14. rész: A szöktetés napja

Sziasztok Bonbonok!!♥

Ezer meg ezer és milliárd bocsánat ezért a nagy kihagyásért és százmilliárd, biliárd, triliárd, csiliárd, giliárd (ilyen nincs is) köszönet a türelmes (nem tudom, mennyire voltatok azok) várakozásért! Nem is húzom tovább az időt felesleges locsogással, itt a kövi rész, jó olvasást hozzá!♥

14.

A szöktetés napja

Sasuke

Nem tudom, pontosan mennyi ideig ültem a cellám rácsai mögött, de tulajdonképpen eléggé hozzászoktam. Már, ha ehhez a földi pokolhoz hozzá lehet szokni. A plafonról láncok csüngtek le, ablak nem volt, mert miért is lett volna, és az egyetlen fényforrás, az a cellámon kívül pislákoló fáklyák voltak. A sarokban található lyukon keresztül meg néha napján pár egér és patkány látogatott meg. Legalább volt társaságom, még, ha azok a kérdéseimre válaszul csak visszacincogni tudtak. Annyira, de annyira kikúrtúl egyedül éreztem magam, hogy már rendesen próbáltam elképzelni miket válaszolhatnak nekem, beszélgettem velük. Azt hiszem, kezdtem megőrülni. Naphosszat ültem a koszos, hideg, nyirkos kövön, ugyanis se ágyam, se székem, de még csak sámlim sem volt. Ételt nem igazán kaptam. Illetve történetesen lehozták nekem mindennap (valami vékony, sápadt, sötétbarna hajú fiú volt, aki a szemembe se mert nézni, amikor köszönni próbáltam végső kétségbeesésemben), de annyira messze rakták le tőlem, hogy ha nagyon nyújtózkodom sem értem volna el. De rajta kívül nem igazán volt ember, aki lejött hozzám, csak a vallatóm, aki napi négyszer meglátogatott. Másnak nem volt bátorsága lelátogatni. Így volt időm gondolkodni, rengeteget gondolkodni. Sok minden eszembe jutott. De nem csak ezekre a férgekre gondoltam, akik állat módjára ketrecbe zártak engem, azokra az undormányokra a falakon kívül, akik mindenki életét tönkreteszik, akik az én életemet és a társaim életét is tönkretették, hanem azokra is akiket szeretek. Eszembe jutott az édesapám, aki annyira büszke volt rám, mikor sikerrel jártam a küldetésen. Szinte a fülemben zengett az ordítása. „AZ ÉN FIIAM!!”. Gondoltam édesanyámra is, a süteményeire, és arra, ahogyan mindig puszit ad a homlokomra, még így is, hogy a tizenkilencedik életévemet verem. Az osztagomra, akik annyiszor kiálltak a seggemért, hogy lassan számolni se fogom tudni. És mindenekelőtt valami oknál fogva Rayne furakodta magát legelőre a fejemben. Nem én akartam, de rengeteget gondoltam rá. A gyerekkorunkra, szinte teljesen sorrendben jutottak eszembe a pillanatok, ahogy ott ültünk az udvarunkon a harisnyalabdával, és amikor először nálunk aludt, amikor először veszekedtünk, de utána rá negyed órával már a szobában ültünk és a fakockával játszottunk, hogy kiskorában állandóan szemet forgatott és, hogy ez még most is szokása... És aggódtam. Aggódtam, azért, hogy hogy lehet jelenleg. Reméltem nem önmagát ostorozza, reméltem, hogy a többiek tudják őt kezelni. És néha azon kaptam magam, hogy halkan, magamban suttogva hozzá beszélek. És akkor elhittem, hogy hallja. Ki akartam onnan jutni. Annyira ki akartam onnan jutni… Mondani akartam neki valamit.

- Beszélj! – csapott a hátamra a korbácsával az egyik kopasz, borostás állat cellaőröm és vallatóm. Ez még csak a hatodik nap, de igazán jól összebarátkoztunk. Ő. A korbácsa. És én. Összeszorítottam a szemeimet a fogaimmal együtt, és éreztem, ahogyan egy verejtékcsepp tör utat magának a halántékomon, egészen le az államig. Megfeszültek a bilincsbe bújtatott, már sebhelyes és lila csuklóim, a láncra vert lábaimmal karöltve, de egy könnycseppem sem gördült le, nem engedhettem meg magamnak, nem fogok ezzel örömet okozni ennek a vadállatnak.

- Miről…? Miről beszéljek? – szűrtem ki elcsukló hanggal a fogaim közül – Nem értelek. A reggelimről? Elég szar volt.

Tudtam, hogy nem kellett volna mondanom, de egyszerűen kicsúszott. Inkább leszek szarkasztikus, minthogy megtörjek. Így is, úgy is kapok, akkor nem mindegy? Üssön, csak ha az elfajzott lelkének ettől jobb, én nem félek tőle… Rohadtul nem félek tőle.

- Te átkozott szörnyeteg… – hallottam a hangját magam mögül és tudtam, hogy mindjárt kapom a következő adagot. Így is lett. Egy óriási ütés csattant a lapockámon, a hosszú ujjúm anyaga azon a helyen is szétszakadt, (ahogy több helyen is szerte a hátamon) a korbács felsértette a bőrömet, és pillanatok múlva már egy újabb vércsík szánkázott végig a verejtéktől gyöngyöző fehér hátamon. Én pedig beharaptam a szám, és magamba fojtottam az ordításom, ettől megremegtek az ajkaim – HA NEM BESZÉLSZ, KIVEREM BELŐLED A SZART IS, MEGÉRTETTED?!!

- A… Akkor – próbáltam kifújni magam, és kissé remegve a fájdalomtól, de gúnyos mosollyal néztem át a vállam fölött – Hosszú napnak nézünk elébe…

Naoki

Ott ültünk mindannyian, mint a jól nevelt gyerekek. (Kivételesen tényleg). Várva azt, hogy vajon a milyen szöktetési tervvel rukkol elő a Felderítő Egység, természetesen a mi drága különleges vendégünk Joshua Phanthomive segítségével, akinek elméletileg már van is használható terv alapja, amivel talán kezdeni is tudunk valamit. Mondanom se kell, egyetlen felettesünk sem örült a Katonai Rendőrséges jelenlétének, kivéve Mimit, aki a bátyja oldalán foglalt helyet, és jelen pillanatban is épp hozzá fecsegett halkan. Az asztal mögött pedig ott állt a szokásos lenéző, undorodó mimikájával, a mi drága Hadnagyunk, aki hol Neron legeltette a szemét, hol Dorianon és rajtunk, hogy megmerünk-e szólalni. Mellette Erwin Parancsnok, aki mondhatni észrevehetetlenül szuggerálta ki a drága osztagvezetőnkből az életet is. És tudom is miért. Narouval egymásra néztünk, és egyszerre csúsztunk lejjebb a széken. Ő szemöldök összevonva, én egy kínos vigyorral. Azt hiszem, ez a mi hibánk. Történt ugyanis, hogy míg az orosz osztagtársunk enyhe idegösszeroppanást kapott, hogy a Sasulut ismételten elfogta a Katonai Rendőrség, mi Narouval tétlenül félrevonultunk egy padra, és csendben ültünk egymás mellett. Emlékszem, egy pillanatra néztem csak rá, akkor is csak szótlanul meredt maga elé, aztán én is követtem a példáját, nem igazán szólaltunk meg. Egészen addig, amíg valamelyikünk bele nem kezdett abba, amibe nem kellett volna. Hát igen. Pletykáltunk. Megint. Igen, igen arról, amiről gondoljátok. Az osztagvezetőnkről, és ahogy Narou mondaná; a „Csókosról”. Vajon mióta? Ez volt-e az első, hogy ágyba vitte? Vagy ez már a sokadik alkalom? Stb., stb. Eléggé belemerültünk, be sem állt a szánk. Csak az volt a rohadt nagy bökkenő, hogy ezúttal nem csak négyszemközt diskuráltunk. Vagyis azt hittük, hogy igen, de valamelyik váratlan pillanatban Erwin bukkant fel mögöttünk. (Ez csak lábjegyzet; majdnem felsikítottam.) Számon kérte rajtunk, az előbb elhangzottakat. Hogy finoman fogalmazzak, nem volt épp kedves. Szóval igen, Erwin Parancsnok tud Rivaille és az osztagtársunk „kis kalandjáról”.

- A probléma adott! – kezdte emelt hangon egy fejes, akinek a nevéről fogalmam sincs, hogy mi lehet, de elég testes egy ember volt, mackó testalkatú, és teljesen kopasz – Sasuke Matsuko, az emberiség oldalán álló Intelligens óriást elfogták. Az Egységünk feladata őt visszaszerezni! Mivel a Katonai Rendőrség hallani sem akar semmiféle konkurenciáról, ezért más dolgokhoz kell folyamodnunk! Ehhez mindenképpen szükségünk lesz több beépített emberre is, hogy a kapun átjussunk! Ezt elősegíti nekünk Joshua Phanthomive, akit most jelenleg is körünkben tudhatunk! – nézett tompabarna szemeivel a köztünk ülő tagra, aki kitolta maga alól a széket, és felállt. Ám félúton a húgára pillantott, aki bíztatóan mosolygott rá. A köztük lefolyó beszédtöredéket pont hallottam.

- Mimi… – kezdte a tag – Most, hogy segítek nektek… Jó ember vagyok számodra?

A kis vörös társunk azúrkék szemei elkerekedtek a kérdés hallatán, de válaszolni nem tudott, ugyanis felszólították, hogy vázolja fel a tervét, amit kigondolt – Igenis! – állt fel most már teljesen a helyéről. A teremben teljes csend lett, mindannyian feszülten vártuk, mivel is rukkol elő. Főleg a tőlünk kettővel helyet foglaló Rayne, aki már az ujjait törögette, Stefan pedig inkább elhúzta egymástól az Orosz kezeit, hogy ne tördelje szanaszét az ujjait – A kapunál általában hat, illetve öt katona szokott őrködni – kezdte – Ezek között váltás történik, pontosan délben. Nekünk ezt az időt kell elcsípnünk, akkor a katonáim fognak őrségbe kerülni, és gond nélkül bejuthatunk. Ám – folytatta – Ehhez álruhára lesz szükség.

- Álruhára? – emelte meg karba tett kezekkel, az osztagvezetőnk, a szemöldökét.

- Álruhára – bólintott Joshua – Szerintem az egyértelmű tény, hogy az egész Felderítő Egység nem fog bejutni a falakon belülre, csak a jelenlévők. A különleges végrehajtóegység különösebben, ők érkeznek meg először, a többiek csak utána, hogy készenlétben legyenek, minden mellékutcában, szintén civileknek öltözve – pillantott végig az osztagunkon – Az elkövetkezendő napok valamelyikén ide is szállítatom a használandó ruhákat, amit külön-külön szerzek be mindenkinek.

- Nekünk is vannak ruháink! – nem is lett volna Narou, ha nem köt bele. Ám Josh csak gúnyosan végignézett rajtunk.

- Kétlem, hogy olyanok, amikben a Sina Falon belül meglehet jelenni. Az ottani csavargók ruhatára is merőben előkelőbbek a ti gönceiteknél.

- Te kis – állt volna fel rögtön a fivérem, de a vállánál fogva visszanyomtam a székre, hogy maradjon a seggén – Engedj el, Naoki!

- Nem engedlek – sziszegtem oda, miközben masszírozni kezdtem a vállát – Megint kétszáz fekvőtámaszt akarsz nyomni? Maradj veszteg, kérlek!

- Hány nap szükséges ehhez? – tette fel a kérdést hirtelen Erwin Parancsnok. A Phanthomive gyerek egy pillanatra elbizonytalanodott, és beharapta az alsó ajkát.

- Bizonytalan. Nem tudom pontosan – válaszolta – Holnapra biztosat tudok mondani, mikor már az embereimet beszereztem délre, egy kijelölt napon.

- De körülbelül?! – ezt a kérdést már Raynus tette fel, felcsattanva, szinte remegő felemás íriszeivel pedig eszelősen a vörös hajú gyereket szuggerálta.

- Nem tudom! – förmedt rá válaszként – Csupán pár nap. De mint említettem, holnapra biztosat tudok mondani.

- És mi a következő lépés? – ez megint csak Erwin volt, szóval Joshua ismét felé irányította a figyelmét.

- A bíróság elérése, egyértelműen. – válaszolta rögtön – Ott tartják fogva, a vallató celláknál, amiket nem túl meglepően szintén a feletteseim őriznek.

- Be tudsz oda juttatni minket?

- Természetesen be. Nem lennék itt, ha nem! Elég egyszerű és szerencsénkre, a bíróságra civilek is járkálnak be, így, ha észrevétlenek maradtok, nem lesztek feltűnőek. De az utcán külön haladjatok, egy horda ember viszont egyértelműen feltűnő. Ajánlom, hogy oszoljatok kettesével, vagy talán hármasával, az nem túl szemet szúró.

- Térképet kapunk majd? – ez most a Hadnagy volt, áthelyezve a testsúlyát az egyik lábára – Vannak, akik nem ismerik jól a járást – célzott ránk, elég egyértelműen. Chh.

- Igen. Az embereim bejelölik majd rajta a legegyszerűbb útvonalakat, ahol zavartalanul tudtok majd haladni és egy kijelölt ponton találkozni.

- Ajánlom, hogy ne akarj tőrbe csalni minket. Nem tudom, micsodán jár az a képmutató, számító patkány fejed, de ha az osztagom bármely tagjának egy haja szála is meggörbül, nem állok jót magamért – fenyegetőzött egyet gyorsan a Hadnagyunk. Narouval egy amolyan „valaki itt geci kemény, juuj” nézéssel néztünk össze.

- Soha sem fogják kedvelni egymást igaz? – hallatszódott Nero suttogó hangja az asztal végéről.

- Ha igen, állva leszopom magam – válaszolt kulturáltan a széken hintázva Dorian.

És valóban eltelt pár nap.

Joshua már aznap vacsora előtt visszautazott a Belső Fal védelmébe, mi pedig hamar visszatértünk a szobáinkba. A teremből kifelé menet épp elkaptam a pillanatot, ahogyan Erwin Parancsnok a lehető legkomolyabb ábrázattal félrehívja a Hadnagyunkat, aki kérdés nélkül ment vele félre. Nem igazán tudtam kihallgatni a beszélgetésüket, mert ahogy egy pár másodpercig tovább maradtam, a Parancsnok rögtön kiszúrt, és addig szuggerált a tengerkék szemeivel, amíg összepréselt ajkakkal, gyöngyöző homlokkal nem távoztam, és mentem a bátyám után, aki jóval előttem rontott ki a teremből. Frusztráló volt a tudat, hogy bizony pontosan tudtam, miről volt szó. De nem csak én. Nero is sejtethetett valamit, mert vele összefutottam a lépcsőn felfele menet. A fordulóban állt, a falnak préselődve és jól láthatóan feszült volt, ugyanis mereven az előtte lévő köveket szuggerálta a lépcsőkön. Megvártam vele, amíg a Hadnagy végez, addig próbáltam nyugtatgatni, hogy egészen biztosan valami munkaügyről van szó. Mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz. Ám, mikor Rivaille bekanyarodott a lépcsőfordulóba és Neruci rögtön elébe ugrott, hogy „Miről volt szó?”, az osztagvezetőnk csak mereven nézett rám, majd Nerora pillantott és elintézte annyival, hogy „Semmi, csak a küldetés részleteit beszéltük meg.” Én pedig miután kilábaltam a sokkból, amit az okozott, hogy úgy rám nézett, értetlenül pislogtam rá akkor. Valóban így lett volna? Ez azt hiszem, már soha se tudom meg.

De mint már említettem, eltelt pár nap, kevés volt, de rettentő soknak tűnt. Rögtön, a második nap Helyőrségiek érkeztek hozzánk a kastélyhoz, egy üres szekérrel. Egy, aki velük volt egy hosszú szőke hajú csávó volt, napbarnított bőrrel, és méregzöld szemekkel. Kísértetiesen hasonlított valakire, az elején még nem esett le nekem, hogy pontosan kire. Elméletileg a segítségét jött felajánlani a Felderítő Egységnek, Sasuke kiszabadításában. Azt mondta, tiszteli a Felderítősök munkáját, és hisz Sasuke ártatlanságában, ám a Helyőrségiek köztudottan a Katonaisok felügyeletét élvezik, (a Katonai Rendőrség csupán 2000 taggal büszkélkedhet, de azért ilyen nagy a pofájuk, mert a Helyőrségisekkel együtt 5000-en vannak) így nem lenne szabad ellenszegülnie, de nyíltan ajánlatott tett, hogy ő, és az emberei majd kinyitja a Rózsa és a Sina Falat elválasztó kaput a számunkra. Erwin Parancsnok természetesen rögtön elfogadta a segítségét, és miközben az a szőke nyálképű ficsúr kezet rázott vele, és elmondta becses nevét, a mellettem álló Nero kezéből kihullott minden abban a pillanatban. A mi jótevőnk neve nem más volt, mint Paris Roosie. Neruci mondanom sem kell, annyira megörült az újonnan felbukkant családtagjának, hogy rögtön odasprintelt hozzá. Mint később Nerotól megtudtuk, ő az elhunyt apjának az öccse, akiről kiskorában már hallott, ám még soha sem látta őt. Annyira örült neki, hogy öröm volt nézni. Bár volt a csávó szemében valami, ami nem tetszett nekem… De lehet, hogy már csak paranoiás vagyok… Nem...? Nem?? És miközben a szőke osztagtársunk megölelte ezt a bizonyos Parist, megjelent mellettünk a Hadnagy. Dorian és köztem. (Majdnem frászt kaptam.) Amennyire Nero örült a tagnak, Rivaille Hadnagy annál kevésbé. Őt nem nyerte meg magának túlzottan.

- Ez meg ki a geci…? – szűrte ki feszülten a fogai között, összehúzott szemöldökkel, miközben Neron és Parison legeltette a velőtrázó szemeit, karba tett kezekkel. Magam is meglepetten pislogtam fel rá. De szerintem ezt a kérdést nem is nekünk, inkább saját magának jegyezte meg.

- Nem tudom – válaszolt rá Dorian, mire a Hadnagyunk kizökkent Paris életének kiszuggerálásából, és értetlenül Dorianra nézett. Egyértelműen nem nekünk szólt.

- Ejnye Levente-bro – kezdte a mellettem álló Narou, kihajolva mellőlem – De csúnyán tetszik beszélni!

A Hadnagy erre csak a bátyám felé fordította a fejét, enyhe fintor jelent meg az arcán, és összehúzta a szemeit. Pillanatok múlva, Rivaille Hadnagy már a bátyám hátán ült, és számolt miközben az fekvőket nyomott. Közben olyanokat mondott neki hogy „Jobban told ki magad!” „Ez neked fekvő? Szánalmas!”. Én pedig a bátyám arcára nézve, egy láda tetejéről, pontosan tudtam, miket gondol most az osztagvezetőnkről. A nap végére pedig megérkezett Joshua, az infóval, miszerint elvileg hat nap múlva lendülhetünk akcióba. Akkor fogja majd hozni a ruhákat.

A harmadik naptól pedig szinte minden eseménytelenül telt. Az egyetlen, amit meg kell jegyeznem, hogy Rayne eléggé magába zuhant. Nem igazán beszélt, csak ideges ábrázattal meredt maga elé az étkezéseknél, aztán a negyedik naptól már nem is járt le enni közénk, és úgy sehogy sem. Nem evett semmit és ezt biztosra tudom. Ugyanis, mintha egyre soványabb lett volna. A mélypont az volt, amikor lejött a szokásos takarításra a hatodik napon, és mikor emelte volna meg az egyik ládát, az nagy robajjal kiesett a kezei közül. Ennek a folyamatnak a Hadnagy is szemtanúja volt. Mindannyian leálltunk a takarítással, és egy emberként fordultunk az orosz társunk felé. Rayne pedig egy ideig csak tányérnagyságúra kerekedett szemekkel meredt le először a remegő kezeire, majd a darabokra hullott faládára, amiből egész egyszerűen szanaszét gurultak a zöldségek, és gyümölcsök.

- Öhm… – kezdtem, megtörve a feszült, kínos csendet és lehajolva felvettem egy zellert – Semmi baj Raynus, majd összeszedjük! – láttam neki a folyamatnak, és sorban nyaláboltam fel a földről, hol egy almát, hol egy karalábét. Közben csatlakozott hozzám Mimi, Stefan és Nero is. Majd végül a HADNAGY szedegette fel a maradékot is, és egy másik ládába rakosgattuk őket. De az Orosz csak továbbra is mozdulatlanul állt, majd egész egyszerűen sarkon fordult, és nagyokat trappolva felviharzott a szobájába.

- Rayne! – szaladt volna utána Nero, ám Rivaille megragadta a vállát. (Neruci a Hadnagy érintésére látványosan megugrott kissé, de tartotta magát.)

- Hagyd.

- De – kezdte volna a szöszi társunk, viszont az osztagvezetőnk félbeszakította, és megismételte magát:

- Hagyd! – nézett egy ideig Rayne után, és mintha aggodalom csillant volna a szemében. De ezzel a Hadnagy csak megperdült a sarkán, teljesen hátat fordítva nekünk. Értetlenül, és tanácstalanul néztünk egymásra. Bezzeg Raynusnak nem viszi fel az ételt, mint Nerucinak. Persze, az is lehet, hogy közrejátszik, hogy az Orosz miután Stefan (mivel ő a csapat anyukája) felment hozzá tegnap, az egyszerűen elég cifrán közölte velünk, hogy hagyjuk őt békén. Épp ezen gondolkoztam, mikor a Hadnagy, miközben a hátát mutogatta nekünk, persze rögtön a kezébe vett valamit, (történetesen egy vázát) és neki kezdett a szokásos magán monológjának, miszerint „minden csupa piszok”. Rögtön egymásra néztünk a Narouval, és tudtuk, hogy egyre jár az agyunk.

- Te jó ég mi ez a mocsok? – kezdte a testvérem fél hangosan. A szája látványosan lekonyult, a Hadnagyot utánozva, az arca túlzottan is nevetséges fintorba torzult, (alig bírtam visszafogni a nevetésemet) és oldalra nézve mereven sepregetni kezdte a vállát – Mocsok mindenhol.

Én pedig az ujjaimat használva elválasztottam ott a hajam, ahol a drága osztagvezetőnknek van, és a lehető legflegmább, legközömbösebb arcomat produkáltam, ami csak lehetséges az én fejemmel.

- Nem érdekel milyen nehéz – kezdtem elmélyített hangon – Az arcom nem tudja kifejezni.

Már épp röhögtünk volna össze a bátyóval, mikor is a drága Rivaille osztagvezetőnk hirtelen átnézett a válla fölött, pontosan ránk. Mi pedig rögtön a bal kezünket hátratéve, a jobbat pedig a szívünkhöz, tisztelegtünk egyet, és próbáltunk olyan elkötelezett katonai arcot vágni, amilyet csak tudtunk. Ez nem igazán jött össze, ugyanis Narou akaratlanul is egy visszafojtott „Pffft” hangot préselt ki magából. Ám hiába poénkodtunk, mindkettőnkben, és mindenkiben ott volt az érzés, hogy eljöhetne már a hetedik nap… Nagyon sürgős lenne.

És a fordulópont végül a hetedik napon esett meg.

Narou

Aznap reggel arra keltem, hogy a Hadnagy veszettül dörömböl az ajtón. Mint minden reggel, de most rosszabb is volt. Valaki itt geci feszült…

- Kelj fel! – lökdöstem meg az öcsköst, aki mellettem feküdt, eléggé belegyógyulva a bordáim közé. Már rendesen összeizzadtam az életemet miatta.

- Mmmmhh még neeemh – nyöszörgött álmosan és a fejére húzta a párnát. Én lehámoztam magamról a karját meg a lábait, majd kimásztam mellőle és elkezdtem öltözködni, miközben folyamatosan dumáltam hozzá.

- Jobb lesz, ha összekapod magad! Még reggelizni is kell, plusz jönnek azok a sznob gyökerek. A Hadnagy pedig elpicsáz, ha nem mászol ki az ágyból – vettem fel a nadrágom, aztán a pólómat is magamra kaptam. Cipőt azt nem. Minek? Úgy is nap, mint nap fényesre takarítjuk ezt a szar kócerájt…

- Most megyek hugyozni, de jobban jársz, ha felkelsz – paskoltam meg takarón keresztül a seggét, de még erre sem volt hajlandó felkelni. Én mondtam este neki, hogy álmos lesz… De nem. Ő pletyizni akart. Oszt most nem tud felkelni…

Mire visszaértem a mosdóból a hálókörletembe, kissé meglepődve láttam, hogy a Hadnagy ott van, ráadásul az ágy mellett áll egy vizes vödröt tartva a kezében. Csak épp, ahogyan a Hadnagy mögé léptem, láttam, hogy a vödör tartalma már az öcsémen landolt, aki erre sem (!) méltóztatott felkelni. Tiszta víz volt az ágyneműm (rohadj meg Levente-bro), az öcsi felsőteste, a feje, a hajtincsei is az arcára tapadtak, de még is úgy aludt, mint, aki meghalt. Az volt az életjele, hogy olyan hangosan horkolt, hogy csoda lett volna, ha nem szakad le az ég.

- Én ezt nem értem – hökkent meg a Hadnagy – Hogy tud ilyen mélyen aludni?

Gúnyosan és lenézően elvigyorodtam mögötte, majd bátorkodtam kissé előre nyúlni a jobb kezemmel és finoman megmarkoltam a bal vállát. Éreztem, hogy ettől rendesen befeszül.

- Khm – köhintettem jól szórakozottan és öntelt vigyorral folytattam – Engedje meg Hadnagy, de rosszul csinálja. Félre értés ne essék, nem akarom leszólni az első osztályú ébresztési módszereit, de ez így tényleg nem lesz elég.

Mivel nem válaszolt, egyszerűen csak kimerevedett, (mint a faszom, amikor üríteni kéne már a zacskóm tartalmát) ezért elengedve a vállát, mellé lépve folytattam:

- Drasztikus helyzetekben drasztikus módszerekhez kell folyamodnunk! Azt hittem tudja ezt – kuncogtam alattomosan az orrom alatt, mint Dorian jobb napjain.

- Mire célzol? – kérdezte lekezelően, amint kilábalt a sokkból, hogy de bizony, én az előbb tényleg hozzáértem.

- Bízza csak rám! – tűrtem fel a hosszú ujjúm ujjait a könyökömig és odaléptem az öcsi mellé – Okuljon – kacsintottam egyet nagyképűen a Hadnagyra, aki fél kezét a csípőjére tette, másikban meg a vödröt fogva nézett rám, várakozás teljesen. Én egy álnok vigyorral és egy „már várom a Kis Buzi reakcióját, de vicces lesz” féle érzéssel a bensőmben vizslattam az alvó öcsémet, hogy milyen brutális ébresztőt nyomjak be neki. Végül beugrott egy igazán hülye ötlet, de biztos voltam benne, hogy erre tutira azonnal beindulnak majd az alvó érzékelői. A tekintetem végig siklott a hülye testén, aztán megállapodtam az ágyékánál. A vékonytakaró annyira rá volt simulva, hogy így is kiemelte a kis lankadó kukiját, én pedig egész egyszerűen odanyúltam és rácsaptam egyet neki. A várt hatás nem maradt el, egyből megugrott, én pedig már kezdtem bele is a sátáni kacajomba. Aha, csak sajnos a védekező reakcióival és azzal, hogy esetleg azt hiszi majd, hogy a Hadnagy az, nem számoltam. Ugyanis a következő pillanatban felordított, aztán felugrott fél térdre az ágyban, megperdült a saját tengelye körül (!), miközben a másik lábát végig kinyújtotta és egyenesen FEJBE RÚGOTT VELE!!! De olyan erővel bazdmeg, hogy szinte neki csapódtam az ágyam melletti falnak és erősen lüktetni, meg fájni kezdett az orrom, amihez oda is kaptam. Olyan gyorsan és váratlanul történt mindez, hogy nem tudtam időben kitérni előle.

- Narou! Úristen, Narou!! Phralam!! – kapott a fejéhez Nao, miközben én tágra nyílt szemekkel és levegő után kapkodva, totálisan meglepődve néztem a vérrel beborított kezemet, ugyanis az orromból úgy ömlött a vér, hogy attól féltem a Kis Buzi egész egyszerűen lerúgta a helyéről. Nao elém guggolt és aggódva bocsánatot kért, miközben próbált sértett és ideges is lenni, így felváltva hadovált erről is meg arról is, hogy ezt miért tettem, mire volt jó, most nézzem meg magam blablabla. Közben a Hadnagy gúnyos hangját is hallottam, amint valami olyasmit mondott, hogy neki ennyi elég is volt az okulásból… Jha, meg, hogy kapjuk össze magunkat, mert nem várnak meg minket… A gyász vigye el…

Egy órán belül kb. már mindannyian (pár hiányzóval, névszerint Hadnagyocska, Raynus bébi és Neruci) az udvaron ácsorogtunk, az érkezendő lovas hintóinkra és a bennük ülő Katonais köcsögökre várva. Az orromon egy csinos kis ragtapasz volt (amúgy meg tök lila lett az egész orrom és körülötte is, meg vörös), a többiek pedig szórakozottan röhögtek rajtam, ugyanis Nao elmesélte a reggeli ébresztést.

- Nagyon vicces, tényleg – forgattam meg unottan a szemeimet, és szenvedve megpiszkáltam az orromon lévő szart.

- Pedig ez tényleg az – röhögött a Csincsilla, már a hasát fogva szinte – Nekem is megtaníthatnád ezt a pörgő rúgást, Naoki – fordult az öcsém felé, aki fürdött a sikerben (amiért lerúgott, igen) és még talán élvezte is, ugyanis valami elégedett vigyor ült a képén. De bezzeg, amikor rám nézett már nem volt olyan elégedett. Inkább az a bűnbánó kiskutya, aki attól fél, hogy amiért rosszat csinált, kiteszik a szűrét.

- Nem hiszem, hogy ez még egyszer menne – hebegett legyintve – Egyszerűen csak megijedtem, azt hittem a Hadnagy az!

- Irtó vicces – nézett rám a törpe szar és ismét kitört belőle a röhögés, már a térdén támaszkodott.

- Gyere ide Csincsi, beverem az orrodat neked is, meglátjuk, hogy akkor is ugyanígy fogsz-e nevetni! – sziszegtem már-már indulatosan.

- Nyugodj meg – tette a vállaimra a két kezét Dorian, látszólag komolyan, aztán a képembe röhögött úgy, hogy még a nyála is rám fröccsent – DE SZAR VAGY!

Ennyi kellett, meguntam, hogy rajtam röhögnek, ezért lendítettem a jobb öklöm és bevertem egy akkorát Doriannak, hogy hátraesett és az orrát fogva leseggelt a földre.

- Áúúú – nézett fel rám orrhangon nyavalyogva, én pedig fennhéjázva karba tettem a kezeimet és felszegett orral elfordultam.

- Te már korán reggel erőszakoskodsz – hallottam meg az égimeszelő hangját hirtelen, mire odakaptam a fejem és lám, megtalálta az udvart, ahogyan vele együtt Neruci is. Az előbbi nagyon úgy nézett ki, mint a mosott szar – Mi történt? – fordult körbe a Szöszi.

- Naoki lerúgta Narout – kuncogott Mimoza továbbra is, eközben meg Stefan vigyorogva felsegítette az öccsét a földről, aki nyafogott, hogy most neki is vérzik az orra.

- Látom a pofázmányán, szexi az orrtapaszod – vigyorodott el félig Crusi (már hiányzott) – Hogy történt?

- A Hadnagy nem tudta felkelteni Naokit még a vizes vödörrel sem, ezért Narou rácsapott a férfiasságára – vigyorgott Stefan.

- Naoki meg biztos valami keményet álmodhatott, ugyanis egy gyors pörgő rúgással felpattant és telibe rúgta a saját bátyja orrát – magyarázta Dorian, orrhangon (fogta az orrát, amiből ömlött a vért és még így sem lehetett levakarni róla azt a hülye vigyorát). Ismét megforgattam a szemeimet.

- Az durva – pislogott  nagyokat Raynus, felváltva nézve rám meg az öcsémre, aki kínos vigyorral vakargatta az arcát – Komolyan azt hitted, hogy a Hadnagy fogdossa a himbilimbidet?

- HIMBILIMBI!! – röhögött fel olyan hangosan a törpe szar, hogy már kis híján meg akartam süketülni.

- Hát most na, nem tehetek róla, nem Naroura számítottam – tárta szét az öcsém a kezeit, amolyan „Mit tehetnék?” félén.

- Mert egyesek szerint ebben az osztagban ilyesmi dolgok csak a Hadnagy és a szeretője között történhetnek – húztam egy rosszindulatú vigyorra a képem és itt egyértelműen Nerucira néztem, aki érdektelenül meredt rám – Igaz, Nero?

A csaj csak lesütötte a szemét, Crusi pedig jól szórakozottan (és eléggé naivan, meg vakul) közbevágott:

- Neronak nincsen himbilimbije…

Ismét kitört mindenkiből a röhögés.

- Tudod, hogy értem!! – háborodtam fel. Ezek a kis zsenge faszúak (meg a törpe szar) még nem tudják, hogy Levente-bro tényleg bassza a Csókost.

- Mindenki itt van? – jelent meg a Hadnagy is, teljes hadifelszerelésében.

- Nem mindenki – morgott a Crusader, elkomorultan. Óóó, de nyálas. Hogy hiányolja a hőskirálykisasszonyát.

- Joshua és az osztaga nem sokára itt lesz – ült le a Hadnagy az egyik kisebb sziklára és végig nézett rajtunk.

- Addig itt várjunk? – kérdezte az öcsém.

- Ha gondoljátok, oszthatok ki feladatot, hogy ne unatkozzatok…

- NEM! – vágtuk rá egyszerre.

- Inkább itt maradunk nyugisan, oké? – hadakozott Dorian, még mindig az orrát fogva.

- Te inkább menj és tedd rendbe a képedet – nézett félre unottan a Hadnagy – És nem akarom tudni, mi történt – tette még hozzá. Dorian egy nagyot sóhajtva a kastély felé kullogott, a bátyja pedig utána sietve, támogatva követte. Mi meg ott maradtunk a mélyen tisztelt osztagvezetőnkkel. Raynus idegesen ácsorgott és néha-néha a távolba meredt, majd magában morogva ismét a cipője orrát kezdte szuggerálni. Mimi Nerucinak magyarázott, aki meg lopva Levente-brora nézett, amaz meg csak maga elé meredt. Én már hajoltam volna oda az öcsémhez, hogy a fülébe súgjak valamit, amikor a távolból patadobogásokat hallottunk meg. Végül nem sokkal később begördült kemény öt lovas hintó a kastély elé.

- Na, te patkány? – lépett a Hadnagy, félig csípőre tett kézzel a Kapitány elé, aki szintén ugyanolyan barátságtalanul meredt rá, mint a mi Rivünk.

- Most miért beszélsz velem ilyen csúnyán? – játszotta a fejét a Kapitány, mint, aki meg van bántva – Nem kéne mindig ilyen gyanakvónak lenned, Riv.

- Inkább mutasd a cuccokat, Joshy – gúnyolódott a Hadnagy, mire Mimoza felkuncogott, a Kapitány meg igencsak morci lett. Mindannyian kaptunk egy-egy csomagot, azzal az utasítással, hogy húzzunk fel most azonnal és vegyük át őket. Hát jó…

Nero

            - Nem túl kivágott ez a ruha? – forgolódtam a szobánkban, Mimi előtt. Már hat napja, hogy „visszaköltöztem” ide, mert a Hadnagy valamiért kitessékelt a lakosztályából. Nem indokolta meg különösebben, csak annyival, hogy most már úgy véli, „helyre jöttem”.

- De, de egy kicsit! – méregetett a vörös frufruja alól, csillogó szemekkel – De rohadt jól áll! Csini, előkelő, gazdag nemes hajadonnak nézel ki! – nyúlt a ruhám mellrészéhez és megigazította. Egyébként, a Kapitány kitett magáért, nagyon jó ruhákat hozott nekünk. Az enyém egy halvány, se nem sárga, se nem zöld, szép szabású, karcsúsított derekú, hátul szép, fűzős ruha volt, aminek a mellrészén, középen volt egy szép, sötétzöld bross, amiből még a ruha eredeti színénél is világosabb szalagok jöttek végig mindkét karomon, amolyan „a vállamról lecsúszott” hatást keltve. Ugyanis ez volt a pántja. A vállaim, a kulcscsontom és a nyakam, egészen a mellrészemig teljesen szabad volt. Ettől kicsit zavarban éreztem magam. A kötést is le kellett vegyem a karomról, mert nem passzolt a szetthez, amihez egyébként egy boka föléig érő, sötétbarna, zárt magassarkú és egy fehér, vékonyka kesztyű járt.

- Te miért nem ilyen ruhát kaptál? – néztem rá zavartan, mert az ő ruhája mindössze egy világos, mályvabarna, elegáns ingből és egy sötétebb barna, rakott szabású ruhából állt, ugyanolyan cipővel, mint az enyém, csak fekete volt, plusz ő is kapott olyan fehér kesztyűt. És kapott egy szép nyakláncot is, a haját pedig befontam neki oldalra. Nagyon szépen nézett ki és jól állt neki! Csak kicsit furcsa volt őt ilyen ruhában látni.

- Öhm, mert a bátyámról van szó – vakargatta meg az állát, kínosan félre pislogva – Tudtam, hogy tetőtől talpig be fog öltöztetni – legyintett, de az arcáról le sem lehetett vakarni az izgatottságot.

- Hmm – húztam el a számat.

- Inkább ülj le, megcsinálom a hajad – mutatott a kis sámlira, mire engedelmesen lecsücsültem rá, Mimi pedig mögém  állt és kettéválasztotta a hajam. Egy alsó és egy felső rétegre és a felsővel csinált valamit.

- Kíváncsi vagyok, hogy a többiek hogy fognak kinézni – szólalt meg egy kis idő után, eléggé sunyi hangon.

- Na, arra én is – mosolyodtam el – Narou és Naoki civilben – kezdtem a vizuálást.

- Júúúj – kuncogott fel – Dorian civilben? – kérdezte, én pedig elképzeltem és én is felkuncogtam, a szám elé téve a kezem. Főleg, hogy Narou és Dorian orrán egy-egy ragtapasz fog majd virítani.

- Rayne? – kérdeztem vissza.

- Igyóóóó – hangzott fel jókedvűen – A Hadnagy!! – kontrázott rá rögtön, én pedig beharaptam az alsó ajkam. A Hadnagy… Mióta megtörtént közöttünk AZAZ eset, azóta szinte ridegen kerül engem. És amióta Paris, szinte talán az egyetlen életben maradt rokonom, felbukkant, azóta még inkább… Vajon mi történhetett? Mit tettem? Csak egy alkalomra kellettem volna neki? Megbánta? Vagy miért?

- Kész vagy – szólalt meg hirtelen Mimi, kizökkentve a gondolatmenetemből. Felálltam és közben megtapogattam a hajam, hogy mit csinált. Valami kis egyszerű, laza kontyot csinált a hajam felső részéből, a többi pedig a vállamra és a hátamra omlott.

- Köszönöm szépen – öleltem meg meghatódva. Olyan aranyos.

- Azta – fütyült egyet Dorian, amikor Mimivel egymás oldalán sétáltunk le a lépcsőn – Mimi te miért nem dobod ki a csöcsiedet? – imitált a saját mellkasánál melleket, a kezei segítségével.

- Khm – köhintett fel a mellette álló bátyja, majd fülön lendítette – Ne legyél már modortalan, az isten szerelmére! – nézett fel az öccsére szigorúan, majd egy lágyabb arckifejezéssel felénk fordult és elmosolyodott – Mind a ketten nagyon csinos hölgyek vagytok – bókolt nekünk, mi pedig Mimivel lányosan összenéztünk és elmosolyodtunk, majd hebegtünk valami „köszönjük” félét. Hát ilyet ritkán hallani egy katonának, hiszen nem sűrűn rohangáltunk civil ruhában az elmúlt pár évben…

- Ti is jól néztek ki! – dicsértem vissza őket, mire mind a ketten kihúzták magukat. Egyszerű, de még sem azt a nagyon szokványos ruhát viseltek mind a ketten. Egy-egy sötétszürke nadrág, fehér inggel. Mind a kettejük ingje V alakban ki volt gombolva, csak Doriannak jobban és neki még fel is volt tűrve az ujja a könyökéig. A haja mind a kettőnek jól fésülten állt és most nem összevissza.

- Tudjuk – sóhajtott Dorian mind a kettejük nevében, megsimogatva a saját mellkasát. Stefantól kapott egy újabb fülest és megköszönte nekünk a bókot. Közben Rayne, aki a falnak dőlve ácsorgott, idegesen felmorgott és ellökte magát a faltól. Ő elegáns volt, nagyon sötétbarna nadrágot viselt, hozzáillő mellénnyel és alatta egy fehéringgel. Valami drága bőröv volt a derekán és a haja teljesen hátra volt fésülve.

- Menjünk már – sziszegte az orra alatt, elsétálva a bejárat felé. Aggódva összenéztünk mi négyen, akik ottmaradtunk.

- Szegény – motyogott Mimi.

- Ez baromi szar – hallottunk meg egy ismerős, tróger hangot, így mindannyian a lépcső felé kaptuk a fejünket. Narou és az öccse robogott le, az előbbi szokás szerint semminek nem tudott örülni, az utóbbi pedig mindennek ellenére, jókedvűen ugrált le a lépcsőfokokról – Mi ez a gönc? – nézett végig magán, enyhe fintorral.

- Nekem tetszik – vigyorgott szélesen Naoki. Mind a ketten úgy néztek ki, mint a gazdag gyerekek, akik egésznap az utcán lógnak. Csavargók, de látszik, hogy tehetősek. Naroun fekete nadrág volt, Naokin sötétbarna, mind a kettejüknek a bokájukig fel volt hajtva a szára. Az idősebb Silverman emellett szürke, a fiatalabb pedig fehér inget viselt és mind a kettőnek volt még fekete nadrágtartója is. Bár Naokinak az egyik lelógott a válláról, de tőle ez megszokott. Plusz neki a haja a tarkójánál össze volt fogva.

- Nero, Mimi, de csinosak vagytok!! – ugrott oda hozzánk jókedvűen és üvegkék szemeivel végigmért mind a kettőnket és megtapizta a hajunkat is.

- Mi ez a copf? – kérdezte Mimi, lábujjhegyre állva, felnyúlva és megpiszkálva Naoki kis mini haját ott hátul.

- Ez? Ez semmi – hebegett ő is odanyúlva – Kíváncsi vagyok a Hadnagy civil kinézetére! – csillantak meg hirtelen a szemei.

- Na, arra mi is – bólogatott Mimi egyből, én pedig csak egy kínos mosollyal megvontam a vállamat. Naná, hogy én is látni akartam már nagyon.

- Igazi cigány vagy – kuncogott Dorian sunyin, Narounak szegezve a mondatát.

- Érdekes – vakarta meg az állát Narou, tettetetten – Elvileg én vagyok cigó, de még is te lopsz – nézett hirtelen az olaszra, eléggé vérfagyasztóan.

- Készen vagytok? – hallottuk meg a Hadnagyunk hangját, mire mind megperdültünk a tengelyünk körül. Még szerencse, hogy hátul álltam, úgy talán nem szúrta ki, hogy egy másodpercre, de leesett az állam. Fekete öltöny szettet viselt, a zakója csak a vállára volt terítve és az egyik kezében egy kalapot fogott. A haja hátra volt fésülve, a fehér ingje be volt tűrve és… És egyszerűen… Már túlzás, hogy mennyire jól tartja magát. Lesütöttem a szemeimet, és beharaptam az alsó ajkam, amikor ARRA gondoltam.

- Raynus még biztosan fent bíbelődik – fordult Narou a lépcső felé, karba tett kezekkel.

- Nem, ő már kint várakozik – segítette ki Stefan, óvatosan.

- Heh? – fordult vissza felénk a sebhelyes, „kulturáltan”, felvonva a fél szemöldökét.

- Segít a Katonaisoknak elpakolni a manőver felszereléseket – tette hozzá a Hadnagy, eléggé lenéző arcmimikával, aztán gyorsan végig nézett rajtunk, sóhajtott egy rövidet és sarkon fordult. Összenéztünk a többiekkel és utánaeredtünk.

- Gyere már, phralam – hallottam meg Naoki susmusolását a hátunk mögül, ugyanis az ikrek zárták a sort.

- Már ideje volt – vetette oda nekünk a Kapitány, amikor mind felsorakoztunk az udvaron, a szekereknél – Csinos vagy, Mimi – nézett a húgára, aki mellé lépett és zavartan megtekerte az óriás, fonott copfjából kiálló kis tincsei egyikét.

- Hallgatunk – lépett eléjük a Hadnagy.

- Cedric és Boomer utaznak az utolsó szekérben, amiben a manőverek és az egyenruhátok vannak – bökött Joshua az utolsó lovas kocsira, majd két másikra – Abban a kettőben pedig az osztagom többi tagja. Mi előre megyünk, ti pedig a kikötőbe. Hajóval jöttök át a kapun, hogy még kevésbé legyetek feltűnőek. De ne feledjétek, a hajóról már párosával, vagy hármasával szálljatok le, mert a járőrösök figyelnek mindenkit. És ne legyetek feltűnőek – nézett végig rajtunk.

- Nem vagyunk annyira ostobák, tudjuk – hangzott fel Rayne a kis tömegünkből, eléggé ingerülten.

- Világos. A bíróságnál találkozunk – morgott Rivaille is, majd a fejével nekünk bökött, hogy szálljunk be a szekérbe – Ti ott, ketten – szólította meg igencsak barátságtalanul a Silverman fivéreket, akik már előre siettek egy random batárhoz – Ti velem jöttök! Csak ti ketten. Beszédem van veletek – és már be is szállt az első hintóba. Így hát, Rayne, Mimi, Dorian, Stefan és én pedig mentünk egy másikkal. Az út fájdalmasan hosszúnak tűnt, a kikötőig. Én ültem az egyik oldalon az ablaknál, Mimi ült mellettem, mellette Dorian. Rayne ült velem szembe, szintén az ablaknál és Stefan ült mellette. Csak mélabúsan néztem az elsuhanó tájat és közben mindenfélén járt az agyam. Vajon sikerrel járunk? Joshua nem ver át minket? Sasuke jól van? Mennyire bántak el vele? Ezután mi lesz? Mi lesz majd, ha lebukunk? Jaj, csak most menjen minden simán… A Hadnagy miért kerül engem? Miért ilyen dögös? Miért érzek így iránta? És miről beszél Narouékkal? Az utolsó kérdés egyébként, nem csak engem foglalkoztatott.

- Vajon azok ketten már megint mit csinálhattak? – kérdezte Stefan, megtörve a hosszú-hosszú percek, talán már órák óta tartó csendet.

- Nem tudom, de nem lepődnék meg azon, ha a helyszínre érkezve már csak hatan lennénk, a Hadnaggyal együtt – könyökölt lustán az ajtó ablak párkányán, kissé lecsúszva az ülésen Dorian.

- És a hintóból vér folyna ki – tette hozzá Mimi, majd összenevettek ezen a viccen, miszerint a Hadnagy kibelezi őket, mire odaérünk.

- Mimi, remélem a bátyád nem kúr át minket – mordult fel Rayne hirtelen, végig kinézve az ablakon – Ha mi is rács mögé kerülünk, kijutok onnan, és véresre fogom verni a fejét. Sőt. Addig fogom ütni, amíg mozog.

- Ugyan már, Raynus – lógatta le Mimi aranyosan és kedves hangnemmel beszélve, a lábait – Nem tesz ilyet! Most az egyszer tényleg, őszintén segíteni akar rajtunk.

- Miért vagy benne ilyen biztos? – kérdezte Stefan.

- Mert a bátyám és ismerem. Tudom, hogy ezzel leginkább nekem szeretne bizonyítani – vonta meg a vállát mosolyogva.

Miután megérkeztünk a kikötőbe, szerencsére a Hadnagy nem ölte meg a Silverman ikreket, így megmaradtunk mind a nyolcan. Bár Narou eléggé idegbetegen nézett az osztagvezetőnkre, Naoki pedig minél messzibbre akart kerülni tőle. Nem csoda hát, hogy ők álltak meg a sorunk végén. A Hadnagy mindenkinek odaadta a Joshua által beszerzett hajójegyeket és az utazási költséget és még a térképeket is kiosztotta, majd megkért, hogy egyesével szálljunk fel, mintha nem nagyon ismernénk egymást. Eztán a fejébe húzta a kalapját és mostantól mindannyian inkognitó üzemmódba kapcsoltunk. Egyesével felvonultunk a rámpán, megmutatva a jegyünket, kifizetve a bért és a fedélzeten kissé elszórtabban helyet foglaltunk. A Hadnagy leült mellém, amitől összepréseltem a számat, idegesen. Hátranéztem és a sok más ember között kiszúrtam, hogy nagyjából ezek szerint, kialakultak a párosítások. Narou és Naoki valahol hátrébb ültek. Rayne és Mimi ketten sétáltak a fedélzeten, Dorian pedig egy hölgyet próbált fűzni, de a bátyja szorosan mellette volt és, amikor a hölgy faképnél hagyta Doriant, a srác kapott még egy fülest is a bátyjától. Csak a szokásos. Én pedig csak ott ültem, a kesztyűs kezeimet piszkálgatva, egészen addig, amíg el nem indult a hajó. Akkor már viszont egy idő után meguntam az ücsörgést és gondoltam, járok egyet a fedélzeten.

- Hova mész? – szólt utánam a Hadnagy, amikor felálltam a helyemről. A szívem a torkomba ugrott.

- Csak járok egyet – fordultam hátra.

- Jövök veled – jelentette be, majd együtt tettünk egy kört a hajón, mellesleg teljesen szótlanul.

Nem is telt sok időbe, mire átjutottunk a kapu alatt és megérkeztünk a Sina falhoz, aminek a lerombolt részein még mindig nagyban dolgoztak az emberek. A hajó megállt a kikötőben, mi pedig elindultunk a feladatunkat teljesíteni. Csak remélni tudom, hogy sikerrel járunk, és mindenki időben odaér.

Amikor a rámpára léptem, megfogtam a korlátot, ám ekkor a Hadnagy hirtelen a karját nyújtotta felém. Zavartan, rá sem nézve, de belekaroltam és együtt vonultunk le. A tavaszi nap melegen sütötte az arcomat és, ha eltekintettem a körülményektől, igazán boldogan éreztem magam. Hogy végre nem katonaként, csak egyszerű emberként sétálhatok egy város utcáin. Ráadásul a Hadnagy oldalán, akibe most bele is karolok. Igazán szép idill volt, ahogyan együtt vonultunk, teljesen beleolvadva az itteni életbe. Sokszor jártam már erre, de így, hogy nem egyenruhásként néztek rám, egészen más volt. Bár, amikor megláttam egy Katonaist, egyből elkaptam a fejemet.

- Szótlan vagy – szólalt meg hirtelen a Hadnagy – Vártam, hogy megjegyzéseket tégy.

- Teszek is – nyekeregtem fel némi bizonytalan hallgatás  után – A fejemben.

- Miért nem mondod ki hangosan?

- Mert kerülsz engem… – motyogtam szomorúan. Nem igazán válaszolt rögtön, ezért kissé kínosan kezdtem érezni magam, de aztán végül megszólalt;

- Nem kellett volna azt tennem veled. Hibáztam, sajnálom.

- Érzéseket ébresztettél fel bennem – sütöttem le a szemeimet és éreztem, hogy egy nem kívánatos sírógörcs készül előtörni belőlem.

- Ezt mondhatnám én is – morogta, szinte alig hallhatóan.

- Hogy érted? – a szívem majd kiugrott a helyéről.

- Értsd meg – sóhajtott fel – Nem csinálhatom ezt veled. Idős vagyok hozzád. És az osztagvezetőd. Ha ez kiderül…

- Akkor miért tetted? – nem is fogtam fel, hogy ismét letegezem.

- Magam sem tudom. Csak akartam, nagyon. De nem akartalak kihasználni.

- Uhumm. Jó – hajtottam le a fejem és még a hangom is elcsuklott – Még is megtetted… – csúszott ki a számon, kissé ellenszenvesen.

- Fel kellett volna venned a nadrágodat – sziszegte, teljesen elkomorult hangnemmel.

- Magának meg nem kellett volna rám másznia – hőbörögtem.

- Most megint magázódsz – jegyezte meg.

- Nem érdekel – fröcsögtem, egyre ingerültebben és hangosabban.

- Pszt – szólt rám – Maradj csöndben. Másrészt meg nem nagyon ellenkeztél.

- Maga pedig nem is akarta volna abbahagyni!

Időközben lekanyarodtunk egy utcán, ahol már látni lehetett a bíróságot és én még ilyen messziről is kiszúrtam, hogy Joshua ott áll, Mimivel, Raynéval és még pár katonával.

- Nem számít már. Megtörtént és kész. Csak felejtsd el, rendben? Ígérem, hogy többet nem nyúlok hozzád. Most amúgy sem ez a legfontosabb. Van egy küldetésünk.

- Nem számít? – sokkolódtam le – Felejtsem el? – csuklott el ismét a hangom és lenyeltem egy hatalmas nagy gumót a torkomból, ami időközben megfojtani készült. Még a könnyeimet is sikerült visszatartanom – Jó. Van egy küldetésünk – feszültek meg az ujjaim a karján, eléggé idegesen. Nem szólt semmit sem az út további részében, amikor pedig odaértünk a bejárathoz, én elléptem a Hadnagytól és megálltam Mimi mellett, karba tett kezekkel, mérgesen meredve magam elé. A továbbiakban rá sem bírtam nézni.

- Mi a baj? – nézett fel rám Mimi, én pedig kizökkentem a semmibe bámulásból és lágyítottam az arckifejezésemen.

- Semmi.

- Már csak két hiányzó láncszem van – nézett körbe Joshua, eléggé flegmán.

- Hol van az a két istencsapása? – sziszegett a Hadnagy, Dorianék pedig tétlenül megvonták a vállaikat.

- Nem hiszem el, persze, húzzák még az időt – idegeskedett Rayne és már csapkodni kezdett. Aggódva beharaptam az alsó ajkam. Ne szúrják el…

Narou

            Hogy mi történt abban az átkozott, kibaszott, köcsög hintóban? Egyszerű. Nem tudom meddig, vagy egy óráig biztosan kurva csendben utaztunk. A légkör pedig rohadtul feszült volt, ugyanis a Hadnagy a szemeivel kiszuggerálta az életünket a helyéről. Még csak nem is pislogott! Oké, pislogott. Húszpercenként, körülbelül. Aztán már nem bírtam tovább és megkérdeztem tőle, hogy még is mi a gyász van. Erre azt felelte, hogy „Várom, hogy elmondjatok nekem valamit.” Hát ezek után jól összevesztem vele, mire a mozgó hintóban felállt és jól gyomorszájon taposott, majd az így is belilult, ragtapaszos orromba könyökölt egyet, hogy „viselkedjek”. Az öcsém is csak azért maradt nyugton, mert nem akart ekkorát kapni, ráadásul ő már előre tudta, hogy mi a hézag, ezért felválta vígasztalt engem és esedezett bocsánatért a Hadnagynak. Plusz kaptunk egy jó nagy adag fejmosást (nem ordított, de a hangszínével kb. megölt, ennél még az is jobb lett volna, ha ordít), ugyanis miattunk (persze, legyen ez is a mi hibánk) Erwin rájött, hogy megdöngette Nerucit. És „finoman megkért” minket, hogy el ne merjük pofázni bárkinek is, mert különben komolyan kicsinál minket. Először is, ha olyan szépen és nyomatékosan megkér, mint Erwinke, akkor is megtettem volna. Nem kellett volna lerúgni a belső szerveimet és kb. szilánkosra törni az orrom. Na mindegy. A hajóút nekünk kurva szar volt, először is kaptunk pár megvető „cigányok” pillantást, így én inkább hátravetett fejjel aludtam, amíg Naoki a fedélzeten lévő fehér dögöt (macskát) simogatta az ölében. Amikor megérkeztünk, megvártuk, hogy melyik kettes páros melyik útvonalon halad, így mi is elindultunk Naoval az egyiken.

- Hogy tudnak ezek itt élni? – fintorogtam végig az embereken. Azt hiszik olyan kurva nagy biztonságban vannak itt, közben pedig a fél falat lerombolták a gecibe.

- Hát látod – sóhajtott az öcsém – De csak nézz rájuk. Ők itt a helyi nagy nemesek – forgatta körbe a fejét, közben fél kézzel még mindig a nadrágjáról söprögette le a fehér macska szőröket.

- Szánalmasak – néztem itt a Hadi Rendőrség embereire, akik a folyóparton ücsörögtek a mólón, és nagyban iszogattak – És ezek nevezik magukat felkészült katonáknak.

Nem tudom, meddig mehettünk, de már egy kihaltabb utcában jártunk, ami a magas házaktól teljesen árnyékos volt.

- Elvileg ennek az útnak a végén lekanyarodunk jobbra és szinte pont a bíróság épülete lesz majd előttünk pár méterre – hajtogatta össze Naoki a kezében lévő térképet és begyűrte a hátsózsebébe.

- Már ideje lenne ott legyünk. Nem lenne jó utolsónak érkezni – néztem mereven az utca végébe, ahol bekanyarodott egy pár, akik felénk tartottak. Innen egy testes pasas és egy vékonyabb nő látszódott.

- A Hadnagy már így is pikkel ránk. A végén kiherél minket, és töketlenek leszünk – magyarázott.

- Majd kiherélem őt, aztán nézegethet. Legalább nem tudná felcsinálni Nerucit, ezzel is elősegíteném neki a védekezést.

- Hihi. Azért hogy kiakadt, nem? – nézett rám, amit a fél szememmel láttam – Milyen mérges volt már ránk.

- Ezt a mérget kettőnk közül csak én éreztem – néztem rá lesújtón, mire csak elfordította a fejét, én pedig automatikusan szegény, megnyomorított orromhoz nyúltam. Aztán felnéztem, és ahogy haladtunk tovább, hirtelen megtorpantam.

- Miért áltál meg? – állt elém az öcsém, értetlenül vizslatva az arcom – Narou, minden rendben? – váltott át aggódó üzemmódba.

- Nézz… fel – suttogtam, miközben a tekintetem le sem vettem a felénk tartó, fentebb említett párról. Nao mellém állt és a szemem sarkából láttam, hogy ő is megilletődik, majd mereven áll mellettem. A kezeim ökölbe szorultak. Ezt nem hiszem el…

Megálltak, körülbelül tízlépésnyire tőlünk. A csávó kifújta a szivarja füstjét, amit hirtelen feltámadó a szél messzire vitt tőlünk. Lenéző és megvető arcmimikája mit sem változott. Markáns álla pökhendin fel volt húzva, akárcsak az a balta nagy krumpli orra. Az ét csoki, szinte fekete színű szemei (akárcsak az enyém) most is nyílvesszőként döfi át a mellkasomat. A belékaroló hölgy jeges kék tekintetét lesokkoltan legelteti rajtunk. Szája enyhén tátva, a hosszú, hullámos, éjfekete hajába pedig a szél bele-belekapott. Csinos, drága lila ruháját is meglengette. Scott és Caroline Silverman. Itt, teljes életnagyságban, ezer év után. Előkelő ruhákban, arany ékszerekkel felszerelkezve, nemesként élve. De belül mind a ketten romlott emberként kárhoztatva…

Nem szóltunk semmit az öcsémmel, ahogyan ők sem.

- Menjünk tovább, Kedvesem – tett egy lépést az „apánk”, magával húzva az „anyánkat” – Csak két mihaszna csavargó.

A körmeim már szinte a tenyereimbe vájtak, az ökleim remegtek, annyira szorítottam. Az állkapcsom is megfeszült, a szemeimet összeszorítottam. Le akartam ütni. Kettőnk közül Naoki tudta csak megőrizni a hidegvérét és mereven, pislogás nélkül, leengedett karral meredt maga elé ugyanúgy, amikor kikerültek minket.

- Tizenegy éve nem láttad a fiaidat. És ez minden? – szólaltam meg idegesen. Hallottam, ahogy szinte satuban megáll.

- Ti nem vagytok a fiaim – bökte oda.

- Azt tudtuk akkor is, amikor kidobtál minket – néztem fel – Én Carolinenak beszéltem – és itt megfordultam, hogy lássam őket. Körülbelül háromlépésnyire álltak tőlem. Scott a hátát mutogatta, Caroline pedig átnézett a válla fölött, sírós grimaszba torzult arccal.

- Narou, én – kezdte volna a mentegetőzést, de közbe vágtam a szavába;

- Jól tudom, hogy ez a szőrős disznó késztetett arra, hogy mondj le rólunk – helyeztem át a tekintetem annak a bölénynek a széles, kétajtós szekrény, zsíros hátára – Csak eléggé undorító, hogy meg is tetted – fintorodtam el – Itt éltek… Itt. Ebben az úgy nevezett „védelemben”. Olyan Katonák „védelme” alatt, akik berúgva szédelegnek az utcán. Miközben a hátsótokat valójában MI mentjük meg! – böktem magamra – Vért és izzadságot nem sajnálva katonának álltunk, mert te nem hagytál nekünk más lehetőséget! És miattad haltak meg a nagyszüleink, akik helyettetek felneveltek minket! Undorítóak vagytok! – fröcsögtem indulatosan. Egyszerűen az a sok év fájdalma most felgyülemlett – Legszívesebben széttépnélek!! – hadonásztam a kezeimmel, ám a következő pillanatban olyan történt, amire nem számítottam. Caroline felsikoltott, hogy „Scott, ne”, azaz állat pedig hirtelen úgy képen vert, hogy majdnem elborultam. Az öcsém segített megtartani az egyensúlyom. Csak nagyokat pislogva, meglepetten fogtam az arcomat, ahol az ütés ért.

- Kis szarházi, nem beszélhetsz velem így!

- Na majd adok én neked – sziszegtem a fogaim közül, ám mielőtt bevethettem volna a közelharci tudásomat, Naoki (!) még előttem lépett és odalépve ahhoz a rohadékhoz, akkorát bevert az arcába, hogy amaz le is seggelt a betonra. Csak a vér fröccsenését láttam.

- Te pedig ne érj még egyszer hozzá! Különben az életeddel fizetsz érte – lihegte az öcsém, eléggé bevadult arccal, majd mellém lépett. A szemébe néztem, és biccentve köszöntem meg neki. Aztán mind a ketten megvető pillantással néztünk a földön ülő bálnára, aki a betört orrát fogdosta, amiből ömlött a vér. Mellette Caroline térdelt, sírva, zokogva nézve ránk.

- Nem tudom, mit kerestek itt – hörögte Scott – De másszatok vissza oda, ahonnan előbújtatok…

- Ha legközelebb rád támad egy óriás, itt – kezdtem – Vigyorogva fogom nézni, ahogyan felfal – és ezzel sarkon is fordultam.

- Hol voltatok, ti szerencsétlenek?! – hőbörgött az orosz, aki már csupa ideg volt, főleg, hogy szinte egy köpés választotta el a céljától, miszerint újra láthatja a királykisasszonyát.

- Semmi közöd hozzá – válaszoltam ellenségesen, ő pedig szikrákat szóró tekintettel meredt rám.

- Kapitány! Kapitány – sietett oda hozzánk hirtelen egy rézvörös hajú suna, félbe szakítva egy kezdetleges szócsatát.

- Mi a baj, Florence? – kérdezte az álszent Kapitányka.

- Vincent, erre jön! – hebegett a csaj idegesen.

- Frankó – csettintett Joshy, majd kiadta két emberének, hogy maradjanak ott, minket pedig egyenesen beterelt az épület mögé, hogy bújjunk el oda. Természetesen ő is velünk jött, hogy ki eszeljünk valamit.

- Én oda megyek és elküldöm. Aztán, ha intek, akkor jöhettek – vázolta gyorsan is a tervet, aztán beletúrt a hajába – Mi a francért jön erre pont most ő is…

- Pont ezért, hogy ne menjen semmi se simán – forgatta meg a szemeit Raynus, aki már kitörni készült szinte.

Végül, a Kapitány otthagyott minket, a Hadnagy pedig volt a kukkoló, aki várta a jelzést. Én az öcsémre néztem, aki rám nézett és némán, ikertelepátiával megtárgyaltuk, hogy egyikünk sincs most túl jól, de még is muszáj koncentrálnunk.

- Mehetünk – fordult hirtelen hátra a Hadnagy, így egy csordaként megindultunk. A Kapitány pedig siettetett bennünket, rábízta a katonára az őrködést, aztán végre sikerült bejutnunk az épületbe.

- Menjetek – terelgetett minket a vörös hajú Katonais, végig egy szűk, kihalt folyosón, aztán előre furakodott és a vallató cellákhoz vezető ajtónál megállt – Odabent van még őrkatona, akik sajnos nem az én embereim. Na, nekik kéne elvonni a figyelmüket valahogy.

- Erre nem volt terved? – sziszegett a Hadnagy idegesen.

- Már bocsi, de tulajdonképpen én már így is elég sok mindent tettem értetek! – fújta fel magát a Kapitány egyből – A rangomba kerülhet ez az egész! Elveszíthetem az osztagomat is, ha kiderül!

- Szarok a te osztagodra, jelenleg az enyém érdekel, ezért vagyok itt és azt mondtad segítesz, erre most ott vagyunk, hogy rögtönözni kell! – vitázott a mi osztagvezetőnk.

- Én akkor sem érzem magam hibásnak ebben – fonta karba a kezeit a vörös csávó, majd sértetten elfordult.

- Juttass be! – mutatott indulatosan Levente-bro az ajtóra.

- Előbb kell egy terv – forgatta meg a szemeit a Kapitány.

- Öhm, szólhatok? – lépett közéjük hirtelen Dorian, mire kapott két ronda nézést – Csak, mert… nekem lenne egy igazán nagyszerű színjátékom – nézett körbe sunyin.

A rókaképű olasz vázolta a tervet, ami úgy nézett ki, hogy beküldjük az egyik csajt, aki egy menekülő hölgyet fog játszani. Hát itt a Phanthomive közbe szólt, hogy az ő húgát biztos nem, így maradt a Csókos. Az üldözője meg egy agresszív állat lesz, aki követi őt, oda be. Ide engem sorsoltak ki, mert állításuk szerint én pont úgy nézek ki, mint, aki a cellák mögé való. Oké, hogy sebhelyes vagyok bizonyos helyeken, meg néha kicsit durvább vagyok a kelleténél… de azért szerintem Crusi is elég fosatós lehetne erre a szerepre… Na mindegy. Közben utánunk jön Naoki, aki a jószívű testvér lesz és, aki megpróbál leállítani engem, hogy ne bántsam a „feleségem” (csak, hogy hitelesek legyünk). Aztán, ha az őrök beveszik, leütjük őket és kihozzuk azt a szerencsétlent, végre. A dolgok hitelesebbé tevésének érdekében lett pár változtatás. Például fel kellett tűrnöm az ingem ujjait, le kellett vegyem a vállaimról a nadrágtartót (így az csak lógott a két oldalamon), összeborzolták a hajam, amit reggel gondosan befésültem erre a puccparádéra… És levették az orrtapaszomat.

- Most pedig nézz mérgesen – nézett rám az öcsém, meg Dóri, amikor befejezték rajtam a „munkát”. Ugyanúgy néztem rájuk, ahogyan eddig is néztem mindenkire, csak pislogtam egyet.

- Tökéletes! – biccentett az olasz és a Csacsi is felmutatta a hüvelykujját, hogy „jó” – Neruci, most te jössz – Szökkent oda a Szöszihez, akinek eddig a törpe szar kicsit ziláltabbá tette a haját – Vedd le a cipőidet – hajolt le Dorian a földre, miközben Neruci kibújt a lábbelijéből, és a koszos téglák rései közül felnyalábolt egy kis homokot – Bocsi – és itt egész egyszerűen szét kente a ruháján, majd egy újabb adagot a karján.

- Te nem vagy normális! – hőbörgött a csaj, végig nézve magán.

- Bocsi, de te épp menekülsz az erőszakos urad elől – mutatott itt rám, sunyi vigyorral – Aki ver téged, és csúnyán bánik veled. Előfordul, hogy koszos leszel, ha a földre esel.

- Akkor már legyen még hitelesebb – léptem én is oda és egész egyszerűen a brossából induló ruhadarabot, ami a jobb karján átfut, letéptem.

- Hé! – lépett el tőlem, odakapva.

- Huppsz, ez ilyen könnyen lejön? – néztem az eltépett darabra, ami ott lógott a brosshoz rögzítve.

- Ez nem is rossz ötlet – biccentett Dorian, majd gyorsan megbontotta Nero hátán a fűzős részt.

- Na, hagyjátok már abba, így jó lesz – hátrált el tőlünk a csaj, mi pedig mentünk utána, és amíg Dóri felszakította az oldalán a testre feszülős részét a ruhának, addig én lehajoltam az uszályhoz és úgy felszakítottam neki egyetlen rántással, hogy szabaddá tette az egész bal lábát, fel a combjáig.

- Na, most már elég lesz – szólt közbe hirtelen a Hadnagy, felköhintve. Óóóh.

- Nem is rossz – vigyorodtam el kajánul, mire a Csókos mérges fejjel elfordult, és Naoki vállba bokszolt – Most mi van? – néztem az öcsémre értetlenül, aki csak kiadott valami flegma "hmm" hangot és sértetten elfordult.

- Csak menjetek már – türelmetlenkedett Rayne és ököllel beleütött a falba. Dik az!

- Mi idekint várunk titeket. Stefan és Mimi addig behozzák az egyenruháinkat és a felszereléseinket – biccentett Levente gyász.

- Elég hitelesek vagytok kinézetileg – biccentett a Kapitány is, maga mellé húzva a húgát – Csak a szerepetek is legyen az…

- Az lesz, ne fossatok már – legyintettem pökhendin – Kész vagytok? – néztem a két színésztársamra. Neruci továbbra is mérgesen, karba tett kezekkel nézett végig magán, Naoki pedig levedlette az előbbi fura féltékenységi rohamát és izgatott mosollyal belém karolt, majd mind a ketten egyszerre rávágták, hogy „igen”. Eztán a Szöszi az ajtó elé lépett, felsóhajtott, majd szinte feltépte a nehéz faajtót és berohant, folyamatosan azt ordibálva, hogy „Segítség, segítség!”. Mi mind a küszöbön állva hallgatóztunk. A sötét, de fáklyáktól világító, visszhangos, hűvös folyosóról tisztán lehetett hallani egy elnyomott párbeszédet;

- Kisasszony! Maga hogy kerül ide?! – hallottunk egy ismeretlen, mély hangot, aztán Neruci jól előadott hüppögését és hangos zihálást, mint, aki kilométereket futott idáig.

- Kéremh, segítsenekh! Én nem tudomh, hogy hol vagyokh, csak… csak futottamh! Kéremh!

- Mi történt?! – ez egy másik csávó volt.

- A férjemh üldöz! Meg akarh ölnih! – hüppögött túljátszva magát – Segítsenekh! Már mindjárt itt van a nyomombaanh!

- Jöjjön ki, majd mi segítünk – mondta a mélyebb hangú, itt meg meglöktek a többiek, hogy na most én jövök, menjek. Megköszörültem a torkomat, még jobban összehúztam a szemöldökömet, majd kissé elmélyítve a hangom, hogy idősebbnek tűnjek, bevágtattam.

- Hol vagy te semmirekellő szajha??!! – indultam meg nagy és nehéz léptekkel, trappolva – Ha elkaplak, azt a napot is megbánod, hogy megszülettél!! Szétbaszom a pinádat, te hülye ringyó, amiért eltörted az orromat!!

Szinte rögtön belebotlottam a két fószerbe, meg a köztük sétáló osztagtársamba, aki, amint meglátott, egyből vette a szerepet és a két katona mögé ugrott sikoltva.

- Neee, hagyj engem!! Hagyj békén!! – hátrált pár lépést, a két Katonais pedig először riadtan nézett össze, aztán bátran elém álltak, én pedig csak lenéztem őket.

- Uram, hagyja el a helységet! Itt a hölgy a mi védelmünket élvezi.

- Milyen hölgy?! – röhögtem fel erőltetetten – Az a kis szakadék, lotyó?! Na álljanak félre uraim, ez családi ügy!!

- Neee! Várj meg, bátyám!! – hallottam meg Naoki hangját végre, majd szinte rögvest be is ért és ő is játszva a szerepét, megtámaszkodott a térdein, lihegve, mint, aki futott volna.

- Te meg mit akarsz itt??! Mondtam, hogy hagyj minket békén!! – kiabáltam vele.

- Kérlek, ne csinálj őrültséget! – fogta meg a vállam, színészien, én pedig ellöktem a kezét, aztán elkaptam a gallérját.

- Minek avatkozol te is mindig bele??!! – majd itt neki löktem az egyik katonának, aki esetlenül, de végül elkapta a karjaiba.

- Elnézést kérek – nézett fel rá az öcsém, laposakat és bágyadtakat pislogva, majd lassan felnyúlt és megfogta a katona arcát – Ugye nem haragszik?

Én átvágtam mellettük és Nerohoz lépve (aki egész hitelesen, a fejét védve összegörnyedt) megragadtam a karját.

- Most velem jössz!! – szóltam rá.

- Áu, ez fáj – suttogta halkan, a fogai közül.

- Bocs – suttogtam vissza és lazítottam a szorításon.

- Neeee, kérlek, engedj el – „ellenkezett”, aztán láttam, hogy a másik katona megindul felénk, aztán az öcsém hirtelen úgy lefejeli azt, amelyiknek neki löktem, hogy ki is ájul. Majd, amikor a társa ment volna oda, megragadtam hátulról a gallérját, visszarántottam és leütöttem. Két ájult őrkatona, pipa.

- Jól vagy? – léptem az öcsémhez, ugyanis kissé szédelegve fogta a saját fejét, mert csórinak felszakadt a homlokán a bőre.

- Igen… Csak fáj egy kicsit – motyogott, a véres ujjait nézve. Gondolkodás nélkül letéptem az ingem egyik ujját és a fejére tekertem, majd megkötöttem neki.

- Hogy hihette, hogy tényleg meg fogom csókolni – nézett le az ájult katonára, én pedig egyből elfintorodva néztem az öcsémre.

- Fúj – csak ennyi tellett tőlem.

- Srácok! Ti vagytok azok? – hallottam meg egy elnyomott hangot a folyosó végéről.

- Ez Sasuke lesz – kapta fel a fejét Naoki is, ám mielőtt megindulhattunk volna, Neruci elénk állt.

- Kutassátok át az őröket, náluk kell, hogy legyen a kulcs! Én megyek Sasuhoz – mutatott a két ájult manusra, majd elszaladt a folyosó végére.

- Miért pont mi? – hőbörögtem – Bár nem mintha annyira látni akarnám, mennyire nyúzott a srác – léptem az egyik ájult emberünk fölé és tiszteletlenül dobálva a végtagjait, elkezdtem átkutatni. Bár nem vagyok Dóri, de amit találtam aprót nála, azt most én is zsebre vágtam.

- Meg van! – emelte fel az öcsém diadalittasan a nagy vaskulcsot.

- Akkor zsa – böktem a fejemmel az irányba. Most már csak lazába haza kell jussunk…