Sziasztok! Elkészült a blog első trailer videója, amit ide kattintva
(illetve lejjebb tekerve az oldalon) tekinthettek meg:) Valamint, köszönjük az
eddigi olvasókat, feliratkozókat és pipákat, az első részhez érkezett
kommenteket♥
Meg is érkezett a következő rész, jó olvasást!♥
3.
Óriások 1, Mária fal 0
Sasuke
Az
elkövetkezendő pár hétben a Hadnagy nem küldött ki bennünket sem a városba, sem
a falakhoz, hanem sebeink gyógyulását meg sem várva és nem is kímélve, keményen
oktatott, edzett minket, emellett büntető feladatokat adott, ha rontottunk,
vagy (ahogy mondta egyszer) „kihágást” vétettünk ellene. Például, Mimoza rálelt
a Hadnagy éléskamrájára és egyszer egy darab húst, másszor pedig nagyobb tömb
sajtot lopott ki, amikor a szakács nem volt jelen. Természetesen lebukott, így még
késői órákban is láttuk szobáink ablakából, ahogyan rótta szegény csaj a
köröket a kastély körül. Jó, azért én is és Narou is kaptunk, amikor egyik
reggelinél annyira összeszólalkoztunk (ki nem állhatom ezt a nyomorékot), hogy
egymást dobáltuk kajával, így a Hadnagy egy „Ha ilyen könnyelműen pocsékoljátok
a kajánkat, akkor ugyanekkora lelkesedéssel teremtsétek is elő!” mondattal
elküldött minket négy napra földet művelni. Így mi nélkülözhettük az edzéseket,
ráadásul Naoki is kapott büntető feladatot, amiért megpróbált a bátyja után
jönni. Azonban, egy reggel…
- Ma a Helyőrségieknek fogunk
besegíteni – jelentette be Rivaille, az asztalfőnél ülve, keresztbe vetett
lábakkal, kényelmesen hátra dőlve, egyik karját pedig a széke háttámláján
pihentette. Egy pillanatra megálltam a rágásban, majd egy nagyot nyeltem.
- Minek? – kérdezte Dorian, tele
szájjal.
- Mi az, hogy minek? – pillantott
fel rá élesen a Hadnagy – Katonák vagytok, vagy nem? Köztük is a Felderítő
Egység katonái! Kötelezettségeitek és feladataitok vannak! Nem henyélni
jöttetek ide, azt hittem, ezt alapesetben tudtátok – masszírozta meg az
orrnyergét, lehunyt szemekkel, eléggé flegma stílusban.
- Tudtuk is – szólalt fel Rayne,
kissé lekezelően, mire Rivaille egyből kinyitotta a csipáját és ránézett.
- Történt valami, hogy oda kell
mennünk? – kérdezte Narou, az a köcsög.
- Éppenséggel igen – biccentett a
Hadnagy, de úgy tűnt, nem akarja most rögtön elmondani. Istenem, miért ekkora
gyökér? Szívesen megforgatnám néha benne a kardomat.
- És el is óhajtja mondani, vagy
megint az utolsó pillanatban készít fel minket a lehetséges eshetőségekre –
szólalt fel hirtelen Nero, eléggé csípősen, a Hadnagyra sem nézve – Úgyan úgy,
mint az… „edzésnél”? – na itt már ránézett és nem épp kedvesen.
- A szemtelen stílusodért,
indulás előtt ötven fekvőtámaszt csinálsz, előttünk – közölte vele a Hadnagy –
Amit számolni is fogok.
Nero hitetlenül meredt rá, aztán
megforgatta a szemét és dühösen felkönyökölve az asztalra, elfordult tőle.
Páran amúgy ezen már most felkuncogtak (pl. Dorian, Narou és még én is).
- Egyébként, a Parancsnok csapata
látott egy csorda óriást tartani a Mária fal felé. Nem kísérelték meg a
megállításukat, mert kevesen voltak egy akkora létszámú falkához. A Helyőrség
már készenlétben áll, nekünk pedig segítenünk kell őket. Páran a kapuknál
lesztek, a többiek pedig elszórtan, a falon figyelitek az eseményeket – darálta
le, monoton, unott stílusban. Cseppet sem volt aggódó, mi azonban eléggé
beparáztunk. Óriásokkal küzdeni nem kis
meló. Csak egy rossz lépésed vagy hibád legyen és véged. Ez komolyan,
élet-halál tét.
- Az apád is ott lesz? – kérdezte
Rayne, miközben a lovainkat nyergeltük éppen, az istállóban.
- Nem – húztam meg a nyerget
Braun hasán. Talán túl erősen is, mint kellett volna, mert csóró állat hörögve
kezdte venni a levegőt, így a kapoccsal babrálva, engedtem a szíjon – Az én
apám a Rózsa fal egyik őrzőállomásán van készenlétben – egyenesedtem fel a ló
mellől és ellenőriztem a cuccost, hogy jól raktam-e fel.
- Értem – biccentett komoran és
megpaskolta a lova nyakát. Megragadtam a kantárt és kivezettem Braunt a
bokszából, Rayne pedig szintén így tett a lovával és követtek minket. Ám a
sorok között elhaladva, egy szokásos hangot hallottunk meg. Meg is torpantunk
és szórakozottan figyeltük Mimoza újabb szerencsétlenkedését.
- Ne csináld már Cadillac, az
Isten áldjon meg téged! – pattogott a kis fa sámlin a csaj, miközben próbálta a
lova szájába bele tenni a zablát, de mint mindig, a patás most sem engedett
neki. Elkapdosta a fejét és még le is nyerítette Mimi szeplőit az arcáról.
- Ezt mindig élvezet nézni –
lépett mellénk Dorian, jókat kuncogva az orra alatt.
- Hogy ti mindig mások
szerencsétlenkedésén élvezitek ki magatokat – szólalt meg mögöttünk Naoki, elég
álmosító hangon. Átnéztem a vállam fölött és természetesen az a tetű bátyja is
ott állt mögötte, aki Mimit látva, csak szokásosan ejtett egy lenéző grimaszt
és tovább is állt. Lenéztem én is őt (bár ő nem látta).
- Inkább fuss a bátyuskád után és
bújj a seggébe, mielőtt hiánya lesz valamelyikőtöknek – imitált Rayne
elhessegető mozdulatot a kezével, mire Naoki csak lemondón megrázta a fejét és
a lovát elvezetve, tovább sétált.
- Mimoza, könyörgöm – érkezett
meg az említett vörös hajú csajnak a felmentő sereg – Legyen egy kis eszed –
lépett a foltos ló mellé Stefan, kezében egy vödör zabbal. Egyébként a pali
csuklója még mindig be van kötve, de már nem olyan vészes az a törés neki.
Markával belenyúlt a vödörbe, felnyalábolva vele marék zabot és a ló elé
tartotta, aki egyből rákapott és falatozni kezdett.
- Na, most próbáld meg – nézett
Stefan, fél mosollyal Mimire, aki szenvedve bólintott és kihasználva azt az
értékes pillanatot, amikor Cadillac rágott, bedugta a szájába a zablát.
Természetesen a lónak ez nem tetszett, egyből prüszkölni és köpködni kezdett,
de mi egyöntetűen éljenezni és tapsolni kezdtünk. Mimoza pedig leugrott a
sámliról, és előre hajongott.
- A hajad belelóg a szénába –
figyelmeztette Rayne, mire a csaj sikongatva felugrott és azt a kibaszott
hosszú haját kezdte nézegetni, nem lett-e lószaros valahol. Felröhögtünk, majd
a lovainkat magunk mögött húzva, kivezettük őket az istálló elé, ahol Rivaille
egy fának támaszkodva számolta Nero fekvőtámaszait.
- Hé, Csacsi – lökte meg Narou
szórakozottan az öccse karját – Szerinted, mikor esik össze?
- Szerintem, még bírja – vonta
meg a vállát Naoki és bal lábát a kengyelbe helyezve, felugrott a lova hátára.
- Csóri aranyszőke még mindig
nyomja? – jelent meg mellettem Dorian, hirtelen és ciccegve megingatta a fejét.
- Már szerintem, mindjárt végez.
Úgy hallom, harmincvalahánynál tart – legyintettem és én is felugrottam a lovam
hátára.
Közben megjelent Mimi is és
Stefan is, szintén lóháton, aztán megvártuk, amíg Nero nagy nehezen, totál
kifulladva és lihegve, izzadó homlokokkal, barátságtalan arckifejezéssel felül,
befejezve a fekvőtámaszozást. Megcsinálta. Mind az ötvenet.
- Nos, mivel Kamasta sajnos még
nem vágtázó képes, ezért valaki lesz oly szíves és osztozik a nyergén Neroval?
– lökte el magát Rivaille a fától és a lova mellé sétált.
- Én leszek oly szíves és az
ágyamat is megosztom vele – szólalt fel Dorian, mire mi, pasik, felröhögtünk,
azonban Nero, Mimi és Rivaille nem díjazták annyira ezt a beszólást. Az előbbi
dühösen nézett, Mimi csak mosolygott, de együtt érzett egyedüli lánytársával,
az utóbbi pedig csak megforgatta a szemét és motyogott valami „Szörnyen humoros
egy kis pöcstől.” félét.
Miután kimulattam magam, egy jól
szórakozó vigyorral odalovagoltam a földön térdepelő szőke lányhoz és kissé
lehajolva, megkapaszkodva a kantárszárban, kezet nyújtottam neki.
- Gyere, fuvarozlak – vigyorogtam
le rá.
- Kösz – fújtatott az orra alatt,
majd megfogta a kezem, feltápászkodott, azután én előrébb csusszantam a
nyeregben, ő pedig felpattant mögém.
- Ugye mindannyian ellenőriztétek
a felszereléseiteket? – kérdezte a Hadnagy – Elkerülhetetlen az óriásokkal való
harc, a lyuk miatt. Nem kéne, hogy csata közben jöjjetek rá, hogy amúgy nem is
működik.
Egyöntetűen bólogattunk, bár
hallottam, hogy Nero lélegzete elakad a hátam mögött, és helyezkedni kezd.
- Nem nézted meg, mi? – kérdeztem
suttogva, egy fél vigyorral.
- Nem, a francba – suttogta
idegesen.
- Nyugi! Nem lesz baj –
biztosítottam és én is kényelmesen elhelyezkedtem.
Amikor a Hadnagy lova vágtázásnak
indult, Nero körbefonta a derekamat, belém kapaszkodva és mi is útnak eredtünk.
- A csapatok a következők –
szónokolt Rivaille, szokás szerint, amikor a Mária fal tátongó, de
visszaépítésben lévő nyílása előtt ácsorogtunk, libasorban, immár lovak nélkül
– Én, Stefan és Mimi itt maradunk. Nero, Rayne és Dorian, ti a városba mentek,
követitek Hanjit és az osztagát, nyugat fele. Sasuke és a Silvermanek, ti pedig
Jean újoncait fogjátok követni kelet felé. Világos? – kérdezte.
- Igenis – tisztelegtünk egyet,
bár a tekintetem találkozott Narouéval és ugyanúgy néztünk egymásra.
Ellenszenvesen, utálattal telien.
- Rivaille Hadnagy – jelent meg
hirtelen mellettünk Jean-san, Hanji-channel, és egy csomó katonával. Mind,
Felderítő Egységes volt. Köztük itt volt Armin-san is.
- Hajni – lépett a Hadnagy, a
szemüveges nő elé – A te osztagodhoz soroltam be őket – mutatott Raynéra,
Dorianra és Nerora – Jean, a tied pedig az a három ott – bökött rám és a
csapattársaimra. Jean-san és Hajni-chan értetlenül néztek egymásra, majd a
Hadnagyra.
- De hát… De, hát hogy-hogy,
Levi? – pislogott nagyokat a nő.
- Nem egy osztagként mentek? –
kérdezte Jean-san, széttárt karokkal.
- Nem – jelentette ki Rivaille.
- De nem gondolod, hogy jobb
lenne, ha – szabadkozott volna továbbra is az osztagvezető, Jean-san, de a mi
Hadnagyunk egy szúrós nézéssel el is hallgattatta – Értettem, Hadnagy. Akkor, a
Rivaille osztag emberei kövessenek engem – futott át a tekintete rajtam, meg
azon a másik kettőn és mire kettőt pisloghattam volna, már mennem is kellett
utána.
Nem is tudom, már meddig
futkoshattunk a falon, mire végre megállapodtunk egy pontnál, ahol nem volt
semmi, csak erdők és pár elszórt ház a falon belül.
- Idejöttünk? Miért pont ide? –
értetlenkedett Jean-san egyik újonca, aki Kaito névre hallgat.
- Mert ezt az utasítást kaptuk!
Ne kérdezz, csak végezd a dolgodat! Ha szükség van rá, használjatok
jelzőfényeket – nézett végig rajtunk a csávó, aztán magunkra is hagyott. Ott
álltam, két Silvermannel és még három másik újonccal az oldalamon, a tűző
napon.
- Na jó, eddig bírtam, én húztam
az árnyékba, mielőtt elpárolgok – tápászkodott fel, az eddig térdeit átölelő
Naoki és az indái segítségével, leereszkedett az ötven méteres falon, hogy
annak árnyékában ücsöröghessen a betonon.
- Én is mentem – közölte Dean, az
egyik Újonc és vele ment egy másik, mi hárman (Kaito, Narou meg én) pedig ott
maradtunk a fal tetején.
- Ezek mennyien vannak –
ciccegett Narou, a távolba meredve, ugyanis egy rahedli Rendellenes éppen erre
felé tartott – Miért nem halnak már ki, a büdös életbe?!
- Az túl egyszerű győzelem lenne
számunkra – sóhajtott Kaito, ujjait fésűként használva, kisöpörte arcából barna
haját és sárgásbarna szemeivel pásztázta az óriások ide tartását.
- De miért épp ide osztottak be
minket? – kérdeztem inkább magamtól, mint tőlük – Hiszen… itt nem tudnak
átjutni, nincs lyuk – vezettem végig szürke szemeimet a falon. S ekkor, szó
szerint, derült égből villámcsapás történt. Hatalmas hangrobbanás és füstfelhő
vitt le bennünket a falról, így az indák segítségével kellett a fal oldalán
megkapaszkodni.
- FORRÓ! – kiáltozta Kaito, az
arcát törölgetve, miközben tartotta magát az indával. Valóban, szinte égette a
bőrömet, egyből le is vert a víz és elkerekedett szemekkel meredtem az ég felé,
ahova ez a tömérdek, sűrű füst, gőz felszállt.
- Mi a jó büdös franc..?! –
sziszegett fel Narou.
- MI TÖRTÉNT?! – kiáltozott fel
Naoki, lentről.
- NEM TUDJUK! – ordított vissza a
bátyja.
- Másszunk fel! – adtam ötletet
és meg sem várva a többiek válaszát, én megindultam. Amikor felértem a fal
tetejére, és lenéztem, egy több, mint húsz méteres óriást pillantottam meg! De
nem a szokványos féle volt… Alig volt rajta bőr és látszott rajta, hogy ez nem
Rendellenes. Sőt. Olyan volt, mint…
- Ez egy Intelligens?! – ért fel
mellém Narou, félbe szakítva a gondolatmenetemet.
- Úristen – jelent meg Kaito is.
- Ééén… kinyírom – rántotta elő
Narou a kardját, de lefogtam.
- Ne légy hülye! – szóltam rá
keményen – Még megölne!
- Engedj el, had végezzem a
dolgomat!! – lökött el magától durván, így hátra tántorodtam.
- Odanézzetek!!! – kiáltotta
Kaito hirtelen, mire az általa mutatott irányba néztünk és abban a szent
pillanatban, az óriás áttörte a falat, puszta kézzel, lábbal és kisebb
nekifutással, majd egy szempillantás alatt köddé vált.
- NAOKI!!! – hagyott ott bennünket
egy perc alatt Narou, aki minden bizonnyal a lent lévő öccse életét féltette,
én pedig remegő végtagokkal néztem, ahogyan a többi óriás beözönlik a lyukon
és, amint a röpülő betondarabok földet érnek az elszórt házak között.
- Most mi lesz…? Ennyi eszük nem
lehet – túrt a hajába Kaito, teljesen lefagyva és össze is esett.
- Hamar! – szóltam rá, mikor
észbe kaptam – Azonnal szóljunk a többieknek!
Ijedt tekintettel bólintott.
- Meg ne próbálj harcba szállni
velük, csak kerüld el őket és menjünk! Én megyek a Hadnagyhoz, te keresd meg
Hajni-chan osztagát! – utasítottam, ő pedig verejtékező homlokkal bólintott.
- Rendben – és már el is tűntünk
onnan. Lenézve láttam, hogy Narou és Naoki is okosak és mentik magukat, azonban
a másik két újoncot telibe kapta pár betontömb.
A Rendelleneseket kikerülve,
nagyokat szaltóztam és szálltam a levegőben, mígnem elértem a Hadnagyot és
figyelmeztettem, bár addigra már ők is észlelték a veszélyt.
Nero
Ismét
felbukkant az egyik Intelligens óriás. Sasuke szerint, fekete hajzat borította
a fejét, amitől az arcát nem lehetett látni, de pár ütésből és erőfeszítésből
betörte a falat ott, ahol kevésbe számítottunk rá. Rengeteg óriás követte ezt
az Intelligenst idáig és be is jutottak a nyíláson. Felocsúdni sem volt időnk,
hogy ezeknek hirtelen ennyi eszük lett volna, hiszen a várost, azonnal elözönlötték
az ellenségeink, és most én is csatába szállhattam. Bár még el sem kezdődött
igazán, de már most rengeteg civil és katona esett áldozatul.
Miután az óriás elterült a
betonon, nagy robaj hangjával, por-, és füstfelhők kíséretével, mellette
termettem. Ziháltan, remegő kezekkel és lábakkal néztem a hatalmas, 12 méteres
élettelen, egyből foszlásnak induló tetemet. Megöltem. Végre. Megöltem életem első óriását. Az
emlékképek erről az undormány pokol teremtéséről, ahogyan az a rohadékok
évekkel ezelőtt felfalták két családtagomat, egyből elöntötték az agyamat. Nekem kellett volna akkor meghalnom, nem
Chaninak… Most neki kéne itt lennie és nem nekem…
~
„A riadt, hisztérikus
tömeg ordított, sikított. Mindent és mindenkit eltaposva, letarolva, félre
lökve az útjukból, menekültek a belső fal védelmének felé. Az óriások, akiket
csak értek, mindet elkapták és megették. Az életemet féltve és mentve, sírva
futottam apró lábaimon, kezeim közt a kedvenc babámat szorongatva, a bátyám
oldalán, aki szintúgy űzött vadként rohant, mint mindenki más. A szüleinket
kerestük, akik nem voltak már a házunk környékén. Mi több. Házunk sem volt már.
Az első, ami bevillant, hogy már meghaltak, de Chani tudta, hogy a szüleink a
kikötő közelében tartózkodtak, hiszen épp a Városházára mentek, amikor
megtörtént ez a tragédia.
A nagy rohanás közben, a kis ruhám bele akadt valamibe és elestem,
elengedve így a testvérem kezét. Az óriás, aki a sarkunkban volt, majdnem
eltaposott. Az addigi életem lepergett előttem, ahogyan teljesen halálra
rémülten sikítva, a kerek, könnyes szemeimmel felnéztem, az engem felfalni
készülő teremtményre, miközben az óriási keze felém nyúlt. Összeszorítottam a
szemeimet, ám ekkor meghallottam, ahogyan a bátyám a nevem kiáltja, majd
megragadja a kezem, félre dobja gyönge testemet az útból, s a kemény betonra
esve, újból felnéztem. A halálordítás, ami a hallószerveimet égette, egyezett
azzal a rémálmaimat is ezerszer túlszárnyaló képpel, ami elém tárult. Az óriás
a markában fogta a bátyám, aki éppen engem nézett, miközben könnyek áztatták az
arcát és a fájdalom minden típusa átfutott rajta.
- CHANI, NEEE!! – kiáltottam fel, felé nyúlva, de a testem megdermedt.
- SZERETLEK HUGI! KERESD MEG ANYÁÉKAT, MENTSD AZ ÉLETED!! – ez volt az
utolsó mondata felém, s a következő pillanatban már csak a halálsikolyát
hallottam, mert, az óriás egészegyszerűen a szájba vette, megrágta és lenyelte
a testvéremet. A kezem, amit felé tartottam, megremegett, a szemeim
elkerekedtek, a szám tátva maradt, a szívem kihagyott egy ütemet, a légzésem
elakadt és az egész addigi énem megsemmisült.
- NEEEEEEEE!! – sikoltottam fel torkom szakadtából, miközben a fájdalom
és a tehetetlenég minden kínja a szívemet kínozta. Az óriás felém fordult,
miután meghallotta a sikolyom és egyenesen felém nyúlt. Hátrébb kúsztam, de
ekkor a mögöttem magasodó ház falába ütköztem. Felkészültem rá, hogy most
csatlakozom a testvéremhez, annak ellenére, hogy a halál fájdalmától való
félelem bennem ordítozott. De megmenekültem. Egy katona felkapott a földről és
a karjában cipelve, elmenekített onnan. A nyakába kapaszkodva átnéztem a válla
fölött, ahogyan suhanunk a levegőben, a lobogó zöld palástján a Szabadság
Szárnyai voltak, és láttam, amint két másik katona megölik azt az elvetemült
szörnyeteget. De addigra már késő volt. A bátyám meghalt.
A katona, akinek az életemet köszönhetem, elvitt a kikötőbe és
megkereste édes anyukámat, aki sírva és remegő karokkal, teljes erejével szorított
magához. Akkor és ott tudatta velem, hogy nem csak a bátyámat veszítettük el,
hanem az édes apukámat is. Anya akkor fogadta meg, hogy csatlakozni fog a
Felderítő Egységhez, hogy bosszút álljon a családjáért, én pedig bár kisebb
voltam akkor még, szintúgy gondoltam, ahogyan ő. Aztán így is lett. És, hogy ki
is volt az a hős katona, aki akkor megmentett? Nem más, mint Erwin Smith, a
Felderítő Egység főparancsnoka.”
~
Aztán, mintha bekattantam volna,
hirtelen eltűnt a körülöttem levő világ. Nem hallottam semmit és nem láttam
semmit sem, csak ezt a tetemet. Hirtelen, nem volt elég az, hogy megdöglött a
kezeim által. Nem. Én apró cafatokra akartam cincálni.
Eldobtam az egyik kardom, a
másikat pedig egy kézbe fogtam.
- DÖGÖLJETEK MEG ÖRÖKRE!! –
kiáltottam magamon kívül, eltorzult, könnyes arccal, miközben térdre
ereszkedve, beledöftem tövig a kardomat az élettelen, merev arcába – SOHA NE
SZÜLESSEN ÚJJÁ MÉG A LELKED SEM!! AZ ÖSSZES FAJTÁDBELIEKET KINYÍROM A BÜDÖS
PICSÁBA!!! – döfködtem belé a pengém, miközben a vére rám fröccsent, de fel is
száradt rólam. Észre sem vettem, hogy időközben veszélybe kerültem. Csak miután
a penge olyan mélyre ment, hogy nem volt elég erőm kihúzni. Zihálva, könnyezve,
rázkódó vállal kapaszkodtam a kardomba.
- NEROO!!! – ordibálták hirtelen
többen is a nevem, mire riadtan felkaptam a fejem és akkor megpillantottam azt
a kb. 10 méteres óriást, amelyik egyenesen engem pécézett ki magának és felém
tartott. Az agyam vészjóslóan kattogni kezdett és annyira megijedtem, hogy azt
sem tudtam, mit csináljak. És gyorsan kellett döntenem. Felpattantam a
betonról, majd megpróbáltam ki rántani a kardomat, de nem tudtam, ezért
kibiztosítottam a pengét, ami így az óriás arcába döfve ott maradt, de ahogy
megfordultam, a lábam beleakadt a földön pihenő másik kardom zsinórjába és orra
estem.
- Francba!! – kiabáltam, halálra
rémülten és az adrenalin elöntésétől, mit sem törődtem az esés fájdalmával. A
mögöttem lévő óriás léptei visszhangoztak a fülemben, ahogyan döngették alattam
a talajt és a körülöttem lévő házak tetejéről cserepek estek le tőle, darabokra
törve. Felpattantam, kezembe fogva a kardom és miközben az életemért rohantam,
meghúztam a ravaszt, ám ahogyan a kampó a fal felé repült, visszapattant a
téglákról és a földre esett. Földbegyökerezett a lábakkal lefékeztem,
értetlenül nézve magam elé.
- MI A FRANC??!! – kapkodtam,
aztán hátrafordultam és csak a vészreflexeimnek köszönhetően tudtam elkerülni a
Rendellenes támadását. Szaladni kezdtem, ahogyan a lábaim bírták.
- NERO!! REPÜLJ MÁR EL ONNAN!! –
kiabálta valahonnan Mimi. Igyekeztem a másik kampót használni, ám az pont
ilyenkor bedöglött. A következő pillanatban pedig elém esett egy sziklatömb, de
nem tudtam elég ügyesen kikerülni, így ismét orra buktam. A földön kúszva
kezdtem hátrálni. Már biztos voltam benne, hogy végem van, ezért összeszorított
szemekkel, az arcomat mosó könnyekkel megfordultam, hogy szembenézzek vele.
Egyenesen felém nyúlt, én pedig ismét összeszorított szemekkel, felsikoltva
vártam, hogy a markába szorítva összeroppantson, és lenyeljen, csakugyan úgy,
mint évekkel ezelőtt. Ám ekkor hirtelen valami ütést vagy nyomást éreztem a
mellkasom körül és eltűnt alólam a talaj. Szél süvítette meg a hajam, és a
gázpalack hangja ütötte meg a fülem, ahogyan kinyitottam a szemeimet. Realizáltam,
hogy repülök, de persze közben valaki fog. Szintúgy, ahogyan régen…
Belekapaszkodtam az engem tartó erős karba, aztán felnéztem és Narou komor, de
verejtékes arcát pillantottam meg, a nyakában összecsatolt palástja mögül.
Lerakott egy közeli háztetőre, ahol Mimi, Rayne és Stefan ácsorgott harcra
készen, és amíg én elakadt szavakkal, remegő végtagokkal, kissé tátott szájjal
ültem a cserepeken, megpróbálva túllendülni a sokkon, addigra Narou már el is
szállt onnan. A számon át vettem a levegőt, szaporán, miközben a szívem olyan
gyorsan vert, hogy majdnem kiugrott a helyéről. Nagyon, nagyon kevésen múlt…
- Minden rendben??! Mi történt,
megint elromlott a felszerelésed??! – guggolt le elém hirtelen Mimi, ezzel is
eltakarva előlem a képet, miként Narou végez az engem megtámadó óriással. Fél
kézzel megragadta a vállam. Nem feleltem, csak néztem rá, aztán lenéztem a
manőver felszerelésemre. Mi volt a baj? Megint
bedöglött volna? Magam sem tudom… – Vérzel! – állapította meg némi
hatásszünet után és a mellénye zsebéből előhúzott egy fehér kendőt, és
megtörölte vele az arcomat.
- NERO!! – hallottam meg egy igen
dühös, fortyogó hangot. Oldalra fordítottam a fejem és a Hadnagyot láttam
megjelenni a semmiből, majd egyenesen felém tartott – MIT KÉPZELSZ MAGADRÓL??!!
MÁR IS ELFELEJTETTED, HOGY MIT MONDTAM??!! – ordítozott velem kegyetlenül –
ÉBERSÉG, FEGYELEM ÉS KONCENTRÁCIÓ!! HA EZ A HÁROM DOLOG NINCS MEG BENNED, AKKOR
MEGHALSZ!! CSAKÚGY, MINT AZ ELŐBB MAJDNEM!! HÁNYSZOR ISMÉTELJEM EL?! NEM VOLT
ELÉG A MÚLTKORI?! – arcáról most nem a szokásos lenézés tükröződött. Dühös
volt. Nagyon-nagyon dühös. És talán…
megijedt? Nem, azt nem hinném – Ez
már a második alkalom, hogy élethalál helyzetben romlik el a felszerelésed!
Mondtam, hogy ellenőrizzétek minden járőrözés és készenlét előtt!
- De menetközben romlott el –
hebegtem zavartan és remegő, vékony, egér hangon, felnézve rá, de alig bírtam
állni a tekintetét.
- Nem érdekel! – jelentette ki,
én pedig ismét lesütöttem szégyenemben a szemeimet – És nem engedheted meg magadnak,
hogy a bosszú és a gyűlölet irányítson! Rajtad kívül mindenki más is gyűlöli
őket, és végezni akar velük! De gondolj bele, ha senki sem küzdene tiszta
fejjel és leállnának itt olyanokat csinálni, amit most te, akkor még pluszba
mennyi katonaélet veszne oda FELESLEGESEN??!!
Elfordítottam, majd
lehorgasztottam a fejem, elszégyellve magam és a viselkedésemet. Igaza van a
Hadnagynak. Ezt nem lett volna szabad. Ha Narou nincs, akkor én már nem élnék
és senki sem sajnálna. Mert az én hibámból vesztem volna oda. Még csak a
hasznukra se lettem volna…
- Levi! – jelent meg hirtelen
Hanji-sama, vele pedig az egyik újonc embere, (asszem’ Kaito a srác neve), mire
felnéztem rájuk – Erősítés kéne a jobb oldaliak elintézéséhez! – mutatott a
háta mögé, de le sem lehetett vakarni a vigyorát az arcáról. Ő mindig élvezi az
óriásokkal való találkozást? Ezt nem értem.
Rivaille Hadnagy mereven nézett
engem, ismét a megszokott arcmimikájával, aztán az izgatott Hanji-sama
osztagvezető felé fordult.
- Majd én megyek! Rayne, Stefan,
ti velem jöttök! – fordult az említett srácok felé, akik csak komoran bólintottak
– Mimi, te figyeld és segítsd a többieket! – fordult, a még mindig előttem
guggoló Mimi felé.
- Igenis! – tisztelgett Mimi
egyet gyorsan.
- És nagyon kérlek, fogd össze a
hajad! Istennek se hiányozna, ha valamelyik bárgyú képű a hajadnál fogva kapna
el és nyelne le egészben! – forgatta meg a szemeit a Hadnagy.
- Jól van már, jól van már –
tápászkodott fel Mimoza, folyamatosan legyintve, majd előkotort a zsebéből egy
vaskosabb hajgumit, amivel fel tudja fogni a fenekéig érő, dús, sötétvörös
hajzuhatagát.
- Nero – szólított meg engem,
elkomorítva a hangját, mire a számban keserű ízt fedeztem fel – Te pedig kezdj
magaddal valamit… – fordította el Rivaille a tekintetét és már el is tűnt, a többiekkel
együtt.
- Igaza van! – temettem hirtelen
sírva a tenyereimbe az arcom – Mekkora idióta vagyok!!
- Ne foglalkozz vele! Tudod,
milyen az osztagvezetőnk – vígasztalt Mimi, a hátamat simogatva.
- De akkor is igaza van –
nyekeregtem – Most tutira örökre megutált és ki fog rúgni a csapatából! Vagy
menten kivégez! – néztem fel rá, minden bűnömet megbánva.
- Nem igaz! – ingatta meg a
fejét, kissé rosszallóan – Maximum csak megbüntet, ahogyan engem szokott! Majd
köröket futsz a kastély körül úgy, mint múltkor én! Vagy kitakarítod a kertet
úgy, mint múltkor én. De ő kért bennünket a csapatába! A nyolc legjobb embert
kérte a kadétok közül és ebben a nyolcasban te is benne vagy, Nero! Nem
véletlenül – nézett mélyen a szemembe, egy hihetetlenül kedves mosollyal, én
pedig szóhoz sem jutottam.
- Inkább gyere, állj fel – fogta
meg a karom és elkezdett felhúzni, én pedig felálltam és megtöröltem az arcomat
– Menjünk és cseréljük ki a felszerelésed, biztos valami gubanc van vele. Na,
menjünk, jó? – mosolygott fel rám kedvesen és megnyugtatóan – Senki sem
haragszik rád, nyugi! Ilyen ez, sajnos… - tette még hozzá. Minden egyes szava
nagyon jól esett tőle. Végül, hálásan elmosolyodtam és bólintottam.
- De várj! – torpantam meg, mire
ő is – Én, hogyan fogok innen eljutni az állomásra, ha nem működik ez az izé? –
böktem az övrészemre.
- Igaz! – gondolkodott el, aztán
lenézett, tiszta tengerkék szemét végigfuttatta a városon, majd megvilágosult
arcot vágott – Maradj itt, máris jövök!! – és ezzel el is tűnt. Tehetetlenül
leültem a kémény mellé, és szintúgy tehetetlenül körbenéztem. Mindenki csatát
vív, harcol, küzd. Narou és Naoki az összedolgozásukkal, kétségkívül a
legjobbak közülünk. Éppen totális ámulattal és áhítattal néztem végig, ahogyan
közös erővel, együtt kinyírnak egy példányt, amikor Mimi vissza is tért, arcán
egy óriási, elégedett vigyorral, kezében pedig egy háromdimenziós manőver
felszereléssel.
- Tessék! – rakta le elém –
Gyorsan cseréld ki és menjünk, segítsünk a többieknek!
- Ezt honnan szerezted ilyen
gyorsan? – értetlenkedtem.
- Az egyik elesett társunkról
szedtem le nagy nehezen… Kipróbáltam gyorsan rajta minden fontos funkciót és
nyugi, ez működik, semmi baja! – hadarta el mosolyogva. Mimi…– Na, de mit
bámulsz? Gyerünk, vedd fel!! – állt fel, és türelmesen megvárta, amíg
kicserélem magamon a felszerelésemet.
- Akkor menjünk – bólintottam,
miután teljesen kész voltam. Kilőttük a kampós indát a közeli házhoz és a
gázpalack segítségével már a levegőben röpdöstünk, egyenesen megközelítve azt a
tőlünk északnyugatra lévő három óriást, amelyekkel bajtársaink nem igazán
bírtak el.
Naoki
A történelem
megismétli önmagát. Egy ismeretlen, eddig még nem látott és nem feljegyzett Intelligens
óriás jelent meg a fal közvetlen közelében, aki úgy, mint 845-ben, vagy 850-ben
most játszi könnyedséggel áttört a Mária falon, bejuttatva a többi óriást. Majd
mintha ott se lett volna egyik pillanatról a másikra elpárolgott, mondhatni
köddé vált. De az emberiség még nem mondott le a Mária falról, mikor már a
népesség ötödét, és területének harmadát elvesztette. És a Rózsa falig
visszahúzódni sem hajlandóak. Ami egyet jelent azzal, hogy az emberiség
megtorlása végre valahára kezdetét veszi!
- A célpontok a szemetek előtt
vannak!! Egy nyolc méteres és egy tíz méteres az!! – ordította a bátyám, egyet
pördülve, az éppen csatlakozó Neronak és Miminek, akik segítségként jöttek a
három óriás ellen, pont ebben a pillanatban – Ne eresszétek!!
A két lány először értetlenül
ránk meresztették a szemünket, majd először a szőke, aztán a kis vörös is nekilátott
a munkájának. Addig én és Narou, egymásra se nézve elugrottunk az éppen arra
lépegető óriás útjából, majd én az ocsmányság térdébe eresztve az indáim,
elrugaszkodtam a földtől, a gázpalackom pedig egyenes pályán, sebesen repített
a bokája felé, s így lendítve a két pengém, kiszeltem két jókora húscafatot a szörnyetek
bokájából, mire az közeledni kezdett a föld felé. Narou rögtön tudva a dolgát,
a nyakszirtjébe lőtte a kampós indát és nagyokat süvítve, az említett testrész
felé egy gyors mozdulattal, megpördülve a tengelye körül, kimetszett onnan egy
darabot.
- Szép volt Naoki! – ért földet a
bátyám, majd rögtön utána én is.
- Köszike! – vigyorodtam el
boldogan, közben a lábammal rátaposva az óriás fejére, magam felé fordítottam
őt – Ejnye, de problémásak vagytok, mindig csak a gond van veletek, nem bírtok
megülni a seggeteken és csak szép csendben kihalni? – ingattam a fejem.
- Ne nézd, még megvakulsz! –
vigyorodott el Narou.
- Késő, már megvolt – ejtettem el
egy kis fintort, majd elnevetve magam, leemeltem róla a lábam. Közben Nero, az
egyik ház faláról egy másiknak a tetőcserepeire ugrott, (akkora erővel, hogy
azok beszakadtak alatta) és szélsebesen, határozottan és az adrenalintól túlfűtve
rohanni kezdett rajtuk. Csizmája sarkai csak úgy kopogtak a vörös cserepeken,
majd mikor a tető véget ért, elrugaszkodott a széléről és lábait maga alá
húzva, az indáit kivetve az óriás nyakszirtje felé tartott, majd egy fordított
félkörszerű ívben, menet közben csonkolta meg az említett példányt, ezután
egyet kecsesen szaltózva, az egyik ereszen landolt. Mimi pedig Nero háta mögött
akciózott. Az óriás vállán ácsorgott éppen, annak hajába kapaszkodva, de most
nem bénázott. Ezt direkt csinálta.
- Nagyon mozgolódsz, hallod? Nem
kéne! Így csak még több gondot okozol nekünk! – paskolta meg annak a rohadéknak
a fejét, mire az lendítette a karját és mivel a lány a felszerelése
segítségével elugrott a válláról, egyenesen képen csapta magát, akkora erővel,
hogy átszakította a saját bőrét, megégetve a húsát. Mimoza pedig kihasználta az
alkalmat, már a kampós indáit a nyakszirtbe lőtte, és a levegőn áthasítva, a
lehető legvéresebben, és leggyorsabban szétvagdalta az óriás gyengepontját, aki
majdnem leeső fejjel, összeesett alatta. Én kvázi ekkor realizáltam, hogy
rajtunk kívül az osztag telis tele van képzett katonákkal, és ebből a kettőből
néztem volna ki utoljára, hogy jól forgatja a pengéket. Neroról természetesen
tudtam, hogy jó lovas, de ezt… nem.
- Minden rendben?! – kérdezte
tőle a szőke társa, mikor mellé érkezett a cserepekre, és lehuppanva
megtámaszkodott a kezein.
- Huh. Persze! – mutatta fel
szórakozottan a hüvelykujját – Ez jól esett!
- Látom, szereztél új
felszerelést – mosolyodtam el, Nero fegyvereire nézve, ugyanis még én magam is
megijedtem, hogy az előbbi óriás egy az egyben felfalja őt. De szerencsére a
bátyám odasietett a megmentésére és nem lett semmi baj. Büszke is vagyok rá
emiatt!
- I… Igen! – bólintott a lány.
- Máskor ellenőrizd az út előtt,
Szöszi! – szólalt meg Narou, közben leguggolt a tető szélére, és az ujjaival
valami törmeléket piszkálgatott, majd felénk nézett – Mert legközelebb már
lehet, nem leszek ott, hogy megmentsem a formás feneked!
Ám mielőtt bárki bármit is
reagálhatott volna, félbeszakítva a párbeszédet katonák jelentek meg
mellettünk, akik egyenesen felénk tartottak.
- A Rivaille osztag, ha nem
tévedek – szólalt meg egy nem épp bizalomgerjesztő, kócos szemöldökű, fakó
arcú, sörtehajú fazon, szúrós, beesett, barna szempárral. Az egyenruháját
nézve, a Felderítő Egység egyik parancsnoka lehetett.
- Igen! – vágta rá Nero, közben
Narou is felemelkedett a tető széléről, és mellém lépett.
- Erősítés kell a közép
szakasznak elől, a hátvédeknek szélen, és az ágyú töltőknek keleten! Egy
közületek pedig velünk jön, az evakuálást megakadályozó óriásokat kiiktatni!
- Igenis! – tisztelegtünk
egyszerre, kihúzott háttal.
- Naoki Silverman! Te velünk
jössz! – bökött felém a kezével. Elkerekedtek a szemeim, és lassan leengedtem a
kezem. Mi a…? Egyből összenéztem
Narouval, aki hitetlenül a férfira nézve, lassan megrázta a fejét, jelezve a
nem tetszését. Hát én pedig szóhoz se bírtam jutni, csak ott álltam, mint akit
csak itt felejtettek, a fejemet forgattam magam körül. Nincs itt más Naoki
Silverman.
- É… Én..? – mutattam magamra
végül.
- Süket vagy?! Igen te!
Szükségünk van a képességeidre, ráadásul négyötök közül te vagy a
leghidegvérűbb és kommunikatívabb!
- De… De nincs más, aki alkalmas
lehetne erre? – hebegtem – Nero… Nero is elég ügyes ehhez! – mutattam remegő
ujjal a szőke lányra.
- Ellenszegülsz a parancsnak?! –
hördült rám.
- Nem, dehogy! Csak felvetettem
az ötletet, hogy nem lenne-e nálam alkalmasabb személy
- Elég legyen! – hallgatatott el
egy pillanat alatt, közbe vágva a mondatomnak, felém szegezve a mutatóujját –
Ha tovább folytatod, dezertálónak nyilvánítalak! Az emberiség jövője, és ez a
küldetés fontosabb akár az életednél is!! Vagy cserben akarod hagyni azokat az
embereket, akik számítanak rád?! Az osztagvezetődet, vagy akár az egész
emberiséget?!! Két perced van, hogy utánunk gyere! – és ezzel már el is ugrott
ő és a másik két férfi is, akik vele voltak, de egy szót sem szóltak.
- Menned kéne Naoki – nézett rám
biztatón Nero – Nem lenne jó, ha ebből valami botrány lenne.
A földre szegeztem a tekintetem,
és a csizmám orrát bámultam, miközben savanyú képet vágva elemeztem az ötletet.
Nem tetszett. Nagyon nem.
- Naoki – fogta meg a vállamat a
bátyám, mire felkaptam a fejem.
- Nem akarok… – szűrtem ki a
fogaim között, idegesen. Láttam az arcán, hogy neki sem tetszik az ötlet. Így
nem tarthatjuk egymást szemmel. 5 év alatt, a legnagyobb távolság, amire
elkerültünk egymás mellől, azaz volt, amikor Narout kiküldték múltkor a szántóföldekre,
az előtt a rekord pedig mindössze kétszobányi távolság volt. Ez így nem megy. De megbeszéltük (egy
szót sem kimondva), hogy de bizony, muszáj. Senkinek se hiányzik, hogy
dezertálónak nyilvánítsanak. Több okból is. Végül egy idegeset sóhajtottam, és
indultam volna el, az után a tahó után, de Narou nem engedte el a vállam, még
idegesen, de halkan hozzáfűzte:
- Nehogy… Nehogy megmerj halni te
szerencsétlen, megértetted?!
- Ez visszafele is így van, te
retardált. Ha meghalsz, megöllek – motyogtam az orrom alatt, majd nekifutásból
elrugaszkodtam a tetőről, és kilőve az indáimat, már át is lendültem a következő
házra, ott hagyva a többieket és az ikertestvéremet. Majd miután beértem a
többieket, az osztagvezető mögé felzárkózva, házról-házra repkedve, az
embertömeg felé vettük az irányt.
~
„Arcomon egy vidám vigyorral megszorítottam
a bátyám kezét, amit éppen markoltam. Ugrándozva énekeltük fennhangon, és
rettentően hamisan a falu melletti erdőből visszahaladva a Tom,Tom the Piper
Son-t ami egy angol gyerek dal, és amit a nagyi tanított nekünk reggeli közben.
Kiküldött minket az erdő szélére a kosárkájával gombát szedni, és cserébe azt
mondta, süt nekünk valamit. Engem a bátyuskám robbantott ki az ágyból, (egy
szobában aludtunk, az ő ágya közvetlenül az enyém mellett volt) mikor
nekifutásból, már teljesen felöltözve rám ugrott, és rángatni kezdte a vállamat.
S hiába indultunk el még délelőtt, késtünk. Délután, sőt inkább alkonyat körül
értünk vissza. Narou egy nagyot ugorva a pocsolyába szökkent, de már ki is
pattant belőle, én pedig elhúztam a teli kosarat, hogy nehogy lefröcskölje
sáros vízzel a gombákat, amiket már lemostunk a patak parton.
- Csacsi! Szerinted a nagyi mit sütött nekünk? – fordult felém nagy,
csillogó, fekete szemekkel, apró lábaival leállt az ugrándozással, de a hófehér
mancsaival továbbra is a kezemet szorongatta.
- Reggel valami sütit emlegetett! – csillant fel az én üvegkék szemem
is. Széles mosolyra húzódtak ajkai, ugyanakkor rögtön gyorsabbra vettük a
tempót, hogy minél előbb visszaérjünk, én felemelve a kosarat, fél kézzel magamhoz
öleltem, hogy véletlenül se hulljon ki belőle egy gomba sem, miközben
szaladunk. Ám a falunkba lépve, áthaladva a kőkapu alatt, rossz érzés fogott
el. Meg is torpantam, és el nem engedve Narou kezét, mikor ő haladt volna
tovább, kénytelen volt ő is az én példámat követve megállni.
- Naoki…? Öcsikém minden rendben? – lépett közelebb és aggódva
fürkészte az arcom. Én pedig végigfuttattam a tekintetem a külső házakon és a
bódékon, a halason, a pékáruson. Sietve hagytak ott mindent. Minden… üres volt.
Nem láttam a közelünkben lévő utcákon egy lelket sem. A szél elsüvített a házak
között, felkavarva a port, feszült csend honolt, a távolban emberek riadt
morajait lehetett hallani. Vihar előtti csendnek nevezném.
- I… Igen! – húztam egy ideges mosolyra az arcom, de a szemem továbbra
is elkerekedve pásztázta a házakat, és azoknak ablakait – Hány óra van? Mennyi
lehet az idő
- Délután öt és hat óra között
lehetünk – válaszolt, a nap állását nézve a bátyám.
- Le.. .Lehet hogy… Lehet, hogy a többiek… A falu a Felderítő Egységet
várja, nem? Ma jönnek vissza... Nem? – pillantottam szinte ijedten a bátyámra
és, mikor az arcára tévedt a tekintetem, csak még inkább megrémültem. Ugyanis ő
is frusztráltan, szinte remegve szorongatta a kezem, most már két kézzel.
- I… Igen! Igen lehet, csak késtek és még nem maradtunk le róluk!
Siessünk vissza mamához, menjünk ki vele és a papával megnézni őket! –
mosolyodott el, és kezdett volna húzni előre. Ám ebben a pillanatban hirtelen,
eget rengető villámlás, és hangrobbanás jött a fal felől. Elég messze voltunk
akkor a faltól, de még így is éreztük a szelét, és az erejét. Narouval
egyszerre hagyta el az ordítás ajkainkat ijedtünkben. Egymásba, görcsösen
kapaszkodva, remegő íriszekkel meredtünk a fal felé, ahonnan irdatlan nagy füst
szállingózott fel, majd pillanatokon belül ismét valami robaj, mire még inkább
egymás felé nyomultunk. Éreztem, ahogy remegni kezdenek a térdeink, és a
kezeink, amikkel egymás felsőit markoljuk. Narou körmei szinte már a bőrömbe
vájtak. Majd szép lassan, minden árnyékba borult. Mintha valami eltakarta volna
előlünk a napot, az egyetlen fényforrást. Az ezek utáni események pedig örökre
az elmémbe vésték magukat. A robajok csak jöttek, és jöttek, majd Narouval
remegve, először lassan, majd sebesen rohanva közelítettünk a házunk felé.
Mama… Papa… Legyetek életben, kérlek! Könyörgök! Az én szervezetem mindig is
gyengébb volt, mint a bátyámé, így rohantam lassabban, de szorosan mögötte. Ezt
észrevéve Narou kétségbeesetten, szinte pánikolva hátranyúlt, és megragadta a
kezem, úgy ahogy szoktuk. Csak most semmi sem volt olyan, mint eddig bármikor.
- Narou… – nyekeregtem, mikor
a házak között monumentális nagyságú, ocsmány arcú emberszabású szörnyetegeket
láttam sétálni. Lassan… ugyanazzal az arckifejezéssel. Az óriások… Bejutottak!
A szívem majd kiszakadt a helyéről, a gyomrom tűhegynyire szűkült – Narou…!!
De a bátyám nem nézett arra, amerre én. Csak is egyenesen, az utat
figyelte, ujjai szorításától, szinte sajgott a kezem. Rettegett. Láttam az
arcán, és éreztem magamon. Tudta mik vannak körülöttünk, de nem mert rájuk
nézni. Láttam, ahogyan egy könnycsepp gördül le a szemeiből, arca sírós
grimaszba torzult.
- Minden rendben… – hallottam
a Narou elcsukló, remegő hangját, miközben kapkodva, majdnem orra bukva
bekanyarodtunk az utcánkba, kerülgetve az embereket, akik kis híján eltapostak
bennünket – Mama sütött nekünk... Emlékszel? Ha meglátja, hogy sírunk nagyon szomorú
lesz! Mindjárt hazaérünk!
- Narou!! Naoki!!
- PAPA!! – ordítottunk egyszerre ijedten, de nem reményvesztetten,
mikor a nagyapánkat láttuk kirohanni a házból, és felénk sietve.
Megkönnyebbülés lett úrrá a belsőmben. Nem haltak meg. Papa és Mama még életben
vannak! De ez nem tartott sokáig.
- SIESSETEK! – ordított felénk közeledve, kétségbeesetten.
- PAPA MENJÜNK INNEN!! – ordította zokogva Narou – JÖNNEK AZ ÓRIÁSOK!!
És abban a pillanatban hirtelen minden sokkal árnyékosabb lett
körülöttünk. Az agyam lelassította a történteket. Akadozva, remegve
pillantottam fel, az árnyékosság okozójára, és megpillantva a szörnyeteget, a
szemeim kikerekedtek, íriszeim nem hagyták abba a remegést, az arcom eltorzult
a félelemtől.
- PAPA VIGYÁ – pont ekkor egy gigantikus méretű láb csapódott be elénk,
betörve, összemorzsolva maga alatt az utat, amiket emberek százai építettek
szorgosan. Vér fröccsent ki alóla. Az óriás egyenesen… Egyenesen a nagyapánkra
taposott, halálra lapítva, széttrancsírozva a testét. A legrosszabb rémálmaimat
is felülmúlta az, amit akkor láttam.
- NEEEEEE!! – üvöltött fel a bátyám az óriás talpára szegezve a tekintetét,
arcán az ijedtség, a pánik és a fájdalom minden kínja vetült ki. Összetört. A
bátyám akkor és ott megsemmisülve remegett mellettem, nem hagyva abba az
ordítást. Én pedig a papám felé kinyújtott kezeimet néztem, véreres,
elkerekedett szemeimmel, ahogyan azok remegni kezdenek, és szépen lassan
patakokban folyni kezdtek a könnyeim, majd fájdalmasan felordítottam, vállaim
rázkódni kezdtek. Nem… Ez nem lehet valóság, igaz? Álmodom… Igaz? Ez csakis egy
rémálom lehet! Mama… Mama mit fog ehhez szólni?! Papa meghalt… Papa… Papa! De
hiába minden. Mama életben volt. Tudtuk. De mégis… Narouval ott ültünk…
Mozdulatlanul, remegve, egymás kezét szorongatva, végignézve, ahogyan az óriás
feltépi a háztetőt, a kezei eltűnnek a falak között, majd mikor következőleg
előbukkant, már valakit tartott a kezében. Ám ekkor valaki közelebb rántotta
gyenge testem magához, és egy apró, remegő, hideg kéz eltakarta a szemeim elől
a világot, amit akkor láttam.
- Narou… NAROU MIT MŰVELSZ!? – vergődtem a bátyám karjai között, de ő
erősen tartott, de éreztem, ahogyan egész testében remeg, kis szíve
megszakadását is fizikailag érzékeltem. De én nem láttam, csak hallottam.
Hallottam mama halálsikolyát, ahogy könyörög az életéért a szörnyetegnek, majd
egy reccsenést… És nem hallottam többet. De Narou látta. Jól tudom, hogy Narou
végignézte. Csak arra volt lélekjelenléte, hogy az én szemeimet eltakarja.
Az emberek lökdösődtek, sikoltoztak, mindenkit eltiportak, akik az
útjukba került, és megakadályozta őket abban, hogy minél hamarabb a kikötő felé
igyekezzenek. Én és a testvérem csak az ösztöneink segítségével jutottunk el
idáig. Nem emlékszem rá, hogy és mint jutottunk el a háztól, hiába erőlködöm,
nem tudok rá emlékezni. Csak arra, ahogyan ide-oda, emberről, emberre csapodva,
szorongatom a bátyám kezeit, és elborult, elkerekedett szemekkel meredtünk
magunk elé, és megyünk a szanaszét rohangáló tömeggel, kerülgetve a tetemeket,
és a még élő embereket is, valami rövidebb utat keresve. Húztam őt magam után,
magától nem jött volna akkora sebességgel, amivel kellett volna. Már azt is
csak külső zajként érzékeltem, ahogyan a tömeg pánikolva hirtelen az eddiginél
is jobban lökdösődik, és félrelök mindenkit, aki az útjában volt és rohan
előre. Nem értettem. Miért rohannak most jobban? Ám ahogy ezt a kérdést
feltettem magamnak, a mellettem lévő ház egy az egyben borulni kezdett. Itt
zökkentem ki a transzszerű állapotomból. A kép hirtelen kitisztult előttem, és
félreugrottam boruló törmelékek elől. Ám a bátyám nem jött velem.
- NAROU!! – ordítottam el magam ijedten. Hol van? Hol van Narou?!! – NAROU
MERRE VAGY?!!
És ekkor vettem észre őt. Ott feküdt az apró teste, vérbe fagyva, egy
ablaktömb alatt. Megkövült az ereimben a vér, a szívem megállt egy pillanatra
és az életem lepergett a szemem előtt. Ne… Csak Narout ne… – NAROU!!! –
rohantam oda rögtön, az utamból félrelökdösve egy férfit, és szinte a
testvéremhez vetődtem – NAROU!! – szólongattam, és éreztem, ahogyan a könnyeim
patakként csordogálnak végig az arcomon. A fivérem szép lassan kitornázta a
szemeit, felemelte felém az arcát. Elborzadtam. Az arcán, keresztben egy mély
metszés volt a kezein, az ujján, és biztos voltam benne, hogy az egész testén
is. De élt még... Még nem halt meg!
- Nao… ki – nyöszörögte. Rengeteg vért veszthetett, a tekintete
homályos volt.
- Semmi baj! Semmi baj! – ismételgettem, és a levegőt kapkodva,
feltápászkodva pánikszerűen, sírva megragadtam az ablaktömböt – Kiszedlek
innen, ne aggódj! Csak ne mozgolódj sokat!
- N...Ne… – nyögte. Ám, ahogy
ezt kimondta, lefagytam és kővé dermedve, hitetlenül, zokogva meredtem le rá.
- Mi… Miről beszélsz?! Ne bolondozz!!
- Naoki, az óriások bejutottak… – meredt a távolba, az arcáról lecsorgó vért nyeldesve – Ha tovább itt
maradsz, téged is felfalnak…
- Faljanak!
- Ne légy ostoba!!
Az arcom egy pillanat alatt torzult el.
- NEM HAGYLAK ITT!!
- Élned kell! Fuss el innen!!
- NEM!!! – ordítottam teljesen kikelve magamból. Még az ötlettől is
rosszul lettem, hogy itt hagyjam őt, és nélküle éljek tovább – NEM KÉRHETED TŐLEM,
HOGY FUSSAK EL NÉLKÜLED!!
- PEDIG PONT AZT KÉREM! – emelte rám a tekintetét. Tányérnagyságú,
fekete szemeiből patakzottak a könnyek. Láttam rajta, hogy felkészült a
halálra. Ettől csak még idegesebb lettem – HA KI SZEDSZ INNEN AKKOR IS
LASSÍTANÁLAK!!
- AKKOR VELED HALOK, A ROHADT ÉLETBE!! – ordítottam rá, zokogva, sírós
grimaszba torzult arccal, és megfeszülve emelni kezdtem az ablakot, fokozatosan
érezve, ahogyan a szálkák folyamatosan az ujjaimba és a tenyerembe vájna.
Remegve elejtettem a darabot, de nem engedtem el teljesen, csak kitágult
szemekkel meredtem magam elé. Őt nem hagyom itt… Nem fogom elveszíteni! Ha itt
döglök meg, akkor sem!
- Naoki… – nyekeregte, a
könnyeit nyelve – Kérlek… Kérlek,
hagyd abba… Így meg fogsz halni... – temette a földbe az arcát és sírni
kezdett, a válla rázkódott. Összeszorítottam a fogaimat, a fülemben zúgó vérrel
nekifeszülve ismét emelni kezdtem. Az izmaim megfeszültek, az ablak gerendája
nem bírva az ellenerőt, beszakadt, felsértve az ujjaim, de csak felszisszenve
egész testtel erőlködve egyre jobban emeltem, és emeltem azt a kurva ablakot.
Nem tudom, meddig küszködtem ott, hányszor akart maga alá temetni az egész, de
a kezeim már vérben úsztak, a vas ízét érezve a számban, ahogy beharaptam csak
küzdöttem, egészen addig, amíg erőt véve magamon le nem hajítottam róla,
szabaddá téve a szétvagdosott testét. Térdre estem, neki háttal, és erőtlen
karjait kapkodva átdobtam a vállam fölött, közben igyekeztem kifújni magam.
- Mássz fel!! Viszlek! – szóltam remegő hangon, hátra sem fordulva. Egy
ideig térdeltem előtte, egészen addig, amíg a bátyám súlyát nem éreztem a
hátamon, én pedig a sebes combja alá nyúlva a véres kezeimmel megemeltem őt.
Hallottam, ahogyan a fülembe szipog, a teste pedig megállás nélkül remegett.
- Rendben... – sírta a nyakamba.”
~
Macskásan,
lendületesen szaltózva értem földet egy óriás tetem előtt, letörölve a
homlokomról a verejtékcseppet. Pont sikerült. Tőlem tíz méterre már ott állt a
morajló ember horda, mindannyian rettegve, riadtan, az életüket mentve
nyomultak előre. Ez nem sokon múlt…
Idegesen, szinte remegő kezekkel turkáltam a zsebeimben, kendő után kutatva,
közben a lábaimmal félrerúgtam az óriás fejét, hogy jobban megnézhessem a
vágást. Egy vékony „tch” hang csúszott ki a számon. Épphogy elég mély…
- Silverman! – landolt mellettem
az a bunkó, akit nem mellékesen Phillipnek hívnak.
- Uram? – kérdeztem vissza. De az
arcomon savanyú grimasz ült. A zsebemből kihúzott kendővel megtörölgettem a
pengéimet, hogy a forró vér ne tegye tönkre az edzett acélt, már csak az
hiányozna.
- Nem hozod a maximumot! – rótta
fel nekem, engem méregetve – Ez nem a száz százalék! De még az ötven százalék
sem! Mi van veled?!
Persze, hogy nem hozom a
maximumot, mégis mire számítottál te világvége fejű?!
- Elnézést uram – válaszoltam – De
a bátyám a fronton harcol, és féltem az életét – adtam meg a választ, a
pengémben visszatükröződő meggyötört arcomat vizslatva. Álmos vagyok.
- Nem engedheted meg magadnak,
hogy elterelődjék a figyelmed – nézett az embersereg felé – Azok az emberek
számítanak rád, érezd a súlyát, és szedd össze magad! – jelentette ki – Átmegyünk
a másik oldalra, kövess minket, amint tudsz! – és ezzel el is tűnt mellőlem,
már csak a gázpalackja hangját hallottam. Könnyű ezt mondani… Szépen lassan
kifújtam a levegőt, és igyekeztem lenyugodni. Szükségem volt rá. Csak meg ne halj...! Ellökve magam a
talajtól, a gázpalackom süvítő hangját várva, ugrottam, hogy kilőhessem az
indáimat, de hiába lőttem ki őket, nem reppentem fel.
- Eh? – kerekedtek el jég kék a
szemeim ugrás közben, de ahelyett, hogy a magasban találtam volna magam, pont
az ellenkezője történt. A világ körülöttem borulni kezdett, én pedig a földön
találtam magam, egy óriási csattanással, és zörgéssel – Áucs..! – tapogattam
meg a sejhajom, és a manőver felszerelésemre néztem. Nem kell egyetemi
professzornak lenni ahhoz, hogy tudjam: kifogyott az üzemanyagom.
- A francba! – túrtam a hajamba
tehetetlenül. Ez nem lehet igaz! A szénfekete hajamat markolgatva forgattam
körbe a fejem, miközben elindultam egy nekem tetsző irányba. Muszáj találnom
egy holttestet, amin még rajta van a felszerelés! A csizmám kopogása betöltötte
az ismerős, feszült csendet körülöttem, ahogy szeltem a hosszú utcát magam
előtt. Rossz érzés fogott el, így gyorsítani kezdtem, a pengéimet görcsösen
markolva. Egyik hulláról a másikra kaptam a tekintetem, de mindegyiknek vagy
szanaszét ment, vagy már csak a felsőteste volt meg. Ám ekkor egy dobbanás
ütötte meg a fülem. Nem tudtam behatárolni, honnan jön, de biztos voltam benne,
hogy, ha nincs gáz a palackomban, könnyű célpont leszek, és élve felfalnak. Nem halhatok meg! Szinte pánikba esve
kezdtem el szaladni, de beleütköztem valamibe. Valami… forróba. Visszapattanva
a felületről, hátraestem, és a könyökömön támaszkodva, a fejemet fájlaltam, ami
visszakoppant a kemény útról. Ám, mikor az egyik szememet kitornázva a dologra
néztem, aminek nekimentem, majdnem magam alá hugyoztam. Elkerekedett szemekkel,
remegő íriszekkel szemeztem a rám levigyorgó szörnyeteggel. Elsápadtam, és a
végtagjaim annyira remegtek, hogy mozdulni alig bírtam. Egyedül voltam. A
palackom kiürült. Ez pedig itt engem akar. Szégyenszemre, a földön kúszva,
hátrálni kezdtem. Az óriás most ijesztőbbnek tűnt, mint eddig. Akadozva nyeltem
egyet és éreztem, ahogyan egy könnycsepp gördül le az arcomon, és a remegő
kézfejemre pottyan. Majd rögtön ezután jött a következő. Sírós grimaszba
torzult az arcom és a lehető legszánalmasabban, kapkodva tovább kúsztam
hátrálva, egészen addig, amíg falnak nem ütközött a hátam. A szívem a torkomba
ugrott és éreztem, ahogy a hányinger, és az ájulás kerülget. Pánikolva a falnak
nyomultam, és könnyektől homályos szemmel meredtem a közeledő, tőlem egy
méterre lévő óriásra. Végem van…
A következő pillanatban pedig,
mint holmi gyorsított felvétel, úgy zajlott le minden. Szinte teljes testtel
neki préselődtem a falnak, felkenődve rá és remegő szájjal, nyüszögve szorítottam
össze a lábaimat. Taknyom-nyálam egybefolyt, csak nyeltem őket, ahogyan
pislogás nélkül láttam felém közeledni, azt a hatalmas nagy tenyeret. Az életem
mindenegyes emlékképe elém tárult, még olyanok is, amikre nem is emlékeztem ez
idáig. Eszembe jutott apám és anyám is. De mindenekelőtt Narou, akinek a hangja
ordított a fejemben, kissé elnyomva a fülemben visszahangzó, kiakadni készülő
szívdobogásaimat. Már nagyon közel volt, már ordítani akartam. De ekkor,
gázpalack hangja hasított a levegőbe, aztán egy ordítás, a pengék
összekoccanásának és összesúrlódásának hangjai, majd egy liter vér fröccsent
rám, bepiszkítva a bőrömet és a ruháimat.
Lefagytam, egyszerűen kővé
dermedtem, ahogyan a levágott, füstölgő kezet láttam a földre zuhanni,
spriccelő vér kíséretében.
- HOGY MERTÉL KEZET EMELNI AZ
ÖCSÉMRE?! – hallottam meg a testvérem ordítását a levegőben, mire a már-már
lassan kiszáradt, hatalmasra kikerekedett szemeimet szépen lassan feljebb
tornáztam és láttam, amint az ikrem végez az ordító szörnyeteggel, aki rögvest
élettelenül esett össze. Még mindig nem pislogtam, csak erőtlenül kiengedtem az
eddig visszatartott levegőt, a számon át, amint egy elfojtott halk és vékony hang
követett, aztán Narou elém termett.
- Azt mondta, hogy ne halj meg!!! – ereszkedett előttem fél térdre, fél kezével megragadva a palástom gallérját és
az arcomba köpködve, kidagadó érrel a homlokán belekiabált az arcomba – Erre az
első dolgod, hogy meghalsz??!!
Na itt már pislogtam vagy hármat
egymás után és ismét megeredt könnyekkel borultam a nyakába.
- Ne haragudj! Sajnálom! De
nélküled semmit sem érek! – fúrtam az arcom a mellkasába, mire magához
szorított.
- Naoki… Megijedtem – morogta a
hajamba, aztán eltolt magától és letörölte (eléggé durván) a könnyeimet – Mi történt?
- Kifogyott ez a szar – mutattam
dühösen és szipogva, mint egy kisgyerek, a gázpalackomra.
- Akkor gyerünk a töltőállomásra!
– állt fel, én pedig elfogadva a kezét, engedtem, hogy felsegítsen.
- De – kapkodtam a fejem –
Phillip és az osztaga számít rám!
- Egy kifogyott üzemanyagú
katonára nehezen lehet – rendezte le ennyivel, aztán hátat fordított nekem és a
fejével, kissé átnézve a válla fölött, biccentett nekem. Ismertem ezt a jelet, úgy, hogy kissé
elvigyorodva, a hátára ugrottam, jól körbefonva a karjaimmal és lábaimmal őt,
hogy le ne essek. Így siettünk a töltőállomásra.
Kedves Nero! Vár rád egy díj a blogomon! ^^
VálaszTörléshttp://imburningupnow.blogspot.hu/
Uuu nagyon nagyon szépen koszonom ❤️❤️
TörlésMár rég aludnom kéne, de kit érdekel, nem bírom ki hogy ne olvassam tovább *-* Nagyon, de nagyon jó rész lett!!!
VálaszTörlésÚúú, tényleg nagyon örülünk, hogy megfogott a sztori!♥♥
Törlés