15. rész: Események és érzelmek tömkelege

Manóóóók végre meghoztuk a részt!!! Egy kibaszott örökkévalóságnak tűnt tudom, de végre valahára itt van és én olyan boldog vagyok!!! Itt a nyár, tudunk írni (bár nekem még van 2 hét gyakszi, de leszarom) ! J)) Ezer milliárd hála és köszönet, hogy nem iratkoztatok le, hanem még többen is lettetek és kitartottatok!! Csúcsok vagytok, imádunk titeket<33 nem is fecsegek tovább, itt a rész!!<333

Amúgy +18 –as rész ez ismét :PP Rayne és Riv nagyon dögök!! <33

15.

Események és érzelmek tömkelege

Sasuke

Elmondani nem tudom, mit éreztem akkor, amikor Nero alakjának sziluettjét pillantottam meg a cellám ajtaja előtt, és nem is olyan távolból a Narou és Naoki hangja szűrődött át a szűk folyosón. Eljöttek értem. Tényleg eljöttek. Millió kérdés kezdte bombázni a tudatomat, a boldogság és a remény érzése mellett, amiket egyszerűen nem tudtam kizárni. Ugye nem esett bajuk? Mindenki jól van? Hogy jutottak át az őrségen? Rayne hol van? Ő is itt van? Igyekeztem előrébb lépni, de a láncaim még fél méterre se engedtek el, kegyetlenül megfeszültek a rozsdás vasdarabok a csuklómon a nagy lendületemtől, még inkább felsértve az így is lila bőröm, önnön magukkal. Elég fájdalmas volt.

– Nero! –  A hangom rekedt és halk volt, szinte rá se ismertem és, ahogy a szőke osztagtársam megpillantott engem, eltűnt a szín az arcáról az állapotomat látva. Ennyire vészes ez kívülről is?

– Ne félj, Sasuke! – Kezdte Neruci, megfogva a cellám rácsait. – Se perc alatt kint leszel innen!

Elmondhatatlanul hálás voltam abban a pillanatban. Neki, és a többieknek is.

– Veled meg mi történt?! – Mértem végig hirtelen elhűlve, ugyanis a ruhája, és annak uszálya szanaszét volt már tépve, a hajzuhataga is szanaszét állt, illetve koszos volt a térde és a mellkasa is. – Bántottak?!

– Dehogy! – Vágta rá, legyintve az arca előtt. – Ez csak a színjátékhoz kellett – ám nem tudtam rákérdezni, hogy mégis miféle színjátékról beszél. – Megvan már kulcs?!! – Ordított Nero a félhomályba, ahonnan pillanatok múlva a Silverman ikrek siettek ki.

– Csihadj már le – kezdte az a tapló (Narou). – Itt van, nesze! – Dobta oda neki, amit Neruci röptében elkapott, és már ügyeskedni is kezdett a zárral. De persze Silverman #1 nem bírta ki, hogy ne tegyen megjegyzést. Már esküszöm hiányzott. Ja nem. – Jó szarul nézel ki, Matsuko!

– A helyedben nem pofáznék Silverman! – Kontráztam. – Mi az a szép, bevert orr? Jó lila lett bazdmeg, ki csinálta??

Erre elég nyomatékosan, és velőtrázón a fiatalabb Silvermanre nézett, aki zavartan megtekerte az egyik hullámos fekete tincsét, elég nőies mutatóujja körül.

– Véletlen volt, na!

– Végre! – Csattant fel Nero, és ezzel egy időbe, a zár hangos kattanását lehetett hallani, majd kitárta a cellám ajtaját, ami jó hangosan nyikorogva engedelmeskedett a szöszi társunknak. – Mutasd a kezeid! – Parancsolt rám, én pedig engedelmesen kinyújtottam a láncokkal borított kezem, ő pedig kikeresve egy kisebb kulcsot a karikán, azzal kezdett el sietősen babrálni. Eközben sietős léptek zaja hallatszódott onnan, ahonnan az előbb az ikrek tűntek fel. Már kezdtem volna egész testemben megfeszülni, hogy talán az őrség az, de megkönnyebbülésemre, Mimoza vörös kobakja rajzolódott ki a félhomályból. Őt követte Stefan, Dorian….és Rayne is.

– Sasukeeeee! Hát élsz!! – Sietett a nyitott cellámhoz az aggódó Mimike is, közben Stefan és Dorian is beérték őt. Rayne pedig tőlük egy méterre torpant meg.

– Hála istennek még minden végtagja megvan! – Sóhajtott fel megkönnyebbülten Stefan. – Mondtam, hogy az összes meglesz! – Nézett fel az öccsére szigorúan aki „védekezve” mindkét kezét maga elé tartotta.

– Eskü azt hittem levágták a kezét! Nero közben leoperálta a csuklóimról a láncokat és időközben már a lábaimnál lévőknek esett neki.

– Nero, ez eskü fáj! – Szisszentem fel, majd átnézve a fiatalabb Mendez válla fölött találkozott a tekintetem a barátoméval. Az arca, rá nem jellemzően beesett volt, mint aki több napja nem evett rendesen, a szemei most tányérnagyságúra kerekedtek, íriszei összeszűkültek, és egy lépést tett felém.

– Ez is meg van! – Egyenesedett fel Neruci, és éreztem, ahogyan a lábaim is kiszabadulnak a vasfogságból. Ám én továbbra is Rayne felemás tekintetébe fúrtam az enyém, majd lassan egy mosoly költözött az arcomra és ezzel egy időbe eszembe jutott az, ami egész raboskodásom alatt a fejemben körözött, mint holmi keselyű. Mondani akarok neki valamit. A barátom már indult volna meg felém, ám a Hadnagy alakja jelent meg hirtelen, és mintha rohant volna.

– Kapjátok fel Sasukét és tűnés innen!!!

Rivaille

Szinte csordaként özönlöttünk ki a bíróság épületéből, most már a kölyökkel az oldalunkon.

– Állj! – Tettem ki oldalra a jobb kezem, megállítva a kezem alatt dolgozó nyolc tagú csőcselét és összehúzott, szinte remegő szemöldökkel vizslattam a belső fallal körülölelt várost. Honnan fognak érkezni?! A kurva életbe… A kezeimet ökölbe szorítottam, a körmeimet a tenyerembe vájtam, apró félhold alakú véres nyomokat hagyva a bőrömön. Sietnünk kell, mielőtt a Hadirendőrség észrevesz minket. Nem tökölhetünk itt tovább!

– Hadnagy! – Hallottam meg Nero hangját, amire rögtön felemeltem a fejem.

– Szedjétek ki a táskából a manőver felszereléseket! Rayne, te majd kapd a hónod alá Sasukét! – Kerültem ki már rögtön a válaszadást. – Gyorsan!! – Rivalltam rájuk, mire egy emberként rezdültek meg, (még Narou is, ami elég ritka) és tették a dolgukat. Csak Nero nem, ő megragadta a csuklómat, ahogy indultam volna el.

– Hadnagy!! – emelte meg a hangját rám, amire rögvest megperdültem a tengelyem körül, de ő továbbra is elszántan nézett a két szemem közé. – Mi folyik itt?!

– Kövesd a parancsot, amit kiadtam!! – Förmedtem rá, de nem tágított.

– Előbb követelem, hogy tájékoztasson!! Mi. Folyik. Itt?! Jönnek?! – Szótagolta a végére, a méregzöld szemei szinte lángoltak, nekem pedig mély levegőt kellett vennem, hogy ismét lenyugodjak. Túlságosan felidegesítettem magam. Nem akartam, hogy elkapjanak minket. Őket.

– Igen. Idefele tartanak a katonaisok! – Böktem ki végül. Erre az egész osztagom leállt a készülődéssel, felkapta a fejét, Nero szorítása a csuklóm körül pedig elgyengült. Mindenkit sokként ért ez. Senki sem számolt azzal, hogy ilyen hamar észrevesznek minket.

– Tessék..? – Halt el Sasuke hangja, aki most, hogy végre élvezheti a szabad levegőt, a legutolsó kívánságai közé tartozott vissza menni a cellájába, érthető, hogy a szar is megfagyott most a kölyökben. Én viszont csóró gyereket figyelmen kívül hagyva úgy, hogy Neroval csak ketten halljuk, kis ideggel a hangomban sziszegtem neki oda a következőt:

– Most pedig vedd fel a kapott kisnadrágodat a szoknya alá, vedd magadhoz a manőver felszerelésed, és könyörgöm, most az egyszer fogadj szót nekem!

Ám mielőtt válaszolhatott volna, időközben Joshua Phanthomive is visszatalált közénk és láttam az ábrázatán, hogy pont ugyanazt a hírt akarta közölni, amit most én is elmondtam. Az arca merev volt, az ajkait összepréselte. Tudta, hogy ezért felelősségre fogják vonni őt, a rangjába került ez az egész, de a megbánás egy szikrája se látszódott az arcán.

– Phanthomive – fordultam vele szembe, komoran, mire ő is ugyanolyan ábrázattal feltartotta az egyik kezét.

– Meg ne merd köszönni! – Kezdte. – Csak tűnjetek el nagyon gyorsan! – Majd lehajtva a fejét hozzátette: – Egy valamivel tudod nekem meghálálni ezt…

Nem kellett kimondania, átnéztem a saját vállam fölött, egyenesen a fiatalabb Phanthomivera, aki éppen az egyik szíjat erősítette rá a combjára.

– Ne adom át neked!! –  Kezdtem az ellenkezést.

– Nem! –  Szólt közbe, majd szigorúan a szemeimbe nézett. – Nem akarom, hogy egy haja szála is meggörbüljön…

– Nem fog baja esni. –  Biztosítottam pár másodperc hallgatás után.

– De ha mégis…

– Nem fog – vágtam rá. – Hogy jutunk a kapuhoz?

– Jussatok el a nagy templomhoz, amelyik azzal a bazi nagy óratoronnyal rendelkezik. Ott éles kanyar jobbra, és egyenesen a fal széléig.

– Át kell másznunk a falon?

– Igen, mert valószínűleg a kapukat már lezárták.

– Szóval most mit fogunk csinálni? – Szólalt meg hirtelen Dorian, akinek most vészesen összeszűkültek pupillái, miközben az utolsó szíjat is meghúzta magán. – Tessék beavatni minket is! Futunk?

Én csak ledobtam a vállamról a zakómat a macskakőre, ezzel is felkavarva a port, és nekik háttal állva kijelentettem:

– Akármi történik is, csak kövessétek a parancsaimat!

Hogy mi volt a tervem? Minél hamarabb felszívódni innen, mielőtt azok a sznob rohadékok észrevesznek minket. Az hiányzik most a legkevésbé. Így fentről könnyebb volt a tájékozódás, még térkép se kellett. Arra meg magasról tettem most, hogy a civilek ujjal mutogatnak a háztetőkre, ahol mi éppen szaladtunk, egyik tetőről, a másikra. Sasukét, mivel az ő manőver felszerelését helyhiány miatt nem hoztuk magunkkal, ezért Rayne cipelte, akinek látszólag az adrenalintól meg se kottyant ez a plusz súly, az élet visszaköltözött az emberbe végre. Egyenlőre, nem adtam ki egyéb parancsot csak, hogy kövessenek engem, és ne széledjenek túlságosan szét, ugyanis rossz előérzetem támadt. Nem is rossz előrézett, inkább mintha deja vu lett volna. Minden mozdulat, amit tettem, minden szó, amit kimondtam, rettentően ismerős volt, szinte megőrjített. Mintha már láttam volna ezt valahol. De hol?! Miért ilyen kurva ismerős?! Gyorsítottam a tempón, miközben hátra-hátra néztem, nem-e vannak már a sarkunkban, de hiába, nem láttam színüket sehol. De még így sem engedhettem meg a többieknek, hogy lassítsanak. Hogy miért? Igen, a rohadt deja vum miatt, egyszerűen nem tudtam rájönni, honnan ismerős ez, és miért nem tudom ezt kiverni a fejemből, nem volt tiszta az elmém, csak minél előbb el akartam tűnni innen.

– Élesen jobbra! – Adtam ki a parancsot, amit rögtön követtek is. A templom óratornyának faláról elrugaszkodva a lábaimmal vettem be a kanyart, amit az osztagom engedelmesen követett. Eddig minden simán haladt. Nero közvetlen mögöttem haladt és a szokásos navigátorom és híradóm szerepét töltötte be még a nemrég megtörtént vitánk után is… Ő az én hátsó és harmadik szemem. De akárhogy is… azt megkell még beszélnünk.

– Látod őket valahol, Nero?

– Nem! – Adta a választ. – Minden tiszta, Hadnagy!

– Tartsd nyitva a szemed!

Jó katonához méltóan válaszolt, félretéve az érzelmeit, eltökélt hangon.

– Igenis!

Nem tudtam rájönni, honnan volt ismerős ez az egész jelenet, egészen eddig a pillanatig. Miközben igyekeztünk minél előbb elveszni a Hadirendőrség szeme elől, egy olyan váratlan dolog történt, amivel nem számolt az egész Felderítő Egység. Kellett pár pillanat, hogy felfogjam. A szemem előtt pár méterre hirtelen egy ismerős fénycsóva bukott alá a semmiből, amit a jól megszokott fülsüketítő robbanás és szinte égetően forró, sűrű köd és füstfelhő kísért.

– TÉRJETEK KI!! – Ordítottam torkom szakadtából, hogy a hátul haladók is (Narou, és Naoki is) tisztán hallják, majd egy gyors lendülettel a másik irányba lőttem az indámat, s igyekeztem jóval előrébb felzárkózni, miközben kikerültem a füst mögül előbúvó hatalmas rohadék Intelligenst. Ahogy átpillantottam a vállam fölött és a dög szemébe néztem, megfagyott bennem a vér. Már tudom… Már tudom, honnan ilyen ismerős. Az álmom… Az álmomba láttam ezt! A fogaimat összeszorítva álltam meg biztonságos távolságban, a cserepeken landolva. Kétségbeesetten kaptam fel a fejem, az osztagom helyzetét bemérve, ám mikor láttam, hogy az idősebbik Mendez még nem érkezett le egy ház tetejére sem, hanem még a levegőbe van, a szívem kihagyott egy ütemet. Az álmomban látott jelenet szinte filmszerűen pergett le a szemem előtt, hallottam a fülemben a halálordítását, Dorian reményvesztett kiáltását…

– STEFAN! – Üvöltöttem oda a katonámnak, aki röptében felém kapta a fejét. – REPÜLJ EL ONNAN!!

– Tessék? – Értetlenség és riadtság vegyes keveréke ült ki az arcára.

– CSAK CSINÁLD!! EZ PARANCS, IGYEKEZZ!!

Két centin múlott. Két kibaszott centin múlott, hogy az Intelligens keze nem érte őt el. Az indáját egy közeli ház tetejébe lőtte, és nagy puffanással landolt rajta, magával sodorva pár cserepet, az óriás karja pedig Stefan teste helyett az egyik ház falát találta el, óriási lyukat verve rajta.

– Fratello!! – Ugrott oda hozzá rögtön Dorian, ahogy a bátyja leérkezett. Nem sűrűn látok tőle ilyet, de mintha a rémület futott volna át a kisebbik Mendez arcán. – Majdnem ott maradtál! – Fogta meg Stefan két vállát.

– Nyugodj meg Dorian! – Fogta a fejét fájdalmasan az említett. Elég csúnyán odabaszhatta. – Élek és virulok!

Az agyam indulásra késztette a lábaimat, de azok elrugaszkodás helyett csak megremegtek. Az ujjaim elernyedten fogták a két kardot. Ez nem lehet igaz... Ez nem történhet meg. Körülöttünk a lakosok jajveszékelése töltötte be a teret, egymást félrelökve igyekeztek minél hamarabb eltávolodni az óriás közeléből, de páran még így is a törmelékek alá szorultak.

– Hadnagy!! – Hallottam meg Nero meg-megremegő hangját, mire szinte veszettül odakaptam a fejem. – Mit csináljunk?!

– HADNAGY SIESSEN!! – Ordított Narou. – AZ A RÁKOS INTELLIGENS EGYENESEN IDE TART!!

– HADNAGY!! – Kiabálta Mimoza is.

– Megoldom! Elbánok vele! – Hangzott fel feltüzelten Sasuke hirtelen, megemelve a kezét. Ne…! Tudtam mire készül, nem engedhettem. Nem változhat át…! A börtönben töltött napok legyengítették, esélye se lenne ellene. Nem engedhetem, hogy megtörténjen az, amit az álmomban láttam. Még egyszer nem tudnám azt elviselni, hogy meghaljon Nero… az osztagom.

– NEM!! – Ordítottam közbe, mire a kézfeje megállt a levegőbe, mielőtt beleharaphatott volna. Mi történik velem? Miért ilyen kétségbeesett a hangom? Ez kurvára nem vall rám!

– Tessék? – Hűlt el rögtön. – Akkor hogy állítjuk meg, ha nem így?!

– Sehogy – mozdultam meg végre. A hajam az arcomba hullott, az ujjaim megfeszültek a kardjaimon. – Megyünk tovább…

– Ezt nem gondolhatja komolyan!! – Emelte meg a hangját Sasuke. – Itt emberek fognak meghalni!!

Nem válaszoltam.

– Menekülni fogunk?!!

– Pontosan.

– Ugye most csak viccel?!

– Rayne, kapd a hónod alá a kölyköt és indulás..!

– De Hadnagy.. – kezdte ő is, de átnéztem rá a vállam fölött, eszelős tekintettel.

– Ha nem akarod elveszíteni, követed a parancsaimat! – Rugaszkodtam el a tetőcserepekről. Hallottam Sasuke ellenkezését, hogy „Rayne mit művelsz?!” „Tegyél le nem hallod?!!” „Megfognak halni!!” De hátrapillantva láttam, ahogyan mind követnek engem. Mindegyik lehajtott fejjel, házról, házra ugrálva. Nem bírtak felnézni. A mögöttünk loholó óriás, már a tízedik menekülő, jajveszékelő embert taposta halálra, ha épp az útjában volt egy ház, egész egyszerűen ledöntötte és az ordítása az egész városban vízhangzott. Minket követett. Nem igazán, érzékeltem semmit a külvilágból, egész végig a falat szuggeráltam, ahogy egyre közeledünk felé, de még így is túl lassúnak tartottam magunkat. Akármennyire is gyorsítottunk, a fal ugyanolyan messzinek hatott.

– Hadnagy! – Hallottam meg Mimoza kétségbeesett hangját a semmiből, mint valami szirénát. Hátrakaptam a fejem, szinte lassított felvételben láttam mindent. Az Intelligens, megállt elég messze, több tíz méterre tőlünk, mélybarna, hosszú hajába belekapott a szél, és sötétzöld izzó íriszeivel, egyenesen minket fürkészett. Egy óriási kődarabot fogott a kezébe, aztán lendítette… majd felénk hajította. A szívem kihagyott egy ütemet.

– VIGYÁZZATOK!!!

Kilőve az indámat egy közeli tetőre, lefékeztem, oda se nézve magam mögé nyúltam, megragadva Nero karját, erősen magamhoz rántottam, (szerintem kificamítottam neki) majd megnyomva a felszerelésemen a gombot, az inda a tető felé repített minket, amin hatalmas robajjal landoltunk, gurulva pár métert. A következő, amit hallottam, az a hatalmas kődarab becsapódása volt, ahogyan az óriási robajjal magával sodor pár házat, s ahogy a törmelékei szanaszét hullottak. Éreztem, ahogyan az egyik a hátamat súrolja, felsértve azt. Úgy szorítottam magamhoz Nerot, mintha az életem múlna rajta és éreztem, ahogyan a körmei a hátamon az ingembe, szinte a bőrömbe vájnak. Sokáig csak a szívünknek a dobbanásait éreztem, ahogyan az szinte kiszakadni készülnek a helyükről, majd lassan elkezdtem kitornázni a szemeimet. A sokktól először homályosan láttam, de fokozatosan tisztult ki előttem a kép és elemelkedve Nero fölül, körbenéztem. A szívem a torkomban dobogott, zihálva kapkodtam a tekintetem a házakon, keresve az osztagom többi tagját, de a porfelhőtől alig láttam valamit is. A pulzusom dübörgött a fülemben, teljes testemben megremegtem. Ám, amikor kezdett letelepedni a por, a szemben lévő háznak a tetején, láttam, ahogyan Narou, szinte a teljes testével befedi az öccsét magához szorítva őt, védve őt a törmelékektől, (meg szerintem úgy maradtak nagy ijedtségükben). Közvetlenül mellettük Stefan és Dorian, feküdtek egymás mellett, mindketten maguk fölé tartva a kezüket, a mi mellettünk lévő ház tetején pedig Rayne roppantotta össze majdnem a kölyköt, aki már ütögetni kezdte a védelmezője hátát a levegőhiány miatt. De egy valaki hiányzott…

– A Csincsilla hol van..? – Szólalt meg Narou, elemelkedve az öccsétől, körbenézve a körülöttük lévő házakon. Ne… A szívem kihagyott egy ütemet. A kurva életbe… Buksi ne csináld ezt… Az alattam fekvő Nero rögtön megfeszült egész testében, éreztem, ahogy remegni kezd. – Ne… Ne… Ne!!! MIMI!! – Mászott ki alólam kétségbeesetten, szinte félre lökve engem az útból és láttam, ahogyan könnyek kezdik égetni a szemét. Négykézláb megtámaszkodott a háztető szélén és úgy nézett le a semmibe. – MIMI!!!!

– Ugye nem…? – Nézett körbe Rayne.

– Istenem ne… – sápadt le Naoki is, arcát a két tenyerébe temetve.

– MIMIIIII!!!!!!! – Ordított egy utolsót torka szakadtából Nero.

– Itt vagyok! – Hallottunk meg egy vékonyka hangot, valahol fentről. Rögtön, egy emberként odakaptuk a fejünket, ahonnan a hang jött. Mimoza egy magasabb háznak az ereszén csüngött, mind a négy végtagja rongybabaként lógott le. Valaki tartotta őt. Phanthomive volt az, megkapaszkodva a ház tetejében, fél kézzel, a másikkal a húgát tartotta. Egy óriásit sóhajtottam megkönnyebbülésemben. Hála istennek…

– Joshy! – Nézett fel a bátyjára Buksi felcsillanó szemekkel. – Hogy kerültél ide? Ám a bátyja nem válaszolt, csak vett egy nagy lendületet és felhajította Mimozát a tetőre, majd ő maga is feltornázta magát oda. Akkor láttuk, hogy Buksi fél arcából dőlt a vér, valószínűleg felhorzsolta valamiben.

– Mimi...! Úristen minden rendben?! – Kiabált oda szinte hisztérikusan Nero, mire az említett csak jól szórakozottan tapogatta a véres arcát.

– Persze Neruci! Ez csak egy karcolás!

– Rivaille… – kezdte Phanthomive, mire felé fordítottam a fejem. Az ő fél arca is le volt horzsolva, de neki mintha véraláfutás is lett volna a szája szélén. – Vidd el innen a húgomat! A falig még tudlak kísérni titeket onnan tovább már nem…

– Mégis miért kéne – ám nem tudtam befejezni, Phanthomive, a húga manőver felszerelésére mutatott. Már értem, az ütközés miatt teljesen szarrá ment.

– Viszont sietnünk kéne – hallottuk meg Stefan hangját, kissé remegő hangját, aki az óriás irányába mutatott. – Társasága van...

Látszólag semleges arccal, mégis remegő íriszekkel néztem az adott irányba. A szájbabaszott kurva életbe… Az előbbi barna hajú szörnyeteg mellett, most már ott ágaskodott egy feketehajú huszonöt méteres is. Ők ketten, ők ketten ordítozták Sasuke nevét. Kik lehetnek ezek?! Összehúzott szemöldökkel fürkésztem őket, lassan feltápászkodva a szanaszét zúzott tetőcserepekről. Akárkik legyenek is, az egyszer biztos, hogyha megtudom kik azok, azt is megemlegetik, hogy az anyjuk a világra szarta őket.

– Hadnagy… – állt mellém Nero, várva a döntésem.

– Megyünk tovább – jelentettem ki meg sem fordulva. – Ne nézzetek hátra! Akármi történjen is, nem fordulhattok meg! – Rugaszkodtam el a tetőről, kilőve az indámat és, mikor gázpalackok süvítő hangját hallottam magam mögött tudtam, hogy követik a parancsomat. Olyan sebességre állítottam az osztagom és Phanthomivet, mint még ezelőtt soha sem. A két óriás, körülvéve minket rohantak a házak között, beakartak minket keríteni, de nem engedtem nekik. Az én osztagomat csak én bánthatom és senki más. Időt kellett nyernem nekik.

– Hadnagy! – Sikoltotta Nero, mikor lefékeztem. – Mit művel?!

– Menjetek a falhoz! – Kiáltottam oda.

– És te?! – Tegezett már le megint Narou.

– Egy pillanat és megyek utánatok – perdültem meg, és kilőttem az indámat, egyenesen a fekete hajú óriás bokájába.

– HADNAGY!!! – Hallottam még Nero ordítását, mikor a gázpalackom segítségével már süvítettem is az ocsmányság achilles ina felé. Természetesen rögtön kapott utánam, de mielőtt elkaphatta volna a zsinegemet, én folyamatosan pörögve a tengelyem körül át is vágtam mindkettő lábát, majd a levegőbe maradva, a nyaka volt a következő célpontja az indáimnak, és egy íves kört leírva néztem utoljára eszelősen kitágult szemekkel, érzelemmentesen a fáradtszürke szemeibe, amibe mintha riadtságot fedeztem volna fel.

– Túl lassú vagy. – És ezzel hatalmas robajok, és ordítások közepette a földre zuhant összetörve maga alatt a macskaköveket. A barnahajú Intelligens rögtön lefékezett, és utánam ordított, de én akkor már az osztagom sarkában voltam újra. Mindjárt ott vagyunk… Mindjárt ott vagyunk a rohadt falnál!

– LŐJÉTEK KI AZ INDÁITOKAT A FAL TETEJÉBE! SIESSETEK! – Ordítottam el magam, mire mindenki követte a parancsomat, és pillanatok múlva már mindannyian a zsinórunknál fogva csüngtünk le a falon, majd gyorsan mindenki felhúzta magát rajtuk.

– A hajó kint vár titeket! – Adta rá szinte eszelősen sietve Phanthomive a húgára az ő manőver felszerelését, hogy le tudjon ereszkedni a falon. A háttérben katonák ordítása, és emberek sikolya vízhangzott. Lenézve láttuk, ahogyan civilek ezrei vergődik át magukat egymáson, a kapuhoz nyomorogva.

– És te? – Kérdeztem tőle komoran – Kifognak rúgni a posztodból. Mihez kezdesz?

– Felelősséget vállalok – egyenesedett fel, miután homlokon puszilta a húgát, és azúrkék szemeit az enyémbe fúrta – Épp ideje már. Kapitány lennék, vagy micsoda. Ha van valami utolsó dolog, amit osztagvezető kapitányként szeretnék megcsinálni, az ez.

– Felelősséget vállalni?

– Pontosan – bólintott.

– Rivaille!!! – Hallottunk egy ordítást lentről. A Helyőrségiek főparancsnoka (Nem Pixis, a másik) nézett fel ránk. A tekintetében a kétségbeesés, és a harag vegyült egyszerre. – Mégis mit képzelsz hova mész?!! Szükségünk van a képességeidre!! – A félelem miatt, szinte át is nézett a fölött, hogy mégis miért vagyok itt. – RIVAILLE!!!

– Hadnagy…? – Hallottam az osztagom felől Dorian hangját. Feléjük fordultam, és ők mind várakozás teljesen néztek rám. Tudtam, hogy akármilyen parancsot adok nekik, teljesíteni fogják. Legyen az a menekülés, vagy a harc. Nerora siklott a tekintetem, aki ugyanolyan engedelmességgel nézett rám, most életében először, mint a többiek.

– Leereszkedni – böktem a falra. Az első mellett döntöttem. Biztonságba akarom őket tudni, ha itt maradnak, meghalnak, és ezt pontosan tudtam.

– Igenis!

– RIVAAAAAAILLE!!!!!! – Ordította teljesen magánkívül a főparancsnok.

A ránk eső jelentésben aznap este ez állt: A különleges végrehajtóegység Levi Ackerman osztagvezető keze alatt, hátrahagyva mindent, elmenekült. Érthetetlen okokból mindannyian a Belső Fal mögött tartózkodtak, feltűnés mentes beszivárgással. Még az óriástámadások előtt, Sasuke Matsuko kiszabadult a cellájából. Rivaille Hadnagy teljes mértékben felelősségre vonható ez ügyben.

Joshua

            – Hogy nem sül le a bőr a pofádról!! – Ordított Nile Dok, a Hadirendőrség főparancsnoka, miközben ismét egy óriási jobbhorgossal jutalmazott meg. Ez már akkora volt, hogy egyenesen hátra estem a padlón. Jóval az óriástámadás és a Felderítők megérkezése (valamint Rivailleék lelépése) után elfogták az osztagomat is és engem is, míg a többi katona a sérülteken próbált segíteni.

– Kapitány!! – Vergődött egyből Cerdick és Florence az őket lefogó katonák kezei között. – Eresszen már el maga ütődött, ne szorongasson!! – Kiabált Cedrick magán kívül. – Kapitány!!

Lassan feltornáztam magam, fél kézzel megtámaszkodva az alkaromon, másik kezemmel meg az arcomat fogva, amiből dőlt a vér. Nem csak a lehorzsolt részből, de most már az orromból, a számból és még a szemem alól is. Engedelmesen tűrtem, hogy üssön ez a csöves kukorica.

– Ugye tudod, hogy most mindent elvesztettél, amit felépítettél??!! – Fenyegetőzött már most rögtön. Persze, tudtam, hogy nem fog örökké titokban maradni, hogy én segítettem megszöktetni a mutánskölyköt, de azért reméltem, hogy nem fog ilyen hamar kiderülni… a kúrta farkú életbe már… – Még az én fejemre is bajt hoztál, te szégyentelen!! Hisz hihetik azt, hogy ennyire nem törődöm embereimmel, hogy így hátba szúrják az egész Egységet és a fejeseket egyes alábbvalóim!! Holott ez nem igaz, egyszerűen csak rosszul válogattam ki a gyöngyszemeket és véletlenül közéjük akadt egy közönséges kavics… – Nézett le rám olyan felsőbbrendűen és lenézően, hogy ez már nekem sem tetszett. Ezt észre is vehette a „Dögölj meg” ábrázatomon, így kaptam a következő ütést, egyenesen a puskája végétől, amit jól a gyomromba vágott.

– KAPITÁNY!! – Aggódott értem az osztagom minden tagja, miközben fájdalmasan nyögve, összekuporodtam a földön és felköptem egy kis vérrel vegyült nyálat.

– Örülhetsz, ha nem nyilvánítanak ki téged dezertálónak és hagyni fogják, hogy az utcán megrohadj. De nem itt… hanem a Mária Falain belül. – Szólalt meg egy mély, dörmögősebb hang, ami egy kigyúrtabb Katonaishoz tartozott. Minden osztagvezetőről és parancsnokról sütött a lenézés és a szégyenkezés irántam. Csak mert végre jót cselekedtem… De úgy látszik, ami jónak számít, az itt egyenesen súlyos bűn és vétek.

– Mondj búcsút posztodnak, rangodnak, de még a Katonai Rendőrséges kabátodnak is!! – Rázogatta nekem a mutató ujját Nile, homlokán pedig kidagadt egy ér. Arca vörös volt a dühtől és ráadásul még köpködött is. Felülve megtöröltem a kézfejemmel a szám szélét, majd mind a két kezemmel hátranyúlva, megtámaszkodtam a földön, így nézve fel a feljebbvalóimra. Akiket jelenleg most mind kurvára megvetek a gecibe. Ám itt és most összesen kettő dolog érdekelt. Az egyik, ami mindenekfelett számomra a legfontosabb; hogy Mimoza most már biztonságban van és az ő osztagának felelősségre vonásáért később is lesz időm aggodalmaskodni. A másik pedig… és itt oldalra fordítottam a fejem, hogy lássam őket… az én osztagom. Őket ne vonják felelősségre, ők nem tettek semmit, csak követték a parancsaimat.

– Tűnj a szemem elől!! Élvezd ki az osztagvezetői rangod utolsó perceit, óráit!! Még ma este kérem a jelentést és a teljes vallomást!! Ha holnap reggel nem találom az asztalomon, akkor tömlöcbe záratlak és vallatókkal szedetem ki belőled!! A tárgyalás napjáig pedig rácsok mögött fogsz rohadni!! – Fordított hátat Nile Parancsnok. Chh… rohadék. Azt várhatod, hogy én jelentést írjak neked… maximum csak a bíróság előtt vagyok hajlandó vallomást tenni. Felőlem a vallató akár még a lábamat is levághatja, én nem fogok köpni. Főleg nem annak fejében, hogy nekem jó legyen… nem. Most, hogy a húgom szemében újra jó ember vagyok, nem akarok ismét rossz lenni. Már eleget kötekedtem másokkal. Befejeztem.

– Nile! – Tápászkodtam fel némi segítséggel (az osztagom embereit elengedték, így siettek oda hozzám fölsegíteni). A csávó megfordult és egy fintorral nézett rám a válla fölött. – Csak egy valamit kérek…

Érdekfeszítően megfordult, mintha csak szívességet tenne azzal, hogy meghallgat.

– Az osztagommal ne tegyenek semmit! Ők nem tehetnek semmiről sem. Csak kérdezzék ki és új osztagvezetőt jelöljenek ki melléjük. De ne bántsák őket…

Nile Dok végignézett az embereimen, akik elszánt tekintettel néztek rá vissza és körém állva, szinte védelmezőn vettek körbe.

– Ami igaz, az igaz, Phanthomive Kapitány – mondta ki a nevemet és a kapitány szót gúnyosan, egy szintén gúnyos mosollyal. – Az embereid jók, jeleskednek szinte mindenben és igazán nagyszerű csapatot alkotnak. Nem kellene miattad elveszítenünk pár jó katonát. Nem bánom, ennek a kis szánalmas, nyomorult, utolsó hősködő kérésednek eleget teszünk. De csak mert ezek a kölykök csak egy bolond parancsait követték. – És ezennel otthagyott, a többi szarházival együtt, így magunk maradtunk.

– Kapitány, most mi lesz? – Kérdezte elsőnek Florence, aggódva, könnyes szemekkel és már szemezett a sebhelyeimmel, hogy lekezelhesse majd őket, ahogyan szokta.

– Mi nem akarunk új osztagvezetőt!! Mi magát akarjuk!!

– Szétrúgjuk a seggüket, ha nem lehet maga a mi vezetőnk, akkor senki sem!

– Úgy van!

– Kiállunk magáért!!

Nagyon jól estek a záporozó, elszánt és engem magasztaló, szerető mondatok. Ekkor tudatosult bennem, hogy ők mindvégig rólam vettek példát, azt tették, amit én, vagy amire utasítottam őket. Ha a Felderítősökkel voltam rosszban, akkor ők is. Ha segítettem rajtuk, akkor ők is. Soha nem fordultak ellenem és minden döntésemet bizalommal követték. Kezembe adták az életüket és azt akarják, hogy továbbra is én vezessem őket. Annak ellenére, hogy alig vna köztünk pár év és én mindvégig rideg s elzárkózott voltam tőlük… mert a húgom nem volt köztük.

– Nálatok jobb osztagot nem is kaphattam volna. – Jelentettem ki hirtelen, félbe szakítva az összeesküvési elméleteiket. Nagy és elkerekedett szemekkel néztek rám, hiszen ilyet még sosem hallhattak tőlem. – De most ennek vége. Csak egy dologgal segíthettek rajtam! Nem köptök, nem mondotok semmit ezeknek, csak azt… hogy az én parancsimat követtétek.

– De Kapi… – kezdték volna, ám rájuk parancsoltam.

– Csöndet! Ez parancs! – Mintha csak egy egyszerű napi feladatot osztottam volna ki nekik, úgy szóltam rájuk. Összenéztek, majd elmosolyodtak halványan, aztán ahogyan szokták, kihúzták magukat, bal kezüket hátra, jobb kezüket a szívükre csapták és tisztelegtek nekem.

– Értettük, Kapitány!

Elismerően mosolyogva biccentettem nekik, aztán kikerülve őket a hálókörletem felé bicegtem, keserű ízzel a számban és gumóval a torkomban.

Sasuke

Már bőven napnyugta után érkeztünk a kastélyunkhoz. Mindenki, egész hajóúton, teljesen csöndben volt, csak a Silverman ikrek beszéltek egymáshoz halkan, szinte suttogva, miközben Naoki Narou vállán pihentette a fejét. Az egész fedélzeten nem volt más csak mi kilencen, és pár kereskedő. Mimi Nero mellett ült, lehajtott fejjel, szinte ordított róla, hogy mennyire aggódik most a bátyjáért, hisz ki tudja mi lesz a büntetése az „árulásáért”. Nero pedig szinte anyai támaszt nyújtva ölelte őt magához, a haját simogatva, mellette a Hadnagy foglalt helyet, csöndben, karba tett kezekkel meredt maga elé, s csak néha-néha váltott pár szót a mellette ülő Nerucival. Stefan és Dorian, a hajó korlátjának támaszkodtak, Dorian kifele bámult a kilátásra, Stefan csöndesen a hajópadlót fürkészte. Én Rayne mellett ültem, aki azóta, hogy felszálltunk a hajóra, a kézfejemet szorongatta, mintha attól félne, hogy nagy depressziómban kiugrok a fedélzetről. Jól fésült sötétbarna haja most szanaszét, izzadtan tapadt a homlokához, öltönymellénye több helyen is elszakadt és ő is, mint mindenki más koszos volt, és tele volt sebekkel. Amikor átszálltunk a hintóba, már kétfelé szakadt az osztag. Én és Rayne Narouval, és Naokival mentünk, Stefan, Dorian, Nero és Mimi pedig a Hadnaggyal szálltak egy hintóba. És mint fent említettem, már sötét volt, mikor a kastélyhoz értünk. Mindenki szótlanul vonult be a kastély nehéz faajtaján, a Hadnagy vezetésével, aki kivételesen nem kapott vérszemet, mert úgy trappoltunk be, mint holmi csorda koszosan, mint a kivert kutyák. Ehelyett inkább mindannyiunkat elküldött fürdeni, bejelentette, hogy utána vacsora, majd takarodó. Most senki sem kezdett el nyavalyogni, hogy „De hát full korán van mééég!” „Had maradjunk még fent!” Hanem csendben, megindult az osztag a hálókörletek, majd a fürdő felé. Elsőnek (szokásosan) Rayne kezdett, őt követtem én, majd az ikrek következtek, (akik ugye együtt fürdenek szóval ez gyorsított a meneten), majd Nero, aztán Stefan, Mimi, majd végül Dorian zárta a sort. Közben, amíg ez a procedúra tartott, a Hadnagy is elment letusolni a saját fürdőjébe. A vacsora is ilyen csendben telt, igazából beszélgettünk, (kivéve Mimikét, ő meg se szólalt) de halkan, suttogva. Pedig egyáltalán nem kellett volna, de senki se beszélt hangosabban, mintha meghalt volna valaki. Senki se vonta kérdőre a Hadnagyot, vagy kezdeményezett vitát a menekülésünkkel kapcsolatban, mert tudtuk (akármilyen hihetetlen is), hogy csak minket akart megóvni. Szóval csak csendben próbáltuk kifejezni a hálánkat. Például Dorian odaadta neki a kenyerét. Én pedig személy szerint igyekeztem nem túl pofátlanul neki esni az ételnek, ugyanis a cellában kapott koszt, nem hogy ótvar volt, de nem is ettem belőle, szóval elég rendesen megéheztem, és nem igazán tudtam kontrolálni magam.

A vacsora után, mindenki elvonult a hálókörletébe és pillanatok alatt sötétség, és csend ülepedett az egész kastélyra. Én a fal felé fordulva próbáltam álomba ringatni magam, de nem ment. Most, hogy biztonságban vagyok, kezdtek megrohamozni a cellában töltött napok emlékei. Nem akartam rájuk gondolni, de ott voltak a fejemben a jelenetek, minden ostor, és korbácscsapás, amit kaptam, fantomsajgást okozott a hátamon, a csuklómon lévő hegek, szinte elviselhetetlenül sajogni kezdtek, és sokáig nem is tudtam úgy lehunyva tartani a szemeim, hogy egy be-beugró rémkép miatt ki ne kellett volna nyitnom hamar. Nem tudom meddig forgolódtam álmatlanul, de nekem több órának tűnt. Végül nem bírtam tovább, és kimászva az ágyamból, Rayneé felé lépkedtem halkan, hangtalanul, majd megállva az ágya mellett, gyűrögetni kezdtem a hófehér hosszú ujjúm alját, majd finoman megböktem a vállát. (Ő velem ellentétben félmeztelenül aludt. Én nem, ugyanis a kurva sebeim miatt a hátamon meghaltam volna).

– Rayne… –  kezdtem halkan, mire mindenféle erőlködés nélkül kinyitotta a szemeit. Ő se aludt – Tudom hülye kérdés… De aludhatnék veled?

Ő nem nézett rám hülyén, csak szótlanul arrébb csúszott az ágyban, hogy kényelmesen beférjek. Én pedig felhajtva a vékony takaróját, befeküdtem mellé. Nem tudom mi ütött belém akkor, de reflexszerűen közelebb húzódtam hozzá, mint egy kisgyerek. Éreznem kellett, hogy nem vagyok egyedül. És ő megtette azt, amire nem számítottam. Átölelve a derekamat közelebb vont magához, és a nyakamba temette az arcát. Így feküdtünk szótlanul, csendben a sötétben, egészen addig, amíg meg nem szólaltam.

– Rayne… – kezdtem, mire elemelte a fejét a nyakamtól, és a szemeimbe nézett. Az arcunk vészesen közel volt egymáshoz. – Mondani akartam neked valamit…

Ám nem várta meg a válaszomat. Ő pedig olyat csinált, amire szerintem örök életemre emlékezni fogok. Fél kezébe fogta az arcom, és az ajkaimra tapasztotta az övét.

Elkerekedett szemekkel meredtem fel az arcára, de aztán éreztem legbelül, hogy én is ezt akartam, valahol mélyen erre vágytam. Ez hiányzott az életemből s a kapcsolatunkból is, de sosem hittem volna, hogy ő is így érez. Viszonoztam a csókot, mire fölém magasodott, ám ekkor felszisszentem és egyből elhajolt.

– Mi a baj? – Kérdezte suttogva, aggódón, de közben olyan beindultan is…

– A hátam.. – nyöszörögtem szenvedve. – Tudod a korbács… – emlékeztettem, felnézve rá, mire egyből mellém telepedett.

– Akkor feküdj oldalra, nekem háttal – suttogta továbbra is, én pedig engedelmeskedtem, bár az agyam egy része azon kattogott, hogy most még is mi a fenét művelek és, hogy mi fog most történni. Hátra néztem a vállam fölött és ahogy megtettem, Rayne ismét az ajkaimon csüngött az övivel, ami bevallom rohadtul furcsa volt, de egyben kibaszott jó és megnyugtató, felhevítő is. Megszorítottam a lepedőt mind a két kezemmel, közben ő benyúlt a felsőm alá és végig simított a kezével, az ujjai végével a testemen. Óvatosan érintette a bőrömet, amitől rázott a hideg és másodpercek alatt libabőrös lettem az érintése alatt. Időközben a legbizarrabb az volt, amikor a kis nadrágomban megmozdult a két lábam közti dolog. Baj van velem, beindultam… a legjobb haveromra... aki jelenleg is a számat csókolja.

A keze a mellkasomtól végig követte a hasam vonalát, a köldökömet, egészen le. Ám amikor a végére odaért az ágyékomhoz, rögtön elváltam a szájától és csak elképedten, bár mégis teljesen beindultan néztem, türelmetlenül a csípőmet emelgetve, ahogyan a kezét becsúsztatja a nadrágomba és végig simít a kisebb szeméremszőrömön. Majd elért a nemi szervemhez is, ami már vészesen keményedni kezdett. Levert a víz és egyből kimelegedtem, közben éreztem, hogy az ő tenyere is izzad, a testéből pedig szintúgy árad a hő, akárcsak belőlem. Mikor a markába fogta a férfiasságomat, egy nyögés hagyta el a számat, megremegtem a testemben és lehunytam a szemem a jóleső érzéstől. Finoman elkezdte húzogatni, azonban kissé kényelmetlen volt, így félénken hátranézve rá, csak ennyit motyogtam:

– Túl szárazh…

Egyből elvette a kezét és azt benyálazva, elkezdte megdörzsölni vele a makkomat és az azt körül vevő részt, ezt többször elismételgetve, ameddig én ott sóhajtoztam és elég nedves nem lett. Ezután elkezdte húzogatni rajta a bőrt, én pedig letettem a párnára a fejemet és eltakartam az arcomat fél kézzel. A kezem felcsúszott a hajamba, így azt megmarkolva saját magamnak téptem, miközben ő gyorsított a képzi munkán. Visszakellett fogjam magam, ugyanis nem akartam nyögni, főleg nem olyan hangosan. A csípőm előre-hátra mozgott, egészen addig, amíg egy hátracsúszás közben meg nem éreztem, hogy Rayne is „életre kelt”, ugyanis vészesen nyomkodni kezdte a fenekemet. De nekem egészen addig csinálta, míg érezni nem kezdtem, hogy a golyóim összeszűkülnek és a benne lévő anyag a farkamba nem készül menni.

– Rayh..neh.. énh.. mindjárth… – de egyszerűen a mondat végéig sem tudtam eljutni, ugyanis amikor ráharapott finoman a fülcimpámra és belenyalt a fülembe, egyből elélveztem. Az egészet a lepedőre és az ő kezére. Nagy levegővétellel próbáltam lecsillapítani a légzésemet és a szívdobogásomat is. De közben borzasztóan elszégyelltem magam és az arcom is tűzforró volt, annyira vér szökött oda. Lángvörös lehetett. A torkomban egy szorongató érzés keletkezett és alig kart hang kijönni a rajta.

– Tessék – vettem le az ingemet egy kis idő után és adtam oda neki, hogy abba törölje meg a kezét, de felé sem mertem fordulni. Még a gondolataimba se tudtam elmerülni, hogy ezt gyorsan tisztázzam magammal, ugyanis Rayne hirtelen az ingemet a földre dobta, a keze pedig a csípőmre vándorolt és megszorította azt. A szemeim először kitágultan meredtek az én üres ágyamra, aztán egyre laposabbakat kezdtem pislogni, amikor a nyakamon éreztem a száját és a fogait. Jó érzés volt, ellazultam tőle ismét. Aztán éreztem, hogy az ujjaival belekapaszkodik a nadrágom szélébe és elkezdi letolni, majd lehúzni.

– R-Rayneh… – kaptam fel a fejem, amikor már lent volt a térdemnél a nadrág.

– Cccsth… Bízz bennemh… Kérlekh… – suttogta a fülembe, a hangjától pedig ismét kirázott a hideg és csak minél közelebb akartam magamhoz érezni.

– Rayneh… – tettem le a fejem a párnára lehunyt szemekkel, miközben lerúgtam magamról a nadrágot.

– Húzd fel a lábaidath – utasított. Először vonakodtam, végül megtettem és enyhe magzatpózba tornáztam magamat. Magam elé meredtem a sötét, kintről a hold beszűrődő fényétől enyhén megvilágított szobába, majd éreztem a fenekem nyílásánál Rayne ujjait. Még be se dugta, de egyből odakaptam és megragadtam a csuklóját. Értetlenül nézett le rám, én pedig kétségbeesetten rá.

– Mit csinálsz? – Kérdeztem remegő hangon.

– Kimutatom, mit érzek irántad – mondta alig hallhatóan.

– De ez… – hüledeztem, szinte kétségbeesetten.

– Ez jó… Nincs ebben semmih… – mivel engedtem a szorításon, ezért ismét odaérintette az egyik ujját. – Ha nem tetszik maximum óriássá változol és megeszel – mondta ezt vigyorral az arcán, így ezen még én is elmosolyodtam és elengedve a kezét, ismét előre fordultam a semmibe, majd minden érzékszervemet ARRA összpontosítottam. Először csak egy ujját tette be, amitől nyöszörögve kitágultak a szemeim. Azt elkezdte járatni, közben a másik kezével előre nyúlva a golyómat finoman masszírozta. Ez túl jó érzés volt. Résnyire kinyitott szájjal sóhajtoztam és halkan fel-felnyögdöstem, miközben már csukva voltak a szemeim. Aztán hirtelen becsúszott még egy ujja, akkor kipattantak a szemeim és egy nagyobb nyögés hagyta el a számat. Amíg azt a kettőt járatta. Addig folyamatosan hangosabban nyögtem. Végül kivette mindkét ujját, elvette az ágyékomtól a kezét is és éreztem, ahogyan mocorog mögöttem, valamint hallottam még azt is, hogy benyálazza a kezét. Nem mertem hátra nézni rá, csak magam elé és kattogott az agyam folyamatosan, hogy most mi lesz, milyen érzés lesz, meg hogy most ez tényleg, halál komoly?!

Aztán megéreztem…

Összeszorítottam a szemeimet.

Összeszorítottam a fogaimat.

Visszafojtottam egy nagy nyögést.

Megszorítottam két kézzel a lepedőt.

Izzadni kezdtem.

Éreztem, ahogyan betolja.

Éreztem, mennyire kemény volt.

Éreztem azt is, hogy milyen vastag volt…

Éreztem, ahogyan fáj és, ahogyan jó is.

Eltakartam két kézzel az arcomat. Borzalmasan szégyelltem magam, hogy ennyire élvezetes és ennyire fájó is egyben. És, hogy ezt tesszük. Lassan kijjebb húzta, aztán megint be. Az ajkaim egyre jobban szétnyíltak és egyre inkább megnémultam ettől a meglepettségtől és ettől a hihetetlenül új érzéstől. Folyt rólam a víz, rettenetesen melegem volt és nem tudtam, hogy most zokogni kezdjek, vagy élvezzem. Aztán, ahogyan gyorsítani kezdett a tempón, az utóbbi érzés fogott jobban hatalmába. Megfogta a két kezem és elhúzta az arcomból, így egy pillanatra felnéztem rá. Engem nézett, a haja izzadtan tapadt az arcára, a szemeiből áradt a beindultság és a jól eső érzés, a száján át zihált és néha még halkan fel is nyögött. Egyik kezével megmarkolta a csípőmet, egyből elfordultam tőle és csak a lepedőt szorongatva, gyűrögetve, összeszorított szemekkel nyögtem. Amikor mindig egyre mélyebbre és mélyebbre tolta, úgy én egyre hangosabban adtam ki magamból, egészen addig, míg be nem fogta a számat. A karjába kapaszkodtam és, mikor közeledett a csúcs felé, egyre gyorsabban, hevesebben és mélyebben csinálta. Még a könnyem is kicsordult, már szinte sikítottam a kezébe. Lassan elengedett és elfeküdt mellettem.

Tudtam, hogy belém engedte és azt is tudtam, hogy ez mindkettőnknek a legjobb érzés volt most a világon. És, hogy ez volt az a megmagyarázhatatlan, amit éreztünk egymás között, de sosem tudtuk megmondani, hogy mi az. Mostanáig.

Patakokba folyt rólam a víz, a mellkasom sebesen járt föl és alá, levegő után kapkodtam. Bágyadtan és elterülve, elernyedten meredtem a szoba egyik végébe és a fenekemben lüktetett az ér. A szívem vadul dobogott, a torkom és a szám kiszáradt. Összekuporodva felé fordultam, a plafont nézte. Olyan kicsinek éreztem magam most mellette.

Ő is a száján keresztül lélegzett, egyik kezét a homlokán pihentette. Hirtelen összecsukta az ajkait és megfeszítette az állkapcsát.

– Ez az a dolog… amiről régen beszéltünk. És, amit mindig is kerestünk – mondta ki azt, amire én is gondoltam, folyamatosan. Könnyek szöktek a szemeimbe, miközben felém fordította a fejét és a tekintetét az enyémbe fúrta. Sírni akartam. De fogalmam sincs, hogy miért…

Nero

            Még a vacsora után körbekérdeztem mindenkit, hogy kinek a sebeit kezelhetem le. Sasuke sérüléseit azután láttam el, hogy megfürdött, így ők Raynéval szinte bemenekültek a szobába. Gondolom, volt mit megbeszélniük és biztosan együtt akartak lenni. Sasunak meg pihennie kell… ha tud. Bár mindannyiunkban baromi nagy görcs és ideg volt a mai nap miatt. Nem csakhogy megszöktettük Sasukét, amiért így is óriási balhé lesz, de ráadásul a civileket és katonatársaink életét is hátrahagytuk, amikor az a két Intelligens fölbukkant a semmiből. De egyikőnk sem értette, hogy ezt az utóbbi menekülést miért kellett…

– Biztosan nem lesz baja a bátyádnak – próbáltam lelket önteni Mimibe, miközben ő ült az ágya szélén, én pedig előtte guggolva hoztam rendbe az arcát, ahogyan tudtam. Nagyon csúnyán lehorzsolta, biztosan sokáig nyoma fog maradni szegénynek. Egy-egy nagyobb bőrfelszakadásra pedig kisebb fehér ragtapaszokat tettem.

– Én ebbe nem hiszek – rázta meg óvatosan a fejét, a hangja elcsuklott, szája sírásra állt és a szemeivel is sűrűn pislogott, visszatartva a könnyeit.

– Minden bajra van megoldás – néztem fel rá, továbbra is biztatón és megszorítottam finoman a két vállát.

– De neki az a mindene rajtam kívül, hogy ő Kapitány. Ez a poszt volt az álma… Mindig mondta nekem még kis korunkban, hogy ő lesz az egyik legkiemelkedőbb osztagvezető a Katonai Rendőrségnél… És mivel sikerült elérnie ilyen fiatalon, amit akart, összezuhanna, ha elvennék tőle ezt – szipogott egyet és a könnyét már nem tudta visszatartani. Legördült egy az arcán, amit még azelőtt letöröltem neki a mutató ujjammal, mielőtt elválhatott volna az arcától, az állánál.

– A Hadnagyunk úgy is megoldja majd. Ennyivel tartozik neki – öleltem magamhoz őt, mire Mimi a hátamba kapaszkodott és kiadta magából a mai stresszt. Úgy zokogott, a mellkasomba fúrva az arcát hogy már nekem is bekönnyezett mindkét szemem. A vállai rángatóztak és csak sírt majdnem fél órán keresztül. Utána sikerült annyira lenyugodnia, hogy már csak hüppögött és szipogott.

– Megyek, megnézem a többieket is, akiknek még kell valami – pakoltam össze a kis első segélyes dobozt, majd feltápászkodtam a padlóról. – Megleszel? – Kérdeztem aggódva.

– Ühümm, persze – bólogatott, elfeküdve az ágyában, mire automatikusan letettem a dobozt és segítettem neki betakarózni. Azután fölé hajoltam és a homlokára nyomtam egy puszit.

– Próbálj meg pihenni, rendben? – Néztem a szemeibe, közben bátorítóan rámosolyogtam.

– Igyekszem Nero, köszönöm – húzta el a száját szomorúan.

– Ugyan már – szorítottam meg a takaró szélét fogó kis kezét, égig a szemeibe nézve, aztán hirtelen még utoljára fölült és megölelt. Megsimogattam a hátát, majd visszafeküdt, én pedig továbbra is együtt érzőn mosolyogtam rá halványan, majd elfújva a komódon égő gyertyákat, ismét a kezembe fogtam a kis kézi ládát és kiléptem a szobából mezítláb, majdnem térdig leérő inggel, nadrág nélkül, behúzva magam mögött az ajtót. Résnyire nyitva hagytam ám, hogy a folyosóról beszűrődő fény bevilágítson a szobába, nehogy félni kezdjen vagy rosszul érezze magát nyomasztó gondolatokkal a fejében, a sötét szobában egyedül, amíg kint vagyok.

Elsőnek Narouékhoz mentem, miután kettőt kopogva az ajtójukon benyitottam, nem is lepődtem meg azon, hogy egy ágyban fekszenek és susmusolva diskurálnak. De mivel észlelték, hogy beléptem felkapták a fejüket félig felemelkedve az ágyból.

– Mi kéne? – Kérdezte Narou komoran.

– Én vagyok a házi nővér. Sebeket ellátni jöttem – léptem át a küszöböt. – Van valami panaszuk? – Vettem játékosra a figurát, miközben gyújtottam pár gyertyát, hogy lássak is valamit.

– Én lehorzsoltam a térdemet, eléggé fáj – ült fel az ágy szélére Naoki, kidugva a lábait a takaró alól, így szemügyre vehettem a férfi testhez képest neki kissé csontosabb és nőiesebb jobb térdét, amit valóban nagyon csúnyán elintézett.

– Íííí – húztam el a számat, miközben leültem elé a parkettára. – Hát nem szép látvány – állapítottam meg. Közben Narou is felült az ágyban. Naokival ellentétben ő félmeztelen volt.

– Hát Csacsi… – nézett az ijedt tekintetű öccsére. – Le kell vágni a lábadat, nincs mese. – Kuncogott a poénján, de még én is elmosolyodtam. Naoki azonban vállba bokszolta, majd kissé „sértetten” elfordult tőle.

– Azt azért nem – fogtam a kezembe némi vattát, amit átitattam alkohollal. – De helyre lehet ezt hozni.

Végül lefertőtlenítettem a sebét és jobbnak láttam bekötözni vékonyan fáslival. Narounak viszont nem volt semmi komolyabb baja, csak pár kisebb karcolás, arra is azt mondta, hogy hozzájuk se érjek, ő férfi és tűri a fájdalmat. Hát könyörögni meg nem fogok, hogy ugyan had hozzam már egy kicsit helyre… ha nem, akkor nem.

Ezután automatikusan kihagytam Rayne és Sasuke hálókörletét, és mentem Mendezékhez, akik a saját ágyaik szélén ülve beszélgettek gyertyafény mellett. Épp arra léptem be, hogy Stefan morcosan néz az öccsére, aki egyik lábát felhúzva, másikat lelógatva az ágyról és a párnát magához ölelve neki dőlt a falnak, orra alatt jókat kuncogva. Biztosan hozta a formáját megint.

– Senorita – örült meg nekem egyből elsőnek Dorian. – Nem tudsz aludni és inkább az én ágyamban lelnél álomra? Stef biztosan szívesen átmegy addig pátyolgatni Mimoza lelkét – vigyorgott jól szórakozottan, s bár hiába néztem rá faarccal, Stefan pedig hiába vágta hozzá a saját párnáját, tudtuk, hogy csak hülyül.

– Nem egészen – ráztam meg a fejem.

Végül összevarrtam a szemöldökét, ami alapból heges volt, de most felszakadt. Stefannak pedig bekötöztem a bokáját és a felkarján volt egy sokkal mélyebb seb, amit pár öltéssel összehúztam neki.

Miután becsuktam magam mögött az ajtajukat, már csak egy valaki volt hátra. A folyosón állva néztem a menetirányba, enyhe gyomorliftezéssel, majd végül sóhajtottam egy nagyot és határozott léptekkel elindultam. De ahogy egyre közelebb értem, a szívem egyre hevesebben kezdett verni, de olyan bénítóan, hogy már a karjaim is zsibbadni kezdtek tőle. Megálltam a zárt ajtó előtt, aztán a kilincset szuggerálva, végül nem nyitottam be, hanem bekopogtam. Miután hallottam a „Szabad” szócskát, mintha valami királyhoz lépnék be… benyitottam a félhomályba. Az ágyán ült, nekem háttal, alsóneműként szolgáló vékony anyagú, fehér rövidnadrágban, félmeztelenül, így láthattam is azt a ronda, mély és lekezelésért könyörgő sebhelyet a hátán, amit valószínűleg akkor szerzett, mikor engem próbált védeni. Érkezésemre átnézett rám a válla fölött, majd előre is fordult.

– Miért nem vagy az ágyban? – Kérdezte komoran.

– Mert most én vagyok az orvos – csuktam be magam mögött az ajtót és az ágyhoz léptem. – Már mindenkit elláttam, akinek szüksége volt rá. Most maga következik, Hadnagy, akár akarja akár nem – közöltem vele, letéve a földre a dobozt, amit ki is nyitottam és fél térddel az ágyra, mögé nehezedtem.

Nem válaszolt semmit sem, csak hagyta, hogy elsőnek vizslassam a sebét (jó, közben néha felnéztem rá, habár nem láttam az arcát és végig volt bennem egy furcsa érzés, most, hogy megint kettesben vagyunk). Eztán a kezembe vettem pár vattát és minden ilyesmi holmit, majd szépen óvatosan elkezdtem megtisztítani és lefertőtleníteni a sebet. Nem bírtam megállni, hogy munkálkodásom közbe ne szólaljak meg.

– Miért kellett elmenekülnünk? – Kérdeztem halkan és először talán bátortalanul.

Felsóhajtott, de nem válaszolt.

– Hmmm? – Próbálkoztam tovább.

Ismét nem válaszolt.

– Hadn… – kezdtem már türelmetlen hangsúllyal, összébb húzva a szemöldököm, de közbe szólt:

– Nem tehettem mást…

– De miért? Mi vagyunk a legjobbak, maga pedig a csúcsok csúcsa. Segítenünk kellett volna, hisz majdnem elbánt azzal az óriással is! – Értetlenkedtem.

– Értsd meg, ennek így kellett lennie! – Vitte fel kicsit a hangját. – Nyomós okaim vannak rá.

– És még is mik azok a nyomós okok? – Faggattam, közben a sebére is koncentrálva. Ideges sóhaj hagyta el az ajakait ismét.

– Az egyik legfőbb oka az, hogy Sasukét egyből visszavitték volna a cellák közé!

– Ez jogos – dobáltam le mindent a dobozba, kissé hátrébb csúszva tőle ezzel jelezve, hogy végeztem. – És mi a többi ok?

– Nem lényeges! – Próbált egyből elzárkózni, de nem hagytam annyiban. És nem érdekelt, hogy felidegesítem ezzel…

– Hadnagy! Ön is tudja nagyon jól, hogy felelnie kell majd a fejesek előtt a mai nap tetteiért. Ott mit fog mondani?! – Néztem szúrósan rá, habár ő még mindig hátat fordítva ült nekem, így sajnos nem tudtam a szeme közé nézni.

– Te most vallatsz engem?! – Kérdezte hitetlenül, megemelve a fejét.

– Igen Levi Ackerman osztagvezető – tettem csípőre a kezeimet. – Mint a felső hatóság főbb szószólója és hírvivője, felszólítom önt, aki a Felderítő Egység különleges és elit osztagának frontembere, valamint az Egység legkiképzettebb és az emberiség legerősebb katonája, Levi Ackerman Hadnagy, hogy azonnal tárja fel okait, amiért erre a lépésre következtetett. Hogy hátra hagyta a civilek, ember és katonatársai életét, csak azért, hogy a saját és osztaga életét mentse. Eddig ilyet még nem produkált az elmúlt évek során, sőt mindig ön volt az, aki az élre tört és harcolt. Akkor most kérdem én az egész értetlen és ledöbbent katonaság és emberiség nevében, hogy mi ütött magába?! – Daráltam le kicsit elvicceskedve, de ugyanakkor mégis halálosan komolyra véve a figurát. Mintha csak próbálnám felkészíteni a rá váró tárgyalásra… Mert biztos voltam benne, hogy erre sor fog kerülni.

Végre valahára felém fordult, kissé közömbös arccal, ahogyan szokott és engem vizslatott.

– Kiváló hadvezér és vallató lenne belőled. – Állapította meg, amit gondolom bóknak szánt, csak jelen helyzetben nem igazán tudtam ezt befogadni.

– Légy szíves a kérdésemre feleljen… – váltottam át aggódó és már-már könyörgő stílusban, miközben az ölembe ejtettem a kezeimet és az eddig kihúzott merev hátam is összegörnyedt, ahogyan elengedtem a megfeszült izmaimat. Nem tudom, meddig néztünk egymás szemébe, mialatt ő gondolom magával veszekedett, hogy elmondja-e vagy sem, nekem pedig már a türelmem kezdett elfogyni, de végül csak megszólalt. Kissé elfordította a fejét tőlem és maga elé meredt, komoran összeráncolva a homlokát.

– Nem akartam, hogy meghaljatok… – motyogta, szinte alig hallgatóan.

– Mi? – Néztem rá értetlenül. – Eddig ezt csak szóban mondta nekünk… azt is úgy, hogy ne merjünk meghalni.

– De ez más – szögezte le. – Ez más volt…

– Miért…? – Vettem bizalmasra a figurát és szinte drukkoltam, hogy avasson bele a lelkébe. Istennek hála, úgy látszott, hogy meg is teszi.

– Nem is olyan régen… álmodtam valamit. Valamit, a mai napról.

Itt megállt. Nem sürgettem, nehogy abbahagyja, inkább csak várakozásteljesen néztem rá. Végül folytatta.

– Minden megtörtént ma, ami az álmomban. Minden, kivéve egy nagy dolgot.

Megint megállt, majd végül idegesen felmordult és megdörzsölte két tenyérrel az arcát.

– Én csak nem akartam, hogy meghaljatok, érted?! Ezért! Ezért fújtam vissza vonulót! A kibebaszott kurva álmom miatt! – Dühödött be egy szempillantás alatt, mintha őrölné magát belülről, mintha tehetetlen lenne. Végül hanyatt vágta magát az ágyon (láttam, hogy megrándul a szája széle a sebe miatt) és a jobb felkarjával eltakarta a szemeit, másik kezét pedig ökölbe szorítva tartotta a hasán. Szomorúan néztem rá. Van emberi oldala és neki is szüksége van néha kitárulkozásra. Nem fojthat örökké mindent magába… szerettem volna, ha tudja, velem bármit megoszthat és bennem teljes mértékig bízhat. Végig futott a tekintetem a testén, amiket maradandó, kisebb-nagyobb sebhelyek borítottak. Végül fogtam a bátorságot, majd közelebb ülve hozzá odanyúltam a kezemmel, megszorítottam a hasán pihenő kezét.

– Semmi baj Hadnagy. Ha ideges vagy a rád váró problémák miatt, tudd, hogy mi mindig melletted leszünk és mögötted állunk. Küzdünk érted és az osztagunkért, soha nem fogjuk feladni sem egymást, sem pedig téged. Érted?

Lassan levette a karját a fejéről, így egyenesen rám nézett, majd felült, így szinte belelógtunk egymás aurájába, ami egyből jól érezhető vibrációt okozott kettőnk között. A szívem azonnal beindult és verni kezdte a mellkasomat ezerrel.

– Te megint tegezel engem…

– Hát – vontam meg kicsit a vállam. – Nekem szabad, nem? – Kérdeztem felnézve rá a pilláim alól, beharapva az alsó ajkamat, amire a tekintete lesiklott, aztán vissza a szemeimbe. Végül megtámaszkodott a jobb karján, a bal kezével pedig előre nyúlva megfogta a nyakam és közelebb hajolt. Én is előrébb hajoltam és lehunyva a szemeimet, hagytam, hogy megcsókoljon. Viszonoztam, s mikor elhajolt, a szemeimmel már csak laposakat tudtam pislogni. A számon át vettem a levegőt, ő pedig nyakamat simogatta finoman, hüvelykujjával pedig végül megtalálta az alsó ajkamat. A nyelvem hegyével érintettem az ő ujját, mire a kinyújtott lábait felhúzta és az ujját pedig kissé bedugta a számba, mire én a nyelvemmel simogattam, aztán végül a szemébe felnézve finoman ráharaptam. A következő pillanatban pedig elrántotta a kezét, aztán megragadta a két karomat és durván ledöntött az ágyra. Megreccsent alattam és a matrac alatt a fa, valamint én is felnyekkentem. Aztán már rajtam is volt. Olyan hévvel esett az ajkaimnak, hogy a fogaink összekoccantak, amitől kissé a szájába nyögtem, fájdalmasan összehúzott szemöldökökkel. Teljesen belenyomott az ágyba, az ágyékát az enyémnek préselte. Fájdalmasan jó érzés volt.

– Monddh, hogy igenh – Mormolta a fülembe, miközben az arcomat és a nyakamat csókolta vadul, egyik kezével pedig sietve tépkedte szét rajtam az igen. Eközben én a párnát szorongattam és felhúztam a két lábam, amiket a dereka köré fontam. – Kérlekh, monddh, hogy igenh!

– Mi igenh? – Kérdeztem vissza, végig lehunyt szemekkel, s közben alatta vonaglottam. Egy pillanatra belehasított a fejembe az, hogy már megint mit csinálok és, hogy szegény Mimi megint egyedül lesz az éjjel…

– Csak monddh, hogy igenh, kérlekh! – Szabadított ki az ingemből, ezzel is már szinte teljesen meztelenné téve a testem, már csak egy alsónemű volt rajtam. Megmarkolta a jobb combomat, mire felnyögtem és felnéztem rá.

– Igenh… – Sóhajtottam a „varázsszót”.

Rivaille

– Jó kislányh… – suttogtam az ajkai közé. Több se kellett, egy laza mozdulattal az ágyam mellé, a földre hajítottam az ingjét és ismét a szájának estem. Magasról szartam akkor és ott a következményekre, nem érdekelt sem Erwin sem az, hogy ugyan már ő az osztagom tagja, a katonám, aki a kezem alatt dolgozik. Hogy ez helytelen, ezt nem csinálhatom tovább, blablabla és minden egyéb, amiről Erwin papolt nekem nemrégiben egy negyedórán keresztül. Az összes szabályra tettem, egyszerűen nem tudott érdekelni. Az ágyékomat teljesen neki préseltem, mindkettőnk teste forró és túlhevült volt már most és az, hogy a szinte perzselő bőrünk megállás nélkül egymáshoz ért csak még forróbbá tette a köztünk lévő levegőt, ami egyre kisebb és jólesően fojtogatóbb lett. Éreztem, ahogyan a szíve majd kiszakad a mellkasából, ahogyan folyamatosan végig kellett nyalnom az alsó ajkát, mert az újra, meg újra kiszáradt. Izgató volt, egyszerűen kurva izgató volt. Még én magam sem fogtam fel, mit hozott ki belőlem ez a lány. Olyat, amit még soha senki sem, innen már, ha akartam se tudtam volna leállni. Meg akartam dugni és leszartam, ki mit gondol erről, bele akartam temetkezni újra. A kezemmel, ami még mindig a jobb combján pihent, felhúztam azt, közben egészen az álla vonalától végig húztam az orromat, szinte alig érintve hozzá a bőréhez, majd csókolgatni kezdtem, mire engedelmesen oldalra hajtotta a fejét és azokat a jó ajkait pedig jóleső sóhajok hagyták el, miközben a fogaimmal olykor-olykor érintve a bőrét, harapdálni kezdtem azt. Erre mindig, szinte szabályszerűen megbizsergett egész testében és éreztem, ahogyan a csípője türelmetlenül emelkedik fel és le.

– Ha… Hadnagyh – sóhajtotta, a pillái alól nézve rám, mikor az ujjaimat az alsóneműjébe akasztva haladtam egyre lejjebb egy konkrét kis utacskát kialakítva magamnak az ajkaimmal, és az azok után hagyott halvány nyomokkal. Miután mindkettő bimbóját körbejártam a nyelvemmel, elindultam egészen le a két melle között, végig a lapos, napbarnított hasán, a köldökén keresztül, amibe megismételve az első alkalmat ismét belenyaltam, s egész addig követtem ezt a procedúrát, amíg a célomhoz nem értem. Addigra már a fehérneműje a térde alatt volt, onnantól már játszi könnyedséggel rántottam le róla. Így most már elém tárulhatott az, ami nemrégiben is. Nemrég szedhette rendbe itt magát, hisz szeméremdombján most nem volt borosta, egyetlen egy izgató csíkot hagyott meg középen, amit most a kézfejemmel végig is cirógattam.

– Istenemh… Hadnagyh! – Sóhajtott fel és, amikor felpillantottam rá, pont ugyanazt a tekintetet láttam, mint az első alkalommal. Méregzöld íriszei előtt mintha opálos köd lebegett volna, mellkasa hevesen emelkedett fel, s le és a torkából valami rohadt farok állító nyöszörgést kipréselve emelte meg a csípőjét, akaratosan. Már nagyon szeretnéd igaz? Óhajod számomra parancs. Odanyúlva neki a tenyeremmel letöröltem a kicsorduló nedvét a puncija felületéről, majd ismét fölé emelkedve, fölkúszva rajta, végig a szemébe nézve be behelyeztem neki a mutatóujjamat. Szűk. Még mindig szűk. Nagyon helyes. A kezeivel rögtön a vállaimhoz kapott, és egy jóleső sóhajjal hátrahajtotta a fejét, miközben a nyaka szinte könyörgött nekem, hogy hagyjak nyomot rajta, szóval egy pillanat múlva már a rá is voltam tapadva, közben a mutató ujjamat járattam benne ki és be, amihez szinte rögtön társult a középső ujjam is. Még erőlködnöm sem kellett, hogy betoljam, hiszen az én Nerom szinte tocsogott a saját nedvében. Rendesen rámozgott a kezemre, csípőjével követve a kezem ritmusát, amit diktáltam. Ennek hatására a nadrágom, az ágyékomnál vészesen, szinte kínzón feszülni kezdett, amitől beharaptam az alsó ajkamat. Lassan kihúztam belőle az ujjaimat és magam elé emeltem őket. Ahogy szétválasztottam őket egymástól, szabad szemmel látható volt, ahogy Nero miatt még a tenyerem is nedvben úszik. Visszatartott levegővel figyelt engem, az ajkai résnyire nyíltak, várta mit fogok csinálni. Én pedig egész egyszerűen kinyújtottam a nyelvem és végignyaltam vele az ujjaimat. A katonám szemei majd kiestek a helyükről és szinte egész testében megfeszült a cselekedetemtől, azután beharapva az alsó ajkát, a combjait elkezdte össze-össze dörzsölgetni. Türelmetlen már.

– Neroh… Légy jó kislány és fordulj a hasadrah… – suttogtam, szinte rám nem jellemzően duruzsoltam a fülébe, ő pedig vonakodás nélkül meg is tette, amire kértem. Bárcsak odakint is ilyen engedelmes lenne mindig, mint az ágyban… Amire egyet pislantottam már hason is volt, a formás fenekét pedig szerintem akaratlanul is feltolta nekem, én pedig hátulról kissé fölé hajolva, mellette megtámaszkodva mögé helyezkedtem, és fél kézzel egy rutinos mozdulattal kiszabadítottam a már-már kőkemény férfiasságomat a nadrágom fogságából, és türelmetlenül húzogatva rajta a kezemet, hátulról Nero nemi szervének a bejáratához helyeztem. Most sem voltam finomabb, mint első alkalommal, leakartam vezetni a bennem felgyülemlő adrenalint és feszültséget. Egyet lökve a csípőmön, már pillanatok múlva benne is voltam. Egy jó nagy nyögés hagyta el a száját, ami nem csoda, hiszen ez még csak a második alkalma volt. Mivel feltehetőleg a többiek még nem alszanak, ezért azt a két ujjamat, ami percekkel ezelőtt benne járt, most a szájába helyeztem, amit ő engedelmesen bekapott teljesen, és egy elég izgató mozdulattal felhúzta az egyik lábát, és szinte a farkamba tolatott a fenekével. Összeszorítottam a fogaim, és egy jóleső morgást préseltem ki magamból, majd mozogni kezdtem a csípőmmel, egyre mélyebbre és mélyebbre toltam magam, egészen addig, míg tövig el nem nyelte.

Egy idő után nem bírtam tovább, és kiszedtem az ujjaimat a szájából, hallanom kellett a hangját. És nem is csalódtam. A nyögései visszhangoztak a szobában, én pedig a szőke hajzuhatagába hajoltam. Egyre jobban gyorsítottam a tempón, ám Nero egy idő után nyűgösen nyöszörögni kezdett a lökések között.

– Mi azh..? Mi nem tetszikh? – Ziháltam, mire hátranézett rám, de még így, enyhe gyertyafényben is láttam, ahogy teljesen ki volt pirulva, szemei csillogtak, tekintete homályos, és izgatott volt.

– Ígyh… Így nem látomh – nyelt egyet, az enyhén borostás ágyékomnak préselve a fenekét. – Így nem látomh a Hadnagy arcáth..

A szemeim egy pillanatra elkerekedtek, a meglepődöttségtől pedig kicsit lassítani kezdtem.

– Ígyh.. Nem tudlakh megérintenih.. – nyögte ki. Szinte rögtön kihúztam belőle a farkam, és megfogva a karját, a hátára fordítottam. A tekintetébe fúrtam az enyém, és megragadva a jobb lábát felhúztam, a vállamra dobtam, és az ujjaimmal szétnyitva a szemérem ajkait ismét behatoltam. A kezei szinte rögtön a nyakam körül voltak, majd a vállaimat támadták meg, és hátravágva a fejét, még nagyobbakat nyögött, mint azelőtt.

– Ha-Hadnagyh..! Mih.. Mindjárth!! – Remegett meg a hangja, amiről tudtam, hogy csak egyet jelenthet. Meglesz az első orgazmusa. A tarkójához nyúlva közelebb húztam magamhoz, és a nyakába hajtva a fejem, gyorsítottam a tempón, olyannyira, hogy az ágy nyikorogni kezdett alattunk, a halántékomon pedig egy verítékcsepp gördült le. Éreztem, hogy közel van a csúcs, de nem húztam ki, csak gyorsítottam és gyorsítottam. Majd mikor éreztem, ahogy Nero egész testében megremeg, és az orgazmus hatása alá kerülve, kikarmolja a vállam, én sem bírtam tovább és tövig betolva, még úgy is lökve rajta hármat, az egészet belé engedtem, az utolsó cseppig. Ezután elengedtem a vállát, amit eközben annyira szorítottam, hogy már fájdalmasan nyögött tőle és a párnán is lazult a szorításom, majd rárogytam és zihálva vártam, lehunyt szemekkel a mellkasán pihentetve a fejemet, hogy lecsillapodjon a szívverésem.