10. rész: Kihagyott ütem

Nos, végre meghoztam a következő résztJ A Wordben 27 oldalas lett, ami újabb rekord. Ez a rész Rivaillenál lehet, hogy kicsit össze fog titeket zavarni, de olvassátok tovább, majd meglátjátok, hogy mi lesz azJ

Sajnálom, hogy eddig tartott, de most nagyon nehéz időszak fog következni (szakított velem tegnap a barátom 3 év után, egy másik lány miatt), így lehet, hogy többet kell majd várni a következő részre. Igyekszem belelendülni és írni tovább, csak egyenlőre még rohadtul szarul vagyok…

Jó olvasást nektek és köszönjük a kitartó várakozást!♥

10.

Kihagyott ütem

Nero

            Szörnyen hasogatni kezdett a fejem, amikor legközelebb magamhoz tértem. Ráadásul a kép összefolyt előttem, annyira homályos volt és mintha picit szédültem volna. Aztán, ahogyan kezdett minden kitisztulni, felfogtam, hogy valakik beszélgetnek. És, hogy valaki néz le rám.

- Magadhoz tértél? – kérdezte a Hadnagy, vizslatva engem. Az arcára a félhomály színei vetődtek, amitől tisztán láttam az arckifejezését, nem úgy, mint a sötétben.

- Uhmh – hunytam le ismét a szemem nyöszörögve és, ahogyan megmozdítottam a fejem, össze kellett húzzam a szemöldökeimet, ugyanis kissé benyilallt valami – Ah – szenvedtem felszisszenve, aztán komoran és sűrűn pislogva ismét felnéztem. Észrevettem, amúgy fekszem és, hogy félig a Hadnagy mellkasába fúrtam az arcom és ő várakozásteljesen néz le rám. Várjunk csak.

- Maga! – ültem fel hirtelen és nagy hévvel, amitől a fejemhez kaptam szenvedve – Maga leütött – nyekeregtem kínlódva, a tarkómat fogva – Ilyen aljas húzást – néztem át rá a vállam fölött, eléggé barátságtalanul. Hm? Az ölében feküdtem?

- Túlságosan felhevültél – kezdte, de ekkor valaki félbeszakította:

- NERUCIIII!!! – zuhant le elém hirtelen egy alak és nagy hévvel a nyakamba borult, én pedig hátra estem, az osztagvezetőnk ölében landoltunk, a fejemet egyenesen a Hadnagy hasába ütöttem, amitől ő is megugrott és elfojtott egy szenvedő nyögést.

- Mimi! – lepődtem meg, miközben visszaöleltem, ahogyan rajtam feküdt és szorongatott – Hogy kerülsz te ide?

- Raynussal jöttem az éjszaka – fúrta az arcát a mellkasomba… Vagy is már szinte a melleim közé, és egyáltalán nem zavartatta magát – Annyira örülök neked, hogy nincsen semmi bajod se!! Úgy aggódtam érteeeed!

- Én is, én is, de összenyomsz – szorítottam össze kínosan a szemeimet, ahogyan komolyan, a melleimbe fúrta az arcát – Engedj, had nézzelek! – toltam el egy kicsit magamtól, hogy végig nézhessek rajta – Csupa piszok vagy – fogtam meg aggódva a két kezét, amik homokosak, sarasak voltak, a körme alatt rendesen fekete volt.

- Mozgalmas volt az éjszakám – rendezte le ennyivel, de látszólag nagyon-nagyon boldog volt és kisöpörte a szemébe lógó, durva, kusza, kócos tincseit.

- Szerintetek, a többiek jól vannak? – néztem rá és fel Raynéra (aki karba tett kezekkel állt mellettünk).

- Ajánlom nekik, vagy kinyírom őket – meredt Rayne az erdőbe.

- Kapd össze magad – tápászkodott fel mögülem a Hadnagy, mondatát pedig egyértelműen nekem intézte.

- Heh? – fintorogtam egyet.

- Már elnézést! De még csak most tért magához! – tette Mimi a csípőre a kezeit, miközben még mindig a földön ücsörögtünk.

- A nap is most kezd magához térni – oldozta el a Hadnagy a lovát, fejével pedig egy aprót az ég felé biccentett, mire mi is felnéztünk a fák lombjai közé. Valóban, a fekete égbolt már durván világosodni kezdett, a nap első sugarai pedig már megvilágították a lombok tetejét. Rayne felült a lova hátára és nyugtalanul markolászta a kantárt. Mimivel egymásra néztünk, némán megtárgyaltuk, hogy majd lesz alkalmunk beszélni, nekem nincs idő henyerészni és, hogy mennünk kell.

- Tovább megyünk – ragadta meg a Hadnagy a lova nyergét és felhúzta magát a ló hátára. Kicsit riadtan néztem körbe, ugyanis Mimi automatikusan felugrott Rayne mögé (még, ha ez az orosz fiúnak és a lovának nem igazán tetszett) – Gyere! – nyúlt felém hirtelen egy kéz, amitől hátra hőköltem. Természetesen, a Hadnagy volt. Érdektelenül nézett le rám. Nem feleltem semmit, csak az orrom alatt, halkan morogva kikerültem a kezét és, amíg ő előrébb helyezkedett a nyeregben, én megragadtam a szélét és feltornáztam magam mögé.

- Megvagy? – nézett át rám a válla fölött, amikor kényelmesen és viszonylag biztonságosan elhelyezkedtem.

- Meg – néztem rá zavartan, és egyre zavartabban éreztem magam, ahogyan felfogtam, hogy ismét veszélyes testközelben voltam a Hadnaggyal. Csak, hogy ezúttal nem alszom, hanem nagyon is ébren vagyok... Hirtelen nagyon melegem lett és beharaptam az alsó ajkamat. Mióta érzem én ilyen furcsán és kellemetlenül magam a Hadnagy közvetlen közelében?

- Ti is? – fordult Rayneék felé, akik éppen heves vitába kezdtek azon, hogy Mimi utál hátul ülni, mert, hogy Rayne a magas méretével eltakarja előle a kilátást. Rayne viszont esze ágába sincs átadni a lova kantárját.

- Nem, Mimi! Storm ledobna mind a kettőnket és téged még meg is taposna! – tartotta el Rayne magasra a kantár szárát, ettől csóri lónak ide-oda rángatta a fejét és az állat összevissza lépkedett.

- Dehogy is! Látod, a Hadnagy lova is engedi, hogy Nero megülje! Add már ide, majd én vezeteeeem! – mászott fel Raynéra, szinte már állt a nyeregben a lány.

- Ülj már le, vagy megint gyalog jössz – lökte vissza Rayne a könyökével ülő pózba Mimit, aki először meglepődött, ahogyan beverte a fenekét, majd durcás kisgyerek grimaszba torzult az arca. Épp torolta volna meg, amikor a Hadnagy megelégelte és rájuk szólt, eléggé ingerülten:

- Buksi, Égicirkáló! – mind a ketten felénk néztek – Ha nem hagyjátok abba, itt hagylak titeket óriásreggelinek – nézett rájuk eléggé vérfagyasztóan.

Mind a ketten egyből lenyugodtak és bár Miminek nem volt ellenére, még is nyugton maradt Rayne háta mögött, a srác pedig az orrát felszegve elhelyezkedett a nyeregben.

- Ha lehet, ne maradjatok le! Nem lenne jó megint elveszíteni egymást. Igyekezzünk megtalálni a többieket – indult előre a lóval a Hadnagy – Feltéve, ha még életben vannak – tette hozzá az orra alatt, amit bár Mimiék nem hallottak, de én nagyon is. Ettől gumó ült a torkomba és keserű íz öntötte el a számat. Remélem, mindenki életben van…

Mivel nagyon úgy tűnt, hogy indulásra készen vagyunk, kissé remegve és egy nagyot nyelve kinyújtottam a karjaimat és átfogtam a Hadnagy derekát. Nem szólt egy szót sem, nekem viszont ezer féle gondolat cikázott a fejemben. Öldösték egymást az odatartozó és a nagyon nem odatartozó kérdések. A többiek megtalálták egymást? Ha megtaláljuk őket, mind életben vannak? Ugye életben vannak? Ezután hazamegyünk? A Hadnagyot nem zavarja, hogy fogom őt? Ébren volt mellettem egész éjjel? Miért bújtatott magához? Remélem, ma már hazamegyünk… Ugye hazamegyünk? Nem akarok itt maradni!

Hirtelen a Hadnagy lova két lábra ágaskodott, én pedig kizökkentem a bambulásból és mivel nem akartam leesni, hirtelen a Hadnagy mellénye alá nyúltam és megragadtam a szorosan összegombolt ingjét és a combjaimmal összeszorítottam az alattam lévő nyerget és egész testemmel tartottam magam, miközben az arcomat is a Hadnagy palástjába fúrtam.

Az ében fekete paci vágtázásnak kezdett, én pedig erősen kapaszkodtam az osztagvezetőnkbe, összeszorított szemekkel, miközben koncentráltam a nyeregben maradásra. Istenem, remélem a lovamnak sincsen semmi baja és megtaláljuk őt is.

Azt, azért muszáj megjegyeznem, hogy miközben a kezem még mindig a mellkasára tapadt, éreztem a szívverését, aztán eleresztettem az ingjét, mielőtt még elszakítom, és szorosan átfontam ismét a derekát. Kitornáztam a szemeimet és az elsuhanó, reggeli napfényben ázott fák sokaságát láttam, s az avarból és a lombok közül madarak röppentek fel. A paták dobogásait hallottam, ahogyan verték a hajnali harmatozásoktól átvizesedett földet és a lovak súlya alatt reccsenő gallyak hangját is ki lehetett venni, valamint az útból elsodort bokrokon összesúrolódó levelek sercegését. Átnéztem a vállam fölött és eddig nyugton realizáltam, hogy Rayne és Mimi is szorosan a nyomunkban vannak.

- ÉHES VAGYOOOOOK – kiabálta hirtelen Mimi.

- Az óriások is azok, úgyhogy kussoljál el! Vagy ledoblak a lóról – ez már Rayne volt.

- Olyan bunkó vagy!

- Te pedig gyerekes!!

- Igazán? Ha ez a gyerekes nem lenne a csapatban, akkor te még mindig egyedül bóklásznál!!

- Mind a ketten csönd!! – ez már a Hadnagy volt, így el is csendesedtek azok ketten. Bár én személy szerint, megmosolyogtam a vitájukat.

- Haladjunk a lineáris útvonalon! – szólt a Hadnagy és egy irányba fordította hirtelen a lovát, mire Mimiék is követtek minket.

- És az honnan tudjuk, hol van?! – kérdezte Rayne, átkiabálva a vágtázás és az elsuhanó erdő hangjait.

- A nap állásából! – jött a válasz, amin még én is értetlenül fintorogtam egyet.

- Oké, akkor csak menjen elől! – hagyta rá az osztagvezetőnkre az Orosz. Én nem aggódtam. A Hadnagy edzett, okos és itt van Mimi is, aki kiskorában rengeteget járt már erdőben, ő is biztosan tudja, merre fele kell menni. Vagy akkor már rég közbe szólt volna.

Nem tudom, mennyi ideje mehettünk már. Én csak csendben koncentráltam a kapaszkodásra és folyamatosan agyaltam és reméltem, hogy belebotlunk valakikbe. Vagy épp ne botoljunk bele egy óriásba sem. Láttunk egyet-kettőt a fák között, de még nem voltak elég éberek. Még nagyon korán volt.

- Nagyon csendben vagy – szólt nekem hirtelen a Hadnagy.

- Miért, beszélnem kéne? – értetlenkedtem.

- Akkor úgy fogalmazok, hogy túl csendes vagy. Láttad te is az óriásokat, és nem figyelmeztettél.

Nem válaszoltam. Valóban, máskor mindig szólok (mintha ő nem látná), de most valahogy ez elmaradt.

- Haragszol rám?

- Kéne? – ciccegtem, megforgatva a szemeimet – Leütött!

- Te pedig kiabáltál, ellentmondtál a parancsomnak, aztán pedig oldalba vágtál, megtapostál, és le is fejeltél.

- Azért mert rám támadt! – adtam az értelmes választ, miután végig gondoltam a bűneimet.

Itt nem értettem mit mondott, a pata dobogásai elnyomták és túl halkan beszélt, ezért kissé előre hajolva, a fülébe kiabáltam, hogy „MI?”, aztán ő dühösen elhajolt, a következő pillanatban pedig hátra rántotta a kantárt (ismét bele kellett csimpaszkodnom), a ló hirtelen, nagy hévvel két lábra ágaskodott és vad nyerítésbe kezdett. Riadtan felsikkantottam, attól félve, hogy egy óriásba ütköztünk bele úgy, hogy észre sem vettük. Rayne lova is a háttérben felnyerített, ahogyan ők is megpróbáltak lefékezni, meg még egyszerre két-három másik lónyerítést is hallottam, amiket emberi hangok kísértek.

Miután a lovak lenyugodtak és a Hadnagy lova is visszaereszkedett négy lábra, kitornáztam, az eddig összeszorított szemeimet és félve kilestem az osztagvezetőnk háta mögül.

- Ez majdnem egy frontális ütközés volt! – csettintett Narou a lován ülve, Naoki pedig gyöngyöző homlokkal fúrta az arcát a bátyja vállába, majdnem infarktust kapva.

- Mit műveltek? – ez a Hadnagy volt, kifújva magát.

- Hát követjük a lineáris útvonalat, ahogy mondta – adta az értelmes választ Narou, aztán kiszúrta, hogy amúgy többen is vagyunk – Óóóó, hát majdnem megvan a teljes osztaglétszám!

- Rayne – sietett Sasuke a lovával, Rayneék mellé, kikerülve az előtte álló Silvermaneket.

- Sasuke! Örülök, hogy egyben vagy – csillant fel Rayne szeme is és láthatóan kisimultak az aggódó ráncai az arcán és megkönnyebbült.

- CADILLAC! – hagyta ott Mimi rögvest Raynét és a lovát, majd egyenesen a Silverman tesók által hozott plusz foltos pacihoz rohant – VÉGRE MEGVAGY!!

- Na, vidd a hülye dögödet – dobta hanyagul Narou Mimi fejére a lova kantárját.

- Nem hülye, oké? – vakarta le Mimi a fejéről az említett darabot és a lovát is szanaszét ölelgette, bár az állat (miközben Mimi a nyakát ölelte át) elkezdte enni a vörös haját.

- Az olaszokkal mi van? – érdeklődött Rayne a Mendez fivérek felől.

- Passz, Crusi, látod őket? Nem – tárta szét Narou bunkón a karjait – Nincsenek velem, tehát nem tudjuk, hol vannak.

- Remélem, minden rendben velük – motyogtam, alig hallhatóan.

- Menjünk tovább – kerülte ki a Hadnagy Narouékat – Ezúttal figyeljetek oda, és NE térjetek le a lineáris útvonalról!

- Khm. Elnézést, Hadnagyocska – köhintett Narou, mire a Hadnagy megállította a lovát és átnézett a válla fölött (és fölöttem is) az említettre – De onnan jöttünk. Inkább menjünk a másik irányba, mert arra nincs semmi!

A Hadnagy először körbe nézett, felsóhajtott, majd ismét ráemelte a közönyös tekintetét.

- Ti nem az egyenes útvonalon jöttetek. Hanem nyugatról – rendezte le ennyivel (Narou kissé besült, Sasuke egyből kicikizte), aztán tovább indultunk. Mimi (immár a saját lován ülve, boldogan) szorosan felzárkózott mögénk, akárcsak Narouék is, Sasuék valamivel pedig hátrébb vágtáztak.

- Most merre megyünk?! – kiabálta a kérdést Naoki.

- Ki az erdőből – válaszolta meg Mimi a kérdést, akinek elsőként leeset az útirány.

- De és Stefanékkal mi lesz?! – ez ismét Naoki volt. Ám a Hadnagy nem válaszolt – Hadnagy!

- Hadnagy, az olaszok?! – ez Mimi.

- Rivaille Hadnagy! – Narou is becsatlakozott – Hadnagy! – semmi válasz sem érkezett – Ez süket!!

- Hadnagy – próbálkoztam én is, lejjebb vitt hangerővel, kissé a füléhez hajolva.

- Kiviszem az osztagot, én pedig vissza fogok jönni egyedül – felelte, némi hallgatás után. Elkerekedtek a szemeim és ezer kérdés fogalmazódott meg bennem.

- Egyedül, Hadnagy? Miért pont egyedül? – ijedtem meg.

- Mert nem akarom, hogy újfent elveszítse egymást az osztag! Majd én megkeresem őket, és velük jövök vissza!

- De… visszatalál? – aggodalmaskodtam már előre is.

- Vissza – rendezte le ennyivel.

- LÁTOM A FÉNYT AZ ÚT VÉGÉN!! – harsogta hirtelen Naoki, túlságosan is felcsigázva. Itt felkaptam a fejem és kilestem Rivaille válla mögül és valóban, már látni lehetett azt, ahogyan a fák egyre csak ritkulnak és már látni lehetett a végtelenrétet.

- SILVERMAN, AZ ÖCSÉD ÚJRAÉLESZTÉST AKAR, AZT HISZEM SZÁJBÓL-SZÁJBA! – hallottam meg Sasuke hangját is.

- NEM AKARSZ MEGHALNI?! – kiáltozott vissza Narou.

- NEM!

- PEDIG JÓ LENNE!

Én is egyre jobban megörültem annak, hogy végre kijutunk innen. De ugyanakkor szorongtam is, mert nem akartam, hogy a Hadnagy egyedül jöjjön vissza.

- Végre! Látom a világot! – kiabálta Narou, ahogyan kiértünk a fák végtelennek tűnő sokaságából.

Az osztagvezetőnk lefékezett a lovával, így a többiek is követték a példáját.

- És most… most mi lesz? Nem hagyhatjuk őket itt – tétlenkedett Mimi, széttárva a két karját.

- Úgy van! – ügetett mellénk Rayne – Menjünk vissza!

- Nem – kezdte a Hadnagy.

- Mi? – hőkölt hátra Sasuke.

- Maga szívtelen, aljas alak! Mindvégig ezt akarta! Menteni magát, hogy kijuthasson az erdőből!! Minket is itt hagyott volna, ha nem ütközünk magába!! – dühöngött Narou. Kicsit felbőszített, hogy nem is hagyják szóhoz jutni a Hadnagyot, ezért csípőre tettem a kezeimet.

- Ha hagynátok, hogy végig mondja a Hadnagy, amit akar, akkor tudnátok, hogy mit akar most tenni! – szóltam közbe. A fiúk meghökkentek, pedig Mimi elhúzta a száját. Narou eddig kevésbé összehúzódott szemöldöke még jobban összehúzódott és már vágott volna vissza, amikor Mimi közbeszólt, eléggé harsányan és

- Hé! Odanézzetek!! – mutatott egy irányba, amire mind odafordultunk. A szemeim elkerekedtek és a szám is tátva maradt, aztán kissé napellenzőként kellett használnom a kezeimet, ugyanis a nap már belesütött a szemembe. Dorian és Stefan vágtattak felénk szélsebesen, Dorian pedig még füttyentett is, hogy biztosan észrevegyük őket.

- Az olaszok – állapította meg Naoki – Héééé!! – kezdett el vadul csapkodni a kezeivel, amit biztosan integetésnek szánt – Ideee!

- Szerintem, már kiszúrtak minket régen – hajolt el Narou Naoki kezei elől, mielőtt még leütötte volna.

- Hadnagy – sietett mellénk Sasuke – Mit is akart tenni az imént, ha nem bukkannak fel?

A Hadnagy megmakacsolta magát és nem felelt, úgy, hogy én válaszoltam megint helyette:

- Minket itt marasztalt volna, hogy ne keveredjünk el ismét, ő pedig visszament volna egyedül értük – mosolyogtam Sasura kedvesen. Sasuke végig gondolta és mosolyogva biccentett.

- Felcsaptál szóvivőnek, Neruci? – gúnyolódott gyorsan Narou.

- Fogd be, Narou – védett be Mimi egyből.

- Na. El is felejtettem, hogy a Csincsilla a testőröd – tette karba a kezeit a sebhelyes Silverman, Naoki pedig egy felderült, boldog mosollyal elkezdte a bátyját masszírozni.

- Stefan, Dorian! Mióta vagytok az erdőn kívül? – kérdezte a Hadnagy, amint az említettek odaértek hozzánk és lefékezték a lovaikat. Dorian előrehajolva megpaskolta a lova nyakát.

- Tegnap este óta – vonta meg a vállát, visszaülve rendesen a nyeregbe, aranysárga szemeit pedig végigfuttatta rajtunk – Itt hagytatok volna minket? – húzta össze mérgesen a szemöldökeit.

- Nem! – rázta meg a fejét Mimi – A Hadnagy indult volna tovább a keresésetekre. Egyedül – tette fel a mutatóujját.

- Az erdő körül köröztünk, hátha megtaláljunk a többieket – egészítette ki Stefan – Szerencsére nem ütköztünk egy óriásba sem, mindet elkerültük.

- Szerencsétek volt – biccentett Rayne.

- Mert én csupa szerencse vagyok – veregette meg Dorian a saját mellkasát, egy fölényes vigyorral.

- Akkor, ha mind megvagyunk, tűnjünk innen – húzta meg a Hadnagy a lova kantárját és az ellenkező irányba fordult.

- Most hová megyünk? – kérdezte Sasuke, elsőként.

- Vissza, a falak mögé! Ennyi elég is volt. Vissza kell jutnunk – rúgott egy aprót a lova oldalába, így mielőtt a többiek felocsúdhattak volna, már útnak is eredünk. Én kapaszkodtam tovább a Hadnagyba, majd miután sikerült teljesen felfognom, hogy mind megvagyunk, és hazafelé tartunk, szorosabbra fogtam az ölelést és egy mosollyal nekidöntöttem a fejem Rivaille hátának, miközben lehunytam a szemeimet. Ez azért elég merész húzás volt tőlem, de vagy nem vette észre, vagy nem figyelt. Vagy csak szimplán nem érdekelte most és majd később tol le érte.

- Khm – hallottam meg egy rosszindulatú köhintést, amire kipattantak a szemeim. Narouék csaknem teljesen felzárkóztak mellénk, és a sebhelyes gúnyos vigyora nézett vissza rám – Csókos! – kiabálta oda nekem, mire mérgesen összehúztam a szemöldökeimet és elemeltem a fejem a Hadnagy hátáról.

- Mi van?! – csattantam fel.

- Hééé, Hadnagy! – hajolt ki Naoki a bátyja háta mögül – Nekem és Neronak még mindig nincsenek meg a lovaink! – emlékeztette.

- Tényleg, Hadnagy – fordultam én is előre a Hadnagyhoz – Mi lesz Kamastával? – aggodalmaskodtam, hiszen nagyon a szívemhez nőtt az a ló.

- Nézz balra – jött a válasz, én pedig az említett irányba kaptam a fejem. Hát nem hittem a szemeimnek. Naoki lova, Sarang és az én Kamastám, teljes felszereléseikben, boldogan és gondtalanul legelésztek az erdőtől távol. Az érkezésünkre felkapták a fejüket.

- Kamasta! – emeltem meg a fél kezem, odakiabálva a lónak, aztán hangos fütyülésbe kezdtem. Naoki is követte a példámat. A két ló két lábra ágaskodott és szélsebesen megindultak felénk – Ez az! Gyere paci, jól van – siettettem a lovamat, aki nyerítésekkel válaszolt nekem és egyre inkább gyorsított, hogy mellénk érjen.

- Mire készülsz? – kérdezte a Hadnagy, de én ügyet sem vetettem rá.

- Még egy kicsit közelebb, Kamasta – bíztattam, mintha értené – Hadnagy, egy kicsit kérem, húzódjon közelebb a lovamhoz – rángattam meg finoman az említett palástját, aki először vonakodott, majd eleget tett a kérésemnek.

- Kapd el a kantárt, Neruciiii – szurkolt nekem Mimi, ami jól esett, csakhogy nem ez volt a célom.

- Ne szerencsétlenkedj már Naoki, fogd meg! – hallottam Narout is, akiknek biztos nem sikerült elkapniuk Sarangot.

- Nero, mit csinálsz? – kapkodta a tekintetét a Hadnagy köztem és az út között, miközben megtámaszkodtam a vállán, sűrű elnézéseket kérve tőle.

- Maga csak figyeljen az útra és gyorsítson egy kicsit! – utasítgattam. Mikor a Hadnagy lova kissé kezdte lehagyni az enyémet, elrugaszkodtam a nyeregből, és miközben lendültem, kinyújtottam a bal karomat, elkaptam Kamasta nyakát (aki felhúzta a fejét) és végig a nyakába kapaszkodva, átlendültem a ló előtt az állat másik oldalára és egy nagy erőt véve magamon, kihasználva az ugrástól szerzett lendületet, a nyeregbe löktem magam. Elkaptam a kantárt és gyorsan, a lábaimat a kengyelbe helyeztem, miközben a vágtázáshoz megfelelő pózba tornáztam magam.

- Jó paci – paskoltam meg a lovam nyakát, akivel ezt a műveletet még sosem csináltam meg.

- Ez szép volt, Csókos – „dicsért meg” Narou.

- Ez az én Nerucim – vigyorgott rám Mimi, aki amúgy a túl oldalon vágtatott.

- Mi miért nem tudunk ilyet? – gondolkozott el hangosan Dorian.

- Előre nézz! – szólt rá a bátyja.

A Hadnagyra néztem, akinek csak a hátát láttam, ugyanis előre meredt, így tőle sajnos nem kaptam elismerő pillantást. Pedig vártam volna.

- Hadnagy! Óriások hátulról! Kettő tizenöt méteres és három hat-hét méteres! – kiáltozta Rayne, aki sereghajtóként funkcionált. Már órák óta vágtázunk, és a Mária Fal már bőven a látóköreinkben volt.

- Nyugatról is felénk tart három négy méteres! – mutatott Mimi eltorzult, riadt arckifejezéssel az említett irány felé.

- És délkeletről is érkeznek, bár azok még elég messze vannak – néztem át a vállaim fölött.

- Gyorsítsatok! Már látni a Calanes kaput – adta ki az utasítást a Hadnagy és megsarkantyúzta a lovát, így mi is hajszolni kezdtük a jószágainkat. Az osztagvezetőnk kutakodott kicsit a felszerelésénél és fellőtt egy kék jelzőfényt.

Miközben közeledtünk a kapuhoz, a Helyőrségiek már biztosan látták a jelzőfényt és ezáltal elkezdték felhúzni a kaput, miközben az óriások már vészesen a nyomunkban voltak.

- Mindjárt utolérnek bennünket! – hajszolta a lovát Dorian is, és verejtékező homlokkal nézett hátra, azokhoz a nagy, melák, rusnya pofájú, ijesztő szörnyetegekhez, akiknek a hangos lépeik már a füleinkben visszhangoztak, és a mellkasainkat döngették.

- Gyerünk, még ne add fel! – simogatta meg Sasuke a lova nyakát, akinek már habzott a szája. De nem csak az ő lova volt már teljesen túlhajszolva. Kamasta is hiába bóklászott és legelészett az éjszaka, elég hamar kifáradt.

Egy utolsó hajrá következett, amikor mindannyian utoljára sarkantyúztuk meg az állatainkat, akik már hörögve, de mégis szélsebesen suhantak a kapu felé.

- TŰZ! – kiáltotta az egyik Helyőrségi katona, akik menetközben megsorozták a minket követő és támadó óriásokat, miközben mi áthúztunk a kapu alatt. Közvetlen utánunk elkezdték leengedni.

- A belső falig meg sem állunk! Le kell adnunk a jelentést – fordult hátra a Hadnagy.

- Igenis – bólintottunk komoran. Most már mindannyian megkönnyebbültünk, hogy most már a falon belül vagyunk, viszonylag teljesen biztonságban és magunk mögött tudhatunk egy „Felfedezőutat”.

Narou

            Már jó pár napja a kastély falain belül kuksoltunk. A Hadnagy és a többi osztagvezető bőszen intézte az újabb Felfedezőút előkészületeit, amikor is végre az egész Felderítő Egységgel tarthatunk majd együtt. Ez lesz az IGAZI utunk. Több napon keresztül fogunk kint küzdeni és menetelni a romvárosok között, nem pedig egy napig kint szerencsétlenkedni nyolcan. Persze, a Hadnagyocska, a mélyen tisztelt Levente-bro nem hagyott minket élni se, így nem is tudtuk sem kiheverni ezt a szar „Felfedezőutat” és felkészülni az igazira.

Egyik reggel is éppen csendben reggeliztünk, egy kíméletlen ébresztés után (Dorian megint le lett öntve hidegvízzel) Rivaillera várva. Végig siklott a tekintetem mindenkin, majd megakadt a tekintetem az öcsémmel szemben ülő Nerucin. Egy sunyi vigyor ült ki a képemre és megböktem Nao oldalát, aki álmosan, egyben kérdőn felnézett rám. Telepatikusan közöltem vele, hogy most műsort csinálok és a kobakommal az említett csaj fele intettem. Már napok óta piszkálom azzal, hogy ő a Hadnagy Csókosa és a kis kedvence.

- Khm – köszörültem meg a torkomat, próbálva komornak maradni, de már nagyon vigyorogtam – Hé, Csókos! – szólítottam meg a szöszit, aki felkapta rám a tekintetét – Mit kerestél tegnap este a Hadnagy szobája környékén, hiányos öltözékben? – kérdeztem egy rosszindulatú, de jól szórakozott vigyorral. Erre a kérdésre senki sem számított, így mindenki megállt az évesben és visszafojtottan felkuncogott. Kivéve Nerucit. Ő kicsit kezdett pipa lenni.

- Mi van??! – nyelt félre majdnem Nero és totál felpaprikázott lett – Nem is voltam sehol, max. az ágyamban!! És ott sem hiányos öltözetben!!

- Hát hogyne – bólogattam kuncogva és még az öcsémnek is rázkódott a válla.

- Ugye nem hiszitek el ezt a sületlenséget?! – fordult közbe a csaj, eléggé mérgesen, de közben az arca egyre vörösebb lett.

- Hááát... kitudja! – cukkolta tovább Dorian, mi meg ott röhögtünk.

- Mimi!! – fordult utolsó remény sugarához, aki abbahagyta az orra alatti vigyorgást – Mondd már nekik, hogy semmi ilyesmi nem történt!!

- Srácoook... – kezdte a törpe – Nero nem volt sehol!

- Köszönöm – sóhajtott egyet Neruci, ám ekkor a mellette ülő vörösnek egy álnok, perverz vigyor kúszott a képére.

- Ugyanis a Hadnagy volt nála – na itt, még jobban felröhögtünk. Szinte zengett tőlünk az ebédlő. Rayne összeöklözött elismerően a mellette ülő kis csajjal, Neruci pedig nagy dühösen nézett rájuk. Meg ránk.

- És te tudtál tőlük aludni? – „lepődött meg” Dorian, széles vigyorral az arcán.

- Hát hiába mondta a Hadnagy, hogy tegyek úgy, mintha ott se lenne és a fal felé fordulva, aludjak... Gondolhatjátok, mennyire ment – tárta szét a karját, folyamatosan vigyorogva – Még párnával a fejemen is hallottam mindent!!

- MIMI!!! – sípolta a Csókos, de a barátosnéja pont leszarta.

- Mit hallottál? – kérdezett Rayne, visszafojtott vigyorral.

- Khm-khm – köhintett Mimoza, egyik kezét ökölbe szorítva a szája elé tartva, én meg az asztalra könyökölve vártam az előadást, mikor megszólalt elváltoztatott hangon és arcon – H-Hadnagyh!! Ne ilyenh keményeeenhh! Hadnagyh! Hadnaaagyhhh!!! – és a végére már rendesen felsikított, mi meg úgy röhögtünk, hogy majd kiestünk a szánkon. Hevességemben hátba vertem csóri Naokit, aki majdnem megfulladt. Raynénak még a könnye is kicsordult. Neruci meg tiszta dühösen és vörösen nézett ránk, de első sorban Mimozára, aki kicsit odébb húzódott tőle, feltartott kezekkel nevetve.

- És erre ő mit mondott? – kérdezte Matsuko, miután kicsit lecsillapodtunk. Ám ekkor nyílt az ajtó és az említett osztagvezetőnk lépett be rajta, közönyös tekintettel az arcán.

- Nem lehetne halkabban? Visszhangzik az egész kastély... – szólalt fel unott hangon. Ez a mondat pedig azonnal ütött. Itt már majdnem behugyoztam, Dorian totálba leesett a székről és úgy nevetett, hogy már fuldoklott, mindenki más pedig vagy az asztalt ütötte, vagy a hasát fogta. Ekkor azonban Neruci felugrott az asztaltól, s a heves lendületétől még a széke is hátra borult. Ökölbe szorított kezekkel, dühös, sértett (de közben rákvörös) arccal nézett ránk, majd felszegett orral ellépett az asztaltól. Mi pedig leszartuk, csak nevettünk tovább rajta.

- Hova mész? – kérdezte tőle a Hadnagy (aki nem mellesleg eddig értetlenül és szem forgatva figyelte a cselekményeket) – Még nem etted meg a reggelidet.

- Elment az étvágyam – kerülte ki a Csókos az ő egyetlen Hadnagyát.

- Ne mááár – emelte fel Mimi a fejét az asztalról (könnyesek voltak a szemei) – Csak szívatuuuunk! – ám ekkor Neruci már bebaszta a nagy faajtót. Ez jó volt, jót nevettem. Megérte felszólalnom.

A Hadnagyocska visszafordult felénk, közömbös tekintete végig siklott rajtunk és szerintem, simán levágta, hogy a kis kedvence miattunk vesztette el az amúgy sem túl nagy étvágyát. Mi megpróbáltuk gyorsan összeszedni magunkat (pl. Dorian visszamászott a helyére, a székre) és lapítva, visszafogott rázkódó vállal, lehajtott fejjel, elfojtott mosollyal, fel sem nézve, csendben ettünk tovább. A szemem sarkából ugyan szemmel tartottam „urunkat és parancsolónkat”, majd amikor kiszúrtam, hogy az ajtó felé mozdul, kissé felemeltem a kobakom, hogy lássam. Természetesen kisétált az ajtón és becsukta maga mögött azt, így mindenki fellélegzett és most már egyenes háttal, széles vigyorral néztünk körbe.

- Ajjj, nem akartam, hogy megharagudjon rám – tördelte a törpe csaj az ujjait az asztal fölött és eléggé gondterhelt ábrázattal meredt a tányérjára.

- Rá se ránts – legyintettem, kissé tapló hangnemben – Maximum azért nem értékelheti a poénjainkat, mert valamibe egyenesen beletenyereltünk – filozofáltam.

- Szóval azt gondolod, hogy a Hadnagy képes lett volna összeszűrni a levet Nerucival? – kerekedtek el Mimi szemei, kb. akkorára, mint amekkora a feje, a hajával együtt.

- Nem, én azt gondolom, hogy Neruci szűrte össze a levet a Hadnagyocskával – kúszott egy kaján vigyor a képemre, mire a vöröske a szája elé kapott mind a két kezével, amolyan „Neeeee!” stílusban.

- Vajon büntetést kapok, ha megeszem a Hadnagy reggelijét? – szemezett vészjóslóan az említett tányérjával, de gyorsan átsiklottak a szemei a barátnéja által otthagyott kaja maradékra is.

- Én a helyedbe nem tenném – hajolt ki a ruszki mellől Matsuko.

- Hé – szólalt fel Dorian, a mellettem ülő Stefan mellől, mire odakaptam a fejem – Szerintetek, most Rivaille Nero után ment? – biccentett a lustán megtámasztott fejével az ajtó irányába, egy sunyi vigyorral.

- Csak egy módon deríthetjük ki – ragadtam meg a székem hát támláját és felálltam az asztaltól.

- Te most utánuk mész, kémkedni? – szólt utánam Naoki, teljesen ledöbbent hanggal.

- Miért ne? – fordultam félig hátra, széttárt karokkal, miközben az ajtó fele igyekeztem.

- Én is megyek! – ugrott le Mimi a székéről és felém sietett, én pedig bevártam az ajtóban, aminek megragadtam a kilincsét – Még valaki?

- Jó, várjatok! – tápászkodott fel Dorian is – Ezt én sem hagyhatom ki – kuncogott fel és ráérősen odaballagott hozzánk. Rayne összenézett a mellette ülő barátnőjével (igen, a Matsukora gondolok), majd egyszerre vigyorodtak el és álltak fel.

- Mi is jövünk – intett Rayne lazán.

- Király – vigyorodtam el és a maradék két tagra néztem, akik még mindig ott ücsörögtek.

- Hhhhh, na jó – sóhajtott Stefan – De csak, mert Mimoza is megy. Ő az egyetlen normális közületek…

- Ezt most komolyan gondoltad? – tettem karba a kezeimet, fintorogva.

- Hééé?! Nem is az öcséd miatt jössz?! – tette csípőre a kezét Dorian, „sértetten”, aztán elvigyorodott, de olyan szélesen, hogy még a legbárgyúbb képű óriás is megirigyelte volna – Csak nem köztetek is van valami, hmmm? – kezdte a cukkolást, miközben az alacsony bátyja fapofával tartott felénk – Édes testvérkééém, ÁÚÚ! – ugrott meg hirtelen a rókaképű olasz, ugyanis a Csincsilla jól derékon vágta az öklével.

- Rólam ne feltételezz badarságokat, vagy kiszedem a szép arany szemeidet kiskanállal és beolvasztom őket pénzérmének! – nézett fel rá szúrós kék szemekkel, felpuffasztott szeplős arccal a csaj, mire a tag fájdalmas arcgrimasszal simogatta a derekát és csendben arrébb állt tőle minimum három lépést.

- Mimikéhez amúgy is valami karakán férfi illik – vágta rá pökhendin Rayne, ami egy szerintem, egy jel volt. Ejnye-bejnye Raynus, csak nem bejön neked a törpe? Asszem’ ezt a kis ütőkártyát még egyszer fel fogom használni Crusader égimeszelő ellen.

- Majd azt én tudom, hogy milyen férfi való hozzám – tette karba a kezét Mimoza és összevont szemöldökökkel meredt maga elé.

- Csak vigyázz, mert a Hadnagy már foglalt – lökte meg a felkarját Matsuko, a könyökével, kuncogva az orra alatt. Na jó, ezen még én is elvigyorodtam.

- Naoki? – meredtem a még mindig az asztalon könyökölő, mérgesen összevont szemöldökű öcsémre.

- Nem fogok büntető munkát végezni egy ilyen hülyeség miatt, ha netalántán lebukunk – puffogta, felénk sem nézve.

- Dehogy bukunk le – rázta meg a fejét Rayne.

- Gyere már, Naokiiii – unszolta Stefan is, de a kis buzikám csak a fejét rázva hárított.

- Hát jó – szegtem fel az orrom és a folyosó felé fordultam – Akkor maradj itt egyedül. Nélkülem – dobtam be az aduászt, majd kiléptem az étkezőből és elindultam, de alig tettem két lépést, mire már a kétségbeesett hangját hallottam meg, sietős léptekkel vegyítve.

- Várj meg, bátyó! – s pillanatokon belül, hátulról a nyakamba ugrott – Veled megyek, oké? Nem bánom, csak utálok nélküled lenni – szorongatta a nyakamat.

- Ez a beszéd – paskoltam a karját, aztán szépen lehámoztam magamról őt, és kérdőn néztem a folyosó két irányába.

- Most merre? – lépett mellém Rayne és ő is gondolkozón nézelődött.

- Nézzük meg a szobáinknál, lehet Neruci oda ment duzzogni – vetette fel az első ötletet Mimoza, ami még ésszerűnek is tűnt, de nekem jobb ötletem támadt.

- Vagy váljunk szét kisebb csapatokra és keressük meg őket! Így gyorsabbak vagyunk, mintha egyszerre vonulnánk… Aztán, ha valaki rájuk talál, a csapat egyik tagja megy a többiekért. Oké?

Mindenki csendben végig gondolta, majd miután rájöttek, hogy nem mondtam hülyeséget, rábólintottak.

- Helyes – biccentettem – Én az öcsémmel megyek a hallba.

Nem is volt kérdés, hogy én kivel fogok menni.

- Én természetesen vele maradok – csapott Rayne Matsuko hős királykisasszony vállára, aki ettől kissé megrökönyödött – És mivel páratlanul vagyunk, magunkhoz veszem a kis vörösünket is – húzta magához Mimozát a vállán átfogva, kissé lejjebb hajolva hozzá. Erre, ami feltűnt, hogy Matsuko felkapta a fejét Raynéra, majd nagyokat pislogva nézett Mimire is. Ezzel meg mi van?

- Akkor mi ketten maradtunk – mutatott magára meg az öccsére Stefan – Mi megyünk a kertbe.

- Akkor mi a hálókörletekhez – biccentett Matsuko.

- Jó. De le ne bukjatok – figyelmeztettem őket, aztán szétváltunk. Kicsit buzgott bennem a versenyszellem, hogy én találjak rájuk előbb, ezért hirtelen sietősebbre fogtam a lépteimet, szegény Nao meg már szinte futott utánam, amikor feltűnt neki, hogy lehagytam.

A hallba érve körbenéztem.

- Te nézd meg arra – mutattam egy irányba – Én meg megyek a nagyterem felé.

- Oké, oké – bólintott unottan, aztán szem forgatva sarkon fordult.

- Láttam ám, Csacsi! Kinyomom a szemed – röhögtem fel az orrom alatt, még utána szólva, de válasz nem érkezett. Lassú léptekkel léptem a nagyterem ajtajához és már ösztönösen nyitottam volna be, amikor észbe kaptam, hogy nem így kéne benézni. Le akartam hajolni a kulcslyukhoz, mint egy perverz kukkoló a kuplerájban, de még mielőtt odaért volna az arcom a kilincshez, hangokat hallottam meg az ajtó másik oldaláról kiszűrődni. Azonnal oda tapasztottam a fülem a fadarabnak és minden érzékemet a hallgatózásra összpontosítva, koncentráltam.

Tisztán kivettem Neruci hangját, kissé élesen felcsattanni, de akkorát dobbantott a bakancsával, hogy sajnos nem értettem a monológját.

- Attól, hogy itt hisztizel, nem lesz jobb – hallottam meg a Hadnagy hangját, én pedig elvigyorodtam és elhajoltam az ajtótól.

- Csacsi!! – suttogtam oda a lehető leghangosabban Naonak, aki felkapta a fejét – Itt vannak – mutogattam az ajtóra suttogva. Nao felém mutatott, amolyan „Ott?” félén, mire hevesen bólogatni kezdtem. Már indult volna meg felém, de mérgesen összevont szemöldökökkel mutogattam a lépcső irányába, hogy hívja a többieket. Megtorpant, vette az adást és elsietett, én pedig ismét az ajtóra tapadtam.

- Amúgy is, sokkal idősebb vagyok nálad – hallottam ismét a Hadnagyocskát.

- Mennyivel, egy tíz évvel? – ez Neruci volt, kissé gúnyosan és felpaprikázottan.

- Nem elég az? – kérdezett vissza a Hadnagy, de a hangszíne nem ütött meg semmilyen vidámságot vagy perverzséget.

- Engem nem érdekel – hepciáskodott a szöszi osztagtársam.

- A többieket sem – vágta rá a Hadnagy, én pedig kurvára nem értettem semmit. Csak nem valamiről titkolóznak, ezek ketten? És most rólunk van szó? Vagy mi van?!

- De, látod, hogy foglalkoznak ezzel! – na itt kb. olyan tágra nyíltak a szemeim, hogy még Mimiét is túlszárnyaltam. LETEGEZI  A HADNAGYOCSKÁT!

Ám, mielőtt bármi mást hallhattam volna, a többiek hangja ütötte meg a fülem, így egyből elléptem az ajtótól, és eléjük siettem, majd a mutató ujjamat a számra tapasztva, ingerülten csitítgatni kezdtem őket, mert eléggé úgy vonultak, mint a csürhe. Nagy, elkerekedett szemekkel, egy emberként hőköltek hátra és kussoltak el.

- Odabent trécselnek – szólaltam fel végül, normál hangerővel, az ajtóra mutatva – Nem tudom, mi lehet az előzmény, de arról van szó, hogy a Hadnagyocska idős Nerucihoz és, hogy a szöszit ez nem érdekli, a Hadnagy szerint meg minket sem – fintorodtam el a végére, mert azt nem tudtam hova tenni, hogy ez most mit jelent és, hogy mi hogy kerülünk a képbe.

- Ez mit jelent? – kérdezte Rayne, szintén érthetetlenül.

- Nem tudom – vontam meg a vállam.

- Hallgatózzunk! – pattogott meg Mimi és elindult az ajtó felé, én pedig a többiekkel együtt utána siettem, de csóri csajt elég erősen félre löktem az útból.

 - Áúúú! – esett seggre rögtön és mérgesen nézett felém.

- Én állok a kulcslyukhoz! – figyelmeztettem, megfeledkezve magamtól.

- Bunkó! – tápászkodott fel, a fenekét dörzsölgetve.

- Pszt! – szólt rá az öcsém, a szája elé téve az ő mutató ujját.

Pillanatokon belül mindannyian az ajtónak nyomultunk, teljesen összenyomva egymást.

- Hé! – lökte meg a vállam hátulról Matsuko, mire ciccegve, mérgesen átnéztem a vállam fölött.

- Mi van?!

- Less már be a lyukon! – mutogatott izgatottan, mint aki fél, hogy lemarad valamiről.

Lehajoltam és fél szemmel benéztem, de mielőtt láthattam volna bármit is, valaki szétfeszítette a lábaimat és konkrétan alám mászott.

- Mi a szart csinálsz?! – kérdeztem hangosan suttogva, lenézve Dórira, aki alattam feküdt hason a földön, a két lábam közt.

- Belesek az ajtó alatt – jött a halk válasz és valóban az ajtó kis rése alatt próbált leskelődni.

- Fiúúúk, nem ér kitaszítani! – hisztizett valahol hátul a törpe.

- Kussolj már – fordultam hátra, aztán azt láttam, hogy Rayne nemes egyszerűséggel a nyakába veszi a kis csajt és kissé fölénk magasodva, mind a ketten az ajtóra tapasztják a fülüket. Matsuko itt szintén felnézett rájuk, majd mérgesen összehúzott szemöldökökkel elfordult.

- Ruszki, a barátnőd féltékeny – kuncogtam oda az égimeszelőnek.

- Dögölj meg – ez persze Matsuko volt. Inkább visszatértem a kulcslyukhoz és nagy nehezen (mögöttem folyamatosan lökdösődtek) be tudtam lesni. Csak annyit sikerült látnom, hogy Neruci a lábait lógatva ül a Hadnagy asztalán (!), amaz pedig előtte áll, félig karba font kezekkel, egyik kezével támasztva azt a kezét, amelyikkel az állát simogatja. Aztán ismét el kellett hajolnom, mert valahonnan az öcsém hisztizett, hogy ő nem hall semmit, aztán Stefan nyakába ugrott és mind a ketten rám estek, így letapostam Dorian hátát, aki ettől majdnem felordított. A Rayne nyakában ülő Mimi pedig hol az ajtón támaszkodott, hol az előttük (és rajtam) szerencsétlenkedő Naokin, aki ugyebár egyszerűen félig Stefan hátán és félig a nyakában imbolygott. Matsuko meg időközben mellém simult, ekkor én viszont félre löktem őt.

- Mi van, buzi vagy, hogy hozzám dörgölőzöl?! – kaptam fel a vizet.

- Nem hallok semmit, bazdmeg – sziszegett a fogai mögül.

- Csendbe legyetek már – szólt ránk Raynuci – Mimi, neked meg nyugi van!

- De nem hallok semmit! – hisztizett a csaj, eléggé izgatottan.

- Cccst! – csitítottam el mindenkit.

Nero

            Éppen a Hadnaggyal beszélgettem azon, hogy megkérdezte, mi bajom lett hirtelen a reggelinél. Én meg kiöntöttem neki a lelkem, hogy ezek azzal jönnek a Felfedezőút óta, hogy becsókosodtam nála, én lettem a kis kedvence, csak mert nem volt lovam és mögötte ültem és az nekik a poén, hogy azon viccelődnek, hogy én meg ő összeszűrtük a levet. Ezt, a Hadnagy abszurdumnak tartja a kor- és rangkülönbségek miatt. Én azonban kivetni valót találtam ebben és faggatni kezdtem.

- Szóval, ha szimpatizálna velem – kezdtem, lelógatva a lábaimat, miközben kissé pofátlan módon pihentettem a sejhajomat az ő asztalán – Akkor sem menne bele semmibe, mert idősebb nálam és az osztagvezetőm? – vontam fel a fél szemöldökömet.

- Most, hogy-hogy megint magázódsz? – biccentette oldalra a fejét.

- Öhm… tegeztem volna? – lepődtem meg és éreztem, hogy elvörösödik az arcom.

- Igen, az előbb, amikor olyan dühösen magyaráztál – sóhajtotta, leengedve a két karját, majd mellém sétált és hátat fordítva az asztalnak, neki dőlt.

- Elnézést kérek – préseltem keskeny vonallá a számat, mert emlékszem, Narout és Doriant már egy párszor megbüntette, amiért letegezték.

- Nem lehet, hogy azért hiszik ezt, mert hagytam, hogy rajtam pihentesd a fejed? Amikor mögöttem ültél a nyeregben.

Ismét elvörösödtem. TEHÁT ÉSZRE VETTE AKKOR IS.

- Nem tudom – vontam meg a vállam zavartan és elfordítottam a fejem. Erre nem felelt már semmit, így visszatértem az előbbi kérdésemhez:

- Szóval?

- Hm? – nézett rám, miközben én is felé fordultam.

- Nem válaszolt az előbbi kérdésemre…

Erre ismét előre meredt és úgy tűnt, megfontoltan akar válaszolni, ám a pillanatnyi hallgatásnak köszönhetően, hangokat hallottunk az ajtó irányából. Mind a ketten felkaptuk a fejünket. Én elképedve, ő közömbösen.

- Mi a csudát csinálnak? – kérdezte halkan, nyugodtan.

- Természetesen hallgatóznak – fortyogtam.

- Ennyire kajtatnak utánunk?

- Igen. Hé! – csillant meg a szemem és felé fordultam, kivirulva – Megvicceljük őket, Hadnagy? Had higgyék csak, hogy van valami a levegőben – húztam egy sejtelmes vigyorra a számat.

- Mire gondolsz? – húzta össze a szemöldökét, igyekezve elővenni a fosatós nézését.

- Bízza csak rám – legyintettem sejtelmesen – De ezért nem ér megbüntetni! – figyelmeztettem előre.

- Attól függ, mit akarsz – hőkölt kissé hátra, amikor leugrottam az asztalról és elé álltam.

- Semmi rosszat – néztem a szemeibe, mosolyogva, aztán köhintettem és kissé hangosabban szólaltam meg, hogy odakint is jól hallják – Hadnagyúr, olyan feszültnek tetszik lenni! – kezdtem – Akarja, hogy meg masszírozzam egy kicsit? – nyúltam fel a vállaihoz, ha esetleg látnának minket a kulcslyukon keresztül, akkor hitelesebb legyen a szereplésem. A Hadnagy szemmel láthatóan meglepődött és levakarta magáról a kezeimet, amikkel elkezdtem kissé erősen nyomkodni a mellényén keresztül a vállait.

- Nem – morogta, elfordulva. Úgy látszott, még sem akar részt venni a kis játékomba, én pedig nem hagyhattam annyiban, és nemes egyszerűséggel, kissé összegörnyedve belekapaszkodtam a karjába és felnéztem rá, arcomat a felkarjának nyomva.

- Akkor azt szeretné, ha máshogyan kényeztetném? – préseltem ki magamból ezt a mondatot, de alig bírtam vissza tartani a vigyorgást, főleg, hogy az ajtó mögött hirtelen nagy csend lett. Rivaille Hadnagy hatalmas szemekkel nézett le rám, azt hiszem, enyhén sokkos állapotba került, aztán levakart magáról ismét.

- Nem! – takarta el az arcát és nekem hátat fordítva, az asztala mögé igyekezett.

- Ó, miért? – támaszkodtam meg két kézzel az asztalon, kissé rosszallóan nézve – Talán nem kíván engem?!

Itt dühösen és, ha jól láttam, ELPIRULVA nézett rám. Bár lehet, hogy csak beképzeltem, mert mivel gyorsan elkapta a tekintetét, csak másodpercekre láthattam és látványosan a fiókjaiban kezdett matatni. Én azonban teljesen beleéltem magam a szerepembe.

- Csak nem van valaki más?! – tettem csípőre a kezeimet.

Nem felelt, csak a nyakába kötött kendőjét húzogatta és továbbra is „pakolt”, mint, aki keres valamit, lehajtott fejjel – Hát jó, a hallgatás beleegyezés! Akkor legyen csak azzal a cafkával, aki miatt most visszautasít! – léptem el az asztaltól és egy visszafojtott nevetéssel az ajtó felé trappoltam, aztán a lehető leggyorsabban és legnagyobb hirtelenséggel kitártam. Az ajtóban állók nagy hirtelenséggel dőlni kezdtek, én pedig hátraugrottam, így mindannyian elterültek a lábaim előtt (kivéve Doriant, ő a fejét védve hasalt a küszöbön). Miközben ők meglepetten és szenvedve jajgattak a parkettán, én gonoszul felnevettem és a Hadnagy felé fordultam, aki abbahagyta az értelmetlen pakolást és lazán, ráérősen odasétált hozzánk.

- Büntető munkát nekik! – mutattam le az egyik mutató ujjammal a bagázsra, akik félve néztek fel a Hadnagy közönyös arcára.

- Ott kimaradt valami – mutattam az egyik üresen hagyott ágyásra, jól szórakozottan figyelve a többieket, akik egymás mellett térdeltek gumicsizmában és kesztyűben a kerti virágágyás mellett és magokat ültettek, meg locsolták és trágyázták a frissen kihajtott virágokat. Kényelmesen ücsörögtem a kis kétszemélyes „felügyelő” padon és egy kisebb csésze délutáni teát szürcsölgettem. Már órák óta csinálják, ebéd után kezdték el a Hadnagy által kiosztott büntető feladatot. Már naplemente van és Jean-san, Armin Arlelt, Erwin Parancsnok, Hajni-sama és még anyám is beugrottak látogatóba, meg valami híreket hozni, így épp tőlünk nem messze beszélgetett velük a Hadnagy.

- Te csak iszogasd a nyomorult teádat, kedvencke – sziszegett Rayne, aki a legrosszabban viselte ezt a melót.

- Ti hallgatóztatok – kuncogtam gonoszkásan – Reggel ti nevettetek rajtam, most én nevetek rajtatok.

- Legalább most már tudjuk, hogy a Hadnagyocska ágyasa vagy – nézett fel Narou rám, sokat sejtető vigyorral.

- Nem, nem vagyok – kértem ki magamnak – Csak hallottuk a műsorotokat az ajtón kívülről, ezért benyomtam egy kis félreérthető dumát – vigyorodtam el.

- És a Hadnagy belement a játékodba? – nézett fel rám Dorian, nagyokat pislogva.

- Hát, nem teljesen – gondolkoztam el.

- Akkor te miért nem kaptál büntető munkát?! – emelte meg a fejét Rayne is, mérgesen nézve rám.

- Mert ő a Csókos – intézte le ennyivel Narou, én pedig rájuk hagytam, és inkább ittam a teám.

- Már elfáradtaaam – hisztizett Mimi és kicsit pihenve, a gumikesztyűs kézfejével megtörölte a homlokát. Még a haját is fel kellett kötnie egy óriási kontyba, mert mindig belelógott a homokba.

- Menj a francba, bátyó!! Nem tudtad volna kikerülni?! – hangzott fel hirtelen Naoki, eléggé hisztisen.

- Majd megcsinálod újra – legyintett a bátyja, aki átgyalogolt a Naoki által eddig megcsinált ágyásokon, egy kanna vízért. Nao azonban nem kezelte ilyen lazán és csak nemes egyszerűséggel felmarkolt egy adag sarat és trágyát, amivel megdobta a testvére hátát. A bátyja megmerevedett és olyan mozdulatlanul feszült lett, hogy mind kérdőn pislogtunk rá.

- Ha harc, hát legyen harc – sziszegte Narou, átnézve a válla fölött, aztán leöntötte a kezében lévő kanna vízzel az öccse fejét és még egy adag trágyát is eldobott, de az Rayne mellkasán csattant.

- Huppsz, elnézést, Piperkőc – röhögte ki Narou. Rayne tátott szájjal, pislogás nélkül meredt magára, aztán megragadta a mellette levő cserepes kisvirágot és elhajította Narou irányába. A sebhelyes srác későn ugrott el, így a vádliján tört szét minden és a csizmája csupa kosz lett, ő maga meg elesett, bele a homokba.

- Na elég! A Hadnagy azt mondta, én vagyok a felügyelőtök, úgyhogy megparancsolom, hogy vissza a munkához! – szólaltam meg, de nem kellett volna. Ugyanis Narou kivételével mindenki bosszúsan nézett rám, aztán egyszerre dobáltak felém mindent. Sarat, virágot és TRÁGYÁT IS. AZ ARCOMBA!!! Pislogás nélkül, leblokkolva meredtem magam elé, miközben az ölembe hullott a melleimen és az arcomon csattant holmi.

- Ez undorító – jegyeztem meg, szenvedve (majdnem sírva fakadtam) és veszettül törölgetni kezdtem magam – BELE MENT A TEÁMBA! – kiabáltam el magam, amikor leesett, hogy amúgy egy csészét fogtam a kezembe. Felnéztem és a többiek között kisebb káosz alakult ki, ugyanis most már mindenki dobált mindenkit (Rayne inkább menekülni próbált), aztán Narou eltalálta Sasuke nyakát, aki vissza akarta adni, de a sebhelyes elfutott és kitért, Sasu azonban akkora ívben dobott, hogy az általa felnyalábolt és elhajított trágyás sár egyenesen a tőlünk pár méterre és nekünk háttal álló Hadnagyunk feje tetején csattant. Elejtettem a kezemben tartott szaros teával töltött csészémet, s még a szám is tátva maradt, de az nem csak nekem, hanem mindenkinek.

A Hadnagy nem mozdult, csak előre csuklott a feje és a vele szembe álló Hajni-sama, Jean-san, Armin és az anyám is a szájuk elé kaptak, majd leengedte a karját, és amíg Erwin átnézett a Hadnagy fölött ránk, addig Hajni-sama nevetve próbálta megnyugtatni a Hadnagyot.

- Nekünk annyi – suttogta Sasuke.

- Csak neked – hangzott fel Dorian, reménykedve.

Ekkor a Hadnagy átnézett ránk a válla fölött, mire mindenki hátrahőkölt.

- Szerintem, fussunk – adott tippet Mimi, aztán, ahogy a Hadnagy kikapta Hajni-sama pengéit a nő felszereléséről, elkezdett rohanni felénk, fején a szaros sárral. Mindenki sarkon fordult és egy űzött, kiáltozó, lökdösődő csordaként kezdtek rohanni. Én a helyemen maradtam, mert én nem dobáltam (ergo ártatlannak minősítettem magam), de a Hadnagy olyan gyorsan és eszeveszetten száguldott el közvetlen előttem (kikerülte a virágágyást), hogy fellökött én pedig sikítva estem hátra a padon és a lábaimat a levegőbe tartva meredtem értetlenül az égre, miközben elterültem a fűben.

Hajni-sama szélesen mosolygó, jókedvű arca tornyosult fölém hirtelen és segédkezet nyújtott, amit el is fogadtam. Segített feltápászkodni, én meg igyekeztem továbbra is törölgetni a fejem. Ebből nagy fürdés, és ruhamosás lesz…

- Még sosem láttam Levit ennyire boldognak – jelentette ki hirtelen az osztagvezető, miközben azt néztük, ahogyan Rivaille üldözi a többieket. Ezen kicsit hátrahőköltem.

- De hát… – kapkodtam a fejem – Éppen ki akarja nyírni az osztagát!

Hanji-sama hangosan, csípőre tett kezekkel felnevetett.

- Dehogy is! – kuncogott – Tudod, tényleg régóta nem láttam ilyennek. Még az előző osztagával sem volt ilyen. Mellesleg – nézett itt le rám, sokat sejtetően a szemüvege mögül – Az imént kérdeztem meg tőle, hogy véletlenül nem te lennél a kis kedvence?

Elpirultam és elkaptam a tekintetem.

- Nem. Nem én lennék – motyogtam.

- Ugyan, a többiek mind büntető munkát végeztek, csak te nem? Pedig elmondta, hogy letegezted – veregetett hátba.

Nem tudtam mit felelni, csak megvontam a vállam és inkább nevetve néztem, ahogyan mindenki fáradhatatlanul, az életükért könyörögve és esedezve, esküdözve, elnézést kérve menekülnek a Hadnagy elől. Közben anyám is mellém lépett és megjegyezte, hogy büdös vagyok.

Naoki

Fogalmam sincs, meddig kergetőztünk úgy, hogy a Hadnagy végig a fenekünkben volt, de a végére már úgy éreztem, a tüdődarabkáimat kiköhögtem rohanás közben, és lazán elhagytam őket valahol. Bő egy óra múlva hagytuk abba ezt az egészet, amikor már az egész osztag (kivéve Nerot, akinek ugye nem járt a büntetés) a kastély tetején volt. Igen. Nem viccelek. Szinte lélekszakadva csörtettünk be csordaként vagy, ha úgy tetszik, csürheként a kastélyba, fel a lépcsőkön, át a folyosókon, (néha meg-megálltunk hallgatózni, hogy nem robog-e utánunk az osztagvezetőnk), majd végül ott álltunk és kapaszkodtunk a kastély tetején. Lihegve és zihálva, azt vizslatva, ahogy Rivaille fújtatva, mint egy totálisan felbőszült bika közeledik a kastély bejárata felé, azzal a nem titkolt szándékával, hogy (szerintem) egész egyszerűen lerúg minket onnan és, ahogy Hanji egész egyszerűen ráakaszkodik, de Erwin is megjelenik mellettük, bár ő csak nyugodtan néz, mosolyogva. Nero pedig még a virágágyásoknál az anyjával beszélgetett, aki végig befogott orral állt mellette. A Felderítő osztagok további pár fő embere, akik Erwinnel és Hanjival jöttek, pedig csak megilletődve forgatták a fejüket, azon gondolkozva valószínűleg, hogy vajon hová keveredtek. Kivéve Jeant, ő egész egyszerűen buzdította a Hadnagyot, hogy Narout jobban el kell picsázni, mint a többieket. Hát, nem tagadja, hogy ki nem állhatja a bátyámat. Cöhh.

Stefannak tériszonya lévén, ez kész tortúra volt és úgy kapaszkodott öccsébe, mintha az élete múlt volna rajta, közben szinte megállás nélkül, hadarva szajkózta hol magának, hol nekünk hogy „Ne nézz le, ne nézz le, ne nézz le, nem megmondtam Dorian, hogy ne nézz le?! Ne nézz le, ne nézz le”. Emlékszem, az égbolt már bőven narancssárgás színben pompázott, a nap az utolsókat pislogta, mikor végre sikerült le somfordálnunk onnan. Lemászva a földre, ahol a helyünk van. Behúzott nyakkal, rettegve haladtunk el a Hadnagy mellett, de tagadhatatlanul férfiként. Közben megajándékoztuk a hozzánk anyukájával odalépkedő Nerot egy pár csúnya nézéssel, de őt jobban foglalkoztatta a saját bűze, mintsem, hogy a mi arcmimikánkkal törődjön. Sőt, amikor észrevette, csak amolyan „Megérdemeltétek!” félén meredt ránk. Persze mi rögtön kezdtük volna elölről az egész folyamatot (mindannyian megragadtunk a földről egy-egy marék fekete földet), de a Hadnagyunk (kobakján még mindig ott volt a sár, vagy akármi is volt az) azonnal ránk förmedt, szóval le kellett ejtenünk a kezünkből, amit markoltunk.

- Csókos… – morogta a bátyám az orra alatt idegesen, mikor beléptünk a kastélyba tömegestül, mint egy csürhe és a harci dzsekijébe, meg a pólójába törölte a koszos kezeit.

- Nyugiii – masszíroztam meg odanyúlva a vállát, vidáman. Mivel, mint észrevehettétek a testvérem a világ talán legfeszültebb embere, ezért oda és vissza van, ha masszírozva van a válla, vagy a háta, vagy a dereka.

- De legalább most már tudjuk, hogy a Csókos a Hadnagy ágyasa – kúszott egy álnok vigyor a képére, amit gyengébben ugyan, de viszonoztam.

- Láttad, hogy nézett Neruci Rivaille Hadnagyra?? – pörögtem be rögtön.

- Persze, hogy láttam! Meg milyen már, hogy őt nem büntette meg?! Pedig letegezte őt!

- Igen, hallottam, hallottam!

- És azt láttad, hogy – ám itt félbeszakították:

- Miről folyik a csevely, az én kis kedvenc ikreim között? – hajolt be közénk Hanji, csillogó szemekkel, aki már azóta odáig van értünk, amióta először meglátott minket. Bár ki tudja miért és kétlem, hogy a két szép szemünk lenne az oka ennek az egésznek – Csatlakozhatok?

- Semmi érdekesről – húztam kínos mosolyra a szám, feltéve a két kezemet – Csak diskuráltunk egy kicsit.

- DE SZÉP KEZEID VANNAK! – kapta el őket rögtön és szorgosan vizslatni kezdte.

- Hát… kezek – pislogtam nagyokat, megilletődve. Őszintén szólva, nem értettem, mi olyan érdekes a kezeimben és miért pont azokat szúrta ki…

- Had nézzem a tiéd is!! – kapta el Narou mancsait is, (hiába ellenkezett annyira) és egymás mellé tette őket, felváltva kapkodva a szemét rajtuk – NEM EGYFORMÁK!! – ordított fel hirtelen és szinte elhajította őket – HOGY LEHET EZ??!! AZ ARCOTOK IS NAGYON, NAGYON HASONLÍT! DE NEM EGYFORMA!! A TERMÉSZET CSODÁI VAGYTOK, HOGY SIKERÜLTETEK, HOGY KÉSZÜLTETEK?! HOGY?!! – itt az egyik mögötte lévő katona sietve befogta a száját, ugyanis a legelöl menetelő Hadnagy (aki végre lesöpörte azt a trágyadarabot a hajáról), kissé értetlen, de ugyanolyan átlagos savanyú grimasszal átnézett a válla fölött, az óriási hangzavarra.

- Lefürödtök – jelentette ki – Sorban egyesével, aztán vacsora.

- Nem lehetne előbb vacsizniii? – kezdett el óbégatni nem nagy meglepetésünkre a kis vörös, akit Neronak kellett támogatnia, mert „annyira éhes, mindjárt belepusztul”.

- Nem! – fintorodott el rögtön a Hadnagy hevesen – Orrfacsaróan büdösek és izzadtak vagytok, hogy bárki kiájulna tőletek, akiben nincs egy kis tartás sem! Biztosan nem fogtok ott bűzölögni az asztalnál.

- És ők? – mutatott a Felderítősökre Sasuke, aki eddig Raynét vigasztalta, mert állítása szerint még a csizmájában is sár meg trágya van.

- Ők is itt maradnak éjszakára, ugyanis reggel megbeszélés lesz az újabb Felfedezőútról, a ti helyzeteteket pedig külön meg kell beszélni.

- Miért? – kérdeztem rá rögtön.

- Mert.

- De… De miért? – folytattam.

- Mert ti vagytok a Rivaille osztag! – ez már egy másik katona volt.

- Óóóh – bólogattam nagy okosan.

- Hé! Peter – fordult a Hadnagy az egyik katonához, aki mindvégig csendesen állt mellettünk, de most kissé felkapta ijedt bronzbarna szemeit – Hogy érzed magad?

- É-Én?

- Philipp miatt.

Hát persze, ő meghalt, még mikor Sasuke akciója volt… Neruci elmondása szerint belegabalyodott a Hadnagy zsinórjába.

- J-Jól! Az öreg harcos már az örök vadászmezőkön paranoiáskodik – nevetett fel kínosan az említett Peter, ám Rivaille utat verekedett magának közöttünk és a katonához lépve, a kezét nyújtotta neki, végig a szemébe nézve.

- Részvétem, és őszintén sajnálom. Nem tudtam őt megmenteni. Nagyon sajnálom.

A tag elkerekedett szemekkel nézett a Hadnagy kinyújtott kezeire, majd tisztán láthatóan könnyek szöktek a szemeibe, és két kezébe ragadta azt, és lehajtott fejjel potyogni kezdtek a könnyei a padlóra.

- Sajnálom – ismételte el a Hadnagy lesütött szemekkel, hagyva, hogy a katona minden baja az arcáról a kezeire csöpögjön. Mindenki szomorúan nézett hol össze, hol rájuk, még a bátyámnak is keserű ábrázat ült az arcára, ahogy a többieknek is. Nero lehajtott fejjel állt, Mimi pedig valósággal bekönnyezett. Erwin pedig lehunyt szemekkel megfogta Peter vállát, és zsebkendőt nyújtott neki.

- Izgulsz? – szólaltam meg szinte dalolgatva, a kádszerű valamiben, az egyik meleg vizű buborékot pöckölgetve, miután a Hadnagy az incidens után mindenkit elparancsolt fürdeni. Mi vagyunk a másodikak, előttünk Rayne mosakodott, merthogy ő senki után nem fog beülni a kádba. Velem szemben a bátyám, a kád a szélén pihentette a könyökét és elég morcosan meredt maga elé a vízre, összehúzott szemöldökkel. Én pedig lejjebb csúsztam a vízben, szinte fekvő pozícióban, kirakva az egyik lábamat a kád szélére lazán, és vidáman lóbálni kezdtem azt.

- Én?? – vigyorodott el cinikusan – Pfff – ám itt felemelte rám a tekintetét és elnémult. Ugyanis körülbelül baltafejjel meredtem rá, és még a dúdolgatással is leálltam.

- Nekem te ne kamukázzál.

- Nem kamukázok – forgatta meg a szemeit.

- Dehogyisnem.

- Nem.

- De.

- Nem – itt lendítve a kezemet pofán fröcsköltem, ő pedig hiába próbált gyorsan elhajolni, de még így is bőven a képébe kapta a bajt – NAOKI!! – rázta meg a vizes fejét, és próbálta kifújni az orrából a vizet.

- Mondjad – mosolyodtam el már-már angyalin, ám ő ezt nem értékelte. Vérfagyasztóan vizslatott, de én pont leszartam – Szóval?

- Gyűlöllek – adta az egyszerű választ, és hátratűrte a nedves haját, hogy még idegesebben tudjon méregetni.

- Azt tudom – kacagtam fel – Nem erre értettem.

Ezután pár másodperces néma csend következett.

- Talán kicsit – válaszolt hirtelen az előbbi kérdésemre, ismét a vizet fürkészve mérgesen.

- Tudom – jelentek meg a mosolygödröcskéim az arcomon.

- Nem vagyok valami nagy csapatmunkás. Mármint úgy rajtad kívül, azokkal az idegen felderítősökkel! Bejöttek ma vagy hatan, és azt se tudom ki kicsoda. Jó Erwint, Neruci muterját, bili fejű Armint meg azt a köcsög Jeant, meg még a fanatikus bigét vágom, de a többiekről halvány fingom sincs, kicsodák.

- De nem lesz semmi baj, ezt te is tudod! – vágtam rá – Hiszen még nem haltam meg – húztam ki magam, kecsesen a bátyámra pakolva a virgácsaim, de lazán képen fröcsköltek.

- Azt is nekem köszönheted.

Fogalmam sincs meddig ázhattunk ott bent, és dumálgattunk, trécselgettünk, de már az ajtón kopogtak… azaz dörömböltek, hogy „Naoki gyere ki!!” (Ez történetesen Neruci volt.) Szóval szépen lassan, és komótosan kiszenvedtük magunkat a kádból, leeresztettük a vizet, megtörölköztünk, és egymásnak hajigáltuk a ruhadarabjainkat, amiket összekevertük a másikéval. Ami amúgy elég nehéz, mert az ikrem többnyire elég sötét színeket hord, ellentétben velem. Végül vállunkon a törülközővel ballagtunk ki a fürdőből, ami előtt már ott szobrozott ugye Nero, Mimi, Dorian, és Sasuke. Akik ahogy mi kiléptünk onnan, tátott szájjal, kidülledt szemekkel néztek felváltva ránk. Mi értetlenül összenéztünk a bátyámmal, és telepatikusan megdiskuráltuk, hogy halványlila gőzünk sincs róla, hogy mi bajuk van. Ezt szóvá is tettük.

- Most mi van? – szólaltunk meg értetlenül, egyszerre.

- Hát… – nyitotta a száját Mimi, de rögtön becsukta.

- Ti – kezdte Nero – Ti együtt fürödtök? Úgy értem… Egy kádban?

Először ismét összenéztünk, majd lassan bólintottunk Narouval és, ha lehet még értetlenebb fejet vágtunk.

- Jjjja.

- Hát nem főzőcskéztünk bent – fejezte be a testvérem, majd egy gonosz, cinikus mosoly jelent meg az arcán – Majd legközelebb te is invitáld be a Hadnagyocskát, ha épp fürdesz! Például most.

Nerucinak természetesen rögtön skarlát vörös lett a feje, és csoda, hogy a fürdő cuccait nem vágta neki a testvéremnek.

- BUNKÓ!

Ezután mi, gyorsan felvánszorogtunk a szobába (mielőtt Nero meggondolja magát, és utánunk hajít valamit) és egészen vacsoraidőig vártunk, amikor is a Hadnagy megcsörömpöltette a csengőt és felóbégatott, hogy „OSZTAG!! VACSORAAA!” Hát nem voltunk kevesen, azt kell mondjam. Kénytelenek voltunk az ebédlőben egy nagyobb asztalhoz ülni, ugyanis mint, ahogy a Hadnagy említette, a látogatóink is itt maradnak a kastélyban éjszakára, hogy reggel korán kezdődhessen a megbeszélés. Mondhatni, kurva fura volt az eddig egyenruhában feszítő katonákat a szabadidő göncükbe látni. Hadnagy is levedlette magáról a harci dzsekijét és sima fehér, nyakánál kigombolt ingben, enyhén vizes hajjal, (hisz ő is fürdött) és fekete nadrágban ült az asztalfőnél, a csészéje kiürítésén dolgozva, (hogy lehet úgy fogni a csészét?). Nero anyja és Erwin egymás mellett foglaltak helyet, az előbbin egy buggyos ujjú, karcsúsított derekú női blúz volt, a Parancsnokon az ingje és a kis nyakdísze, ami mindig ott van a nyakában. Hanji a kopott, halvány barna ingjében volt, illetve nem a harci szemüvegét viselte. És a többiek is mind-mind az átlagos ruhájukban ültek az asztalnál, elég nyugodt hangulat volt amúgy és elég nagy zsivaj. Mintha nem is a hatvanötödik Felfedezőút előtt állnánk. Rivaille jobbján Nero, és tőle balra végig sorakozott az osztag, velünk szembe pedig a „vendégeink” foglaltak helyet. Erwin a Hadnagy jobbján ült, és nagyon benne voltak a diskurzusba, Mimi Nero mellett szedett már másodjára, feltérdelve a székére, de végül majdnem magára borította volna az egészet, ha a barátnője hősiesen nem tartja meg a tálat, amit Mimoza könnyektől homályos szemmel, a nyakába borulva meg is köszönt. Mellettük Dorian, és Stefan, az előbbi el fekve az asztalon kanalazgatta a másodikat, az utóbbi pedig megdorgálta, mondván a levesből egy falatot sem evett és, hogy üljön már normálisan. Én természetesen (szintén a másodikkal kezdve) Narou balján foglaltam helyet, aki épp azzal foglalatoskodott, hogy a leesett kenyerét keresgélje a földön (miközben csendben tűrte Jean beszólásait), mellettem Rayne válogatta ki finnyásan a tányér leveséből a neki nem kívánatos dolgokat, azaz körülbelül mindent, csak a leve maradt meg. Mellette Sasuke próbálta a középre helyezett lábosból a húst kihalászni. Nero az anyjával csevegett, Mimi azt a Petert próbálta a lehető legfárasztóbb szóvicceivel felvidítani, Rayne Sasukénak panaszkodott, hogy mindig talál el-elejtett répa darabkákat a levesében. Közben amúgy már mindenki a másodiknál tartott, még a Hadnagy is. Dorian Stefant és a vele szembeülő Marcust és Armint boldogította, én egész jól elcsevegtem a velem szemben lévő katonával, de valahogy nem sikerült tartani a szemkontaktust, mert a kulcscsontomig kigombolt ingem gallérja valahogy neki nagyon érdekes volt. Szóval körülbelül háromszor sikerült a szemembe néznie az öt perc alatt. Végül mikor már nem is reagált a mondandómra, de a kulcscsontom még mindig érdekes volt neki, inkább visszafordultam a bátyámhoz, aki végre megtalálta a kenyerét az asztal alatt és visszapofázott Jeannak. Na, ekkor kettejük között óriási szócsata lett, de olyan, hogy Narou hozzávágta a srác fejéhez a kenyerét. Itt lett az, hogy Jeanra többen is rászóltak, én pedig elkezdtem Narou vállat masszírozni, és inkább odaadtam neki az én maradék kenyeremet.

Vacsi után a drágalátos osztagvezetőnk mindenkit elparancsolt a hálókörletébe, és figyelmeztetett minket a hajnalban kelésre. Ennek hála a lehető legsavanyúbb fejjel vonszoltam fel magam a lépcsőfokokon, óriásikat ásítva. Utálok korán kelni. Nem is. Utálok felkelni! Felérve a szobánkba, rögvest a bátyám ágya felé vettem az irányt és egész egyszerűen beledőltem. Pillanatok múlva nyílt az ajtó, és hallottam Narou lépteit, ahogy az ágyához sétál és egy óriásit sóhajt, majd bökdösni kezd.

- Hé! Hé buzadék!

- Nem – válaszoltam rögtön.

- De!

- De neeeem! Légyszíííí!

- Nem!

Erre csak nyűgösen magamra húztam a takaróját. A fivérem pedig csak morgott valamit az orra alatt, és halál lazán felnyalábolt az ágyáról és az enyém felé masírozott velem.

- NE MÁR NAROU! TE ÁLLAT!

- Ma nem, Csacsi – és ezzel letett (lehajított) a párnáim közé, én pedig duzzogva, a lehető legmorcosabban magamra húztam a takaróm.

- Jó éjt, Nao! – hallottam, ahogy leveszi a felsőjét, majd behuppan az ágyába. Egy ideig csöndbe maradtam, hogy jelezzem a duzzogásom, majd szégyenszemre megadtam magam, mert nem bírok úgy elaludni, hogy nem köszönök el tőle.

- Szép álmokat Narou.

Rivaille

Miközben igyekeztünk minél előbb elveszni a Hadirendőrség szeme elől, egy olyan váratlan dolog történt, amivel nem számolt az egész Felderítő Egység.

A szemem előtt pár méterre hirtelen egy ismerős fénycsóva bukott alá a semmiből, amit a jól megszokott fülsüketítő robbanás és szinte égetően forró, sűrű köd és füstfelhő kísért.

- TÉRJETEK KI!! – ordítoztam torkom szakadtából, hogy a hátul haladók is tisztán hallják, majd egy gyors lendülettel a másik irányba lőttem az indámat, s igyekeztem jóval előrébb felzárkózni, miközben kikerültem a füst mögül előbúvó hatalmas rohadék Intelligenst. A fogaimat összeszorítva álltam meg biztonságos távolságban, ám abban a pillanatban, ahogyan landoltam a cserepeken, egy halálordítás ütötte meg a fülemet.

A szívem kihagyott egy ütemet.

Megfordultam és meghökkentő látvány tárult a szemem elé. A világos hajú Intelligens utánunk fordulva a márkában tartotta Stefant.

- NEE! – hallottam meg Nero hangját.

- STEFAN!! – kiabálta valahonnan Mimi is, esetlenül.

- DORIAN! – ez már viszont Rayne volt. A tekintetem ide oda cikázott, Dorian nagy sebességgel rontott neki az óriásnak, ám az egész egyszerűen két kézbe ragadta, a halálsikolyt ordító bátyját,  majd egész egyszerűen ketté szakította.

A szívem kihagyott egy ütemet.

- NEEEEEEEM!!! – Dorian üvöltése visszhangzott a fejemben és az egész városban is. Nem tántorodott el, egész egyszerűen a magasba emelte a pengéit, hogy most lesújtson a testvére gyilkosára – ADD VISSZAAAA!! ADD VISSZAAA!!! – kerülte ki és vágta meg az óriás kezét, amivel amaz felé nyúlt, s a karján végig futva rohant a nyakszirtje felé.

- DORIAN, NEM SZABAD EGYEDÜL!! – kiáltotta Narou, aki előttem állt pár méterre – HADNAGY!!! – fordult hátra felém indulatosan, de egyszerűen egy hang nem jött ki a torkomon.

- MOST MEGÖLLEK TE ROHADÉK!! – ugrott fel a levegőbe Dorian, de mielőtt lesújthatott volna, az óriás a tőlük nem megszokott gyorsasággal megfordult, s a fiú meghökkenését kihasználva, előre hajolt és a leharapta a felső testét.

A szívem kihagyott egy ütemet.

Az agyam indulásra késztette a lábaimat, de azok elrugaszkodás helyett csak megremegtek. Az ujjaim elernyedten fogták a két kardot. Körülöttem, az osztagom valamennyi tagja rekedten visszhangoztatta be a környéket.

- SASUKE!! – kiáltotta Rayne, s a következő pillanatban egy óriási robaj és széltornádó söpört le majdnem a háztetőről, úgy kellett megkapaszkodnom.

Ezután Sasuke óriásának ordítását lehetett hallani, s amikor indulatosan, fortyogva, szinte már-már megveszve felnéztem, neki rontott az ellenséges óriásnak. A dühe elvakította és a napok, amiket a börtönben töltött, legyengítették.

- HADNAGY! ADJA KI A PARANCSOT, MIT CSINÁLJUNK?! – kiáltozott nekem Narou.

- NEM ELÉG ERŐS, LEGYENGÍTETTÉK, MEG FOG HALNI!! MEG KELL VÉDENÜNK, HADNAGY!! – ez már Rayne volt.

- HADNAGY, MIT CSINÁLUNK, HADNAGY??!! – Mimi is beszállt, a hangja meg-megremegett a kétségbeeséstől.

- HADNAGY!! – Nero is próbálkozott, de egyszerűen nem jött ki a hang a torkomon. Nem tudtam megszólalni, nem tudtam mit tenni.

- A FRANCBA IS MAGÁVAL!! – rugaszkodott el Rayne a szemben lévő háztetejéről és megindult az egymást öldöklő, őrjöngő óriások felé.

- RAYNE!! – sikította Mimi.

Rayne a levegőben röpködve sietett Sasuke segítségére, aki túlságosan is alul maradt a küzdelemben. Az idegen óriás lerúgta magáról, majd elkapta Rayne indáját, és egész egyszerűen elhajította.

- ÚRISTEN! – sikkantotta Mimi.

- NAOKI!! – dobbantott Narou a cserepeken, ugyanis az öccse elugrott mellőle.

- HA NEM SEGÍTÜNK RAJTA, MEGHAL! – nézett hátra, aztán ő is Sasuke segítésére sietett. Ám azonban az idegen óriás gyorsabb volt és Naoki hiába mért csapást a nyakszirtjére, az óriás védte azt, így csak a kezét tudta eltalálni. A másik kezével azonban megragadta az indáját és egy gyors, erős mozdulattal maga felé rántotta.

- NAROUUU, SEGÍÍÍÍTS!!! – kiáltotta halálhangján, aztán az Intelligens a markába zárta és egész egyszerűen összeroppantotta. Az ujjai között fröccsent a vér, aztán a holttestet egyenesen az elé a ház elé hajította, aminek a tetején mi ácsorogtunk.

A szívem kihagyott egy ütemet.

Narou térdre rogyott a tető szélén, és szinte kigúvadt szemekkel meredt le, megmarkolva mind a két kezével a cserepek széleit. Láttam, ahogyan a száján át próbál levegőt venni, de egyszerűen nem tud.

- NAOKIIIII!! – ordította hirtelen, összeszorított szemekkel – KELLJ MÁR FEL, CSACSI!! – kiabálta, a cserepet ütlegelve a jobb kezével.

Mi történik velem?

Narou leugrott a háztetejéről és egyenesen az halott öccse mellett termett, térdre rogyva és fölé tornyosulva.

- NAOKIII!!! – kiabálta eget rengető hangon, ahogyan magához szorította – NEEEEM!! NEEEM!! NEEEEEEEEEEM!!! – fordult az ég felé, teljesen kikelve magából, ahogyan a testvére élettelen, vérző testét szorongatta úgy, mintha csak az élete múlt volna rajta.

Úgy éreztem, nincsenek hangszálaim. A szemeim kiszáradtak, hiszen eddig nem is pislogtam. Szinte fájt, ahogyan összeszorítottam azokat és elfordítottam a fejem. A lábaim remegtek, de nem mozdultak. A karom megbénult. Mi történik velem? Miért pont most? Azt hittem már végeztem ezzel.

Sasuke ordítása megrengette alattunk a földet, a sebei most gyógyultak be és akkora hévvel rontott az idegen óriásnak, hogy lesodortak vagy három házat, miközben a beton is beszakadt alattuk.

- NAROU VIGYÁZZ!! – kiáltották többen is, ugyanis pár repülő betontömb, épp felé közelített. Ekkor gyorsan sikerült kapcsolnom, és a manőver felszerelésemet használva odarepítettem magam.

- NE KÖZELÍTSEN!!! – nézett rám vérben forgó szemekkel Narou, de én egészegyszerűen, elengedve a fülem mellett a mocskos és kétségbeesett megjegyzéseit, elszakítottam őket egymástól és Narout elrántva onnan, visszarepítettem magunkat a cserepekre. Idegesen néztem körbe, ahogyan feltápászkodtam az esés után. Az óriások továbbra is ölték egymást és már az osztagomból három embert újfent elvesztettem. De nem tudom kiadni a parancsot, nem tudom, mit kéne tennem…

- Te… – hallottam meg egy eltorzult, remegő hangon – Rohadék… – oldalra néztem. Narou állt mellettem, egyenesen lefelé nézve az öccse szétroppantott, kilapított és vérrel borított holttestére, aminek a végtagjai szinte ki voltak csavarodva. Narou arcára árnyék vetődött. Jól láthatóan remegett. Tett előre egy fél lépést, de majdnem összerogyott.

- Most megöllek… – szűrte ki a fogai között, hörögve, s ami azonnal kizökkentett, azaz arcáról hirtelen legördülő hatalmas, csillogó krokodilkönnyek voltak – Most megöllek!

- NAROU, NEM!! ITT MARADSZ!! – ordítottam rá, de ekkor felkapta a fejét, eltorzult, megtébolyult, könnyező arccal és közbe ordított:

- MOST MEGÖLLEK!!!

Azonnal elrugaszkodott, olyan hévvel, hogy a cserepeket is kisodorta a helyéről. Az ujjaim görcsösen rámarkoltak a ravaszra és visszanyerve a létemet, elrugaszkodtam, azonnal a nyomába eredve. A gáztartályok hangjából ítélve, a többiek is követhettek engem.

- MOST MEGÖLLEK!! MOST MEGÖLLEEEK!! – süvített Narou a levegőben, meg sem hallva, hogy én utána ordítozok – HOGY MERTED EZT??!! HOGYAN??!! MOST MEGÖLLEK!!!

Sasuke óriása felülkerekedett a másikon és Narou a levegőbe repülve, jó magasra, felkészült rá, hogy egy végzetes csapást mérjen a lefogott óriásra.

- ÓRIÁSÖLŐ NAROU VÉGEZ VELED, TE ROHADÉÉÉÉK!!!! – közeledett a pengéivel, forogva a levegőben, miközben az arcáról hulló könnyeken megcsillant a napfénye. Ám mielőtt odaért volna, mögötte egy hatalmas villám csapott a földbe, ami még a levegőt is szó szerint megrázta, így azonnal egy háztetőre ugrottam. A sűrű ködből hirtelen előre nyúlt egy kéz, megragadta Narou egészben lefagyott testét és akkora erővel vágta neki a szemben lévő háznak, hogy folyamatosan pörögve végig zakózott a háztetőkön, lesodorva minden cserepet, kéményt, aztán hatalmas csattanásokkal, puffanásokkal és gurulásokkal lecsapódott a betonra. Egy pillanatra néztem oda, de összeszorított szemekkel elfordultam.

A szívem kihagyott egy ütemet.

Egyenesen visszarepült ahhoz a háztömbhöz, ahol addig álltunk. És egyenesen az öccse mellett lapult szét a macskakövön. Nem is próbáltam feltételezni, hogy él-e még… Innen is láttam, hogy temérdek vér kíséretében kiloccsant az agya.

- HADNAGY!! ITT A MÁSIK ÓRIÁS!! MOST MI LEGYEN??!! – kiáltotta Mimoza, egy másik háztetőről. A hangjából ítélve, zokogott.

- VISSZAVONULNI!! AZONNAL!! – adtam ki végül a parancsot, amit már régen ki kellett volna.

- DE SASUKE MÉG OTT VAN!! – kiáltozta Nero, kétségbeesetten. Itt megtorpantam. Tényleg!!

Megfordultam és a látványtól, ismét földbe gyökereztek a lábaim. A két óriás leterítette Sasukét a földre, letépték a karjait és a fejét. Aztán… A nyakszirtje fölé hajoltak, kiharapták a húst és, aztán… Aztán leharapták Sasuke fejét is…

A szívem kihagyott egy ütemet.

Egyre gyorsabban vert, már fájt a mellkasom.

- NEEEEEM!!! – hasított fel Rayne hirtelen a levegőbe.

- RAYNEEE!! – ordítoztam eltorzultan. Az óriások felé kapták a fejüket, miközben Rayne ordítva lendítette a pengéit. Ám ekkor a sötétebb hajú, amelyik végzett Narouval, felé nyúlt. Azonnal ugrottam és a lehető leggyorsabban igyekeztem odaérni, de ekkor…

Egy vörös hajú alak jelent meg, aki durván félre rúgta Raynét az útból. Az osztagom tagja a földön landolva gurult párat, én pedig a szemben lévő háztetőre ugrottam, s megperdülve, ismét egy sikoly ütötte meg a fülem.

- JOSHUAAAA!!! – ez Mimi hangja volt. Olyan hanggal, hogy a szívem majd’ bele szakadt. Felnéztem és a sötét hajú óriás a bátyját tartotta a markában, aki minden hadakozása ellenére, a halálmartaléka lett. A szétroppantott teste előttem landolt a háztetőn. A vére a ruhámra fröccsent, a térdeim pedig megremegtek. A szám széle is megrezdült, ahogyan pásztáztam az előttem heverő, élettelen Phanthomivet.

- NEEEEEEEM!! JOSHUAAA!! – kiáltozott Mimi, aztán láttam, ahogyan felém tart. Az egyik kezét kinyújtja, miközben könnyezve és magánkívül kiáltozta a bátyja nevét.

- FIGYELJ ODA!! – kiabáltam, ugyanis a szeme sarkából láttam, ahogyan a világosabb hajú óriás felé nyúl és elkapja az indáját. Mimi meghúzta a ravaszt, így az óriás erejével párhuzamosan az inda felém húzta.

- A BÁTYÁM!! JOSHUAAA!! – kapta el a halott testvére lábát, amikor elérte a háztetőt.

- ENGEDD EL!! – ragadtam meg a csuklóját és már készültem volna elvágni az indáját, hogy megmentsem az életét, ám ekkor megharapta a kezemet. Nem eresztettem el, csak összeszorított fogakkal, indulatosan megráztam a kezem, amit ő harapott, és amibe belemélyesztette a fogait.

Hirtelen egy felénk közeledő ordítást hallottam meg, amire felkaptam a fejemet. Rayne száguldozott a levegőben, vér borította a testét, amiket a zuhanások közben szerzett. Megpróbálta szétszabdalni a Mimi indáját elkapó óriás karját, hogy eressze el. Ám a másik Intelligens egy óvatlan pillanatban elkapta őt is és levágta a földre… majd rátaposott.

A szívem kihagyott egy ütemet.

Hirtelen elakadt minden szavam, aztán felocsúdtam és már-már hörögve ordítottam rá Mimozára:

-NE KÜZDJ ELLENE!! ENGEDD EL!! EZ PARANCS, MIMOZA!!

- NEM!! – engedett el, a kezeimből csöpögött a vér és eltorzult arcát könnyek áztatták, így pár hajtincse rátapadt az arcára – NEM ERESZTEM EL A TESTVÉREMET!!! – még jobban ráfonódott a holttestre, hiába rángattam a kezét, az istenért nem akarta elereszteni.

- Ő MÁR HALOTT!! – szóltam oda feleslegesen.

- NEM ERESZTEEEM!! – itt már nem is gondolkoztam tovább, a másik kezembe fogtam a kardomat és elvágtam az indáját. Aztán két kézzel kezdtem el húzni fel a háztetőn, de mivel teljesen rátekeredett a bátyja élettelen testére, alig bírtam el a kettejük súlyát.

- MIMOZAAA!!!

- NEEEEEEM!!! – és ekkor az óriás hirtelen megragadta a palástjánál fogva és engem is velük együtt húzva, lerántott a földre. Az eséstől kicsúszott Mimi a keze az enyémből, és már csak annyit láttam, hogy továbbra is tartva, kapaszkodva a bátyjába, az óriás őt is szétloccsantja.

A szívem kihagyott egy ütemet.

A vére, a vérük egyenesen rám csöpögött, és abban a pillanatban egy nagyot nyekkentem a macskakövön. Úgy bevertem az oldalam, hogy szinte biztos voltam abban, hogy pár bordám kettétört. Hunyorogva felnéztem, az Intelligensek egyenesen felém tartottak. Mind a kettő. Szenvedve feltornáztam magam, álló helyzetbe és tettem két lépést, amikor is mögém lépett az egyik akkora erővel, hogy én a levegőbe röpültem és a kardomat is elejtettem. Most arccal előre estem neki a betonnak. Lehorzsoltam a fél pofám, s azt fájlaltam, miközben megfordultam.

- HADNAAAGY!! – tért be a látókörömbe Nero és kikerülve az óriások támadásait, egyenesen felém tartott.

- MENJ INNEN!! – mutattam indulatosan egy irányba, egy fél körívet leírva a levegőben az egyik karommal. De nem állt meg, csak egész egyszerűen megállt mellettem, majd belém kapaszkodva, a törött karjával is, meghúzta a ravaszát és kilőtte az egyik háztömbbe az indáját. Az ő arcát is könnyek borították. Ahogyan közeledtünk a vörös cserepek felé, már kezdtem beleélni magam, hogy valahogyan megússzuk, amikor is egy nagy erő rántott vissza minket és Nero sikolya hasított élesen a fülembe. Az egyik óriás elkapta a lábát, és visszarántotta, ezáltal mind a kettőnket is.

- NYOMD A RAVASZT! – utasítottam és már a sajátomért nyúltam, miközben hátrafordultam, hogy hogyan tudnám kiszabadítani. Szenvedve nyögött, már alig bírt tartani, aztán hirtelen engem elengedett és nagy erővel egy ház tetején landoltam, beverve magam alatt a csempéket. Mire felnéztem, az óriás maga mögé hajította, és én csak tátott szájjal figyeltem, ahogyan a nevemet ordítva, felém kapálózva repül, méterekkel arrébb pedig neki csapódik a közelben lévő templom tornyának, majd szépen lassan leválik a falról és leesik onnan.

A szívem kihagyott egy ütemet.

- Nero… – suttogtam elhalt hangon. Ebben a pillanatban, a templom tornyában megkongott a harang, ami a riadót jelentette. A mellkasom összeszorult és a harang ütemére döngött.

- Nero.. – hajtottam le a fejem, miközben véres kezeimet pásztáztam, amikkel támasztottam magam – Nem. Az osztag… – hebegtem összevissza, s összeszorítottam a szemeimet.

A szívem kihagyott három ütemet.

Ökölbe szorítottam a kezeimet, a markomba kerülő cserépdarabok belevájták magukat a húsomba. A fogaimat csikorgattam és összeszorítottam a szemeimet. Képek villantak be előttem. Stefan darabokban, akárcsak Sasuke. Dorian, Rayne, Narou és Naoki szétlapítva a betonon. Mimoza és Joshua egymásba nyomva, szétloccsantva landoltak egy háztetőn… Nero pedig szintén valahol a macskakövön lehet, teljesen szétloccsanva. Mindenkit vér borít. Az osztagom ismét meghalt. A Rivaille osztag ismét elbukott. Miért nem fújtam visszavonulót, amikor még megtehettem volna? Miért nem menekítettem ki mindenkit, amikor meglett volna rá a képességem? Mi történt velem? Miért fagytam le és néztem tétlenül, ahogyan megölik őket…? Miért…? Azt hittem már kiöltem magamból minden ragaszkodást és érzelmet. Azt hittem igazi katona vagyok. De nem.

Gunther… Eld… Petra… Oluo… Stefan… Dorian… Naoki… Narou… Sasuke… Mimoza… Rayne… Nero…

És még Joshua is, az örök riválisom, aki egy katonám életén segített volna…

Felnéztem, és vérben forgó szemekkel meredtem a rám visszanéző két Intelligensre. A fizikai fájdalmaimat egy rég nem érzett, teljesen más fájdalom váltotta fel, ami elnyomta a testi sérüléseimből áradó fájdalmakat. A képek összemosódtak előttem, majd az arcomból ömlő vér összefolyt a szemeimből kicsorduló könnyeimmel. Újabb pengét ragadtam a kezeim közé és elborult elmével, könnyektől elmosódott képekkel a szemeim előtt rugaszkodtam el a cserepekről. Egy nagy lendülettel, amikor az indám a magasba röpített, megperdültem a levegőbe és végig száguldozva, az elöl álló világosabb hajú óriás karján, végig a vállán fel ismét elrugaszkodtam és kivájtam a pengéimmel a szemeit. Aztán eltűnve onnan, megcéloztam a másik óriást is. Nem is hallottam meg, az engem akkor épp szólító hangokat. Akkor eszméltem rá, hogy megérkezett a Felderítő Egység többi tagja, amikor valaki, a célom előtt magával sodort és vészes gyorsasággal távolított el, a hirtelen elrohanó, nyakszirtjüket védő Intelligensektől.

Vadul rángatózni és mocorogni kezdtem.

- ERWIN!! – kaptam fel a fejem a Parancsnokra, aki verejtékező homlokkal, gondterhelt, megviselt arccal, mereven előre meredt – Eressz el!! – rángatóztam – AZ OSZTAGOM!!!

- HALOTTAK! – ordított rám hirtelen, tőle nem megszokott módón, amitől megállt bennem az ütő – Halottak, Rivaille…

Pislogás nélkül, enyhén tátott szájjal és elernyedt végtagokkal néztem az alattunk elsuhanó városra. Láttam őket. Láttam Stefan alsó és felső testét, mind a kettő külön-külön egy másik ház falának volt nekicsapódva. Láttam Sasuke fejnélküli testét a macskakövön, mellette Dorian és Rayne teste hevert, szinte teljesen kilapítva. Láttam Mimozát és Phanthomivet az egyik ház tetején, egymásba fonódva, vérrel borítva… Láttam a Silverman ikreket egymás mellett, vérben feküdve a betonon… Aztán, a töltőállomás felé közeledve láttam Nero élettelen testét is, a templom bejárata előtt szétnyúlni.

A szívem kihagyott két ütemet.

Meghaltak. Mindenki. Az én hibámból. Az én kezemen szárad a vérük… Nekik is. De legfőképpen… rajtatok, ti rohadékok.

Kinyitottam a szemeimet és azzal a lendülettel ültem fel, miközben levegő után kapkodtam. A szám és az állkapcsom ijedt állapotban szétfeszült, a szemeim olyan tágra nyíltak, hogy azt hittem, kiesnek a helyükről. A mellkasom ütemtelenül, vadul járt fel, s alá, ahogyan az életet jelentő oxigént hiányolta. A szívem olyan gyorsan vert odabent, mintha csak be akarná pótolni, azt a rengetek kimaradást, amikor kihagyta azt a sok ütemet. A kezeim, a lábaim remegtek, a szemeim ide-oda cikáztak a sötét szobában, várva azt, hogy kitisztuljon előttem a látásom. Fél kezemre nehezedve, megtámaszkodtam az ágyamon és miközben a lepedőmet szorongattam, a teljesen leizzadt hajamba túrtam. Verejtékcseppek folytak végig a halántékomon, az arcomon, a nyakamon, a mellkasomon, a hátamon, a hasamon, a hónaljamon le a felkaromon, végig… Csak egy rémálom volt. Mindenidők legrosszabb rémálma…

Nyeltem egy nagyot, bár alig tudott lecsúszni a torkomon ülő gumótól. A remegésem, a levegőutáni kapkodásom és a heves szívverésem csillapodni kezdett. Az ölembe tettem mindkét kezem és azokat vizslattam. A valóéletben ez nem történhet meg! Nem lehetek soha többé tehetetlen.

Egy gyors mozdulattal lerántottam magamról a takarómat, magamra kaptam az ingemet, a nadrágomat és belebújva a papucsomba, kiléptem a folyosóra. Egy hideg sugallat besuhant a begombolatlan ingem alá és végig futott a testemen. Libabőrös lettem, majd komoran és keserű ízt érezve a számba, megindultam a szobák felé. Benyitottam az első szobába, majd kissé beljebb lépve, benéztem.

Dorian és Stefan aludtak az ágyaikban. Az előbbi a párnáját ölelte kitakarózva, de a takaró végig volt csavarodva a lábain. Az utóbbi pedig hason feküdt, nyakig betakarózva és kb. az egész fejére ráhúzta a párnáját. Akaratlanul is bevillantak a képek a fejemben, amikor meghaltak az álmomban. Lesütöttem a szemeimet felsóhajtva, aztán halkan becsuktam az ajtót és mentem a következőhöz.

Benyitottam és nyugodtan konstatáltam, hogy Sasuke oldalt fekve alszik, egyik kezét a feje alá téve, míg a másik lelóg az ágyáról, Raynénak pedig a feje fölött vannak a kezei, kiynújtva, az egyik lába pedig teljesen kint van a takaró alól, sőt még le is lóg a földre. És mind a kettő szinkronban horkol. Ismét beugrottak a rémképek, ahogyan mind a kettejükkel halálosan végeznek. De aztán ismét rájuk néztem és igyekeztem lenyugodni.

A következő szobába lépve, a legrosszabb kép tárult elém. Ahogyan egymás mellett feküdtek a macskakövön, kiloccsant aggyal, vérrel borítva… A halálordítás és az eltorzult hangok.. De aztán, szintén nyugodt szívvel láttam, hogy a Silverman ikrek is mélyen durmolnak. Narou félig kitakarózva, nem összevont (!) szemöldökkel, a plafon felé fordulva aludt, egyik karját a homlokán tartva, a másik kezét pedig mellkasán pihentetve. Naoki pedig szintén hasonlóan, csak a szájából folyó nyállal motyogott valamit álmában. Eleresztettem egy fél mosolyt, aztán hagytam őket is tovább szunyálni.

Ezután megálltam a lányok szobája előtt, ami az utolsó szoba volt, a folyosó végén. Összevont szemöldökkel, idegesen pásztáztam a kilincset, miközben nyeltem egyet. Végül lassan, de benyitottam hozzájuk is. Beljebb léptem és körbe néztem. Megálltam a jobb oldalra eső ágy szélénél. Mimoza az igazak álmát aludta, teljesen befordulva a falhoz, belegubózva a takarójába. Csak a vörös hajzuhatagát láttam szétterülni az ágy többi részén, és a szuszogását lehetett hallani. De szinte pont olyan pózban volt, ahogyan a bátyjába kapaszkodott, a halálakor, az álmomban. Megráztam a fejem, hogy eltűnjön onnan ez a rémkép és egy nagyot sóhajtva, szinte már-már szenvedve néztem le rá. És azért szenvedtem, mert nem volt semmi baj, én pedig úgy éreztem belül, mintha ez lenne az álom, hogy minden rendben van velük. Ezután odasétáltam a másik ágyhoz, ahol Nero aludt. A haja az arcába hullt, én pedig odanyúlva, lassan és finoman lesöpörtem az ujjaimmal a tincseit. Az ablakon beszűrődő hold fénye rávilágított az arcára, amit végig simítottam. Hirtelen hallottam a hangját, a sikolyát és a nevem kiabálását a fejemben, aztán láttam a testét, ami élettelenül hevert a templom bejárata előtt. De miért törött karral álmodtam őt? Hirtelen megmozdult az érintésem alatt, ami kizökkentett és az ujjaimat is elkaptam. Nem ébredt fel, csak másik pózba tornázta magát. Egy darabig még néztem az arcát, amit felém fordított, majd lehunytam a szemeimet. Ezt nem szabad…

Végül felemeltem a fejem, s odasétáltam az ablakukhoz, amin kinéztem a sötét udvarra. Nem tudom, mi volt ez az álom. De lehet, hogy nem bírnám elviselni, ha megtörténne. Pedig nem akartam ennyire ragaszkodni hozzájuk… Pontosan ez miatt.

Reggel betartva az ígértemet, már hajnali fél ötkor kirugdostam magam az ágyból. Lassan, kifeszítettem a szemeimet, majd az alkaromon támaszkodva a tenyerem aljával kíméletlenül kidörzsöltem belőlük az álmot. A napfény miatt nem kellett aggódni, hisz még bőven sötét volt, így az legalább nem baszta a szemem. Persze, ahogy ülő pózba tornáztam magam az ágyamban, és még két kézzel végigdörzsöltem az arcom, megfeszültek az izmok a karomban, ahogy a tegnap esti álmomra gondoltam. A rohadt életbe… Feldúltan félre dobtam magamról a takarót és lendítve a lábaimat, az ágy szélére ültem, a térdeimen támasztva a kezeimet. A szobámban felállított nagy órára fordítottam lassan a tekintetem és megremegő szemöldökkel realizáltam, hogy máris két perces késésben vagyok. Nagyot lökve magamon feltápászkodtam az ágyamról, és a felakasztott, bekészített egyenruhám elé léptem. Széthasad a fejem… A rohadt életbe. Először a fehér nadrágomat húztam fel magamra, majd leakasztottam a hófehér ingem, belebújtam, és a lehető legvontatottabban, és legsavanyúbb ábrázattal be is sikerült gombolnom azt. Ezt követte a kendőm, amit már tükör nélkül, csak magam elé frusztráltan meredve, rutinosan a nyakamba is kötöttem. Majd a lábammal közelebb húztam magamhoz egy széket, rávetettem a jobb lábam, és miután egyenként a combjaimra erősítettem a barna bőrszíjakat, a csizmám is felhúztam, és végül a harci dzsekimet is magamra szedtem. A tükör mellett elhaladva, a kialvatlan, fáradt szemeimmel találtam szembe magam. Remek. Hogy koncentrálok ma így? Pont most kellett ilyet álmodnom. A rohadt életbe… Idegesen a hajamba túrtam, majd a lábfejemmel kirúgtam az ajtót. Az osztagom hálókörleteinek folyosójára léptem és csakúgy, mint tegnap este, a Mendezék ajtajával kezdve, végigsétálva egyenként végigdörömböltem az összesen.

- FELKELNI! – löktem el magam végül a hölgyek ajtajától, majd jó hangosan lebaktatva a kőlépcsőkön, a nagyokat ásítozó szakácsunk felé vettem az irányt, hogy megtudakoljam készen van-e már a reggeli. Miután nagyjából, úgy ahogy megbizonyosodtam róla, hogy igen, kicsaptam a szokásos vödröt az egyik szekrényből, és a csaphoz lépve tele engedtem hideg vízzel. Majd azzal a kezemben indultam vissza, fel a hálókörletekhez. Sokak szerencséjére (és valamiért óriási megkönnyebbülésemre) már út közben a lépcsőn összetalálkoztam a nagyokat ásító, kissé zilált, fonott hajú Neroval, aki egy álmoskás „Jó reggelt, Hadnagy!”-gyal üdvözölt.

- Jó reggelt – biccentettem. Rögtön mögötte botorkált a kócos, szintén jó nagyokat ásítozó Buksi, aki még köszönni is elfelejtett nagy álmosságában. Őket követte a szemét dörzsölgető csapzott hajú Sasuke, őt a nyűgös, karikás szemű Rayne, majd az ikrek következtek a sorban, az idősebb két kézzel végigdörzsölgette az arcát, hogy felébredjen, a sarkában, a bátyja felsőjének alját fogó Naoki, aki az ingét lazán félregombolta, a nyála is kifolyt a szája szélén, és kis híján pofára esett a lépcsőn. Ám két láncszem még hiányzott. Összébb húzva a szemöldököm, nagyokat trappolva fel lépdeltem a folyosóra, egyenesen Stefanék szobájához, és már nem is dörömböltem, csak kivágtam az ajtót.

- Hadnagy! – kapta föl szinte kétségbeesetten a fejét az öccsét keltegető, már teljesen elkészült Stefan – Mindjárt ébren van. Igaz, Dorian?

- N-Nemh… – fordult át a másik oldalára az említett és a fejére húzta a párnáját – Mégh öt perceeeeth.

Én pedig csak besétálva, félretolva Stefant az útból, az ágya mellé léptem.

- Ébresztő, kölyök! – és lendítve a vödröt, képen öntöttem a tartalmával.

- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁH!!

De szó, ami szó, körülbelül öt perc múlva, már mögöttem lépdeltek le mindannyian a lépcsőn, legutolsóként a még mindig vizes hajú Dorian kullogott a bátyának óbégatva.

- Fázooom!

- Ajj – rázta a fejét, mint valami rossz anyuka – Miért nem törölted meg jobban a hajad?

- Mert akkor a Hadnagy elpicsázott volna, mert kések!

- Hol lesz a megbeszélés, Hadnagy? – kezdett el kíváncsiskodni a sarkamban lépdelő Nero – Itt lesz a kastélyban?

- Igen – léptem a nagy terem elé, ahol a tegnapi ominózus beszélgetős incidens történt kettőnk között, aminek gondolatára csak hangosan megköszörültem a torkomat – Itt – löktem ki a kezemmel az ajtót. Pár stratéga már elfoglalta a helyét az asztal mellett, a térképet is kifeszítették, és néhány elvétett fontosabb katona is a helyén ült az egyik aszalnál. Intve az osztagomnak a helyére parancsoltam mindenkit, én magam pedig megálltam Nero és Mimoza mögött. Lassan Erwin is betalált ide, és őt követte sorba mindenki. Végül Marcus ért be a legutolsónak, az álmos Petert, vonszolva maga után.

- Ők miért kelhettek később, mint mi?! – háborodott fel nyűgösen rögtön a fiatalabb Silverman.

- Ja! – kontrázott Dorian hátratűrve a vizes haját – Ez nem ér!

- Ha egy órával később kellett volna kelni, te akkor se lettél volna képes rá! – dorgálta meg rögtön szerintem már zsigerből a bátyja.

- Khm…– köhintett az asztal mögött álló Erwin, végignézve a fegyelmezetten ülő fontosabb posztokat elfoglaló, katonákon. Aztán megakadt a szeme az osztagomon, ahol a fél társaság az asztalon fetrengett, ebből egy (Naoki Silverman) képes volt még motyogva beszélni a bátyjához. Megfeszültek az izmaim, és erősen az asztalra csaptam, mire még az előttem ülő Nero is majdnem hátra esett a székkel, de a térdemmel visszalöktem a helyére. Felnézett rám, egy apró mosolyt elejtve, én pedig csak egy nagyon aprót biccentettem.

- Szóval – kezdte el ismét a drágalátos Parancsnok, és elvette a mellette Thara Roosietól a terveket és átadta két katonának, akik két oldalról kifeszítették azt – A fő kapu továbbra is használhatatlan, így követve a hatvannegyedik Felfedezőút példáját, a Calanes felőli körzetből kell kerülnünk. Ahogy kiérünk az Ófaluba, hagyjuk, hogy a fedező csapat végezze a dolgát, és kiirtsa a közelünkben lévő óriásokat, hogy az egész osztag biztonságosan át tudjon vonulni közöttük. De a fedező csapat csak az Ófalu határáig fog kísérni minket – fordult a térkép felé, és bejelölte rajta a falu végét.

- Ez az, amiről a Felfedezőút elején beszélt igaz, Hadnagy? – hallottam Nero suttogó hangját, de nem nézett hátra rám.

- Igen, róluk beszéltem.

- A jól bevált hatótávolságú felderítő alakzatot fogjuk használni. Egy előre néző félkörbe fogtok felállni, arra vigyázva, hogy egyik társatokat se veszítsétek szem elől. A kommunikációs vonalat igyekezzünk kiterjeszteni, amennyire csak lehet. Az 1/4-es kommunikációt, a 2/4-es kommunikációt legfőképp! Minden valószínűséggel lesz katona, aki egyedül marad terepen, és a legközelebbi ember csak tíz méterekre lesz tőle – jelentette ki – Mint tudjátok többnyire az első sor felfedezői fognak óriásokkal találkozni, akik mindössze nyolcan lesznek! Ekkor a szintén megszokott jelzőfényes taktikára támaszkodhatunk – mutatott az említett első sorra, én pedig még egyszer az asztalra csaptam, ugyanis a Mimoza bóbiskolni kezdett – Mikor valaki észrevesz egy példányt, fellő egy vörös jelzőfényt! Viszont akik szintén látják a jelet, hasonlóképp fellőnek egyet. Így én a Centrumból látni fogom az óriások helyzetét, és ez alapján, egy zöld jelzőfénnyel fogom jelezni, hogy merre haladjon tovább az egység! Így az alakzat a legnagyobb reményeket követve, az óriások elkerülésével fog tovább haladni! Hiszen a falakon kívüli utak sikeressége azon múlik, hogy mennyire tudjuk elkerülni az óriásokkal lévő csatát! Azonban nem lehetetlen, hogy valaki összefut egy óriással, mivel az gátolja az észrevételt. Ilyenkor automatikusan fel kell lőnie a vörös jelzőfényt!

- Ám ez a módszer csak a megszokottan reagáló példányoknál működik! – szólt közbe Zöe, lelkesen – Ha egy olyan óriással találkoztok, aki nem foglalkozik a felderítőkkel, viszont veszélyesen az alakzat centrumához tart, egy fekete fényjelzőt kell fellőnötök! De csakis kizárólag a kiszámítható Rendellenesekkel szabad harcba bocsátkozni, nem hagyhatjátok, hogy felbontsa az alakzatunkat! A drága Rivaille osztag, más néven a különleges végrehajtóegység ezen az alakzaton belül itt fog tartózkodni – karikázta be rajta a Centrum előtt lévő fél kört – Megértettétek? – nézett végig ismét mindenkin, én pedig lepillantottam az osztagomra, és elégedetten vettem észre, hogy végre feszült figyelemmel, viszont remegve bámultak Erwinre és Hanjira, majd az egész mondandójukra, csak lassan, reszketve bólintottak egyet.