13. rész: Váratlanul

Tüdüdüdüttütűűűű!

Megérkezett végre az ÚÚJJJ réééssssz, ami… *dobpergés* +18-as jelenetet is tartalmaz!!

Bizony, jól gondoljátok. OLYAN lesz benne.^_^ Úgy nézzétek, hogy AZT a részt Kitti írta SZŰZEN. (És persze lányként.) Mellesleg, elnézést kérek a ronda káromkodásokért benne, de Narou és Naoki személyiségéhez, illetve származásukhoz erősen hozzátartozik és egyre jobban ki is mutatkozik rajtuk!

Még valami… Megalkottam a blog első hivatalos Ending-jét. Ha anime lenne, akkor biztosan az lenne az ending a részek végén. A dalszöveg fordítása és a benne lévő rajzok is mind jó magam művei. Link: xxxxx

Na de mindegy, hagyom a felesleges rizsát, inkább jó olvasást kívánok!♥

13.

Váratlanul

Naoki

Fájdalmasan, szinte kínzó lassúsággal tornáztam ki a szemeimet. A nap nem vakított meg, hiszen még csak reggeli sárgás fényével világított be álmosan az ablakon, betöltve az egész szobát, ugyanis a függöny nem volt elhúzva, csak összecsomózva himbálódzott az ablak szélére húzva. Még a legapróbb zaj sem hallatszott, csak néhány elvétett mazochista madár csiripelt halkan, de amúgy teljes csend honolt, olyan igazi hajnali csend. Lassan ülő pózba szenvedtem magam az ágyban és felhúzva az egyik térdem, kegyetlenül próbáltam kidörzsölni az álmot a szemeimből. Túl korán van még. A fekete, hullámos, kócos fejem vakargatva, magam mellé pillantottam az ágyban és láttam, ahogy Narou összekuporodva, majdnem teljesen a fejére húzva a takarót, békésen szundikál. (Szokásunk átmászni egymás ágyába, és együtt aludni, meg összebújni, mert ez még kiskorunkból maradt fent, főleg a nagyszüleink halála után.) Mint mindig, az alapból állandóan összehúzott szemöldöke most kisimultan állt az arcán. Ilyenkor olyan letisztult és nyugodt… Ám ma éjszaka felkeltem párszor arra, hogy eléggé forgolódik, ami nem szokása. Sőt, egyszer majdnem lerúgta a vesémet, de ügyesen kikerültem. Hogy őszinte legyek, ezen már meg sem lepődöm, nagyon nehéz és vontatott napokat tudhattunk magunk mögött, amik valószínűleg tudat alatt felzaklatták őt. Nem volt olyan kifejezetten nehéz, nem arról van szó, csak a nyomott hangulat és a bizonytalanság rátett a „vidámságunkra”. Hiába jött vissza Mimi, aminek tényleg mind örültünk, de a rögtön utána történő eset elég rendesen leamortizált minket. Majdnem meghalt egy osztagtársunk. Na de, akkor mesélek:

Mint most már mindenki tudja, a mélyen tisztelt Rivaille Hadnagy, az osztagtársunkat (((Nero Roosiet))) egész egyszerűen a szobájába zárta. Úgy rendesen. Kulccsal. A fivéremmel ezen el-elviccelődtünk, de amikor már két napja nem láttuk Nerucit, de még a színét sem, aggódni kezdtem. És tudtam, hogy Narou is. Valójában csak az udvarról láthattuk őt, ugyanis szinte egész álló nap az ablakban ücsörgött, és csak bágyadtan meredt ki az ablakon. Integettünk neki párszor és, mikor észrevett minket, kissé fáradtan a (jó) kezével visszaintett nekünk, ám legelőször a harmadik napon bukkant elő személyesen, akkor is csak azért, mert Rivaille nemes egyszerűséggel kirángatta a szobából és kitoloncolta a friss levegőre, mondván „szívjon egy kis friss levegőt, ne a savanyodott állott szobában gubbasszon egész nap”. Akkor beszélhettünk vele először. Szinte mindenki köré gyűlt és kérdezgettük, viszont nem a szokásos törekvő, nagyra törő Neroval beszéltünk akkor. Hanem egy magába zuhant, megtört és erősnek akarni látszó lánnyal. Röviden, lesütött szemmel válaszolt minden feltett kérdésünkre, miközben az őt ölelgető Mimike fejét simogatta, és vagy egy milliószor bocsánatot kért, de egyikünk se tudja pontosan miért. Órákig maradt kint velünk, segített (már amennyire a törött kezével tudott) istállót kitakarítani, elsősorban Kamasta bokszát, ugyanis elmondása szerint, az ő lova, neki kell takarítania. Ám, mikor már végre feloldódni látszott a társaságunkban, ismét felment a szobába a Hadnagy parancsára, aki nem engedte neki, hogy segítsen a kastély felnyalásában is, ugyanis a törött kezével inkább pihennie kellene. Ezzel azért viszonylag egyetértettünk mindannyian, de ezek után az elkövetkezendő napokban, egy félórára egészen biztosan, ha kimozdult. Már amikor a mélyen tisztelt osztagvezetőnk nem rugdosta vissza a szobájába. (Szerencsére most nem szó szerint.) És, hogy nekünk miből állt a napunk? Munkából. Legtöbbször. Takarításból és edzésekből. Futtatott minket, fekvőtámaszokat nyomtunk, guggoltatott, sőt nekem még lovagló leckéket is adott, mert én valahogy nem voltam kibékülve a lovaglással. Fel is ajánlottam neki, hogy, ha gondolja, én nagyon szívesen futok majd az osztag után a lábamon, a következő küldetésen, de nem engedte meg. Stefant pedig a manőver felszerelés használatára képezte, ugyanis az idősebb Mendeznek, ellenben velem, az megy a legkevésbé. Ő viszont a lovaglásban, és a közelharcban első osztályú. Mimozát pedig a közelharcra edzette, ugyanis a kis Vörös a közelharcot letudja általában azzal, hogy beleharap a rá támadó kezébe. Elég hatásos, de a Rivaille szerint nem sportszerű. Nem értem miért. Illetve Sasukét is előszeretettel oktatta ki arról, hogy a pengéjét kellőképpen használja. Szóval igen, minket edzett, Narout meg Doriant pedig naponta megbüntette kétszáz körrel a kastély körül, ugyanis azok állandóan kihúzták nála a gyufát, valahogy, főleg most ingerültebb kedvében. Sőt egyszer még Rayne is kétszáz fekvőt nyomott, mert képes volt a ráfintorogni. A Hadnagy pedig a legtöbb figyelmét, ha velünk volt is, Neronak szentelte. Szigorúan bánt vele, ráadásul mintha valami nyomasztotta volna, de egyértelműen törődött vele. Minden napszakban felment hozzá kétszer, kétnaponta átkötötte neki a kezét (amit végül is az óriások elleni csatában tört el), a sebeit (amit viszont meg a Hadnagy okozott neki) lefertőtlenítette, és szorgosan vitte fel neki az enni-innivalót minden étkezésnél. Megvárta vele, amíg megeszi és csak utána csatlakozott hozzánk, de akkor már rendszeresen csak én és Rayne ettünk, ugyanis köztudottan én és Raynuci vagyunk azok, akik a leglassabban esznek. Ő azért, mert finnyás és a legutolsó zsírt is lehámozza a húsról, én pedig, mert felkönyökölve minden falaton elmélázom.

Most van másfél hete, hogy mindez megtörtént. Azóta nem volt tervezésben egy küldetés sem. Még az első napon meglátogattuk a belső falat, nagy-nagy szeretettel… Gyűlölöm azt a helyet, és mindig is gyűlölni fogom. Akárhányszor át kell lépnem a kapuja alatt, elkap a hányinger, és inkább hátul maradok. Mimi is hátrébb bóklászott, és egész végig elbújt Sasuke és Rayne mögött, mintha valaki elől bujkálna, majd mikor az osztag a Hadi Rendőrség épületébe vette az irányt, ő egész egyszerűen inkább kint foglalt helyet a lépcsőkön, a Hadnagyúr engedélyével. Ezen kívül egyetlen egyszer akadt rendesen katonai dolgunk, mikor néhányunkat (Raynét, Sasukét, Narout és engem) elküldtek a Mária Falhoz járőrözni, de akkor is az volt a feladatunk, hogy a Helyőrségiek jelentését a falak közelében mászkáló óriásokról elvigyük Erwin Parancsnoknak, aki pedig mondanom sem kell, elég ramaty állapotban volt. Erősnek és ambiciózusnak mutatta magát, de az arcán látszott a megtörtség, és a szeretőjének hiánya. Fájdalmas volt minden mozdulata, minden levegő vétele. A szívem megszakadt érte, vissza kellett tartanom a könnyeimet. Nagyon szerette azt a nőt. A Hadnagy pedig mintha napról napra feszültebb és feszültebb lenne, és ez egyikünket sem hagyott figyelmen kívül.

Egy mélyet sóhajtottam és ismét magam mellé néztem. Narou még mindig durmol. Lejjebb ereszkedve elkezdtem finoman rázogatni a vállát és megfújni az arcát, mire morcosan megrázta a fejét, de nem engedtem, hogy a fejére húzza a takarót.

- Narouu… – kezdtem finoman – Hallod? Ha nem most kelsz fel nekem, majd a Hadnagy dörömbölésére kell öt perc múlva.

- Pusztuljon meg – jött az álmos, morgós válasz, majd ismét megkísérelte magára húzni a paplant, de nem engedtem.

- Nem, vérem.

- Csacsiiii! – kínlódott.

Végül körülbelül öt teljes perc hadakozás után végre összehúzott szemöldökkel felült az ágyban és két kézzel durván végigdörzsölte az arcát, hogy felébredjen. Na, ennyit a letisztult arcáról. Ismét azzal a Narou féle nézéssel meredt rám. Szemöldökök összehúzva.

- És te meg mi a rákért nem alszol? – jött a kérdés, miközben a bal fülében a kettő közül az ezüst kis karikát piszkálgatta. (A másik karika ugyanebben a fülében arany.)

- Heh? – pislogtam nagyokat kulturáltan.

- Ha nincs meg a szépítő alvásod, elcsúnyulsz – paskolta meg az arcom gúnyosan, mire ellöktem a kezét és belebokszoltam a vállába. És, ahogy ezt megtettem már hallatszott is az óriási, agresszív dörömbölés az ajtón. Majdnem ránk törte. Haljak meg, majdnem kiesett a tokból. Rendesen majdnem össze is hugyoztam magam, és csak nagyon kevés hiányzott, hogy fel ne sikítsak.

- KELÜNK MÁR!! – ordítottunk egyszerre.

- Istenem ez a bánat.. – morgott mellettem az ikrem.

- Jézusom – kezdtem halkabban, majd összenéztünk a testvéremmel – Csak szerintem durvább és ingerültebb ma, mint eddig?

- Biztos hiányzik már neki, hogy valaki jól lepippantsa – jött Narou válasza.

Rivaille

Hogy feszült voltam-e? Az voltam. Már kora hajnalban fent voltam, kimásztam Nero mellől az ágyból, felöltöztem és a keltetés idejéig fel, s alá sétáltam teljes készenlétben, a szobában, közben pedig az alvó katonámat figyeltem, ahogyan ráncolt homlokkal mered a semmibe, sírósgrimaszba torzul az arca és nyöszörög. Valószínűleg megint rosszat álmodott. Az ágy széléhez léptem és a homlokára tettem a kezem, hogy megnézzem, van-e láza. (Ugyanis tegnap előtt elég szépen felment neki.) Ám, amikor a kezem érintette a homlokát hirtelen leállt a nyöszörgéssel, az arcmimikája is kisimult és egy mélyet sóhajtott. Egy ideig csak elkerekedett szemekkel néztem hol rá, hol a kezemre, majd végül, mikor végre fél hatot ütött az óra szinte kirobbantam a szobámból. Végigcsörtettem a felső folyosón, és sorban végigdörömböltem az összes ajtón. Mi történik itt?! Mi történik velem?!

- Ötven fekvőtámasz! – emeltem meg a hangom és egy lendülettel sarkon fordultam.

- MOST MÉGIS MIÉRT?! – kelt ki magából rögvest a fiatalabb Mendez, még a pupillái is összeszűkültek.

- Nem csináltunk semmit! – ez az Orosz volt.

- Pont ez az! – húztam összébb a szemöldököm, feléjük sem fordulva – Nem csináltok semmit - és a lábammal, nagy robajjal lerúgtam az egyik tele földes ládát, egyenesen a padlóra, amit éppen felmostak.

- MAGA ROHADÉK!! – jött nekem rögtön Narou, de az öccse hátulról lefogta.

- Narou! Nyugodj meg! Szuszá! Addig fogod ezt csinálni, míg a végén megöl! – szólt rá, de mikor felém nézett, én pedig rájuk, neki is szikrát szórtak a jég kék, macskaszerű szemei – Ezt mégis miért tette a Hadnagy?!

- Nem dolgoztok rendesen! – róttam fel neki vehemensen – Nem azt kértem, hogy foltozzátok össze a padlót – böktem oda – Hanem hogy nyaljátok fel, rendesen!

- ENGEM NEM TAKARÍTÓNAK KÉPEZTEK KI! – természetesen ismét az idősebb Silverman ordítozott, mint aki megveszett. Lehet, hogy a lovak nem tudnak megveszni, de hogy ez az ember már akkor megveszett mikor kijött az anyjából, az is biztos.

- Van fogalma róla mekkora trauma ez nekem nap, mint nap? TAKARÍTANI?! – kontrázott az Rayne is – Bárcsak a Katonai Rendőrséghez mentem volna! Hogy lehettem ekkora hülye?! – jött a szokásos szarjával – Ott biztos nem kéne takarítanom!

- Igen, ott fényesre nyalnák a seggedet, ahogy megérdemled – vágtam rá összehúzott szemöldökkel, mire egyből felém kapta a fejét és idegesen méregetett – Előre mondtam, már az első napokban, hogy ha az osztagom tagjai akartok lenni, takarítani fogtok!

- Mert itt a higiénia az elsődleges – fejezte be a mondatomat megrökönyödötten Stefan.

- De Hadnagy… – kezdte Buksi nyűgösen – Mi van önnel mostanában?

Nem válaszoltam.

- Feszült? – kérdezgetett tovább.

Nem válaszoltam.

- Hadnagy!

- Ez csak rám tartozik – válaszoltam végül, majd sarkon fordultam, és elindultam fel a kőlépcsőn, hogy szokás szerint ellenőrizzem Nerot délelőtt. Főleg a reggeli után, szóval elhatároztam, hogy azért megmérem a lázát is annak az idiótának, a biztonság kedvéért.

Az osztagom a nap további részében végre azzal foglalkozott, amire megkértem őket. Miután leellenőriztem Nerot, (nem volt láza, bár nagyon ellenkezett, hogy megmérjem neki) egy félórával rá, ebéd volt, amit még engedélyeztem nekik, mert, ha nem tettem volna, még a jelenleginél is lassabban haladnának. Mert igen, természetesen rettentő vontatottan ment a takarítás, szóval, amíg én szokás szerint felvittem az osztagom lesérült tagjának az ételt, ők feltakarították, amit lerúgtam a helyéről, és suvickolták tovább a lépcsőket, a hallt, ahogy arra megkértem őket. Ám a délután vége felé nem bírtam tovább nézni a szerencsétlenkedésüket, és levéve a nyakamból a kendőm, ledobva a harci kabátom és a szám elé kötve egy kendőt, kezembe fogtam egy felmosót, és neki álltam én is, hogy hamarabb végezzünk, mert, ha rajtuk múlik, éjféltájt sem lett volna kész. Igaz, néhány alkalommal kevésen múlott, hogy nem kevertem le egy isteneset a két Silvermannek, akik ha éppen nem egymás seggébe bújva fosták a szót, akkor lazsáltak a lépcsőkanyarban. Ennél a lépcsőkanyaros esetnél is csak azért nem rúgtam le őket onnan egy jól irányzott láblendítéssel, mert mielőtt megtehettem volna, Stefan gyorsan elhessegette őket, mint a madarakat. Vacsoráig tartott végeredményben az egész, és estére a kastély csillogott-villogott. Mindenki kifulladva ült az asztalnál, és úgy ették az ételt, amit eléjük raktam, mintha az életük múlt volna rajta. Mimi majdnem meg is fulladt, pedig röpke öt órája ettek utoljára. Egy ideig csendben figyeltem őket, míg megittam a csésze teám, majd a nagy zsivaj közepén (Sasuke és Narou heves szócsatába kezdtek egy zsömlén, Naoki meg jót röhögött rajta) felálltam az asztaltól, kezemben az étellel. Lassan elindultam a kőlépcsőn felfelé. A lemenő nap narancssárgás fénye az ablakokon át megvilágította a fokokat, lentről meg még felhallatszott idáig az ebédlőben történő hangzavar, de ahogy egyre feljebb értem ez fokozatosan csendesült. A kezeim a tál körül megfeszültek. Naponta vagy hússzor megteszem ezt az utat. Ha hazudnék magamnak, azt mondanám, hogy ő is csak egy katonám, és kötelességem megtenni. De magamnak nem tudok hazudni, pedig eddig jó voltam benne, az érzelmeim elnyomásával együtt. Az utóbbi időben azonban egyre jobban vesztettem ebből a képességemből, és már ott tartok, hogy egy katonám eltűnése is olyan érzelmi viharokat okoz bennem, amikért képes voltam azt tenni, amit. De ő nem csak „egy” katona a sok közül. És ezt akarom magamban elnyomni. De igen. Hiába a neve Nero Roosie, ő csak egy katona. A katonám, mint a többiek, akik a kezem alatt dolgoznak. Egy mindenkiért. Elvétettem már egy hibát az előző osztagomnál, hiába nem tápláltam az akkori lány iránt mély érzelmeket. És nem fogom hagyni, hogy ez még egyszer megtörténjen. Petrát az érzelmei irányították és belehalt. És, ha Neroval történne mindez…

Hevesen megráztam a fejem és a meggyötört arcomat vizslattam, a levesről visszatükröződő képemben. Térj már észhez Rivaille! Azt hittem felfogtam végre. De nem. Kurvára nem fogtam fel. Képtelen vagyok erre. A napokban egyre képtelenebb, és a tehetetlenség a belső dolgaimmal szemben annyira kiborít, hogy képes lennék addig rúgni a falat, amíg az be nem törik. Halványan még hallottam, ahogyan a többiek végeznek a vacsorával és elindulnak a hálókörletükbe, én pedig végre saját magam rágása mellett felértem az emeletre és elfordítva a zárban a kulcsot, a lábammal egy nagy lendülettel belöktem az ajtót.

- Vacsora – léptem be. Ám, amikor beljebb értem, lecövekeltem ott, ahol voltam. Szokása szerint, megint ott ült az ablakban, úgy ahogy tényleg, mindig. Ám most, nem volt rajta a nadrágja. Egy szál ingben volt, ami leért a combjáig… A csizmái sem voltak rajta, keze pedig felkötve lógott a nyakában, és a párkányon könyökölve vizslatta a tájat. A szőke hajzuhatagától nem láttam az arcát. De ennyi is épp elég volt. Mert itt lett elegem. Lassan odalépkedtem az asztalhoz, és letettem a tálat az asztalra, mire rögtön felém kapta a fejét.

- Hadnagy! – ugrott meg – Észre se vettem, hogy bejött! Most korábban hozta a vacsorát – állapította meg. Nem válaszoltam, csak az ablakpárkány szélére tettem a fenekem, és karba vontam a kezeim, a fekete tincseim eltakarták az arckifejezésem.

- A többiek?

- Már a hálókörletükben – válaszoltam.

- Ilyen hamar? – lepődött meg újfent – Máskor még tizenegykor a folyosókon járkálnak.

- Valószínűleg kurva fáradtak.

- Mert?

- Mert ma eléggé megdolgoztattam őket – úgy kellett kipréselni minden szót magamból.

- Hadnagy… – kezdte bizonytalanul – Valami baj van?

- Hogyhogy nincs rajtad a nadrágod? – kérdeztem rá, némi hallgatás után. A hangom beindultabb volt a kelleténél, de ő ezt cseppet sem vette észre. A kérdésre jól láthatóan meghökkent, pír jelent meg az arcán, és (feleslegesen) próbálta lejjebb húznia az ing alját. Jaj ne. Ne húzd lejjebb...

- Így… így kényelmesebb – még tartotta magát, a hangja kissé megrovó volt, de ez körülbelül két másodpercig tartott – De mindig fel szoktam venni egy nadrágot, ha a Hadnagy jön, csak most korábban jött és… és nem tudtam. De egy pillanat és magamra kapok valamit – lépett le a párkányról, de én elrugaszkodva a párkánytól, elé léptem.

- Pont jó így – mondtam ezt halkan inkább magamnak, mint neki.

- Tessék?! – hökkent meg teljesen és a kezét hátratéve, megtámaszkodott a párkány szélén, én pedig a fél kezemmel előrenyúltam és azzal végigsimítottam a döbbent kis arcán. A szemem megakadt az ajkain, mire összébb húztam a szemöldököm – H… Hadnagy? Mégis mit csinál?

Megragadtam az állát, és egyre közelebb hajoltam.

- H… Hadnagy!

Már majdnem ott voltam.

- Hadnagy!

Majd végül kicsit szorítottam a fogásomon és nemes egyszerűséggel a szájára tapasztottam az enyémet. Nem hajolt el, csak tiltakozón a számba nyögött, majd mikor elfogyott a levegője, eltolta a mellkasom.

- H… Hadnagyh – lihegett elvörösödött arccal – Mégis mit művel?!

Ezt a kérdést nem jókor tette fel nekem, ugyanis fogalmam sem volt róla. Nem igazán tudtam gondolkodni. Igyekezett elhátrálni tőlem, de a fenekével az ablakpárkányba ütközött megint, én pedig már ismét az ajkain csüngtem. Eltolt újra.

- H-Hadnagyh.. Mi ütött magába?! – itt már a hangja a sírós határt ütötte meg. Megragadtam a tarkóját és annál fogva vontam magamhoz, de ismételten el lettem tolva.

- Mi van veled?! – tegezett le most már, annyira zavarba jött – T… Túl… fiatal vagyok hozzád! – hebegett össze-vissza és látványosan kerülte a tekintetemet. De nem hallgattam végig, csak előrébb lépve, a combomat az ő két combja közé préseltem, egyenesen ODA nyomtam a térdem neki, amitől meglepődve felnyögött, belekapaszkodott az ép kezével a karomba, majd én ismét az ajkaira tapadtam és megnyalva az alsó ajkát, könyörögtem a bejutásért. Amit ellenkezés ide, vagy oda, meg is adott. Lehet, hogy a tudata még ellenkezik, de a teste már rég nem. Elhajoltam és a szemeibe néztem. Mindkettő méregzöld szempárja csillogott a sötét pillák alatt, arca kipirult, mellkasa hevesen járt föl, s alá. Nem bírtam magammal. Rutinosan, a derekánál fogva magamhoz rántottam, ezzel szinte ráültetve a két lába közötti combomra.

- Egy szavadba kerül – kezdtem suttogva, próbálva lecsillapodni, ugyanis eléggé felhevültem magam is – És abbahagyom…

Vártam a válaszát türelmesen, de nem szólt semmit, csak esetlenül a vállamba kapaszkodott, és elvörösödve félrenézett. Ezt igennek vettem. A combjai alá nyúltam mindkét kezemmel, és a derekamra kaptam. Ismét hevesen lesmároltam, ám most bátortalanul, de viszonozta azt. Elkezdtem vele hátrálni az ágyig, majd mikor odaértem egész egyszerűen ledöntöttem magunkat rá. Fölé magasodtam és, mivel a harci dzsekimet és a kendőmet már a takarítás előtt levettem, így már csak egy ing figyelgetett rajtam, ahogy rajta is, aminek gombjaival szemezni kezdtem.

- H… Hadnagyh – kezdte hirtelen rákvörös arccal. A szemeimet elszakítottam az ingjének a gombjairól, majd felirányítottam az arcára. Nem vártam meg mit akar. Ha most mondaná azt, hogy hagyjam abba, már nem lennék képes rá, arra már megadtam a lehetőséget. Először finoman eltávolítottam róla azt a zavaró kötést, ami a nyakába kötötte a karját, aztán az álla vonalát kezdtem követni a számmal, hevesen, egyre lejjebb és lejjebb, míg végül az első gombba ütköztem. Szétnyitottam, és sorban nyitogattam a gombokat egészen a melléig. Aztán csak letéptem róla. De megijedni se volt ideje, ugyanis pillanatokon belül, a napbarnított melleire tapadtam. Felsóhajtott, és ösztönszerűen a hajamba túrt, én pedig a bal kezemmel, ami nem a másik mellén pihent, elindítottam le, egészen a bejáratáig. Az alsóneműjét egy mozdulattal el is távolítottam róla, szóval az már nem volt útban.

- Neroh… Nyisd szét a lábaid… még egy kicsith… – morogtam a bőrébe, mire szinte rögtön tette, amit mondtam – Ügyes kislány – és itt a mutató ujjamat, ami már elég nedves volt a szeméremajkain kicsorduló nedvétől, kissé talán durván feldugtam neki, és elkezdtem ki-bejáratni. A rózsás szeméremajkai szinte elnyelték az ujjaimat. Belül nedves volt, puha, forró… és nagyon szűk. Nero… Nero szűz?

- Nnngh… Hadnagyh – nyöszörgött fel, mikor már a második ujjamat is feldugtam neki, és belekapaszkodott a vállamba.

- Sssh – ezzel kihúztam belőle az ujjaim, és elkezdtem kigombolni az ingemet. Nero elkerekedett, csillogó szemekkel nézte végig, ahogyan ledobom magamról a ruhadarabot. Szóval én leszek neki az első… Én fogom „belyukasztani”? Ismételten fölé másztam, és a hóna alá nyúlva feljebb tettem az ágyon, majd ott, ahol abbahagytam, visszaaraszoltam a melleihez és bekaptam az egyik rózsaszín, kemény mellbimbóját. A teste annyira beindult, hogy a még mindig az enyhén borostás szeméremdombján pihenő kezem tocsogott a nedvétől. Vészesen feszülni kezdett az ágyékomon a nadrágom. A rohadt kurva életbe… ezt nem fogom bírni sokáig. Még többet akartam őt érinteni, benne akartam lenni. Elmondhatatlanul benne akartam már lenni. Végre valahára meg akartam őt dugni, keményen. Már, amikor először megláttam, akkor elképzeltem, milyen lehet, mikor alattam vonaglik. Szépen lassan haladtam le a szegycsontjától, végig a hasfalán, a lapos pocakján át, majd a köldökéhez érve belenyaltam, mire felnyöszörgött, és akaratlanul is megemelte a csípőjét. A két kezemmel közben folyamatosan követtem a teste két oldalán a vonalat, amin haladtam, majd mikor a nedves puncijához értem, a kezeim segítségével egész egyszerűen terpeszbe hajlítottam a lábait, és kidugva a nyelvemet végignyaltam az egészet. Felnyögött, és a kezével a fejemet kereste, s mikor meg is találta, felnyúlva megragadtam a csuklóját, és egész egyszerűen a csiklójához irányítottam az ujjait. Erre nem számított, ugyanis egész testében megfeszült. Én pedig kihasználva a meglepettségét, belenyaltam a szeméremajkai közé, mire egy jó nagy, erotikus sóhaj hagyta el azokat a jó ajkait, ami végül nyögésbe csapott át. Végül elvéve onnan az útból kezét, óvatosan a fogaim közé fogtam a csiklóját. Egy nagyot lökött a csípőjén és vad nyöszörgésekbe kezdett. Én pedig eddig bírtam. Felkúszva rajta kigomboltam az ágyékomnál a nadrágom, letoltam a combomig, majd előszedtem a farkam. Türelmetlenül húzogatni kezdtem rajta a kezem, míg Nero lábait teljes terpeszbe hajlítottam, hogy betudjam, neki rendesen tenni. A kezeit a feje mellé ejtette, és ökölbe szorítva őket, szorongatta a párna huzatát is, és homályos tekintettel, skarlátvörös arccal fürkészett. Úgy festett, mintha ópium köd lebegne a szeme előtt. Én pedig a bejáratához helyeztem a férfiasságom és Nero terpeszben lévő combjait szorítva, betoltam neki. A mellkasa megemelkedett és egy óriási nyögés hagyta el a száját, miközben fájdalmas grimaszba torzult az arca. Nekem pedig megrogyott a térdem, és úgy az alsó ajkamba haraptam, hogy pillanatokon belül a vér vasas ízét éreztem a számban. Annyira szűk… annyira kurva szűk, és annyira kibaszott forró. Megfeszítettem az izmaim és elkezdtem ki és behúzogatni. A lyukából egy apró vércsepp szivárgott ki a farkam körül, a szűzhártya miatt, ő pedig tépkedte a lepedőt, egész testében feszült, és jó nagyokat nyögött, közben a jobbik kezével engem keresett, és megtalálva a vállamat, azt szorongatta, majd nyöszörögve nyújtotta a tenyerét, hogy fogjam meg a kezét. Elengedve az egyik combját megragadtam azt, és egy idő után már keményebb tempót kezdtem diktálni. (Mellesleg bár elködösült az agyam, még is próbáltam vigyázni a törött kezére is.) Az egész szoba az ő nyögéseivel, és az én sóhajaimmal volt tele. Gyöngyözött a homloka, kapkodta a levegőt, és annyira, de annyira izgató volt. A farkam csak keményebb lett tőle, majd mikor éreztem, hogy közeledek a csúcs felé, előre hajoltam a két combja között és a ködös, zöld, szemeibe néztem, ő pedig elengedve a vállamat, átkarolta a nyakamat és lehúzva a fejemet, az ajkait az enyémekre tapasztotta. Pedig pillanatokon belül éreztem, ahogy az orgazmus végigszántja az ágyékomat, és magamhoz szorítva Nerot időben kihúztam belőle, és a lepedőre élveztem. Lassan kitisztult előttem a kép, csillapodott a zihálásom, a szívem pedig majd ki akart szakadni a mellkasomból. A vérnyomásom szerintem az egekben volt, de ledőlve Neroról egész egyszerűen magamhoz vontam őt, és az izzadt szőke hajába csókoltam. Nem tudott elélvezni, de nem érdekelt, mert engedte, hogy ezt tegyem vele…

Narou

            Estefelé, amikor a hálókörleteinkbe vonultunk, az én pusztulatos öcsikém ébren tartott még azzal, hogy szomjan akar dögleni. És, hogy hozzak fel neki egy pohár vizet vagy valamit. Hát én meg nem voltam hajlandó neki megmozdulni, így kénytelen volt magának lemenni. Azonban megkért, hogy várjam meg, addig ne merjek elaludni, amíg ő vissza nem jön. Szívem szerint már akkor húztam volna a lóbőrt, amikor kimászott mellőlem az ágyból és kitalált az ajtón, csakhogy tudom, hogyha bealszok, akkor örökre hisztizni fog ezen, így hát inkább felültem az ágyba törökülésben és a szemeimet dörzsölgetve próbáltam meg továbbra is ébren maradni. Nem tudom, meddig ülhettem ott, a hullacsendbe meg a kezdetleges koromsötétbe, amikor hirtelen az én jó öcsém berontott a szobaajtón.

- Mi bajod van? – kérdeztem álmosan hunyorogva felé, ugyanis hallottam, ahogyan szinte zihál. Láttam valamennyire az alakját neki támaszkodni háttal az ajtónak (a fehér ingjén kissé visszaverődött még a kinti esti fény).

- Baszki, baszki, baszki, baszki – indult meg felém és nagy lendülettel huppant le velem szembe, hatalmas, eszelős tág szemekkel vizslatva engem és nagyon fura arcot vágott.

- Szo? – kérdeztem értetlenül.

- A Hadnagy szerintem bántja Nerucit – suttogta már-már rémülten.

- Mi van? – lettem még értetlenebb, ugyanis ez kicsit így sok nekem, kb. hullafáradtan.

- Mondom! Gyere – állt fel hirtelen.

- Dehogy megyek, Naoki, hagyjál már – feküdtem volna egy laza lendülettel hanyatt az ágyban, amikor is utánam nyúlt, megragadta a csuklómat és kirántott az ágyból. A padlóra estem, jól odabaszva az oldalam.

- Szopd ki a gecit, Naoki – szenvedtem egy sort, feltápászkodva a kemény faparkettáról, a bordáimhoz nyúlva.

- Gyere már, te bánat – sasszézott oda az ajtóhoz és le is nyomta rögvest a kilincset, majd ahogyan halkan nyikorogva kinyílt a nehézkes faajtó, beszűrődött a folyosón égő gyertyák fénye a szobába.

- Megyek már te pusztulat, csak hagyj engem élni – csoszogtam morogva utána, miközben ő átugrott a küszöbön és izgatottan siettetett, a kezeivel integetve, hogy mozogjak már – Jövök már, na – értem ki hozzá a folyosóra, aztán odanyúlt ismételten a kezemhez és elkezdett maga után rántani, miközben én esetlenül próbáltam összeszedni magamat és lépést tartani vele. Hiába átkozódtam rá, meg sem állt a Hadnagy hálókörletéig. Azonban az ajtaja előtt lefékezett, így végre én is kifújhattam magam. Dühösen kirántottam a csuklóm a hülye kis vékony, csontos ujjai közül, amik már elszorították a vérkeringésemet, annyira ráfeszültek.

- Na mi van? – kérdeztem rá, mert ő csak mereven bambult az ajtóra. Aztán hirtelen a mutató ujját a szája elé tette és lepisszegett. Kussba maradtam, majd amikor átnézve rám a válla fölött az ajtó felé biccentett, akkor én is fülelni kezdtem. Nem is telt el pár másodperc, amikor az ajtó által egy elfojtott, de még is hangos, erotikus nyögés hallatszott. Azonnal kiment minden eddigi álmosság a szememből, hirtelen már nem is voltam fáradt és egy nagy lépéssel az ajtó előtt termettem és rátapasztottam a fülemet az ajtólapra. Már-már felkenődtem rá, és visszafojtott lélegzettel hallgattam végig Neruci szólamát, amitől egy széles, álnok és egy hitetlen vigyor ült ki a képemre. Sőt, még a szám elé is kaptam, amikor meghallottam a Hadnagyocskát is.

- Mit vigyorogsz? – kérdezte az öcsém, én pedig mellé léptem és majdnem kitört belőlem a röhögés. Alig bírtam visszatartani, ezért kicsit odébb állítottam magunkat, nehogy véletlenül meghalljon minket Levente-bro, mert akkor biztosan kiherél mind a kettőnket.

- Naoki… – tettem komoly arckifejezéssel az öcsikém vállaira mind a két kezem – Én drága egyetlen naiv kicsi Naokim… – idáig bírtam komor lenni – A Hadnagyocska éppen megszexuálja Nerucit – vihogtam fel.

- Mit csinál? – fintorodott el az öcsém. Eddig lehajtott fejjel és rázkódó vállal mulatoztam, de erre a kérdésre abbahagytam és „ez most komoly?” féle ábrázattal meredtem a Csacsira.

- Közösül vele – próbáltam kisegíteni, azonban csak pislogott egyet – Megdugja, megrakja, megbassza, meghágja, meghálja, megpakolja, bepakolja neki a répát, bevágja neki, egyéb szinonima – soroltam nulla levegővétellel – Tudooood bazdmeg, a káriját beleteszi a mindzsójába – váltottam át cigányba – Ebből lesz a gyerek – tettem hozzá már-már felmenő agyvízzel, amikor végre, unott hangon megszólalt:

- Narou, azt is értettem, hogy megszexuálja.

- Akkor meg mi a faszért nem szóltál közbe?! – háborodtam fel.

- Mert kíváncsi vagyok, hányféle képpen tudod magad kifejezni – vigyorodott el a kis köcsög – És nem csalódtam. De mi az, hogy „bepakolja neki a répát”? – kapott a szája elé, hogy visszafojtsa a nevetést.

- Csak mondtam, ami eszembe jutott – legyintettem, majd gyorsan visszakanyarodtam a lényeghez – Szóval jha, nem bántja. Hanem megbassza – tettem karba a kezemet és ismét elvigyorodva, megrázva a fejem, néztem az ajtóra, ami mögött kemény dolgok történtek éppen.

- Menjünk fel, mielőtt lebukunk – javasolta, amivel egyetértettem, így megindultunk vissza, a szobánkba. Már alig vártuk, hogy felérjünk, mert amint becsuktuk magunk mögött az ajtót, mind a ketten bemásztunk az ágyamba és egymással szembe fordulva, elkezdtünk vigyorogni.

- Ez tök durva, nem? – kérdezte.

- Jha, bazdmeg – hüledeztem én is – De látod, én megmondtam, hogy ezek ketten!

- Jóóó, megmondtad, megmondtad, de kihitte el? – forgatta meg a szemeit.

- Szerintem, akinek jó a megfigyelőkéje, az simán levágja, hogy kik között mi folyik – kezdtem – És Neruci már az első naptól fogva Levente-bro seggében volt. Sőt… A Hadnagy is gyakran megfordult Neruci nyomában.

- Óóó, akkor azért nézett sokszor rá ÚGY? – esett le neki.

- Bizony! Szerintem már egy párszor gondolatban simán megdöngette – bizonygattam.

- De és… Ez nem pedofilizmus? – harapott az alsó ajkába.

- Hát de, biztos – vontam meg a vállam – Épp ezért lehet nem kéne elmondani senkinek se – gondolkoztam el.

- Szerintem se – értett velem egyet.

- Szerinted milyen pózban nyomatják? – kérdeztem egy perverz vigyorral. Naokinak még a sötétben is jól látszódóan, pír szökött a kis hülye arcára.

- Én… Én honnan tudjam? – mosolygott szégyenlősen rám, mint egy kis szende szűz.

- Szerintem olyan extrém nem lehet, mert a Csókosnak el van törve a karja – gondolkoztam – De a Hadnagy jól megrakhatja. Azok a nyögések… még az én faszom is feláll rá – na itt az öcsém szégyenlős feje féltékenybe csapott át és belebokszolt egyet a vállamba.

Nem tudom, meddig trécselhettünk, de vagy hajnalig biztosan. Ugyanis mindössze egy pislogás volt az a pár óra, amit én „aludtam”. Komolyan. Miután az öcsém kiféltékenykedte magát és megvigasztaltam (szívtam a vérét egy darabig, egészen addig, amíg meg nem sértődött és hátat nem fordított, de a világért nem mászott volna ki az ágyamból, hogy a saját ágyában aludjon), konkrétan egyet pislogtam és már a Hadnagy dörömbölt az ajtón.

- Kelünk mááááár – harsogtam az arcomat megtörölve idegesen, mire végre abbahagyta az a gyász a dörömbölést. Hunyorogva néztem körbe a szobán, amit a reggel fényei ezerrel bevilágosítottak. A beszűrődő napfény sugaraiban látni lehetett a levegőben szállingózó kis szöszmöszöket is. Aztán bevillant valami a tudatomba…

- Csacsi!!! – rángattam meg ezerrel az öcskös vállát, aki amúgy magában szenvedett, behunyt szemekkel, hogy nem akar felkelni. Már szerintem amúgy a sírás határán volt… – Csacsi, kelj már fel!! – ugrottam ki mellőle az ágyból és vadul, szinte kapkodva, sietve elkezdtem öltözködni.

- Hova sietsz? – ült fel végül az ágyon, álmosan. A haja hullámosan és kócosan összevissza állt a fején, az ingje pedig teljesen lelógott a válláról. Igazi kis prostinak nézett ki, mint, akit egész éjjel döngettek (nem történt semmi ilyesmi).

- Gyerünk, öltözz már, kis buzi – vágtam hozzá a nadrágját, amire álmosan és hisztisen felordított – Siessünk le zabálni!

- Ilyen éhes vagy? – dobta le a lábáról a takarót és lustán, még kinyújtózkodva, meg nyögdösve ásítozott párat.

- Dehogy! – gomboltam be a sliccem és kaptam magamra a vajszínű, fűzős „V” nyakú pólómat – Csak a Hadnagy jelen lesz a reggelinél és lehet, hogy most jön vele Neruci is!! És muszáj látnom őket egy légtérben, miután átbaszták az éjszakát – vigyorodtam el rosszindulatúan, aztán lekaptam a komód tetejéről az egyik harci dzsekit, ám az túl kicsi volt rám, így sietve Naokihoz vágtam azt is.

- Jó reggelt kívánok mindenkinek – siettem be széles válla, kihúzott háttal, feltűnő jókedvvel a reggelizni vágyók közé, az étkezőbe. Már mindenki az asztalnál csücsült. Mindenki, kivéve a tegnapi kufircpartisokat. Nyomomban Naoki csoszogott, még mindig álmosan dörzsölgetve a szemeit.

- Neked meg mitől van ilyen jó kedved? – nézett fel rám Raynus, összehúzott szemekkel.

- Az csak rám tartozik, oké? – néztem rá ellenszenvesen, és elhaladva a Mendezek mögött (Stefan próbálta magához téríteni az asztalon fetrengő Doriant), leültem Stef mellé, mellém pedig Naoki foglalt helyet, csigalassúsággal, és ahogy leült, ő is ráborult az asztalra.

- Biztos jól seggbe baszta az öccsét, nézd csak rájuk – kezdte Matsuko geci – Az egyik kivirult, a másik meg depis. Csak rakd össze a kettőt, Raynus – veregette vállba a mellette ülő Oroszt, aki jókat derült ezen, sőt még a Csincsilla is felnevetett az orra alatt. Még jobban összehúztam a szemöldökeimet, ugyanis a faszom beléjük már!

- Mindjárt te leszel seggbe baszva, Matsuko – csikorgattam a fogaimat.

- Nana – vágott közbe Rayne – Őt csak én toszhatom meg – jelentette ki nagy poénosan, mire csak megforgattam a szemeimet.

- Felőlem. De légyszi legközelebb úgy, hogy kifossa utána még a belét is – könyököltem fel az asztalra.

Ekkor végre nyílt az ajtó, amire azonnal odakaptam a fejem és a bal könyökömmel a balomon ülő öcsém bordái közé böktem. Egyből kiegyenesedett és hirtelen fitt ábrázatot öltött magára, ugyanis a Hadnagy lépett be az ajtón… nyomában a kis szeretőjével, aki hosszúidők óta most merészkedik közénk! Ha eddig nem is volt semmi komoly közte meg Levente-bro között, akkor tegnap este biztosan. Különben még ma se jött volna le… Milyen levágós. Egy álnok vigyorral néztem az öcsémre, aki amolyan „ez érdekes lesz” fejjel nézett vissza rám.

- Jó reggelt osztag – köszönt Rivaille tesó, előre menetelve az asztalfőhöz.

- Nero – csavarta ki Mimi a gerincét, hogy láthassa az egy szem drága barátosnőjét, ahogyan az egy fáradt és szégyenlős vigyorral int neki, miközben odaér hozzá. Igazából mindenki felkapta a fejét a csaj érkezésére, ugyanis már másfél hete nem láttuk rendesen a színét, főleg nem kajálás adtán. De mi, az öcsémmel, szinte árgus szemekkel figyeltük, ahogyan Nero megfogja a széktámláját, kihúzza az asztal alól, bizonytalanul lepillant az ülőkére, aztán leül, majd egyszerre fájdalmas grimaszba torzul az arca, felszisszen és azonnal pózt vált a széken, de újra felnyöszörög.

- Minden rendben? – aggodalmaskodott a Csincsillája egyből és szinte az arcába hajolt.

- P-Persze, Mimi – hebegett Nero – Csak a karom. Fáj még mindig, tudod – simította meg óvatosan a felkötött karját.

- Hmmm – hümmögtünk fel szinte egyszerre a Csacsival, ráadásul tök véletlenül, így nem is csoda, hogy azok ketten felénk kapták a fejüket. Mimoza rosszallóan nézett ránk, Neruci pedig úgy, mint, aki pontosan attól fél, hogy mi tudunk-e valamit vagy sem.

- Mi az anyátokat néztek így?! – szólt oda nekünk a Vörös.

- Semmi közöd hozzá – fröcsögtem vissza.

- Khm – köhintett fel a Hadnagy, de nem is nézett ránk, csak semmitmondó fejjel eszegette a reggelijét. Azonban mind tudtuk, hogy ez a sima köhintés azt jelentette, hogy „kussoljatok vagy megdögletek”.

Én azonban éppen csak megfogtam a kenyeret és a számhoz emeltem, ahogyan az öcsém is a tejes bögréjét, amikor is a Hadnagy Nero felé fordult;

- Ideadnád a sót?

- Hogyne – hebegett egyből a csaj és kapkodva kereste a sót, ami amúgy kb. előtte volt, majd megfogta, és a szemeinkkel követtük, ahogyan átnyújtja Levente testvérnek, a kezük egy pillanatra összeér, a tag felnéz a Csókosra, amaz pedig inkább elkapja a tekintetét és inkább gyorsan a saját reggelijével foglalkozik. Még a lélegzetünket is visszatartottuk és a kezünk is megállt útközben a szánk felé.

- Ti nem esztek? – kérdezte a Hadnagy hirtelen, mire megrezzentünk és látványosan, túl feltűnően azonnal enni, inni kezdtünk – Mi bajotok van? – itt már ránk emelte érdektelen pillantását, amiben megcsillant valami fény.

- Semmi – feleltük egyszerre, tele szájjal, kerülve a tekintetét. Egy darabig még éreztem magunkon a kurva szemeit, hogy esnének ki a helyükről, de aztán végül is tömte magát tovább.

- Ma mi lesz a feladatunk, Hadnagy? – kérdezte Stefan, mellőlem.

- Ma megkezdjük az újabb Felfedezőút előkészületeit – jött a szokásos laza válasz. Miért nem viselkedik furán? Ha Nerora nézek, látom, hogy beszélget a Csincsivel, de közben lopva a Hadnagyra néz és olyan… más. Ez meg… Mintha mi sem történt volna. Ki ez a csávó… Fúúú.

- Már megiiiint? – kínlódott egy sort Dorian – Muszáj ilyen sűrűn menni?

Erre már válasz nem is érkezett. Ugyanis elég egyértelmű volt. Muszáj.

- Egyél inkább – vetette oda neki a bátyja végül.

- Jól van már,  madre – folytatta tovább az evést Dóri. Én összenéztem az öcsémmel, aki csak elhúzva a száját megvonta a vállat, majd ő is evett tovább. Én még egyszer felváltva néztem a Hadnagyra meg a szeretőjére, aztán gyorsan betoltam a reggelimet.

- Gyerünk phralam, már nincs sok hátra!! – szurkolt nekem az öcsém, miközben már a kínok kínját éltem át.

- Százkilencvenhét – számolta monoton hangon a Hadnagy, miközben vért izzadtam a kibaszott fekvőtámaszával, amit kirótt rám – Százkilencvennyolc.

- Ez az Narou, már csak kettő kell! Gyerünk! Ha nem csinálod meg, akkor később háromszázat kell majd – „lelkestíett” Dorian is, mire kapott egy velőtrázó nézést, személyesen tőlem.

- Százkilencvenkilenc.

- MÁR CSAK EGY KELL!! – kiabálta Naoki, mindkét kezét ökölbe szorítva, eléggé izgatottan. Mintha nem ez lenne az első alkalom, hogy fekvőznöm kell.

- Kétszáz – értem a végére, így a Hadnagy is levette a kibaszott patáit a hátamról, merthogy egész végig a hátamon pihentette a büdös csülkeit, amíg én szenvedtem. Hogy miért lettem megint megbüntetve? Nem tetszett neki, hogy úgy hívtam; „vérem”. Nem értem mi baja van ezzel…

- Akkor remélem, most már mehetünk. Elég időt pazaroltunk el a büntetőfeladatokra – nézett körbe rajtunk csúnyán. Jha, igen. Az előbb Matsukonak kellett előrenyújtott kezekkel, berogyasztott lábakkal állnia fél óráig és Doriannak kellett száz guggolást megcsinálnia.

- Máskor jobban kielégíthetnéd – néztem fel, kifulladva, vörös fejjel, lihegve Nerucira, akinek a normál arcszíne skarlátvörösbe váltott át és lesütötte a szemét.

- Hagyjál már békén – sziszegte és inkább elfordult – Legközelebb nem csinálsz ilyet és nem lesz büntető munka – tette még hozzá gyorsan. Naokival sejtelmesen összenéztünk. Kibaszott zavarban van a csaj.

A Hadnagyocska meg se várta, amíg összekapom magam, hanem csak közölte, menjünk ki és szálljunk be a hintóinkba, amíg ő vált pár szót Neroval. Aha. „Vált pár szót.” Értjük, értjük…

- Minek vált vele pár szót? – suttogta Naoki nekem, perverz vigyorral az arcán.

- Lehet lepippantja, mielőtt megyünk – válaszoltam egy ugyanilyen vigyorral, ám hirtelen elénk álltak, így majdnem mind a ketten átestünk az alakon. Természetesen a Szöszi miniatűr testőre volt, csípőre tett kezekkel és mérges, azúrkék szemekkel felnézve ránk. Még a szeplős hülye orrát is megmozgatta.

- Hiába susmusoltok itt félre érthető dolgokról, csak közlöm veletek, hogy azért beszél vele, mert Nero még nem jöhet velünk a keze miatt – hadarta el.

- Persze – röhögtem fel – Ezt remélem, te sem hiszed el – toltam félre az útból eléggé durván, mire ő bosszúból jól bokán rúgott. Feljajgatva, fél lábon előre ugráltam párat, aztán váérben forgó szemekkel néztem rá kb.

- A rák vigyen el!! – kiabáltam el magam.

- Mit bántod a phralam?! – vett a védelmébe az öcsém.

- Kérsz te is?! – emelgette az öklét a kis Csivava, de az éppen érkező Hadnagy nem hagyta kibontakozni, ugyanis a vállára tette a kezét és nem túl barátságosan megkérdezte, hogy miért ácsorgunk még itt.

- Feltartottak – morogtam, megmasszírozva a találat helyét, aztán megembereltem magam és mentem tovább, az udvarra. Nem elég, hogy ég a karom meg a hátam a sok kurva fekvőtől, ez még belém is rúg. Legközelebb tőből le fogom vágni a kis kurva lábait és elküldöm speciálba a Kapitánynak.

Mikor kiértünk a hintókhoz, a többiek nagy kegyesen bevártak minket, ám mielőtt bármerre is mehettünk volna, egy szélsebes sötét ló vágtázott be a birtokra, hátán egy ismerős Felderítő katonával.

- Mi a gyász? – suttogtam magamnak a kérdést, és karba tett kezekkel megálltam, figyelni az eseményeket. A Felderítős gyökér történetesen bili fejű Armin volt.

- Hadnagy! – fékezett le a stratéga, gyöngyöző homlokkal előttünk, a lovával – Nagyon nagy baj van!

- Mi történt? – kérdezte a Hadnagy, cseppet sem felcsigázva.

- A belső falat, a Shinát szinte félig lerombolták az Intelligens óriások – hebegte, nagyokat nyelve.

- A bátyám ugye jól van?! – csendült fel Mimoza elsőként, aggódva.

- Phanthomive Kapitány? Igen, az óvóhelyre vitte a nemeseket, biztosan ő is ott van még…

- Mikor történt ez? Most? – húzta össze jobban a Hadnagy a szemöldökeit.

- Körülbelül egy órája. Már eltűntek az óriások… engem küldtek önért, csak idő  kellett míg ideérek! Erwin Parancsnok sürgősen várja önt és az osztagát is. Különösen Sasuke miatt – nézett itt a Matsukora, mire én is átnéztem a válla fölött és az említett tagra néztem. Hátrahőkölt és kissé riadtan nézett körbe, ugyanis mindenki őt nézte. Még a Hadnagyocska is. Hát, hogy vele mindig csak a baj van…

Nero

            Amikor a többiek elmentek, én a szobában feküdtem az ágyon, félig betakarózva, ugyanis ismét csak egy ing figyelgetett rajtam, és a plafont bámultam. Annyi mindenen járt az agyam. Rettentő sok mindenen. A Hadnagy megkért, hogy még ne menjek velük, maradjak itt. Most nem zárt be… Talán… A tegnap esti lenne az oka…? Te jó ég…

Nem tudom, mi ütött belém tegnap este. Egyszerűen megijedtem, de közben magával ragadott valami. Még teljesen új volt nekem ez az egész és.. és nem tudtam nemet mondani. Valahogy nem… A dolog után még az is meglepett, hogy magához húzott és kedvesen bánt velem. Az elmúlt időben minden éjjel együtt aludtunk, az éjszaka közepén többször felébredtem és, amikor ki is nyitottam a szemeimet, csak a hátát láttam, ahogyan tőlem elfordulva, a saját térfelén alszik. Olyankor én is hátat fordítottam neki és az ágyszélére húzódva próbáltam tovább aludni. De tegnap este… Szinte el sem engedett, és én sem akartam elhúzódni tőle. Még soha nem aludtam ilyen jól. Éreztem valamit, amit eddig nem, és ez teljesen megnyugtatott. Reggel, mikor felébredtem, az első, amit láttam, az a Hadnagy volt, ahogyan ő is épp akkor ébredezik. Hason fekve, félmeztelenül, felém fordulva, szorosan mellettem feküdt. Lassan találkozott a tekintetünk és hosszú percekig csak némán néztük egymást. Nem tudtam szólni egy árva szót sem. Csak idegesen beharaptam az alsó ajkamat, ő pedig végül kibökött annyit, hogy „Jó reggelt”. Ezután elfordult tőlem, megdörzsölte a szemeit és ledobva magáról a takarót (zavarba jöttem, hogy meztelen, ezért elbújtam a takaró alatt), elkezdett öltözködni. Végül bejelentette, hogy elmegy a többieket kelteni, aztán visszajön hozzám és segít felöltözni. Természetesen, mire visszaért, gyorsan magamra szenvedtem a ruháimat, mert azért nehogy már… Mikor belépett a szobába, meg is lepődött, főleg mivel a szoba közepén ácsorogtam, tétlenül. Az ágyra se mertem leülni, mert, amikor felültem, éles fájdalom nyílalt a méhembe. Éreztem, hogy ő ott volt, belül… Elém lépett, megkérdezte, hogy jól vagyok-e és az államat finoman feltolva, adott egy puszit a homlokomra. Csak bólintottam, nem mertem egy szót se szólni, rettentően zavarban voltam és nem tudtam az érzéseimet sem hova tenni. Végül együtt mentünk le reggelizni…

Oldalra fordultam az ágyban, az ablak felé. A lágy, tavaszi szellő meglibbentette a függönyt, a szél végig futott a karomon, a hideg is kirázott. Nyakig felhúztam a takarót és a Hadnagy üres helyét nézve, a kintről beszűrődő madarak csicsergését hallgatva, és a tegnap estére gondolva éreztem, hogy egyre jobban feltör bennem a sírógörcs. A takaró alá bújva, összehúztam magam és zokogni kezdtem. Miért? Most ezzel mit kezdjek? Nem vagyok tisztában semmivel, csak azzal, hogy eddig azt hittem, nem is akar tőlem semmit. Azt is tudom, hogy túl idős hozzám és az osztagvezetőm… Én nem akarok senki szeretője sem lenni! És ezt még is, hogy mondjam el Miminek? Neki tudnia kell erről, hiszen vele mindent megosztok, de félek, hogy ennek ő sem örülne… Szükségem van egy tanácsra… Szükségem van anyára…

Ébren voltam, így hallottam, amikor a többiek hosszú órákkal később, naplemente tájt megérkeztek. Egyből kimásztam az ágyból és az ablakpárkányhoz sietve, kihajoltam, hogy kinézhessek rajta. Egyszerre sok hintó érkezett, így tudtam, hogy pár többi Felderítős katona is elszállásolja magát nálunk. A Hadnagy ugrott ki elsőként a hintóból és szélsebesen indult meg befelé, nyomában a Parancsnokkal és pár többi osztagvezetővel. Az én osztagom pedig szintén eléggé feldúltan és idegesen kiabálva követték őt. Főleg Rayne. Mi az isten történhetett? Eggyel kevesebben vannak… ugye nem megint…? Sasuke…?

A számat rágcsálva leültem az ágyra és levettem a nyakamból a kényelmetlen kötést, ugyanis a Hadnagy megígérte, hogy amikor hazaérnek, lecseréli a kötésemet a karomon. Pillanatokon belül kitárta az ajtót és belépett rajta.

- Jól vagy? – vette le magáról feszülten a palástját.

- Mi történt? – hagytam figyelmen kívül a kérdését.

- Azok a rohadék Katonaisok – idegeskedett, miközben kapkodva előszedte az újabb guriga fáslit és a krémet, amit az orvos írt fel.

- Mit csináltak? – váltottam át aggódó üzemmódba, amikor leült mellém az ágyra és lepakolta a cuccokat. Nagyon-nagyon dühös arckifejezése volt, a száját is kemény vonallá préselte, az állkapcsai is feszültek voltak.

- Óriástámadás volt a délelőtti órákban, amíg én a büntetőmunkákat végeztettem a srácokkal – kezdte némi hallgatás után, közben elkezdte letekerni a kétnapos kötést a kezemről.

- Hol? – kérdeztem lesokkolódva.

- A Shina falon belül – morogta, én pedig teljesen megijedtem.

- De… még is… hogyan…? – akadoztam.

- Nem tudja senki. Megjelent a két Intelligens, a falon belül és óriási pusztítást végeztek. A fél falat lerombolták – nem nézett fel rám a sötét tincsei alól, csak végezte a rutinos ellátást.

- Te jó ég – kaptam rémülten a szám elé.

- Sokan meghaltak, köztük pár katona is. Ráadásul, mire mi odaértünk, már bőven eltűntek. A Katonaisok a Felderítősöket okolják mindenért, ugyanis a két szörnyeteg Sasuke nevét hajtogatta, úgy, mint a Felfedezőúton – vette kézbe a krémes dobozt, lecsavarta a kupakját és az ujjaira véve egy kis krémet, elkezdte vékonyan bekenni a karomat vele – Ezért elfogták Sasukét, megint – mondta ki azt, amitől féltem.

- De miért?! – csattantam fel és elöntött a düh, amit azok iránt az elkényeztetett sznobok iránt éreztem.

- Mert azt hiszik, hogy Sasuke előbb-utóbb szövetségre lép velük és együtt pusztítják el a maradék emberiséget…

- De hát ez hülyeség – háborogtam, éreztem, hogy könny szökik a szemeimbe – Nem gondolhatnak ilyet, hiszen Sasuke már mindent megtett, hogy ne ítéljék el!! – nem felelt semmit, csak monoton szétcsavarta a gurigát és elkezdte bekötözni a karom – És most még is mi lesz? – kérdeztem végül.

- Semmi jó, Nero… Vallatni és kínozni fogják – nézett fel rám egy pillanatra, ugyanis enyhén sokkot kaptam – Öt nap múlvára tűzték ki a tárgyalást. Addig engem is és Erwint is felelősségre vonnak azért, mert ismét egy óriást vettünk magunk közé.

- Szemétládák – fordítottam el a fejem idegesen és magamban szidtam az összes Hadi Rendőrséges alakot. Amikor a Hadnagy végzett a kötéssel, megemelte a karom, mire felé néztem és legnagyobb meglepetésemre, megpuszilta a kötést, amit eddig soha nem tett. Ezután felnézett rám.

- Ne aggódj, nem fogom ezt annyiban hagyni – majd felállt és ott is hagyott. Én pedig ott maradtam ezer meg ezer gondolattal. Egészen addig, amíg fel nem kaptam magamra a ruháimat, hogy a többiekhez mehessek.

A nagyteremben az osztagvezetők tanácskoztak a Hadnaggyal (mikor az ajtó előtt elhaladtam, összenézett velem), az én csapattársaim pedig az udvaron voltak. Stefan, Dorian és Mimi Rayne körül ácsorgott. Gondolom, próbálták lecsillapítani, ugyanis Rayne eléggé feldúlt volt. Kiabált, hadonászott és csapkodott. Narou és Naoki pedig egy távolabbi padon ücsörögve susmusoltak, főleg, amikor megláttak engem is. Láttam még, ahogyan a Parancsnok (aki Hanjival sétálgatott), odalépett hozzájuk és megfogta a vállaikat.

- Nero!! – örült meg nekem Mimi, a helyzethez képest.

- Sziasztok – léptem közéjük és aggódva néztem fel az Orosz csapattársamra – Hallottam, mi történt.

- Remek, ettől aztán jobb lesz – fordította el ellenségesen a tekintetét, sziszegve.

- Ne aggódj, minden rendben lesz! Majd meglátod – próbáltam bíztatni, de csak flegmán felnevetett, majd hátat fordított nekünk.

- Hagyjatok magamra – hagyott volna ott minket.

- Raynus, ne csináld már – szólt utána Dorian.

- Rayne! – szóltam én is – Várj már – tettem meg egy lépést.

- Talán én tudok segíteni – jött egy hang hirtelen a hátunk mögül, mire mindannyian megugrottunk, megperdültünk a tengelyünk körül és a pengéinket már-már üldözöttként rántották elő a többiek (nálam nem volt), készen arra, hogy meg tudják védeni magukat, ha muszáj. A tagnak csak egy pillanatra láttam valami fura mosolyt a képén, de amint a sok kard felé szegeződött, egyből riadt arckifejezésbe váltott át és feltartva mindkét kezét, hátrált egy lépést. Miközben én a szívverésem próbáltam csillapítani, a fiúk nem akarták magukat fékezni, főleg akkor nem, mikor Narou és Naoki is odaléptek közénk. Bedühödtek és egy dühös, fintorral jutalmazták mindannyian a betolakodót. Mimi azonban teljesen eltette a hadifelszerelését és talán ő volt a legjobban megilletődve.

- Joshua – pislogott nagyokat, közben fél kezével kisöpörte a szemébe lógó vörös frufrujának tincseit.

- Minek jöttél te patkány?! – fröcsögött Narou, szinte már-már veszetten vizslatva a szemeivel a Kapitányt.

- Tényleg elmondjam vagy inkább… – nézett körbe rajtunk, gúnyosan megemelve a fél szemöldökét – Leszúrtok engem?

- Én szívesen megforgatnám benned a pengéimet – sziszegte Rayne, aki égett a bosszúvágytól, hogy leölje az összes Katonaist, amiért csak úgy elfogták a legjobb haverját, valami kiharcolt alaptalan bírói végzés elemében (ez tuti lefizetés volt).

- Szerintem inkább fogjuk el túsznak – nyalta meg Dorian a szája szélét, összeszűkült pupillákkal.

- Sasukét a Kapitányért cserébe, jó ötlet – bólogatott helyeslően a bátyja.

- Közben kicsit megkínozhatnánk, nem? – mérte végig Rayne, valami eszelős ábrázattal a tagot, aki kínosan kapkodta a tekintetét közöttük. Szerintem, már megbánta, hogy egymaga idemert jönni. Bár lehet, hogy az osztaga többi tagja is itt lapul valahol…

- Khm, srácok! – lépett be a Kapitány és a többiek közé Mimi, eléggé morci ábrázattal, majd csípőre tette a kezét – Ő még mindig a tesóm!

Joshua Phanthomiven láttam eddig, hogy többször is nyitotta volna a száját, hogy szólhasson a saját védelmében, de mindig közbevágtak a srácok. Jogosan. Most is így tett volna a Kapitány, már-már unott arccal, de amikor ismét félbe lett szakítva, megforgatta a szemeit.

- Hol a gyászba van az osztagod?! – csattant fel Narou, figyelmen kívül hagyva Mimit – Biztos itt bujkálnak valahol, hogy lecsaphassanak ránk, amikor lankad a figyelmünk – forgatta körbe gyanúsan a szemeit a fák lombjain és a bokrokon.

- Igen, hogy aztán minket is bezárjanak és kivégezzenek azt hazudva, hogy dezertálók vagyunk! – szállt be az üldözési mániába Naoki. Ekkor hirtelen egy hangos gázpalacksüvítést hallottunk, amire egy emberként felkaptuk a fejünket.

- Mi folyik itt?! – jelent meg a Hadnagyunk, elém szökkenve a levegőből. Én kissé zavartan félre pislantottam, még csak a hátára sem mertem ránézni. Pedig szívesen szemeztem volna vele, csak hát… Oké, ennek nem most van itt az ideje. Majd máskor elelmélkedem ezen – Phanthomive, mit szeretnél az osztagomtól? Nem okozott már elég bajt a te fajtád nekem?! – ellenségeskedett ő is egyből az említettel.

- Áááá, Rivaille, végre, hogy itt vagy – forgatta meg ismét azúrkék szemeit a tag, majd a mutató ujjával kissé megvakarva a szeplős arcát, felsóhajtott – Most nem ellenségeskedni jöttem ide.

- Akkor meg mit akarsz? – kérdezte a Hadnagy – Ha Mimozától akarsz valamit, akkor már most mehetsz is vissza oda, ahonnan előmásztál.

- Nem, most nem a húgom áthelyezését jöttem követelni – röhögött fel gúnyosan – Azt majd máskor – legyintett egy sunyi vigyorral, mire én dühösen összehúztam a szemöldökömet. De nem csak én, a többiek is egyöntetűen kifejezték nemtetszésüket – Azért jöttem, hogy segítsek. Tudom, mi a tervetek…

- És még is mi lenne, Hófehérke?! – ez természetesen Narou volt, a Hófehérke jelzőt pedig biztos a sápadt fehér bőrszíne miatt aggatta rá.

- Kiszabadítani Sasukét, akit ártatlanul fogtak el – itt a Kapitány az „ártatlanul” szócskát kissé szarkasztikusan mondta (érthető, hogy ő nem hisz annyira Sasuke ártatlanságában, hiszen Katonais, tele van beszélve az a hülye primitív, sznob feje) – De, erre természetesen a Katonai Rendőrség többi katonája is számít, épp ezért megtriplázták az őrséget a fiú börtöne körül. Emellett fokozott járőrséget vezettek be a Shina megmaradt falrészein belül, valamint minden gyanús alakot elfognak, és azonnal kihallgatnak.

- És te azért vagy itt, mert…? – tért a lényegre a Hadnagy.

- Azért vagyok itt – csapta össze Joshua a tenyereit – Hogy elmondjam pontosan hol, és mikor vannak a járőrözések, mikor van őrségváltás, mikre kell számítanotok és, hogyan juthattok be meg ki, feltűnés mentesen a városba és a börtöncellákhoz, egyaránt.

Mindannyian meglepetten és teljesen értetlenül néztünk össze. Mimoza azonban elvigyorodott és meghatódva biccentett egyet a testvérének (még is megtartva tőle a három lépés távolságot). Az egyelten, akit nem lehetett  megvezetni, az természetesen Rivaille volt.

- Honnan tudjuk, hogy nem vezetsz félre bennünket?

- Onnan, drága kedves Hadnagy – gúnyolódott egyet gyorsan, majd Mimi mellé lépett – Hogy az én legnagyobb fájdalmamra és sajnálatomra, a húgom a te csapatodban van és nem hagyhatom, hogy valami baja essen – itt összeborzolta Mimi haját, aki ezen hadakozva nevetni kezdett, majd végül hagyta, hogy a bátyja magához ölelje.

- Nemrég még te voltál a baj neki – csúszott ki a számon hirtelen, mire a többiek felém fordultak (húha, sikerült ismét megszólalnom magamtól az elmúlt idők óta. Haladok).

- De most komoly a helyzet – nézett rám komoran és azt sugallta a tekintetével, hogy „maradj csöndbe, ne sározz be még jobban”.

- Tehát, azt állítod, hogy segítenél nekünk kiszabadítani Sasukét, azért, mert, hogy a húgod – elemezte a hallottakat a Hadnagy, mire a Kapitány biccentett.

- Nehogy belemenjünk már ebbe, Hadnagy! – kezdett el Narou elsőként tiltakozni, a Hadnagyhoz lépve.

- Ez egy csapda! – lépett mellé Dorian is, az izgalomtól összeszűkült pupillákkal nézve az osztagvezetőnkre – Csak kézre akarnak keríteni bennünket, hogy aztán minket is elfoghassanak!

- Gondoljon csak bele, most azt hiszik, dezertálók vagyunk, menten kivégeznek minket ezek a rohadékok! – bökött indulatosan Stefan a kardjával, a Kapitány felé.

Rayne és én tanácstalanul néztünk össze, aztán találkozott a tekintetem Mimiével, aki úgy tűnt, nagyon is hisz a testvérének, hogy most az egyszer jó szándékkal jött ide. Szinte aggódva meredt körbe az osztagon, de főleg a Hadnagyot pásztázta, tágra nyílt, kérlelő, bizakodó szemekkel.

Szinte kiégettem Rivaille hátát a tekintetemmel, mindannyian feszülten vártuk a döntését. Míg végül egy feszült hosszadalmas hallgatás után így szólt:

- Rendben van, Phanthomive. Belemegyek a kis tervedbe – jelentette ki, mire Narouék majdnem dobtak egy hátast, ám mielőtt még szólhattak volna bármit is ez ellen, Rivaille még hozzátette: – De természetesen te is és az osztagod minden tagja velünk tartotok és segítetek.

Joshua láthatóan erre az aprócska részletre nem számított, ugyanis eléggé meglepődött – Talán valami baj van? – kérdezte a Hadnagy, lesújtó hangnemben – Csak nem keresztbe húztam a számításaidat?

- Nem, Rivaille! Csak te is tisztában vagy vele, milyen következményekkel jár a lebukásunk. Nekem annyi! És minden bizonnyal az osztagomnak is és nektek is! – sziszegett a fogai közül, gondterhelten.

- Joshua – szólította meg Mimi, még mindig hozzá bújva – Kérlek! Sasukét ártatlanul zárták be… Te is tudod! Igazságtalanok vele a feletteseid! Attól még, hogy azaz egyik Intelligens az ő nevét mormolta, nem jelent semmit… Lehet, el akarják pusztítani. Sasuke sosem állna az ő oldalukra, ő velünk van. Az emberiség mellett! Joshua… Ő nagyon fontos nekünk – nézett föl rá könyörgőn. A bátyja egy ideig pislogás nélkül, erősen agyalva meredt le rá, majd megadón sóhajtott, ami egyet jelentett azzal, hogy benne van és velünk tart. Ezután lassan felemelte a fejét és ismét Rivaillera nézett, komoran.

- Van még más is…

- Hallgatunk!

- Van egy erős sejtésem, hogy ki lehet az alacsonyabbik, világosabb hajú Intelligens – morogta, majd szünetet tartott, de mivel senki sem kérdezett közbe, ezért folytatta: – A neve Vincent Grey. Kaneki osztagvezető egyik katonája, nemrég még az én osztagomban volt, de kirúgtam, mert irritált a pofája.

- És miből gondolod, hogy ő lenne az? – kérdezte az osztagvezetőnk.

- A személyes meglátásom, hogy csak rá kell nézni – tárta szét a karját, ezzel is elengedve Mimozát, aki ellépett tőle, egyik lábára nehezítve a testsúlyát és fél kezét pedig csípőre tette – És valahogy érzem rajta, hogy ő más. De a nyilvánvalót nem lehet letagadni. Sérülés, sőt amolyan harapás nyomokat láttam a kezén – folytatta a Kapitány.

- Szóltál már erről valakinek? – sziszegett a Hadnagy, eléggé elkomorultan. Jobban, mint eddig.

- Dehogy is – túrt vörös hajába ingerülten Joshua – A nagybátyja az egyik felettesem, az apja pedig a bíróság egyik főbb tagjai közé tartozik. Ha így megvádolnám ezt a gyereket, már menten a torkomnak ugranának, és önként vetnének oda az óriásoknak.

- Ki kell valahogy derítenünk, hogy igazak-e a sejtéseid – ciccegett a Hadnagy – Volna egy javaslatom. Ha te segítesz nekünk visszahozni az osztagom egyetlen hiányzó és roppant fontos láncszemtagját, akkor mi segítünk neked kideríteni ezt a Vincent féle ügyet.

Joshua mereven szemezett a Hadnagyunkkal, nem igazán akart bele menni ebbe, hiszen elég régóta ellenségeskednek már egymással. Végül Mimi lépett oda a bátyjához és finoman lökött rajta egyet.

- Jól van, nem bánom. Legyen így – rázott végül kezet a Hadnaggyal, valami hülye fintorral az arcán, aztán elengedte a kezét és feltartotta az egyik mutató ujját, figyelmeztetés képpen jelezve – De csak, hogy tudd Rivaille, ettől még nem leszünk puszipajtások, és nem fogok letenni a húgomról! Úgy is az én osztagomba fog kerülni!

- Hát persze. És csak, hogy te is tudd, egyetlen rossz mozdulat és véged! – itt a Kapitány mérgesen összehúzta a szemöldökeit – Inkább beszélj a tervedről, hogy hogyan fogunk beosonni a Shina falain belülre úgy, hogy ne bukjunk le – fordult meg a tengelye körül a Hadnagy, ezzel is még jobban figyelmen kívül hagyva az előbbi fenyítést (ezzel tudja az embereket igazán felhúzni a Hadnagy, amikor tesz arra, amit mondanak neki és még ráadásként ő is visszafenyít). Egy pillanatra találkozott vele a tekintetem, de elkaptam a fejem és inkább vékony vonallá préselt szájjal meredtem a többiekre, akikről lerítt, hogy egyáltalán nem díjazzák a Katonaisokkal való együttműködést. Főleg nem Rayne, akinek a tekintete (amivel a Kapitányt vizslatta), elárulta, hogy nem épp kellemes dolgokat művelne azokkal, akik a legjobb barátjával ezt művelik.

- Osztag! – szólt nekünk a távolodó osztagvezetőnk, mire mind megrezzentünk – Utánam!

- Igenis – fordultunk sarkon rögtön.

- Rivaille – állt hirtelen a Parancsnok Riv útjába, eléggé mérgesen nézve rá, aztán meglátta Joshuát és akaratlanul is elfintorodott.

- Mondd, Erwin – nézett fel rá a Hadnagy.

- Beszélnünk kell. A fülembe jutott valami – sziszegett Erwin és rám nézett. Nyeltem egy nagyot. Nem... Biztos nem tudhat ARRÓL…

- Jó, majd később. Előbb Phanthomive ismerteti velünk a nagyszerű tervét, hogy miként tudnánk kiszabadítani Sasukét – kerülte ki a Hadnagy a Parancsnokot, mi pedig szorosan követtük őt, mintha a kiskacsák az anyjukat.

- Maradsz vacsorára, Joshy? Nem sokára vacsi lesz – hallottam meg Mimi hangját, ahogyan a bátyja mellett haladt, majdnem leghátul.

- Nem hiszem, hogy szívesen látnának engem itt vacsorára – hebegett Joshua.

- Max. ha te leszel a vacsora – bökte oda epésen Rayne.

- Te undorító vagy – ez meg már viszont Narou volt. Mindannyian bevonultunk a nagyterembe, az osztagvezetők meglepetten néztek fel ránk. Mögöttünk a sort Hanji és a Parancsnok zárták.

- Mindenki foglaljon helyet – ez a Hadnagy volt, az asztalához lépve, ahova követte a Kapitány is és Erwin is – Különleges vendégünk van – nézett ellenszenvesen Joshuára, aki viszonozta ezt a nézést és kissé keserűen körbenézett. Sok Felderítős nézett rá velőtrázóan. De kezdődhetett a szökési terv kidolgozása.