást, csak egy betondarabot, alatta a Hadnagy
palástjával és rengeteg vérrel a betonon. Az íriszeim remegni kezdtek, a szívem
pedig kihagyott egy ütemet.
- H… Hadnagy… HADN – kiabáltam
volna el magam, miközben megfordultam, ám az alaktól, aki mögöttem termett,
majdnem infarktust kaptam. Elakadt a hangom és hátráltam egy lépést ijedtemben,
miközben a szemeibe néztem. De, határozottan Ő volt.
- Hadnagy – suttogtam, és nem
tudtam, hogy most örüljek, vagy féljek, hátha leszúr az előbbi
tevékenységemért. A tekintete szúrós volt, mélyre hatoló és valamiért talán még
érzelmes is.
- Utálom az értelmetlen halálokat
– szűrte ki egy idő után a fogai közül.
- Tudom – hajtottam le a fejem,
bűnbánóan – Sajnálom – csordult ki ismét egy könnycseppem, miközben
összeszorítottam a szemeimet, az ökleimmel egy időben. Aztán, ahogyan
kinyitottam a szemeim és lefelé néztem, láttam, hogy a Hadnagy nadrágja szét
van szakadva, és még mindig vérzik a sebhelye.
- Hadnagy, te még mindig vérzel –
néztem fel rá (LETEGEZVE), s ezzel félbe is szakadt az iménti párbeszéd, a
mellettünk álló Parancsnok és édesanyám között. Ők is felénk néztek és a
Hadnaggyal együtt, az említett sebét vették szemügyre.
- Csak egy karcolás – köhintett
Rivaille közömbösen, félre tekintve, kihúzva magát.
- Rivaille, jól vagy? – kérdezte
a Parancsnok, komoran.
- Erwin – húzódott a Hadnagy
szája egy fél vigyorra – Harcoltam én már nyílt töréssel is, rémlik? Ez a kis
vágás meg sem kottyan – fordult itt felém. Nem tudom, meddig szemezhettünk
egymással, amikor végül sarkon fordult és elment.
- Nero! – zökkentett ki Erwin
Parancsnok a bambulásból, mire egyből haptákba vágtam magam – Cseréld ki a
felszerelésed a töltőállomásnál! Úgy látom, tönkre ment.
- Igenis! – bólintottam
engedelmesen.
- Édesanyád majd elkísér! És,
utána segítsetek a katonáknak – nézett mindkettőnkre (talán anyámra kicsit
tovább, mint kellett volna) és ő is odébb állt, hogy segítse Sasuke védelmezését.
- Indulás! – szólt rám anyám – És
hol van az egyenruhád?
- Aaaargghh, ne kezd már te is!!
– csapkodtam, miközben idegesen beharaptam az alsó ajkamat.
- És miért nincs összefogva a
hajad? Nem akadályoz?
- És te rád miért nézett olyan
sokáig a Parancsnok?! – kezdtem el én is a kérdezősködést, mire kínosan
felnevetett:
- Nem is nézett rám sokáig!
- Dehogynem! – bizonygattam.
- Mondom, hogy nem nézett! –
rázta meg a fejét.
- De igen, láttam – tettem
csípőre a kezeimet.
- Te meg a Hadnagyot – bökött
felém hirtelen, miközben megfordult, én pedig felkapaszkodtam anyám hátára,
hogy elcipelje a seggemet a töltőállomásra.
- Mi? Nem is – hökkentem meg,
miközben zavarosan lehunytam a szemeimet.
- De igen – kuncogott, miközben
kiegyenesedve próbált megtartani a hátán.
- Cöhh – hangoztam fel,
kényelmesen elhelyezkedve – Te szemeztél a Parancsnokkal! Figyellek! –
figyelmeztettem előre, hogy ezentúl rajtuk tartom a szemem, aztán elindultunk,
hogy szerezzünk nekem új felszerelést. Mert persze mindig nekem kell… Francba.
Rayne
Felemelő
érzés és fél siker volt látni, ahogyan a haverom megkezdte a rábízott
feladatot. Valamiért büszkeség öntött el, hogy az én barátom az emberiség
legnagyobb reménye. Visszafojtott lélegzettel álltam a cserepeken, a kéménynek
támaszkodva, ahogyan őt figyeltem, amint győzelmi ordítások közepette az égbe
repíti a földet.
Hirtelen, egy gázpalack hangja
zökkentett ki a bambulásomból és a mellettem lévő háztetőre Narou ért földet,
az imént általa megölt óriás pedig előttem esett össze.
- Háh!! – húzta ki magát öntelten
– Óriásölő Narou ereje mindent elsöpör!! – döngette meg fél kézzel a mellkasát.
Gúnyosan felnevettem – Te meg min nevetsz, égimeszelő?!
- Óriásölő Narou? – néztem rá
szarkasztikusan – Ugye most csak viccelsz?
- Mert?! – húzta össze (még
jobban) a szemöldökeit).
- Nem vagy valami egyedi –
kuncogtam az orrom alatt, leintve őt, miközben előre fordultam.
- Mi az, hogy nem vagyok egyedi?!
– dobbantott egy nagyot a cserepeken, felpaprikázva – Lemerem fogadni ruszki,
hogy sokkalta több óriást nyiffantottam már ki, mint te!
- Ha neked ettől jobb az
önérzeted – néztem át rá a vállam fölött, flegmán megvonva a fél szemöldökömet.
- Igen, képzeld, jobb!! –
bizonygatta.
- Narou – huppant mellé az öccse
– Ne tépd a szádat fölöslegesen, Őfelsége úgy sem érti meg, milyen fontos ez
neked – fogta meg a bátyja vállát, hangjában egy kicsi éllel, amitől felfele
kunkorodott a szám. Na ezt kapd ki Narou,
még a saját öcséd is szarkasztikusan beszél veled.
- Most gúnyolódsz?! – támadta ki
a bátyja.
- Neeem, dehogy – mentegetőzött
az öccse, feltartva mindkét kezét.
- VELEM VAGY, VAGY ELLENEM?! –
ordibált Narou, kikelve magából.
- Nyugi, persze, hogy veled
vagyok. Csak éppen… Óriásölő Narou? – kuncogott fel a fiatalbbik Silverman – Ne
már, bátyó!
- Jól van öcsi, jól van –
bólogatott a testvére, elhalkultan – Sírva fogod ezt a nevet kiáltozni, amikor
megmentem a fokhagyma seggedet egy olyan kibaszott szörnyetegtől – mutatott
sértetten egy felénk tartó óriáscsordára, amire én is odakaptam a fejem.
Megmarkoltam a pengéim fogantyúját és kilőve az indámat, már repültem is egy
kiszemelt célpont felé.
- JUHÚÚÚ!! – suhant el mellettem
Hanji, szemüvegén megcsillant a fény – HÁT HELLÓKAAA! – állt meg egy háztetőn,
miközben folyamatosan integetett az egyik óriásnak, hogy észre vegye. Egy négy
méteres ki is szúrta, ám azonban hiába kapkodott utána, nem érte el. Hangosan
őrjöngeni kezdett.
- Na ne mondd – kacagott fel
Hanji – Szerintem is! – bólogatott, mintha csak értett volna óriásul. Egész jól
elcsevegett vele, egészen addig, amíg legnagyobb bánatára, meg nem ölte.
Miután végeztem vagy két óriással
(hagytam Narounak is, had örüljön), egy másik ház tetején megállva,
körbepillantottam. Az ágyúk felsorakoztak a falon, tüzelésre készen. Közben
pedig katonák százai gyűltek körénk. Helyőrségiek és Felderítő Egységesek. Itt
volt Sasuke apja (aki elképedve és büszke, reménykedő arckifejezéssel nézte a
fiát), Erwin Parancsnok, Armin, Jean és az osztaga, valamint Hanji és az
emberei is. Mind-mind itt voltak. Rohamosan érkeztek a Helyőrség szekerei,
amikben az óriási karókat szállították. Egyszerűen mindenfelé figyeltem.
Figyeltem, az óriásokat, figyeltem Sasukét, figyeltem az osztagom tagjait és
figyeltem a többi katonát is. A szemem láttára haltak meg sokan. Segíthettem
volna rajtunk, de nem voltam elég gyors. Nem voltam elég ügyes. Vér borította a
házak oldalát és a betont.
- Túl sokan jönnek! – lihegett a
homlokát törölgetve Dorian, amint egy tetőről meredtünk le a csatatérre.
- Ki kell tartanunk! – néztem
körbe – Nem sokára besötétedik, akkor az óriások inaktívabbak lesznek!!
- Hol vannak a többiek?! –
kapkodta a fejét Stefan idegesen.
- Én Nerot már egy jó ideje nem
látom – ciccegett Narou – És a Hadnagyot se.
- A Hadnagy ott van – mutattam
egy irányba, ahol az említett osztagvezetőnk éppen a semmiből csapott le három
óriásra. A pengéin megcsillant a kezdetlegesen lemenő napfénye.
- És Mimi? – forgolódott Naoki.
- Három óránál – fordítottam a
tekintetemet a megadott irányba. Jean ekkor szabadította ki magát egy óriás
kezei közül, majd az egyik embere végzett a szörnnyel, s amint az kitért a
képből, már láthatóvá is vált, ahogyan Mimoza felrepülve az óriás fölé, épp
támadásba lendül. Ám a szemem sarkából
kiszúrtam hirtelen egy mozgó valamit, de mire bármit is kiálthattam
volna, az a másik óriás megragadta Mimoza zsinórját és akkora erővel vágta neki
egy ház ajtajának, hogy az tokostul beszakadt, s az egész Mimire dőlt, néhány
tégla kíséretével.
- MIMOZA! – kiáltottam, majd
elrugaszkodva, átrepültem a másik háztetejére. Rohanni kezdtem felé, miközben a
többiek lefagyva maradtak a helyükön. Futás közben még a nyelvemet is
elharaptam.
Már majdnem odaértem, amikor
láttam, hogy a romhalmaz megmozdul. Megtorpantam, majdnem lezúgva a cserepekről
és már-már remegő íriszekkel meredtem oda. Láttam, amint egy kéz kinyúl a fa és
tégla törmelékek alól, majd Mimi egész testével a felszínre tör. Eközben a két
óriás, már várta a kínálkozó alkalmat, hogy elkaphassák. Hátrahőköltem, amikor
megláttam Mimi vérrel borított arcát. A légzése ütemtelen volt és hörgős.
- Igen?! – kiáltott hirtelen,
eltorzult, mély, hörgős hangon, majd felkapta a fejét az óriásokra – EZT
TETTED?! AZT HITTED EZZEL MEGSZABADULSZ TŐLEM??!! – rúgta le magáról a
maradékot, amikor feltápászkodott és a kezébe fogva a ravaszokat, a pengetartóból
újabb két pengét vett elő – HÁT NAGYON TÉVEDSZ!! – és ekkor kilőtte az indáját,
szemből támadva rá az egyik óriásra.
- MIMI NEM SZABAD SZEMBŐL!! –
kiáltottam oda, tök fölöslegesen, ráadásul a következő mutatványától a
lélegzetem is elakadt. Egyesen az arca felé közelített, majd a két-két pengét
belevágta az óriás két-két szemébe, majd egy nagyot rántva a kardokon,
elkezdett lefelé csúszni úgy, hogy a pengék végig hasítják az óriás arcát. Azaz
ocsmány fajzat pedig fájdalmában ordítva, hadonászni kezdett, ám ahogy Mimi
leért az álláig és a pengék elváltak az óriás fejétől, kilőtte az indáit és
felé emelkedve egy hirtelen, gyors és tőle eddig nem látott erőszaktól túltengő
csapást mért le. Nem csak a nyakszirtet vágta át, de még szinte félbe is szeletelte
ezt a négy méterest. Ezután rögtön az indát a másik óriás lábába lőtte, majd
egy félkört súrolva a földön, maga mögött porfelhőt hagyva, fellőtte a vállba a
másik indát, és miközben száguldozott fel, végig szabdalta az óriás testét.
Aztán egy hatalmas ordítás kíséretében kinyírta azt is. Ezután a holttestre
ugrott és esztelenül ordítva, döfködni kezdte belé a pengéket. Ez nem ő. Az a kis kedves, vicces, aranyos
küllem… csak álca?
- Hadnagy, a Buksi megveszett! –
hallottam meg Dorian elhaló hangját, mire kizökkentem az ámulatból és
megfordultam. A Hadnagy ott állt közöttünk és ő maga is ledöbbenve meredt
Mimozára, akinek a pengéi eltörve felrepültek a levegőbe, aztán újakat elővéve,
már el is tűnt onnan, keresve egy újabb áldozatot.
- Narou, Naoki kövessétek! –
fordult a Hadnagy hirtelen az ikrek felé – Félek, most nem lát épp tisztán! –
szinte láttam, ahogyan megcsillan az izzadság csepp a homlokán.
- Igenis! – biccentettek a
Silvermanek, kísértetiesen egyszerre, majd gyöngyöző homlokkal Mimi után eredtek.
Ekkor gázpalackok hangja kezdett
közeledni felénk, amire mind felkaptuk a fejünket. Nero és az anyja huppantak
mellénk, kis híján betörve minden cserepet maguk alatt.
- Ideje volt – húzta össze a
szemeit a Hadnagy.
- Kicsit sokan voltak, Hadnagy –
tette fél kezét csípőre Nero anyja – No meg útközben feltartottak minket az
óriások.
- Az előbb Mimit láttam
elsuhanni? – nézett körbe Nero.
- Igen, és nem épp barátságos
állapotában – ciccegett Dorian – A Hadnagy utána küldte az ikreket.
- Nekem is mennem kell – tett két
lépést Nero, mire Rivaille ráordított:
- ITT MARADSZ!
- De Hadnagy! Miminek szüksége
van rám! – torpant meg a szőke.
- Ahogyan Sasukének is! –
mutatott a barátomra, aki megállt az ásásban és a gödörből ráordított az őt
megtámadni készülő óriásokra. Nekem több se kellett, azonnal a segítségére
rohantam.
- NINCS TÖBB ÓRIÁS A KÖRNYÉKEN!!
– kiáltotta Jean, feltartva a pengéjét, amit meg is lóbált. Kimerülten rogytam
össze a Fal tetején, ahonnan néztem, amint Sasuke lassan befejezi az óriási félkörívben
kiásott húsz méter mélyes gödör ásását. Rengeteg óriást öltünk meg, de még
náluk is több katonaélet veszett oda. A Felderítő Egységesek azonnal megkezdték
a súlyosan sérültek ellátását, mindenkit, akit lehetett az orvosi sátrakba
cipeltek, miközben a Helyőrségiesek bőszen rakodták le a karókat az árok mellé.
Mi is megúsztuk kisebb-nagyobb sérülésekkel. Mimozának betört a feje, Narounak
kiment a válla, Naokinak a bokája. Doriannak mélyen felszakadt az egyik
szemöldöke és lehorzsolta a térdeit (kiszakadt a nadrágja), Stefannak pedig a
másik oldalt is felszakadt a szája, valamint eltört a csuklója. Neronak
beszakadt a halántéka, a Hadnagynak mély vágása van a combján, rajtam pedig
kisebb-nagyobb zúzódások és karcolások vannak.
Lenéztem Sasukéra, aki pedig
felnézett rám. Látszott rajta, hogy kimerült, fárad már. Rengeteg óriás támadta
meg, a teste folyamatosan regenerálódott és túl sok energiát fektetett az
ásásba, meg a harcba is. Miközben lihegett, hatalmas forró gőz szállt ki a
szájából.
- Az én fiam – suttogta remegő
hangon Robert, fölöttem ácsorogva. Felnéztem rá. A kezeit ökölbe szorította, és
könnyek potyogtak le az arcáról – AZ ÉN FIAAAM!!! – ordította el magát
érzelemmel telien, s Sasuke pedig vele együtt ordított fel, amibe
belevisszhangzott a mellkasom. De nem csak az, hanem az egész Mária Fal is.
Robert térdre rogyott, az egyik embere pedig mellé lépett és megszorította a
vállát.
- Benne van minden reményünk –
morogta, lenézve az óriás haveromra – Ugyanaz a láng lobbant fel
mindannyiunkban, mikor még Eren élt. Reméljük, méltó utóda lesz.
- Ugye maga csak viccel?! –
kotnyeleskedtem közbe bedühödten, mire a szipogó, rázkódó vállú Robert is
felnézett rám – Sasuke nagyobb nyomot fog hagyni az emberiségben, mint Eren Jäger!
Majd meglátja! Ő lesz az, aki visszahozza az emberiség szabadságát!!
A katona megilletődve meredt le
rám, én pedig Robra néztem, aki egy halvány mosollyal biccentett, amolyan
„Köszönöm” félén.
A csata végére több óriás nem
jött be a lyukon és a romba döntött város másik oldalában maradóknak is
megkezdték a kiirtását. Időközben már szinte ránk sötétedett, ezért tudtuk,
hogy ilyenkor már nem fognak támadni, könnyű szerrel végezhetünk a közelben
maradókkal. Eközben Sasuke is már teljesen a végét járta a feladatának. Amikor
az utolsó karót beledöfte az árokba, az óriásteste abban a minutában esett
össze, s mintha azok a mocskos kutyák erre vártak volna, közbe is léptek.
Ugyanis, a Hadirendőrség időben odatolta a seggét, s mielőtt a Hadnagy
kiszabadíthatta volna Sasukét az óriástest börtönéből, az egyik rohadék
Katonais előtte megtette, majd elfogatási parancs gyanánt elvitték, hogy a
zárkájukban tarthassák, a holnap délben megrendező tárgyalásig. Olyan
mérhetetlen düh fogott el akkor és ott, hogy, ha a többiek nem fognak le,
biztos vagyok benne, hogy kinyírtam volna ott a saját embertársaimat. Chh.
Embertárs? Inkább leköpném őket. Meghúzták magukat a belső fal mögött, teljesen
kimaradva az idekint folyó csatából, nehogy akármelyiknek a semmirekellő kis
élete is odavesszen, de bezzeg rögtön itt voltak, nehogy véletlenül Sasuke
hazajöhessen velünk, és normálisan kipihenhesse magát. Robert is hasonlóan érzett,
ő is elküldte a Hadirendőrséget (finoman szólva) melegebb tájakra.
Másnap, jóval még dél előtt, az
osztaggal vonultunk a Bíróság felé. Mindannyian frissen mosott egyenruhába,
ellátott sérülésekkel, leamortizálva, görcsben a gyomrunkkal. Keveset aludtunk
mindannyian a múlt éjjel. Keserű arcmimikával készültünk megjelenni a bíró
előtt (kivéve a mi jóóóságos osztagvezetőnket, annak mindig ugyanaz az arca…). Én
még reggelizni sem tudtam, és egyfolytában kiszáradt a szám, annyira izgultam. De nem ítélhetik el! Hiszen teljesítette
azt, amit rábíztak! Ha elítélik, én mindenkit megölök…
- Gyűlölöm ezt a helyet – sziszegett
fel Narou – Undorodom a belső faltól – itt ránéztem. A haja árnyékot vetett az
arcára – Főleg a benne élő emberektől – tette hozzá. Naoki aggódva megfogta a
bátyja vállát.
- Csak, hogy tudd! – szólalt fel
hirtelen Mimi, aki tegnapi megőrülése óta kb. egy mukkot sem szólt mostanáig –
A bátyám is itt él.
- Na hát tőle aztán csoda, ha nem
kap minden ember hányingert – mordult fel a Hadnagy, aki elöl haladt. Mimire
pillantottam, aki eszelősen összehúzta a szemöldökeit.
- Én viszont magától kapok hányingert!
– csúszott ki a száján, mire Rivaille megállt, Mimi pedig észbekapott és elbújt
Nero mögé. Türelmetlenül meredtem a Hadnagyra. Most nem érünk erre rá! Sasukéhoz kell mennem! Végül a tag csak
felsóhajtott, majd tovább indultunk.
- Hé, Buksi – sietett Mimi mellé
Dorian, akinek a szemöldökén lévő sebes, mély heg eléggé maradandónak bizonyult
– Nem is mondtad, mi volt az a tegnapi kirohanásod?
- Hmm? – értetlenkedett Mimi –
Milyen kirohanásom? – pislogott nagyokat. Na igen, amikor tegnap visszatért az
ikrekkel, addigra már le volt nyugodva.
- Amikor majdnem egy óráig
üldöztünk téged, mire hirtelen sarkon fordultál és visszamentél a többiekhez –
ciccegett Narou, idegesen.
- Volt ilyen? – kapott a
bekötözött fejéhez, szeplős arcán pedig riadtság jelent meg – Én nem emlékszem!
- Hogy-hogy nem emlékszel? –
hökkent meg Stefan, de abban a minutában a szájához kapott. Csóri tegnap óta
alig beszélt, mert két oldalt felszakadt a szája és eléggé fáj neki.
- Nem rémlik semmi? – kérdezett
rá már Naoki is.
- Onnantól, hogy beestem azon az
ajtón, minden kiesett odáig, hogy megjelennek a Katonaisok – harapott idegesen
az alsó ajkába. Értetlenül összenéztünk.
- Volt már ilyen máskor is? –
faggatta Nero, miközben a ragtapaszát piszkálgatta a halántékán.
- Igen, még nagyon régen –
sütötte le a szemeit Mimi, ekkor viszont a Hadnagy hirtelen megtorpant, mi
pedig majdnem átestünk rajta. Már szóltam volna rá, amikor is szemet szúrt,
hogy azért álltunk meg, mert a Bíróság előtt már valamennyi haderő gyülekezett.
Köztük Sasuke szülei, Erwin, Hanji, Armin, Jean és az ő osztaguk, valamint a
Katonai Rendőrség is, akik amint megláttak minket, szúrósan méregetni kezdtek.
Viszonoztam ezt a nézést nekik.
- Figyeljetek! – szólalt meg a
Hadnagy – Mindent el fognak követni, hogy Sasukét megszerezhessék maguknak.
Hazugságokat és ellenérveket fognak felhozni, de tartsátok féken az
indulataitokat! Főleg te Rayne – pillantott itt fel rám – A jelentésekben
minden benne van, és azok ellen ők nem szólhatnak, hiszen nem voltak ott.
Legyetek higgadtak és csak akkor beszéljetek, ha szólítanak titeket.
- Értettük – morogtam mindenki
nevében. Bár már most érzem, hogy ez rohadtul nehezemre fog esni.
- Ami pedig az
emlékezet kiesésedet illeti, Mimoza – szólt a Hadnagy Miminek, hátra sem
fordulva – Szeretném, ha tudnánk erről beszélni a bátyáddal. Lehetőleg
normálisan és békés körülmények között.
- I-Igenis,
Hadnagy – nyelt egy nagyot Mimi, Nero pedig bátorítóan megsimogatta a vállát.
Perceken belül
azonban már mindannyian bent ültünk a teremben. A múltkori felállás szerint, én
Mimi és Stefan között ültem. Mimi balján Nero, utána a Hadnagy és Erwin. Stefan
jobbján Dorian, Naoki és Narou. Mindenki más a fölöttünk lévő sorban foglalt
helyet. Sasuke szülei a bíró egyik oldalán. Velünk szemben pedig a
Hadirendőrség minden fontos és nem fontos tagja szemezgetett. Gyilkos
tekintettel pásztáztam őket. Bár egy tag, aki vélhetőleg Mimi bátyja lehet,
csak Mimit figyelte. A tekintetem átsiklott az ajtóra, amit ideges
lábdobogással kísérve figyeltem, hogy mikor nyílik már.
Mimoza
A szívünk a
torkunkban dobogott, mikor tíz perc kínzó és idegtépő várakozás után, nyílt a
nehéz, és méretes faajtó, óriási nyikordulást hagyva maga után. Láncok csörgése
hallatszódott, ahogyan azokat valaki vonszolta maga után. Egyre közelebb és
közelebb lehetett hallani, majd pillanatokon belül Sasuke jelent meg az
ajtóban. Arca meggyötört, sápadt, halántéka izzadt. Lerítt róla, hogy láz
gyötri, de szemeiben csillogott az elszánt fény, ami a küldetés óta sem
szándékozott kioltódni. Mezítláb (ugyanis továbbra sem voltak hajlandóak
legalább egy kibaszott lábbelit ráadni) lassan belépegetett, lábára erősített
láncait csörömpölve húzta maga után (ami a szinte néma bírósági teremben,
óriási hanggal visszhangzott) mögötte két Katonai Rendőrséges taggal, akik a
puskájukat tartották a kezükben.
- Mozgás! – lökte meg az egyik
vadparaszt a hátát, a puskájával, mire Sasuke kissé előre bukott, de tartotta
magát, nem esett el. Mindannyian megfeszültünk, ahogyan a társunk engedelmesen
letérdel a „helyére”, ahol csupán pár nappal ezelőtt volt és tűrte, hogy ahhoz
a vasoszlopszerű emelvényhez láncolják. Lopva Raynéra emeltem fel a szemem, aki
akaratlanul is ökölbe szorította a kezeit, és még csak nem is pislogott. Zöld-kék
íriszei remegtek, mint aki nem tudja, meddig bírja ezt tovább nézni.
- Ne csinálj hülyeséget – szólt
oda neki a Hadnagy figyelmeztetésképp, mire az Orosz még csak rá se emelte a
tekintetét, inkább elfordította, a fejével együtt.
- Nem fogok – válaszolt ennyivel,
fogai között kiszűrve, bár a hangszíne nem volt túl bíztató. Szomorúan
pislogtam felé, és idegesen az ajkaimat rágcsáltam. Legyen minden rendben… Ám, ahogy felemeltem a fejem, a szemem
összetalálkozott a bátyáméval, aki az első sorban ült, karba tett kezekkel,
óceán kék szemeit, az enyéimbe fúrta, de annyira, hogy még a gyomrom is
megremegett tőle. El kellett kapnom a fejem, és inkább lefele irányítottam azt,
egyenesen az ítéletre váró osztagtársamra. Elég
most érte izgulnom.
Hirtelen két hangos ütéshang
visszhangozta tele a termet, a bírói szék felől. Mindannyian, a teremben lévő
összes tag egy emberként fordult oda. A székben egy mackós testalkatú, korosodó
ember ült, ősz haját laza copfba fogta, hófehér, állát körbeölelő szakálla a
mellkasát verdeste. Jobbján egy kisebb aranymérleg, középen a szárán egy
emberalak rajzolódott ki, komoly, szinte metsző tekintetét, lomhán végigvonszolta
a társaságon. A Katonaisok mind-mind lenéző tekinteteket vetettek a középen ülő
Sasukéra, és hiába voltak eddig hulla csendben, most a sutyorgások hangja
töltötte meg a Katonai Rendőrség emelvényének nagy részét. Csak néhány
beszédfoszlányt sikerült kiragadnom. „Még hogy megmentő?” „Inkább
veszélyforrás” „Az aljanép ennyire vak, hogy nem veszik észre?”
- Felfújt hólyagok… – hallottam
Rayne másik oldaláról Stefan ideges morgását. Úgy látszik, ő is hallotta. Ám
ekkor a bíró eget rengető, kissé rekedtes, dörmögős hangja zengte be a termet,
pedig egyáltalán nem ordított. Nem vitte fel agresszívan a hangját, mintha
rendes hangsúllyal beszélt volna. Valószínűleg ezt nevezte ő rendesnek. Nem ő
volt itt az előző tárgyaláson. Ezt meg is jegyeztem:
- Nem a télapó volt itt előzőleg…
– motyogtam az orrom alatt. A szaga sem ismerős.
- A tárgyalást megkezdem! – tette
le kissé vaskos kezeit az előtte pihenő falapra, a kis kalapácsot, pedig vissza
helyére. Feszült csönd támadt a teremben, és mintha a megfelelő alkalomra várt
volna, mikor már mindenki kellőképp izgul, folytatta – Sasuke Matsuko, nemde, bár?
– igazította meg az orrán pihenő kis, kerek szemüvegét, mintha úgy jobban
láthatná a barátunkat, aki válaszul bólintott egyet:
- Igen, uram.
- Igen különleges az eseted
Sasuke, ugye tudod?
- Igen, uram!
- Már előfordult egy hasonló eset
nemrégiben, nem ez az első. Hidd el, nyugodtan fogom kezelni! – mintha választ
várt volna a barátunktól, úgy hagyta abba a mondatot, ám sietve folytatta is –
Mint mindnyájan tudjuk, ez az eset ismételten a törvényeinket kívül esik – vett
kezébe egy lapot, az előtte felpakoltak közül – A tárgyalás fő kérdése;
„Életben hagyjunk-e, vagy sem?”
Mint sok kis hangya, az emberek
erre a mondatra körülöttünk mind sutyorogni kezdtek, csak mi nem. Mi csöndben
ültünk, idegszálaink vészesen feszültek már.
- Csendet! – csapott péklapát
kaliberű kezeivel az előtte simuló asztallapra, mire fokozatosan mindenki
elhallgatott, a morajlás is abbamaradt – Az elmúlt napban – folytatta a férfi,
akitől akaratlanul is a télapó gondolata villant fel az agyamban – Megbíztak
téged egy fontos küldetéssel, igazam van? – szegte Sasukénak a kérdést.
- Ez így van – bólintott
válaszul.
- És sikerült is teljesítened, jól
mondom?
- Tudtommal jól, uram!
- Elnézést! – emelte fel a kezét
hirtelen a Katonai Rendőrségtől egy tag. Az osztagunk, egyből szikrákat lövellő
tekintettel fürkészte a megszólalni merő mukit. Még a Hadnagy is.
- Nem tudja befogni – intézte
szavait az említett, Erwin Parancsnoknak, aki komoran biccentett egyet:
- Valóban nem.
Közben az a szenny folytatta:
- Tudomásom szerint Sasuke
Matsuko, óriásalakjában egész egyszerűen a kezébe fogta gyerekkori barátját
Rayne Crusadert, és megpróbálta felfalni őt!
Pár percen át tartó síri csend
támadt a teremben.
- Hát ez hülye – csúszott ki a
sor végén ülő Narou száján indulatosan a mondat. Sasukénak az őt ért vádak
hallatán pedig tányérnagyságúra kerekedett a szeme.
- T... tessék? – nyögte
elgyötörten, és úgy festett, mint aki mindjárt kínjában röhögi el magát. Még
levegőt venni is elfelejtettem. De nem csak én. Az osztagunk többi tagja is.
Főleg a mellettem lévő Rayne, akit Stefannak kellett visszatartania a vállánál
fogva, figyelmeztetve Rivaille Hadnagy parancsára, miszerint, csak akkor, és
csak is akkor szólaljunk meg, ha arra engedélyt kaptunk, vagy különben a
Katonai Rendőrségesek felére játsszuk a lapokat. De… de ez hazugság! Hirtelen az eddiginél nagyobb morajlás
keletkezett a tárgyalóteremben, a Shina falon belüli kereskedők, és egyházfik
ijedt pillantásokat vetettek a társunkra, miközben egymás közt sutyorogtak.
„Szörnyeteg!” „Kannibalizmus!” „Beengedtük a szennyet a biztonságot nyújtó
falak közé!”
- Mi… a… – nyögte erőtlenül
köztem, és a Hadnagy között helyet foglaló Nero.
- Igaz ez? – fordult a mellettem
ülő Raynéhoz a bíró, mire az majdhogynem felpattant a helyéről:
- NEM!
- Már megbocsásson! – emelte most
egy másik Katonais katona a mancsait a levegőbe, mire nekem már előre görcsbe
rándult a gyomrom – Tudniillik, Sasuke Matsuko és Rayne Crusader egymás mellett
nőttek fel, együtt voltak kadétok, és gyermekek is! Csupán vak szeretet
vezérelte hazugságot is rejthetnek a szavai! – harsogta, mire feszült csend
keletkezett a tárgyalóteremben. Csak a sutyorgásokat, és azokat is egészen
addig, amíg hirtelen valami csengő kacagás töltötte be az egész helyiséget:
- Imádom ez jó! Ez jó! – csapkodta a mellette
ülő bátyja combját Naoki, mutatóujjával a könnyeit törölgette, miközben jóízűen
hahotázott – Ne haragudjanak, elnézést! – próbálta visszafogni a nevetését, de
csak előregörnyedt, és úgy folytatta tovább. Majd mikor mindenki tátott szájjal
kivárta, (pár meleg katona, mintha elvörösödött volna, látva a fiatalabb
Silvermant ilyen önfeledten kacagni) míg befejezi a nevetést, felegyenesedett,
és jóleső sóhajjal, felfele görbülő szájjal, megtámaszkodott a kezén. Ez után,
visszatette keresztbe a lábait, és várakozóan nézett a bíróra, szemeivel szinte
könyörögve, hogy szólítsa fel. Miután amaz kilábalt a sokkból, meg is tette:
- Van valami, hozzáfűzni
valója...?
- Naoki Silverman – segítette ki
Nao, a pacákot – És igen lenne. Az osztagom nevében is! – majd a Katonai
Rendőrséges ember felé fordult, aki jómaga is kizökkent, és szinte kapkodva
próbálta a pírt elhessegetni az arcáról – Ha ennyire tisztában van az
osztagtársaim múltjával, és ennyire utánajárt a dolgoknak, akkor talán vehette
volna a fáradtságot és a jelentést is elolvashatta volna. Abban szóról szóra le
van írva, hogy bár igaz, hogy Sasuke a kezébe fogta Raynét, esze ágában sem
volt megölni, vagy felfalni őt! Egész egyszerűen egy házra helyezte őt fel,
ugyanis elromlott a manőver felszerelése – hívta fel a figyelmet, hogy bizony
erről jelentés is készült. Szóval, a Katonai Rendőrség tagjainak első kísérlete,
miszerint, bemártják Sasukét sikertelen volt – Ilyen egyszerű, tessék csak
megnézni bíró úr a jelentést, ott van az asztalán!
A tömeg elcsendesült, és feszült
figyelemmel várták, ahogyan a bíró ide-oda kotorva az előtte heverő papírok
között végül kihúz egyet, és az orra hegyére letolva a kis kerek szemüvegét,
végig futtatta rajta a szemét. Valamit morgott az orra alatt, de azt egyikünk
sem értette, maximum ő maga.
- Valóban – szólalt meg végül –
Valóban itt van. Mindenki fellélegzett. Rayne mellettem megkönnyebbülve
visszazuhant a helyére, Sasuke fejét a háta mögött magasodó oszlopszerű
dolognak hajtotta a fejét, és kipréselte tüdejéből a levegőt, Naoki pedig
büszkén kihúzta magát, a bátyja pedig hóna alá kapva az öccse fejét gondolom
dicséretképp összeborzolta a haját. A Katonaisok első sora, a szónokok nem
szólalt meg, csak mind fogaikat ropogtatva meredtek maguk elé. Eljátszották az
első esélyüket. Bizonytalan információval rukkoltak elő, s szinte ki volt írva
a homlokukra a gondolat, ami foglalkoztatta őket: „Mi van ha ezentúl nem
vesznek minket komolyan?!” Közben akaratlanul a még mindig karba tett kezű
testvéremre néztem, aki most kivételesen nem engem szuggerált, hanem
tekintetével a bírói székben ülő hapekot vizslatta, majd hátrahajolt, és intett
az egyik katonának, hogy hajoljon előre. Mikor az megtette Joshua a füléhez
hajolt, és valamit belesúgott. De nem igazán tudtam sokáig koncentrálni rájuk,
mert a tárgyalás pillanatokon belül folytatódott:
- Most, hogy ezt tisztáztuk,
feltenném neked a kérdést, amit igazából akartam – kezdte a bíró komoly
hanggal, és kerek szemüvege mögül, fáradt barna szemeivel Sasut fürkészte – Úgy
érzed, hogy az erőd segítségével a győzelemre tudod segíteni az emberiséget?
Dorian, már kiáltott volna fel,
hogy „Hát persze, hogy úgy érzi!” ám a bátyja megragadva a karját, lerántotta,
és befogta a száját. A terem közepén társunk egy ideig elkerekedett szemekkel,
remegő acélszürke íriszekkel meredt vissza a bíróra. Kétségem sem volt a
válasza felől. Ám mielőtt kimondhatta volna, a mondatot, amire mindannyian
vártunk, egy egyházi ember, azt hiszem valamilyen szerzetes tört utat magának.
Már közel voltam ahhoz, hogy a bíró kalapácsával verem szét az ottani
nyomorékok fejét.
- Nem!! – ordított közbe. A
mellettem kettővel álló Hadnagy még az eddiginél is jobban összehúzta a
szemöldökét.
- Nem..? – szólalt meg végül az
osztagvezetőnk. Hangja nyugodt volt, de pont ezért borsódzott tőle a hátam. És itt tudatosult bennem igazán a tény, hogy
Rivaille az osztagvezetőm, a Felderítő Egység főembere, és vallatója. És én
mégis mit mondtam neki, a tárgyalás előtt?! Este elmormolok egy imát, azért,
hogy élek még – Akkor mégis mit szeretnél vele kezdeni, te szentfazék?
Megölni? – hangja csöpögött a megvetéstől, de az arcát eltakarta ébenfekete
haja.
- Akár!! – válaszolt akkora
indulattal a szerzetes, hogy még a nyála is kicsurgott – Komolyan?! – nézett
körbe kétségbeesetten – Képesek lennétek megbízni egy szörnyetegben?!
Mindannyian tudjuk, hogy az egyetlen, amire hagyatkozhatunk az a három Szent Fal,
amit az Isten nagylelkűen adományozott nekünk, hogy megvédjen minket a Sátán
teremtményei elől!! Nincs szükségünk ilyesféle segítségre!!
Megfeszültek az idegeim. Hogy lehet valaki ennyire vak?!
- De ki volt az, aki megvédte a
drágalátos Szent Falakat, az óriásoktól!!? – kelt ki magából hirtelen mellettem
Rayne. Kissé feszülten felpillantottam rá, de nem próbáltam megállítani.
Megérdemlik. Mondja csak – Te talán?! Te voltál az?! KÉTLEM! TE A KIS
MISESZÉKED ALATT KUPOROGTÁL SZÁNALMASAN A TAKNYODAT NYELVE VISSZA, ATTÓL
RETTEGVE, HOGY AZ EGYIK OCSMÁNYSÁG FELSZAKÍTJA A TEMPLOMTETŐT, ÉS FELFALJA A
ROHADT SZÉKEDET VELED EGYÜTT!! HA TE NEM KÉRSZ A SEGÍTSÉGBŐL, AKKOR FOGD A
BIBLIÁDAT, DUGD FÖL A SEGGEDBE, ÉS ETESD MEG MAGAD AZ EGYIK ÓRIÁSSAL, AZ
EMBERISÉG CSAK JOBBAN JÁRN – ám ekkor valaki félre lökött engem (bevertem a
hasam a padba) és felnyúlva megragadta a haját a tarkójánál, ÉS EGYENESEN A
BALKON FAKORLÁTJÁBA VERTE A FEJÉT, DE AKKORA ERŐVEL, HOGY A VÉRE LECSÖPÖGÖTT a
KŐRE! És Rayne hiába próbált szenvedve felegyenesedni, az illető, aki lent
tartotta, nem engedte ezt, végig nekipréselte a homlokát.
- Rivaille Hadnagy!! – kapott a
szája elé ijedten Nero, és zöld íriszeivel zaklatottan, feldúltan vizslatta a Hadnagyot.
Lerítt róla, hogy fogalma sincs arról, hogy most közbe kéne szólnia, vagy
ráhagyni az osztagvezetőnkre a dolgokat. És ugyanezzel a két dilemmával néztem
szembe én is. Mint valami veszélyt érző állat hátraugrottam, majd remegő
íriszekkel meredtem először az osztagtársamra, majd Rivaillera, aki Rayne haját
markolta. Körbefuttattam megrökönyödött tekintetem az osztagunkon. Mindenki
érzelme egytől egyig kivetült az arcukra. De senki sem szólt semmit. Szavak
nélkül is lehetett érteni a reakciónkat. A középen ülő Sasukét főleg. Tisztán
látszott hogy megfeszültek az izmai, és a nyakán kidagadó érrel kiabált:
- Mégis mit művel?!
- Ez érdekes – szólalt meg a
Hadnagy figyelmen kívül hagyva a barátunkat, és egy utolsót taszított Rayne
fején, hogy maradjon nyugton, de elengedni nem engedte el. Felemelte elborult
tekintetét, mire a szemben lévő összes ember hátrahőkölt. Még a bátyám is –
Felmerül a kérdés, ami Eren Jägernél is. Képesek lennétek rá? Megölni őt? Nem,
nem a szándékról beszélek. Mert amilyen undorító gyáva férgek vagytok, ha az
értéktelen életetekről van szó, a saját embertársatokat is képesek lennétek
megölni, hiába vagyunk a kihalás szélén. A képességeitekről. Azzal a puskával
ott – fordult a Sasuke mögött álló puskás katonák felé, akik egyből
megugrottak, mintha attól rettegnének, az ő fejük is pillanatokon belül a kőbe
lesz préselve – Szerinted, meg tudnátok őt ölni, mikor akármikor széttaposhat
titeket óriásalakjában? Mégis hogy bízhatnánk őt rátok, mikor még abba sem
vagyunk biztosak, hogy képesek lennétek a kiiktatására, ha szükséges? – mintha
egy pillanatra egy gúnyos mosolyt láttam volna a szája szélén felvillanni.
Kínos csend telepedett a tárgyaló teremre. A Katonai Rendőrség tagjai
zavarodottan meredtek maguk elé. Idegesítette őket a tudat, hogy nem voltak
képesek az ellentámadásra, vagy esetlen értelmesen visszaszólni. Kivéve egyet:
- Mert te képes lennél rá,
Rivaille?! – szólalt fel hirtelen az egyik második sorban álló egyén, aki
történetesen az volt, akinek a bátyám hátrasuttogott nemrég... A hadnagyunk
összébb húzta a szemöldökét, és érdektelenül vizslatta őt.
- Miket beszélsz, jó ember? – és
hiába nézett rá az egyik legfosatósabb tekintetével, (a sok fosatós közül) a
tag nem hátrált meg:
- Jól hallottad! Nézzék csak meg
a jelentést, amit annyit emlegettek! – mutatott a bíró asztalára – Abba le van
írva! Rivaille Hadnagy egész egyszerűen embertársai, felettesei ellen szegült
osztaga, és e szörnyeteg védelmében!! Készen állt mindenkit lemészárolni, csak
hogy ezt a lényt, vagy akárminek is nevezzük, biztonságban tudhassa! Kérdem én,
vajon bízhatunk-e abban, hogy azaz ember, aki erre vetemedne, képes-e lenne
arra, hogy ugyanazt, akit pár nappal ezelőtt még oly annyira védett, és együtt
harcolt, habozás nélkül kiiktatni, ha arra lenne szükség! Túl sok érzelmet
fecséreltél a kapcsolataidba Rivaille, hiába takarod!! – mutatott most az
íróasztaláról, egyenesen a mi osztagvezetőnkre mutatott, akinek a szemei enyhén
elkerekedve, meredtek vissza rá. A bátyámra pillantottam, akinek egy halvány
elégedett mosoly kúszott az arcára. Majd az elszörnyedt tekintetemet visszafuttattam
az osztagvezetőnkre, aki szemeivel letekintett Sasukéra és végre elengedte a
vészesen rángatózó Rayne fejét is.
- Ez talán így van – vallott
színt, mire az osztagból, mind egy emberként feszültünk meg – De pont erről van
szó, ti értetlen barmok… – kezdte kimérten, amolyan vihar előtti csend hatása
volt minden egyes kimondott szavának – Sasuke erejével az emberiség óriási
előre lépésre tehet szert. De ti életképtelenek mind, egytől egyig azoknak a
javára beszéltek, akik a zsebetekbe tömi a pénzt. Éltek, mint a takarmányok,
esztek, isztok, ürítetek és ez az egész folyamat kezdődik elölről!
Számolgatjátok az aprót, amit egy-egy illegálisan beszállított áruért kaptok,
hazugságokat találva ki, megakadályozva, hogy legalább egy hasznos emberi
életet felhasználhassunk, hogy megmentsük az emberiséget a kihalás széléről.
Várjátok, hogy azok, akik harcolnak, megmentsék a ti seggeteket is, küzdjenek a
ti életben maradásotokért, mert ti fizikailag képtelenek vagytok rá. De nem
bánom, csináljátok csak ezt. Engem nem zavarnak a takarmány állatok, a
baromfik, se a csirkék, se a tehenek, se a kacsák. Szóval ti se fogtok, egészen
addig, amíg nem hátráltattok a munkánkban. Szerintetek az óriások szépen
malmozva kivárják, amíg mi az összes falra okozott lyukat türelmesen
befoltozzuk? Nem. Egytől egyig mind fel fognak falni, ha tovább késlekedünk.
Vagy csupán éhen haltok, a földhiány miatt. Akkor mégis mit fogtok kiszarni? –
itt erőteljesen két kézzel az előtte lévő korlátra csapott, vészesen szorítva
azt, és idegesen, a homlokán kidagadó érrel a képükbe ordított – SZÓVAL
FOGJÁTOK BE A POFÁTOKAT, ÉS ENGEDJÉTEK, HOGY A KÖLYÖK MEGMENTSE A TI SZÁNALMAS
ÉLETETEKET IS!
Mindannyian elkerekedett, tágra
nyílt szemekkel meredtünk rá, még az időközben felegyenesedett, vérző homlokú
Rayne is. A szemben lévő katonák, kereskedők, és egyházfik mind, egytől egyig
megkövültek, a bátyámmal együtt, aki miután kilábalt a sokkhatásból,
összeszorítva fogait, maga elé meredt, valami „tch” hangot kiadva. A középen ülő
Sasuke szeme-szája elállt. Megilletődve, elképedve kerek, ámuló szemekkel
nézett a hadnagyra, egy izzadságcsepp legördült az arca szélén, majd
összeszorította, szinte összepréselte ajkait. Most már senki sem szólt semmit.
Már tisztán kivehető volt a tárgyalás végkimenetele.
- Erwin – fordult az idősödő bíró
egy meleg tekintettel Erwin felé, aki merev, tengerkék szemeit, ráemelte – Mi a
tervetek a jövőre nézve?
Mintha sok-sok hangya mászkálna a
belsőmben, a félelmet, és a feszültséget az öröm és az izgatottság vette át. Most akkor… nyertünk? Erwin Parancsnok a
kezét a háta mögött összekulcsolva engedelmesen válaszolt:
- Mindenekelőtt, mielőtt
akármilyen nagyot, és jelentőset is lépnénk, a Rivaille osztagot holnap felderítő
útra küldjük, hogy megnézzük, miként tudnak erdős, és sík területen dolgozni,
az első kudarcra visszamenőleg és előre tekintve. És, amíg ők az óriásokat
lefoglalják a falakon kívül, biztonságosan visszaépíthetjük a lerombolt
falakat.
A szakállas férfi finoman
bólintott egyet.
- Majd Victor előkészíti nektek a
hátsó kaput. Igaz, fiam? – nézett szemüvege mögül a Helyőrség jelenlévő néhány
katonái közül egy fiatal, vékony, kissé remegő kezű, ijedt lazactekintetű
fiúra, mire az rá emelte a tekintetét, és nyelve egyet bólintott:
- I-Igen… apám.
- Helyes. Büszke vagyok rád –
mosolyodott el, mire az említett Victor nevűnek legördült egy könnycsepp az
arcán, és felszegve az állát, könnyeit többé-kevésbé visszatartva tisztelgett
egyet az (ezek szerint) apjának. Az lehunyva a szemét biccentett neki egyet,
végül Sasuke felé fordult, aki rögtön felkapta a fejét, és reménytelt szürke
szemekkel pillantott fel rá, feszülten várakozva.
- Akkor ismét megkérdezem –
szólalt meg végül – Sasuke Matsuko... Úgy érzed, képes lennél az erődet
felhasználva győzelemre segíteni az emberiséget?
A társunk összeszorítva a
szemeit, szinte rögtön rávágta a válaszát, amire mindnyájan vártunk:
-IGEN!
Stefan
- Ne piszkáld
– szóltam rá az öcsémre szigorúan, mikor az a szemöldökén lévő tapaszt
birizgálta, ugyanis felszakadt a szemöldöke, aminek sebe, előre láthatólag
maradandó lesz.
- De ha egyszer zavar! –
dobbantott a lábával, mint egy agresszív kisgyerek.
- Akkor se piszkáld, mert soha se
fog begyógyulni! – dorgáltam meg.
- Amúgy se fog – válaszolta az
orra alatt motyogva. - Ha így állsz hozzá, és piszkálod is, nem is fog! Come si
semina, si raccoglie! – ráztam meg a fejem reflexből rávágva a választ, mire
Dorian elkerekedett arany szemekkel nézett rám, majd megfeszítve állkapcsát
lesütötte a szemét. Persze. Anya is
mindig ezt mondta.
- Jól van már anyuci, megértettem!
– próbálta elviccelni a helyzetet Jelen pillanatban ott álltunk a bíróság előtt
mindannyian, az egész osztag, feszülten várakozva (Rayne valósággal fel s alá
járkált). Kivéve a Hadnagyunkat, aki még bent tartózkodott, Sasukéval együtt.
- Mikor jönnek már ki?! –
kérdezte indulatosan magától az Őfelsége (az orosz), de nem várt igazán
választ. Közben a homlokára száradt vért próbálta levakargatni. Hát jól
odacsapott neki a Hadnagy…
- Fogalmam sincs… – motyogott
Nero elég megfáradt tekintettel és ő is a ragtapaszát piszkálgatta, a
halántékán. Lassan odanyúltam (szülő üzemmódba váltva) és elhúztam a kezét.
Közben folyamatosan özönlöttek ki az emberek. Az első ismerős arc, akit
megpillantottunk, Erwin Parancsnok volt. Mindnyájan kihúztuk magunkat, és a
szívünkre csapva a kezünket tisztelegtünk egyet a Parancsnoknak, aki mikor
kilépett az ajtón, ránk pillantva, végigpásztázott bennünket, majd némán
bólintott egyet.
- Holnap találkozunk a gyűlésen!
– szegezte nekünk ezt a mondatát – Itt legyen mindenki.
- Igenis! – válaszoltuk
egyszerre, és egészen addig tisztelegve maradtunk, amíg a legközelebbi szekérbe
be nem szállt. Közben az összes gyűlésen megjelent ember, a kereskedők, az
esküdtszék, az egyházfik és az összes többi hasonló, felkapaszkodott jómódú
polgár kitalált onnan, így sorban. Majd végül a Katonai Rendőrség katonái
dugták elő a képüket.
- Itt is vannak – morgott az orra
alatt Nero mellettem, és méregzöld szemeivel egytől egyig megnézte magának az
összest. Mindannyian megfeszültünk, és szinte leszuggeráltuk az arcukat is a
helyéről. Némelyik ábrázata dühös, feszült, némelyik pedig csak szimplán
semmitmondó volt. Lerítt róluk, hogy leszarják az egészet, csak had menjenek
vissza a szálláshelyre. Egy ismerős arcú vörös hajú alak is kilépett a bíróság
ajtaján, ám mellettünk elhaladva megállt, és végigmért minket, különösen sokáig
elidőzve Mimozán, aki állta a tekintetét, és mint holmi kutya, szinte morogva
tekintett vissza rá. A testvére ettől hátrahőkölt, de ugyanazzal a tekintettel
fürkészte a feldúlt vörösünket.
Felidegesítette őt valami. Együtt
voltunk kadétok, kiismertem őt annyira, hogy tudjam; Mimi nem morog így
akárkire. Csak, ha veszélyt érez és hát igen… ilyen helyzetekben.
- Csihadj, Buksi! – veregette meg
a vállát az öcsém, ám Mimi nem igen hagyta abba. Még Nero is mellé lépett, és
átölelte a vállát, és valamit suttogott a fülébe, meg próbálta nyugtatgatni,
valami kaját is említett, de a kis vörös továbbra is morgott, haja
felborzolódott.
- Phanthomive Kapitány! – ugrott
fel hirtelen az épület előtt várakozó, őrt álló Katonai Rendőrségesek közül egy
rézvörös hajú, szeplős arcú, zöldes szemű lány, és egyből az említett tag elé
sietett, mint valami kis pincsi – Mi volt a gyűlésen, Kapitány? Hogy sikerült?
Megnyertük?
Elég ostoba lehetett a leányzó,
hogy a társai arcára nézve se esett le neki a tárgyalás kimenetele. Ám az
említett nem éppen akart neki válaszolni, csak tovább szuggerálta kék szemeivel
Mimit, majd egy nagy lendülettel, sarkon fordult, és szó nélkül ellépegetett.
Mimoza is csak akkor hagyta abba a morgást, mikor a bátyja csizmájának
kopogása, és annak hangja, már elvegyült az utca hangjaival. Mi baszhatta fel ennyire? A gyűlés előtt még védte a bátyját, a
Hadnagynak is visszaszólt, mikor a szájára vette.
- Mimi, minden oké? – fürkészte
az arcába hajolva Neruci, mire a barátnője csak sóhajtott egyet, és bólintott
egyet.
- Többé-kevésbé. És te, hogy
vagy? – kérdezett vissza, mintha csak egy csevelyt akart volna elkezdeni.
Még egy tíz perc telt el, de
semmi. Hiába kaptuk fel a fejünket akármikor nyílt a nehéz ajtó, csak egy újabb
piti kereskedő lépegetett ki rajta leamortizált arccal, fojtogató ingje nyakát
húzogatva az orra alatt, érthetetlen mondatokat préselve ki magából.
- Crusika, nyugalom! – szólalt
meg Narou egy idő után, aki öccsével együtt valami kereskedő szekerén ült,
(leszarva, hogy nem kéne) láb lógatva, a kezében lévő szép piros almát ide-oda
egymásnak dobálgatva Naokival – Mindjárt jön a kis hős királykisasszonyod! –
dobta át az öccsének az almát.
- Bezony – kapta el Naoki, majd
azzal a lendülettel vissza is hajította – A végén lejárkálod a csizmád sarkát!
– ám a bátyja következő dobását már nem kapta el, ugyanis a bíróság nagy,
boltozatos kapujára mutatott, ami szép lassan kinyílt – Látod? Már ott is van!
Az alma, (amit Naokinak nem
sikerült elkapnia) szépen lassan Sasuke lába elé gurult, aki teljes
felszerelésben, a dzsekijét, és a szabadság szárnyait magán viselve lépett ki a
kapun, a Hadnagyot követve, akit elsőként pillantottunk meg, az ajtóban.
Wáóóó nagyon jó rész volt!!!! Erwin a hős *-* A Hadnagynak jót tesz egy csipetnyi féltékenység *kuncog* Sasukének meg megy egy hatalmas pacsi ;) Mikor jön a következő??? ♥
VálaszTörlésErwin Danchou a superhero :D:D Rivaille Heichounak pedig minden jót tesz *-*♥ és jót is fog majd, a további (és kicsit későbbi) részekben.
TörlésA következő rész nem tudom, mikor érkezik.:\ Én már megírtam az első felét, jó lenne, ha Kitti betudná fejezni még holnapig. De igyekszünk, ahogy tudunk:)