12. rész: Ballépés volt

Meglepetéééés!!:DD

Sikerült összedobnunk még egy részt, ez alatt a hosszú hétvége alatt!

*Büszke fej*

Jó olvasást kívánok nektek, Bonbonok! :* ♥♥

12.

Ballépés volt

Mimoza

Borzasztóan kényelmetlenül éreztem magam. A sírás fojtogatott egész úton, pedig nem sírom el magam túl könnyen lelki dolgok miatt. Ott ültem a bátyám háta mögött a lovon, kezeimmel körülfogtam a derekát, miközben fokozatosan hagytuk el a csatamezőt. Legszívesebben azonnal leugrottam volna a lóról. Milliószor, különféleképpen elképzeltem haladás közben, ahogyan leugrom a bátyám háta mögül, és visszaszaladok az osztagomhoz, és Nerohoz. Nerohoz, akinek most szüksége van rám, akinek kell a támaszom. Nagyon sok féle képpen képzeltem el, és minden alkalommal jó érzéssel töltött el. Ahogy visszaszaladok, akár kilométereket lefutok, és Neruci nyakába ugrok. Ő sír, én vígasztalom, mindenki meglepődik, Hadnagy leidiótáz, amiért ennyit futottam, Dorian pedig felocsúdik, hogy „Buksi, na visszataláltál?!”. És hazamegyek velük. Ám, amire észbe kaptam, már a Shina fal kapuja alatt haladtunk át. Nekem pedig óriási görcs keletkezett a gyomromban, könnyek kezdték égetni a szemem, és keserű ízt éreztem a számban. Körbenéztem hullámos, kócos tincseim mögül a város emberein, ahogy kiélvezik a napnyugta utolsó sugarait. Annyira idegennek éreztem ezt a helyet, hogy az valami hihetetlen. Én nem ide való vagyok. Joshy sem ide való. Csak rá kell nézni. Nem is értem, miért ide jött. Ha a Felderítő Egységbe jelentkezett volna, akkor minden másképp alakulhatott volna… Akkor ő is ott lenne velem, és én is a többiekkel és vele is lehetnék. Felpillantottam rá, ám csak feje hátulját és vörös haját láttam, az arckifejezését nem. Ez zavart. Alapból zavar, ha egy illetőnek nem látom az arckifejezését, és most még inkább frusztráló volt. És annyira, de annyira kedvem lett volna jól tarkón lendíteni a kezemmel, hogy az valami hihetetlen. Dühös voltam rá. Mindenért. Amiért tőrbecsalt, amiért ennyire ki akar sajátítani. Szabad akarok lenni, nekem a szabadság nagyon fontos… és ezt ő is tudja. Mindig azt a helyet kerestem gyerekkorunkban is, ahol még óriásokkal a nyakamban is szabad lehetek. Nem véletlenül voltam állandóan az erdőben. Nem bírom a bezártságot, akárhányszor a házban kellett maradnom rémesen ideges lettem, feszült, és mindenféleképpen kompenzálni akartam a teljes szabadság hiányát. Ezért is fogócskáztam magammal. Erre mit csinál? Megfoszt ettől. De nem teheti. Mert én szabad vagyok… Nem érdekel, hogy az ő körém épített fala zár be, vagy azok a monumentálisak a városok körül, de biztosan nem fog sokáig tartani. Áttöröm a puszta kezemmel.

Egy ideig meneteltünk végig a civilek között a lovakkal, mígnem egy hatalmas épület előtt álltunk meg. Leugrottam a lóról, és ahogy végigfutattam az épületen a szemeim, megremegett a térdem. Más, mint a Felderítő Egység kastélya. Míg az olyan elhagyatott, és régi volt, hogy az embernek óhatatlanul is az jutott eszébe, mikor ránézett, hogy fiatalként biztosan elrejtőzött bújócskázás közben a többiek elől és azután nem talált vissza. Addig ez, a Katonaisok szállása újabb volt, tisztább, és… sokkal ridegebb. Megérkezvén, rögtön az egyenruhám várt. Meg sem várták, hogy leszálljak a lóról. Életem egyik legnehezebb másodpercre volt lehámozni magamról a Felderítő Egység kabátját, és a Katonaisok kezébe adni azt, ami már szinte hozzám nőtt, és magamra aggatni azt az új, kényelmetlen, rideg darabot. A testvéremnek dagadt a mája, mikor meglátta rajtam, nekem viszont csak görcsbe rándult a gyomrom tőle. Árulónak éreztem magam. Természetesen a bátyám kérésére az ő szobájába osztottak be, amire akaratlanul is összébb húztam magam. De nem csak én reagáltam erre rosszul. A semmitmondó Katonaisok sorából kiszúrtam egy kopott rézvörös hajú, enyhén szeplős, halvány zöldszemű egyént, aki ellenszenvesen kapkodta a szemét köztem, és a bátyám között. Míg én csavargatva a nyakam a lányt néztem, Joshy elkezdett toloncolni a szobája felé. És betartotta az ígéretét. Beérve, az ágya mellé állított, leültetett a paplanra és megkért, hogy vetkőzzek le meztelenre. Szerintem említésre sem méltó az, hogy rögtön tiltakozni kezdtem. Azt mondtam, nem fogom megtenni, mert megalázó és undorító, és mi van, ha ránk nyitnak és, hogy én nem fogok félreérthető, megalázó helyzetbe kerülni, ezt nem kockáztatom. Egészen addig szócsatáztunk, amíg megelégedett azzal, hogy a fehérneműt magamon hagyom. De az egyetlen oda nem tartozó dolog a bőrömön, a szíjaim nyomai voltak, szerte a testemen. Ellenben velem, Joshua testén nem volt ilyen, mert ugyebár a Hadi Rendőrség nem igazán lófrál fuldoklóan megszorított szíjakkal magukon. Sőt, ahogyan elnéztem ezt a mihaszna bagázst, csak lazán lógtak rajtuk.

A napok vontatottabban nem is telhettek volna. Abból állt az egész, hogy aggódtam Neroért, az osztagomon gondolkodtam és néha-néha odafigyeltem arra, ami a feladatom is volt. Joshua a napok folyamán, amikor már biztosnak látszott, hogy maradok, megenyhülni látszott. Végre úgy, mint régen, nevetett a vicceimen, szarkasztikus poénokat sütött el, akkor a bátyámnak éreztem, azt hiszem…

- Phanthomive! – dörömböltek az ajtómon, mire fáradtan, kitornáztam a szemeimet, és kissé életkedvtelenül pásztáztam az előttem elterülő kőfalat. A vékony függönyön keresztül a nap sugarai törtek utat maguknak, és pont az én arcom felét sikerült megvilágítaniuk. A háttérben madarak csiripeltek, az utcáról az emberek halk zsivaja szűrődött fel a szobába. Annyira más itt kelni, mint a kastélyban. Hiányzik.

- Phanthomive!! – jött az újabb adag, dörömbölés. Mmmm, már hiányzott. Egy ideig a paplan alatt szenvedve ülő pózba tornáztam magam, miközben a lófingnyi súlyom alatt halkan megnyikordult a matrac, és az ágy másik oldalára néztem. Már kihűlt a kifeküdt hely, Joshy már rég ki kelt innen. A földön szétdobált holmik. Fogkefe, fogkrém, szennyes, cipők, csizmák… Látszik, hogy testvérek vagyunk, egyikőnk se tud igazán rendet tartani, hiába gyömöszöltük be két napja az összes szemetet a szekrénybe.

- PHANTHOMIVE!! – azt hittem, betöri az ajtót a tag, így kissé meg is ugrottam.

- MEGYEK MÁR, AZ AJTÓT NEM KELL RÁMTÖRNI, KÖSZI!! – ordítottam én, és megigazítva magamon az alvós ruhám, öltőzni, és szedelőzködni kezdtem. Miközben már készenlétben, de álmosan, nagyokat ásítva és szem dörgölve lépkedtem a lakkozott, hosszú, korlátolt falépcsőkön, a kócos vörös fejemmel, le az utcára, egy beszélgetésfoszlányt szűrtem ki az összes többi közül.

- Mi az? Te nem hallottad? – szólalt fel az egyik tag gúnyosan. Azt hiszem Gregornak hívták, bár nem igazán mozgatott meg se a gyerek maga, sem amit mondott szóval kanyarodtam volna is el egy teljesen másik irányba, ha nem üti meg a fülem a következő mondat: – A király megkapta a jelentést a Felderítő Egység csodálatos hatvanötödik Felfedezőútjáról – röhögött fel – Kíváncsi vagyok, mikor fogják felelősségre vonni az egész hasznavehetetlen, öngyilkosjelölt bagázst! Na és azaz óriásgyerek? Az a Sasuke? Ez a neve nem? Na igen, remélem, mihamarabb felboncolj – ám itt félbeszakítottam azzal, hogy egész egyszerűen egy lendülettel megragadtam a mellettem lévő szekérből az egyik szép kis cserepes virágot és a tarkójának hajítottam, ami egy jó nagyot is szólt, mikor visszapattant a hülye sügér fejéről. Szinte tébolyultan néztem rá, hajam felborzolódott, már-már morogtam.

- Ne merd… még egyszer… a szádra venni őket! NE MERD MÉG EGYSZER MEGTENNI! VAGY LEGKÖZELEBB MÁR NEM LESZ NYELVED, AMIVEL KINYALHATOD A NEMESEK SEGGÉT! – törtem ki magamból.

- Te meg mégis mit képzelsz magadról, taknyos?! – horkant fel vehemensen, majd, mikor nem válaszoltam, de ő tovább szemezett velem, feltűrte a dzsekijének ujját – Gyere ide, ha már beszélni nem tudsz, megmutatom neked, hogy beszélj a feletteseddel!

Nekem nem is kellett több, felfújtam magam, és nagyokat lépkedve indultam meg felé, kezeimet ökölbe szorítva, ám mielőtt odaérhettem volna hozzá, hogy jól lerúgjam a máját, hirtelen a hónom alá nyúltak, és lefogtak hátulról. Majdnem reflexből ráharaptam a kézre, de elhúzta onnan.

- Mimoza Dior Phanthomive! Mégis mit művelsz te idióta?! Mi ütött beléd?!

A bátyám volt az.

- Engedj el, Joshua!! – rángatóztam a karjai közt – Engedj el, neki akarok menni!! – vergődtem egy sort.

- Nem! Moderáld magad! Te komolyan hozzávágtál egy cserepet, egy katonatársadhoz?! Még is mi bajod van?!

- Az egész kurva ember a bajom, ott! – mutattam a tagra – Gyújtanám, érted?!

- Meg akarod verni? – kérdezte viszonylag nyugodtabban.

- MEG!

- Normális vagy? – vágott faarcot.

- Ajánlom, hogy állítsa le a testvérét, Kapitány – nézett fölényesen a bátyámra, azaz ember. Pfff… „ember” – Mert legközelebb nem leszek ilyen kegyes vele!

- KEGYEEES?! – kiabáltam ösztönből – ÖRÜLJ, HOGY NEM KERÜLTÉL A KEZEIM KÖZÉ TE UTOLSÓ ALJAS – ám itt Joshua előre nyúlt az egyik kezével, és a tenyerét a számra tapasztotta. És addig ott tartotta, amíg az a kettő gyújtanivaló genetikai hulladék, el nem hagyta a látókörünket. Én pedig, ahogy ezt megtörtént ismét vergődni kezdtem a kezei közt, ugyanis alig kaptam levegőt.

- Ha elengedlek, nem fogsz ordítani? És utána rohanni?

Összehúztam a szemem és ellenszenvesen meredtem abba az irányba, amerre elhaladtak azok a szép emberek, viszont ekkor erősebben szorított, szóval hevesen megráztam a fejem, hogy „nem, persze hogy nem”.

- Jó – engedett el végre, én pedig a térdeimen támaszkodva a kezeimmel kifújtam magam, majd prüszköltem egy jó nagyot, és ismét szinte vérben forgó szemekkel, azután a két ember után néztem. Még egyszer meglátom és széttépem. Senki sem baszakodhat a családommal.

Rivaille

Nem tudom, hogyan kéne ezt kezdjem, vagy egyáltalán hol. Az esetek többségében ez nem fordul elő, de most igen. Egy katonámat elvesztettem, Nero pedig teljesen összeroppant. Mint már említve lett, alig tudtuk lecsillapítani, mert ott ordított, vergődött, zokogott. Akármit mondtunk neki, mintha meg se hallotta volna. Csak az anyját szólongatta, az égieket szidta, többek között Istent, aki mindent elvett tőle. Azaz öröm, amit palástolni sem tudtam igazán, hogy Nerot újra a köreinkben tudhatom, még mindig ott pihent a belsőmben. Ám hamar számos esemény tett róla, hogy kurvára ne erre fókuszáljak. Nero anyja, Thara Roosie meghalt. Az osztagom szőke tagja mellett, Erwin is teljesen magába zuhant. Mimoza Phanthomivet meg eltávolították az osztagomból, és áthelyezték a Katonai Rendőrséghez. Ez még mindig hihetetlen számomra. Hogy szerezhette meg a papírt?! Ki adott rá engedélyt?! Ez is csak mindenkinek a kedvét szegte, és ez nem volt nagy meglepetés. De főleg… Neronak.

A Felderítő Egység összeszámlálta a hullákat, feljegyzetelte a halottak számát és azoknak neveit, már, ha kiderült. A katonák, akiket erre parancsoltak, nem is figyeltek a körülöttük kialakuló zűrzavarra, csak beborult arccal, véreres szemekkel, alig pislogva jegyzeteltek szüntelenül, a következő áldozat nevét pedig a lehető legmonotonabb módon mondták ki. Több, mint ötven halott lett végül, ezekből csak huszonnyolcat sikerült azonosítani és arcot társítani a nevekhez. A többit, akikből csupán húscafatok maradtak, eltűntnek nyilvánítottuk, ahogyan szoktuk...

Lassan, vontatottan haladt a sor a Fal felé és, mikor a legutolsó ember is felzárkózott, kinyitották előttünk a kapukat és mi, mint holmi megalázott ebek, úgy vonultunk végig a falun, körülöttünk szokásszerűen pedig a falusiak és civilek sorfalat alkotva nyújtogatták a nyakukat, és borzadtak el sorban a látványon. Összeszorítottam az állkapcsom. Ez szánalmas. Annyira kikurtúl szánalmas. Erwin haladt legelöl, elkerekedett, elborult tekintetét szigorúan maga elé meresztette. Mögötte ment az én osztagom, elől én, előttem a nyeregben Nero, sebes kezeit az ölébe ejtve és, akit csak azért nem ütöttek le, mert megparancsoltam nekik, hogy nem tehetik. Szőke hajzuhataga eltakarta az arcát, szóval csak az tudatta velem az állapotát, hogy szinte egész testében remegett az úton. Az én lovamhoz erősítve lépdelt Kamasta, a másik oldalon pedig Mimi lova, Cadillac, aki mintha érezné gazdája hiányát, szomorúan prüszkölt párat. Mögöttünk Stefan és Dorian, szokatlanul, és fájdalmasan csöndesen lépkedtek, az egyetlen, amit hallottam tőlük azaz idősebb Mendez hangja volt, ahogy a lova egyik sérülését nézegeti a marján, és csak fájdalmasan, aggodalmasan cicceg, akárhányszor ránéz. A fivéreket Rayne és Sasuke követte, némán egymás mellett haladtak. Az osztagom sorzáró szerepét ismételten a Silverman ikrek vállalták fel, most már külön lovon lépdeltek, és csak néha, egy-egy suttogó szót szóltak egymáshoz, majd egyszer Naoki közelebb lépve testvéréhez, kinyújtva a kezét megsimította az arcát, és halkan mondott neki valamit, amire Narou csak lehunyta a szemét, és megszorította az arcán pihenő öccse kezét.

- Jézusom… – ütötte meg a fülem egy félhangos mondat, a körülöttünk ácsorgó tömegből – Isten segíts meg minket.

- Hol van Nicholas?! Nem látom a fiamat, Nicholast!! NICHOLAS?! NICHOLAAAAS!!!

- Ne keresd, Linda! Nézz végig rajtuk! Megzabálták őt is, ahogy a többit! Látod már?! Látod már, Linda?! Ez a vége a hősködésnek. Ezt kapja az, aki a falakon kívülre merészkedik! – ez egy harsány, női hang volt. Csak úgy zúgtak a fejemben a mondatok.

- Tudhatták volna, hogy ez lesz, mindig ez van.

- Többen indultak, nem?

- De. De nem látod a fejüket? A többit mind megették – válaszolt egy másik. Az előttem ülő Nero erre a mondatra megfeszült, és ökölbe szorítva a kezét, beharapva a száját, sírós grimaszba torzult arccal utat engedett az utolsó könnycseppjének, amit azon a napon láttam tőle. Bennem pedig megfeszült az ideg, és kedvem lett volna az egész kurva bagázst lenyirbálni.

Bőven napnyugta után értünk a kastélyhoz. A jelentést pár ember a belső fal védelmébe fogja vinni, de a legtöbben hazatértek otthonukba. Már, akik maradtak. Erwin pár szót váltott Neroval (amit a katonám csendben, síri csendben, lehajtott fejjel hallgatott végig) majd palástjába burkolózva eltűnt a szekerében. Még Zöe sem tudta feldobni a hangulatot, aki kitartóan próbálkozva mindenkihez odament egyesével, és a szokásos szarjaival próbálta őket jobb kedvre deríteni, mintha csak egy szimpla bélproblémát próbálna elfeledtetni velük. Ám ez sokkal több volt, és az akciója egyik emberen sem hatott

- Hadnagy… – szólalt meg csendesen Sasuke, ahogy átléptük a kastély küszöbét. Ám ahogy ezt kimondta, Nero már el is suhant mellettem, és szinte felrobogott a kőlépcsőkön, majd eltűnt a kanyarban. A következő, amit hallottunk, már egy ajtócsapódás volt az emeletről. Összehúzott szemöldökkel meredtem a lépcsőfordulóra, a mellkasom élesen besajgott az érzéstől. Aggódom. Nagyon.

- Szegénykém… – hallatszott a fiatalabb Silverman hangja hirtelen – Most mi lesz vele? – fordult gondolom az ikréhez a kérdéssel, de akkora hévvel, hogy a bal fülében lévő, nagyobb fajta aranykarika tisztán hallhatóan megcsendült az üres hallban.

- Fogalmam sincs, Csacsi – válaszolta Narou, hozzá képest meglepően csöndesen – Reméljük, hogy nem nyírja ki magát…

Ezért a megszólalásáért Silverman hatvan fekvőtámaszt kapott büntetésül. Plusz még a maradék ötvenet is behajtottam rajta a Felfedezőútról.

A vacsora olyannyira csendben telt, hogy az egész alatt, csak a sebhelyes Silverman fájdalmas nyöszörgéseit hallgattuk néha-néha, mikor a karját (ami kegyetlenül sajgott a fekvőtámaszoktól) előre nyújtotta egy újabb kenyérért. Mindenki kibaszott csendesen evett, miközben az asztalnál lévő két üres székek szuggerálták.

- Neruci nem jön le? – forgatta a fejét Dorian.

- Biztos éhes – bólogatott nagyban Stefan is – Leesik a vércukorszintje!

- Legalább ennit vigyen fel neki a Hadnagy! – szállt be a fiatalabb Silverman.

- Éhen fog halni – ez Narou volt.

- Pontosan! – vágta rá Sasuke – Szedjünk neki ennivalót! – emelkedett fel a székről, és elfogadta az üres tálat, amit Rayne nyújtott felé, hogy tele szedje főtt krumplival meg hússal, majd a tálat (belenyomva a krumpliba egy villát) az orrom alá dugták. Igazuk volt. Egy nagy lendülettel ellökve magam az asztaltól, felálltam és a kezembe fogtam a megrakott tányért. Nagyokat lépkedve szedtem magam alatt a lépcsőfokokat, majd megállva a lányok szobája előtt, bekopogtam. Semmi válasz. Még egyszer kopogtam. Semmi válasz. Még egyszer, egy fokkal erősebben. Semmi válasz. Összehúztam a szemöldököm és megragadva a kilincset, próbáltam benyitni, de zárva volt belülről.

- Nero! – kopogtam be még egyszer. Semmi válasz – Nero! Enned kell! – kopogtam be erőteljesebben, de nem jött válasz. Megenyhült az arcom – Egyél valamit… – de még mindig semmi válasz. Egy óriásit sóhajtottam és leguggolva, az ajtó elé helyeztem a tálat, a villával – Ha megéhezel, itt lesz az étel az ajtód előtt. Edd meg, mielőtt bedohosodik és ellepi a penész meg a kukacok – és ezzel lesütött szemekkel, de visszamentem az osztagom többi tagjához az ebédlőbe. A vacsora után mindenkit elparancsoltam fürdeni, bár nem igen kellett nekik mondani, mentek ők maguktól, lehorgasztott fejjel a szobáik, majd a fürdő felé. Mivel Buksi nem volt velünk, a kaja több mint fele bőven megmaradt. Keserű grimasszal vizslattam a félig tele lábost és lehunyva a szememet, rácsuktam a fedőt és a többit a szakácsra hagytam. Fellépkedve az emeletre, végigszelve azt, egyenesen Neroék ajtaja felé vitt az utam, abban a reményben, hogy a tál már az ajtón belül lesz, vagy ha kint is, üresen. Ám nem így lett. Az edény pont ugyanúgy állt, ahogyan én odatettem.

Nero napokig nem mozdult ki a szobájából. Nem tudom mikor járt ki WC-re vagy fürdeni, de, ha megtette is, akkor úgy, hogy senki se lássa meg. Hiába vittem fel neki ételt, minden egyes nap, mikor étkezés után felmentem, ugyanúgy állt, ahogyan volt. Sok minden kavargott a fejemben, szinte mindennap sajgott és emiatt feszültebb voltam, mint átlagosan. Elsősorban Nero volt az oka, akiért annyira aggódtam, mint még emberért soha. Féltem, hogy talán már meg is halt odabent, éhhalálban, vagy akármiben. De, mikor párszor undorító kukkolók módjára belestem a kulcslyukon, ugyanazt láttam… Ült az ablakban, mozdulatlanul. És mellette még Mimoza volt a másik, akinek az áthelyező papírja nem hagyott nyugodni. Nem hittem el. És nem csak a hiú akadékoskodásom miatt... Így, miután elvittem Nero ajtaja elől az ételt, és próbálkoztam újból a kopogással, eltűntem a szobámban és papírt ragadtam. Csupán érdeklődésből levelet küldtem a belső falnak, hogy megtudjam a katonám áthelyezésének részleteit. Volt egy megérzésem, hogy engem elég rendesen átbasztak. Ezt természetesen nem árultam el az osztagomnak. És nem is fogom, amíg meg nem bizonyosodok róla, hogy igazam volt. Az a pár nap is rettenetesen lassan és monotonul telt. Kitakarítattam a kölykökkel az istállót, felsikáltattam velük a kastély padlózatát, sőt még kőkemény edzéseknek is alávetettem őket. De tisztán látszott, hogy ez csak színjáték és semmi sem normális, ahogyan eddig volt. Csak megjátszottuk, hogy az, de mindenki tudta, hogy ez nem igaz. Kínzóan lassúak voltak állandóan. Az istálló kitakarítása, ami általában óriási zsivajjal és ökörködéssel járt együtt, általában két órát vett igénybe. Most egy egész napot. Az előző Felfedezőút sokkja és vesztesége megviselte őket, főleg, hogy ez volt az első igazi alkalmuk. Én pedig ideges és keseredett voltam. Ideges amiatt, hogy nem nyújtják a száz százalékot, de keseredett, amiért ilyennek vetettem alá őket. Ideges amiatt, hogy nem kaptam válaszlevelet, de keseredett amiatt, hogy talán én tévedtem kurvára. Ideges amiatt, hogy Nero nem hajlandó kinyitni a szobaajtót, de keseredett az állapota miatt és amiatt, hogy fogalmam sincs, mi van most vele. Tudom, hogy él. De nekem ez nem elég!! Ideges amiatt, hogy fogalmam sincs, mi van velem, és amiért nem tudom az érzelmeimet kontrolálni, ahogyan eddig. Nem szabad. Miért nem fogom már fel végre?!

- Kész van, Hadnagy – lépett elém Rayne kedvtelenül fintorogva, és leejtette mellém a felmosó fát – Felsikáltuk a pincét is.

- Menjetek fürdeni! – intettem – Utána vacsora.

- Ma is felviszi Neronak az ételt?

- Természetesen – adtam az egyértelmű választ. És valóban így lett. Míg a többiek kínzó lassúsággal ették a vacsorájukat, én felrobogtam a lépcsőn az étellel és bekopogtam Nero ajtaján.

- Nero. Vacsora – tettem le az ajtó elé a tálat – Edd meg, légy szíves.

Vacsora után a maga szokásos monotonitásában mindenki eltűnt szobáinak ajtaja mögött, én pedig mentem utánuk, egyenesen Neroék szobája előtt megállva. Hozzá se nyúlt. Megint.

- Istenem… – morogtam az orrom alatt. Lehajoltam, felvettem, levittem a konyhába, majd a szobám felé vettem az irányt. Belépve idegesen, szinte becsaptam magam után az ajtót, és az egyik kezem tenyerébe temettem az arcom. Egy ideig mozdulatlanul álltam úgy, majd, mikor felpillantottam ujjaim mögül és oldalra pillantottam, a mellettem álló tükörből az én nyúzott énem nézett vissza rám. Szemeim karikásak és beesettebbek, mint általában, az arcom pedig megviselt. Simán magamra vállalhattam még két évet. Ám, mikor az asztalomra pillantottam a napokban folyamatosan idegesen összébb húzott szemeim elkerekedtek. Egy levél pihent az asztalomon. Ez meg mikor jött?! Miért nem vettem észre?! Odaviharoztam és rögtön a kezeim közé fogtam azt, és feltéptem a zöld pecsétet, amit rányomtak. Kapkodva kirángattam a borítékból a papírt, és átfutottam a sorokat. Azt hittem kiejtem a kezemből a lapot. Hogy mi állt benne? Nem kevesebb, mint az, hogy az esküdtszék még csak hallani se hallott erről az áthelyezésről, sőt részletesebben Mimoza Phanthomiveról sem.

- Hadnagy hová megy?! – bukkant fel előttem Stefan arca, mikor is másnap reggel a tegnapi levéllel a zsebemben, a kastély elé rendelt hintóhoz igyekeztem.

- A belső fal mögé – intéztem le ennyivel.

- A belső fal mögéééé?! – került elő Dorian feje is a semmiből, teljesen meglepődött arcmimikával.

- Pontosan.

- Hé-hé! Hadnagy ne olyan gyorsan! – ez a kisebbik Silverman volt, aki már rögtön a sarkamban loholt a bátyjával együtt – Jól hallottam, hogy belső falat emleget itt valaki? Szent devlám! – kapott a fejéhez.

- Dikmáhe’! Mégis miért megy oda a Hadnagy?! Gondolom nem kárikat szopni – ez a sebhelyes bátyja volt. Összehúztam a szemeimet a primitív beszólásán.

- Minket is át akar helyeztetni? – ijedt meg Naoki – Kérem Hadnagy, ne!

- A Hadnagy le akar minket cserélni?! – jelent meg Sasuke is, maga mögött Raynéval.

- Mi?! Miért?! Mi rosszat tettünk?! Nem csináltunk semmit! Még azt a mocskos istállót is kitakarítottuk! – kontrázott az Orosz, kissé hisztérikusabban, mint kellett volna. Kezdték felbaszni az agyam.

- Nagyon dzsuvás volt ám! – ez ismét Narou volt És ezután, valami irtózatos zűrzavar támadt közöttük arról, hogy én le akarom őket váltani/passzolni/cserélni. Egymás szavába vágtak, és a lehető legjobban fel voltak háborodva a dolgon.

- CSENDET!!! – ordítottam el magam, mire hátrahőkölve, megszeppenve pislogtak rám (még Narou is) – Nincs szó itt semmiféle cseréről, hülye gyerekek! – folytattam.

- A-Akkor miért megy a belső fal mögé? – kérdezett rá bátortalanul Sasuke.

- Visszahozom Buksit, oda ahová való – és ezzel megkapaszkodva a kinyitott hintóajtóba behuppantam az ülésre – Vigyázzatok Nero ajtajára, amíg távol vagyok!

Nem tartott sokáig az út, legalábbis én nem éreztem annak. Pedig az égnek meredező óratorony nehéz harangja már delet ütött, mire megérkeztem. Kipattantam a hintóból, és megigazítva vállamon a fekete zakómat, nagyokat lépdelve, szinte beroppantva alattam a macskakövet, a Katonai Rendőrség bázisa felé igyekeztem. A civilek szinte ugorva félreálltak az utamból, jól is tették, mert most nem törődve a jó modorral, egész egyszerűen félrerúgtam volna őket az útból. Egyeseket félregurítottam volna, amekkorát nyomtak. Elhízott, elkényeztetett, takarmányként elő debilek hordája. Megpillantva a Katonai Egység főhadiszállásának bejáratát, a lehető legnagyobb robajjal belöktem annak ajtaját, mire az visszacsapódva a kőfalról, óriásit szólt, és rengeteg port kavart. Az első ember, akivel szembetaláltam magam és, aki szinte maga alá hugyozott a hirtelen zsivajtól a Katonaisok parancsnoka, Nile Dok volt.

- Ri… Rivaille…? – nyitogatta a száját, mint valami idióta hal.

- Nem, csak idehallucinálsz, Nile – válaszoltam gorombán és egész egyszerűen elsuhantam mellette.

- Mégis mit képzelsz, hová mész?! – öltötte magára a szokásos ellenséges viselkedését, akárhányszor megpillantja a pofázmányomat és utánam nyúlva, megragadta a vállam. Erre kidagadt a homlokomon egy ér, és lecsaptam azt onnan.

- Ne nyúlj hozzám a mocskos kezeddel! Ki tudja, mikhez nyúlkáltál, és mikor mostál utoljára kezet. Még bepiszkítasz.

- Te kis… – húzta össze a szemöldökét, és csikorgatni kezdte a fogát. Én pedig semmitmondón pásztáztam tovább.

- Két embert keresek a szánalmasan elit „Rendőrségedtől” – a „Rendőrséged” szót direkt, gúnyosan emeltem ki.

- Mégis kiket?! És mi dolgod velük?! Nem jöhetsz ide csak úgy kedved szerint, Rivaille!

- Valami gond van, Nile Parancsnok? – hallottam meg egy ismerős hangot, aminek hallatán alap esetben felállna a tarkómon a szőr, ám most kifejezetten örültem neki! Joshua Cecile Phanthomive állt ott személyesen, a puskájával a vállán és nem sokkal utána előbukkant a lehajtott fejű, szomorú szemű Buksi is. Mintha a rég nem látott gyerekemet pillantottam volna meg, megkönnyebbülést éreztem a bensőmben. Ám most a Felderítő Egységes kabátja helyett a Katonaisokét viselte. Rossz volt látni.

- Pont téged kerestelek! – lépdeltem közelebb kettejükhöz. A hangomra Mimoza rögtön felkapta a fejét, és mikor meglátott engem közeledni felcsillantak a szemei, és már csak a farok csóválás hiányzott volna a lányról.

- Hadnagy!

Joshua kiszúrva húga örömét rögtön elé lépett, hogy még csak rá se tudjak nézni, de nem kellett féltenie Mimit, ő halál lazán kilesett a hónalja alatt.

- Úúúúh ezt tényleg a Hadnagy! Milyen elegánsnak tetszik lenni! – csillogtak a szemei.

- Mit akarsz, Rivaille?! – mordult rám rögtön Josh és szeplős arcából most szinte kivirítottak tengerkék szemei – Ha a húgomat akarod visszarángatni az ütődött öngyilkosjelölt osztagodba, jobb, ha lemondasz róla! Engedélyt kaptam, szóval feleslegesen utaztál idáig!

- Engedélyt? – emeltem meg a fél szemöldököm – Milyen engedély, Phanthomive? – rántottam ki a hátsózsebemből a lepecsételt válaszlevelet a borítékkal együtt és a mellkasának nyomtam – Itt van nesze. Az engedélyed!

Az idősebb Phanthomive arcáról minden szín eltűnt, és kezébe fogva a papírt végigfutotta a szemeivel, majd mikor felfogta a levél tartalmát és, hogy mit csináltam, akaratlanul is összegyűrte azt, és szinte vicsorogva nézett rám.

- Mi az, Joshy? – pislogott kíváncsin fel kócos frufruja mögül fivérére Buksi, majd megpróbálta kivenni a levelet a kezéből, de amaz hevesen elrántotta tőle

- Mi az Joshua? – egy gúnyos mosoly bujkált a szám szélén – Nem akarod megmutatni a húgodnak?

- Takarodj innen! – kiabált rám, mire a mellettünk elhaladó katonák is megnéztek minket.

- Azt nem tehetem – válaszoltam kissé elborult ábrázattal – Okirat hamisításért akár fel is jelenthetnélek, tudod? De nem foglak. Ez egy ilyen jutalom… Joshy – gúnyolódtam a nevén – Amiért át tudtál baszni engem. De Mimoza velem jön.

- NEM!! – vágta rá szinte eszelősen, és maga mögé tolta a húgát, mint valami anyatigris – NEM! NEM, NEM! NEM FOGOD ELVINNI TŐLEM!

- Rossz hírem van. De igen. Mimoza az én osztagom tagja!

- MOSTMÁR NEM!

- Ne idegesíts fel, Phanthomive – komorultam el.

- Ne vedd el tőlem – vette halkabbra a hangerőt, és szinte könyörögve nézett rám – Könyörgöm, ne vedd el… Csak ő van nekem. Ne vedd el! Kérlek! Enyhén elkerekedtek a szemeim, ahogy végigfutattam az arcán a szemeim, de nem enyhültem meg. Nem tehettem.

- Mimoza velem jön.

- NEM ENGEDEM! – bömbölte hirtelen, közelebb lépve hozzám, még a nyála is kifröccsent, de nem mozdultam. Ez megtébolyodott.

- És a te engedélyed engem hol érdekel, bazdmeg?! – emeltem meg a hangom, majd ledobva a vállamról a zakómat, egész egyszerűen lendítve a lábam, képen rúgtam, mire egyenesen a mellette álló falnak verte a fejét. Már indultam volna meg felé újból, de elállták az utam.

- Kérem! – Mimi nézett velem farkasszemet, felpillantva rám – Ne bántsa!

Egy ideig szemezgettünk mozdulatlanul, fogalmam sincs mennyi ideig, mígnem összeborzoltam a haját, és egy lendülettel felvéve a zakóm a földről, a vállamra csaptam, és hátat fordítottam

- Szedelőzködj – mondtam – Hazamegyünk. Joshuát négy embernek kellett lefognia. Vergődött az osztaga tagjainak karjai közt, és eszelősen, véreres szemekkel vizslatott engem, könnyei kicsordultak, ahogyan véres nyála is a szája szélén.

- Ezzel még nincs vége… – hörögte.

Napnyugta felé járt már, mikor visszaértünk a kastélyhoz. Mimi a hintóban velem szemben ült, ette, amit külön hoztam neki az útra (tudtam, hogy majd éhen akar halni a felénél) és egész úton csacsogott nekem a jó és rossz tapasztalatairól és, hogy azért hiányzott neki a korán kelés. Meg, hogy már hozzászokott a szervezete is, hogy ott jó a kaja, de nem olyan jó az étkezés, unalmas, és csak Joshuával tudott ott ökörködni, a többiek mind karót nyeltek, aztán kérdezgetett hogy mi volt „itthon”, hogy sikerült rájönnöm, hogy Joshua átvert és Neroról is kérdezgetett bőszen, de a róla szóló kérdésekre nem tudtam válaszolni…

- Hadnagy! – ragadta meg az ingem alját, mikor megérkeztünk a kastélyhoz, és ki akartam szállni a hintóból. Majd rám emelte a tekintetét, és hálásan, szélesen elmosolyodott – Köszönök mindent! Tényleg! Nagyon, nagyon, nagyon hálás vagyok! Nagyon, nagyon, na – ám félbeszakítottam:

- Nincs mit, Buksi. De szállj ki, mert hazaértünk – léptem ki a fűre, ő pedig pillanatok múlva, lerángatva a csomagtartóról a bőröndjét, (nagyobb volt, mint ő, de elmondása alapján ennek a fele étel, amiket szerzett a belső fal piacáról).

- Neroooo – rontott be a kastélyba rögtön és lehajítva a cókmókját, végig is robogott pattogva a hallon – Neroo! Nero, Nero, Nero, Nero, Nero!

- Mimi?? – jelent meg a lépcsőkanyarban a valamiért kissé lesápadt Stefan, majd meglátva a kis Vöröst, elvigyorodott – Mimi! Üdv itthon!

- Ááá, Stefan! Szia – integetett vidáman a fiúnak – Hol van Nero? Jól van? – kérdezett rá, mire Stefan arcáról rögvest eltűnt a szín. Összehúztam a szemöldököm.

- Hát…

- Mindegy, majd megnézem én – suhant el mellette, szinte fellökve őt, én pedig követtem Buksit, fel az emeletre.

- Hadnagy! – kiáltott utánam az idősebbik Mendez, de nem érdekelt igazán. Mindketten felsiettünk az emeletre, ahol a lányok tárva-nyitva lévő ajtaja előtt ácsorgott tétlenül Narou, Naoki, Dorian, Sasuke és Rayne.

- Helló! – lépett oda melléjük Mimoza

- Buksi – örült meg neki Dorian, de aztán kiszúrta, hogy közeledem és lesápadt minden öröm az arcáról.

- Nero, Nero, Nero, Neroo! – pattogott be a szobába Mimi, de pillanatokon belül az ordítása hallatszott ki onnan – HOL VAN NERO?!!

Azonnal az egekbe szökött a vérnyomásom és félrelökdösve mindenkit az útból, benyomultam. Idegesen pásztáztam körbe az üres szobát.

- Hol van Nero?! – kérdeztem rá én is, vészjóslón. Sasuke kínosan végignézett a társain és nyelt egyet.

- Tééényleg… Hol is van Nero?

Közben Stefan is felérkezett az emeletre és lihegve, kétségbeesetten meredt ránk:

- Nero? Milyen Nero?

- Hát… – kezdte az égimeszelő létra Orosz – Nero…

- Hát izé.. – folytatta Naoki – Az…hát – nyögdösött hebegve, az ujjait tördelve.

- Az úgy volt, hogy… – ez Dorian volt. Csak úgy kapkodtam a dühös, türelmetlen tekintetem rajtuk.

- Mi tényleg igyekeztünk.. – ez ismét a fiatalabbik Silverman kezdte.

- Csak hát… – vakarta meg a tarkóját kínosan a rókaképű, aranyszemű Mendez – Vannak dolgok, amik csak úgy… megtörténnek.

Naoki tovább kontrázott:

- Nem volt szándékos csak hát…

- Elszökött – mondta ki unottan, a tőle megszokott módon, karba tett kezekkel az idősebb Silverman.

- Te mekkora egy geci vagy – suttogta Sasuke, gyöngyöző homlokkal.

- Most ki fog minket nyírni.. – csuklott el a fiatalabb Silverman hangja. Nekem pedig elkerekedtek a szemeim és elborult ábrázattal meredtem magam elé. Elszökött…?

Sasuke

            Végiggördült egy verejtékcsepp a halántékomon, miközben a Hadnagy elvadult arckifejezését vizslattam. De nem csak én néztem rá így, mindenki összepréselt szájjal meredt rá, vagy épp nyelt egy nagyot. Mindenki, kivéve azt a hatökör Silvermant.

- Remélem, büszke vagy magadra – sziszegtem oda neki epésen.

- Igazán szórakoztató volt nézni a bénázásotokat, de egyszerűen nem voltatok elég leleményesek – intézte szavait lekezelően a fiatalabb Silvermannek és Mendeznek – És különben is, mit köntörfalazzunk? A nyilvánvalót nem lehetett volna úgysem letagadni, és csak rosszabbul jártunk volna… – nézett végig rajtunk hanyagul, miközben végig karba tett kezekkel, a falnak dőlve állt.

- És még is hova a csudába ment??!! – tört ki Mimoza, közénk lépve, a szemei pedig egyenesen szikrákat szórtak, kb. a haja is kezdett felpuffadni – Hatan voltatok itt vele, ti félkegyelműek és simán el tudott menni?! Hmm?! HMM??! – dagadt ki egy ér a homlokán. Kezdett ijesztőbben festeni, mint a Hadnagy. De… Igaza van. Hatan voltunk itt, hogy vigyázzunk rá és még is megszökött. Azonban, sejtelmünk sincs, hogy még is hova mehetett… Nem sokkal azelőtt vettük észre, mielőtt a Hadnagyék visszatértek volna.

- Nem tudjuk, hogyan csinálta – szeppent meg Dorian – És nem is tudjuk, hova mehetett…

- Nem mehetett túl messzire – szólt közbe a bátyja – Hiszen napok óta egy falatot sem evett! Biztosan szörnyen legyengült állapotban van…

- Lehet, hogy csak a tegnap felállított sírkőhöz ment ki – próbált enyhítő körülményt felvázolni Naoki, én azonban megráztam a fejemet.

- Akkor minek kéne neki a teljes hadifelszerelése, ha csak imádkozni megy? – kérdeztem komoran. A Hadnagynak ennyi kellett. Eddig szótlanul, ökölbeszorított kezekkel és idegbetegen meredt ránk, majd amint befejeztem a kérdésemet, sarkon fordult és nagy hévvel elviharzott.

- Várjon!! Hadnagy!! – loholt utána Mimoza. Mi, többiek csak tétlenül összenéztünk, majd gyöngyöző homlokokkal siettünk utánuk. Nem volt kérdés, hogy Nero keresésére indulunk most.

Mire mi mind leértünk az istállóba, a Hadnagy szinte kapkodva nyergelte meg a lovát és közben az Öreget (a lovászt) faggatta, aki éppen szénát adott az állatoknak.

- Fogalmam sincs, hova mehetett, Hadnagyuram – hebegett az Öreg – Egyszerűen csak berontott ide és elkezdte felnyergelni a lovát – mutatott Kamasta üres bokszára – Kérdezgettem a Kisasszonyt, hogy hova készül, mire készül, de egyszerűen nem felelt semmi érthetőt.

- Úgy mit mondott?! Mit mondott?! – kérdezte Mimi, aki szintén vadul nyergelte a lovát, bár elég nehezen ment neki, ugyanis Cadillac annyira örült, hogy újra láthatja a gazdiját, hogy ide-oda ficánkolt örömében, sőt még pofán is nyalta és a haját is rágta.

- Csak annyit, hogy bosszút áll – motyogta az öreg. Összeszorítottam az állkapcsomat, miközben meghúztam Braun hasán a nyereg szíját. Mégis mit akar Nero egymaga, az óriások ellen?! – Próbáltam lebeszélni róla ugyan, hiszen láttam a Kisasszonyon, hogy nagyon sokat fogyott és igencsak gyenge állapotban volt. A szemei alatt szokatlanul nagy karikák húzódtak – szabadkozott tovább a bácsika.

- Öreg! Azért lehetett volna macsó a talpán, és visszatarthatta volna – köpte oda a szavakat Narou, aki már magabiztosan ült a nyeregben.

- Ne kötözködj már minden élővel – sóhajtotta Naoki. A lábamat az egyik kengyelbe helyeztem és felhúztam magam a nyeregbe, megragadva a kantárt. Mire feleszméltem, a Hadnagy megsarkantyúzta a lovát, és szélsebesen hagyta el az istállót. Nekünk sem volt választásunk, mi is követtük őt, igyekezve tartani vele a lépést, ugyanis nagyon sietett. Talán még jobban is, mint szokott.

- Egyáltalán tudja, hogy mégis merre megyünk?! – kérdezte Rayne, felzárkózva mellém.

- Ha Nero az óriásokon akarja kitölteni a bosszúját, akkor lehet egy sejtésünk, hogy hova mehetett – kezdtem, mire leesett neki és befejezte helyettem;

- A Calanes kapuhoz.

Ám, amikor odaértünk a kapuhoz, az zárva volt és a Helyőrségiek is lustán hevertek a fal körül, valamint a fal tetején is a székeikben.

- Hol van Nero?! – kiáltozta Mimi elsőként. A Helyőrségiek értetlenül összenéztek, aztán még értetlenebbül ránk meredtek.

- Nem járt erre egy Felderítő Egységes katona?! – kérdezte a Hadnagy, hót idegesen. Az egyik tag megemelte a sötét hajjal borított tojás fejét és elkezdte vakargatni az állát. Az arcuk szokatlanul ki volt pirulva mindnek és a szemeik is csillogtak. Valamint, a kis asztalon és a földön lévő üvegek erősen arról árulkodtak, hogy az alkohol lehet az oka ennek. Ugyanis nem egy üveg volt ott, biztosan fenékig kiürítve. Idegesen összehúztam a szemöldökeimet. Gyűlölöm, amikor a szolgálatban lévő katonák félvállról vesznek mindent… Oké, hogy az utóbbi napban nem történt semmi, de sosem tudhatjuk, mikor csap le ránk egy újabb szörnyeteg. Figyelniük kéne és harcra készeknek kéne lenniük, az istenért.

- Hmm, deee járt itt nem is olyan rég egy fiatal hölgy, eléggé eszelős tekintettel – mosolyodott el a tag, aztán felcsuklott – Azt követelte, hogy engedjük őt át a kapun.

- Ugye nem engedték ki?! – feszült tovább a Hadnagy.

- Nem – rázta meg a fejét a másik tag, tejföl szőke hajába túrva, aztán az állán lévő sűrű szőke szőrzetébe is bele-beletúrt.

- És akkor hová ment?! – ez már ismét Mimi volt.

- Arra – mutattak ködösen nyugat felé, egy irányba, mind a ketten. Rivaille nem is habozott, egyből az adott irány felé vezette a lovát, mi pedig utána eredtünk. Egyenesen a Fal mentén haladtunk, egészen addig, amíg ki nem szúrtuk Nero fehér lovát, magányosan ácsorogni és legelészni ott, ahol nyilván azaz öngyilkos merénylő lovasa hagyta. Az érkezésünkre azonban a paci felkapta a fejét és zaklatottan két lábra állva nyeríteni kezdett, a mellső patáival pedig eszeveszettül kalimpált a levegőben. Lefékeztünk, a Hadnagy leugrott a lóról és elkapta Kamasta kantárját, ezzel is a földre rántva az állatot, ám az nem akart megnyugodni. Rángatózott, ide-oda csapkodta a fejét a Fal teteje felé és szüntelenül nyerített, meg dobbantgatott a patáival. A Hadnagyunk elengedte végül a kantárt, felnézett a Falra, aztán egyből előkapta a kardjait, kilőtte az indáit és szélsebesen felmászott a tetejére. Mimi is szinte rögvest követte.

- Eh – ragadta meg Stefan ismét a fehér ló kantárját – Nyugodj már le, te eszement!

- Mitől vadult be ennyire? Amíg nem értünk ide, addig tök nyugodt volt – értetlenkedett Naoki, szintén a földre huppanva.

- Megveszett biztos – nyilvánult meg Narou.

- Te barom, egy ló nem tud megveszni – szóltam le.

- Vajon még időben ideértünk? – nézett fel Rayne idegesen – Csak nem ölette meg magát az a buta lány…

- Hát siessünk hamar és nézzük meg, mi folyik kint – lőtte ki Dorian az indáit. Összenéztem a haverommal, majd mi is követtük a példáját és felmásztunk a Falon.

- Mi történt?! – próbáltam informálódni, amikor felértem.

- Úgy tűnik,  időben érkeztünk – hebegett Mimi, földbegyökerezett lábakkal – A Hadnagy kinyírta azokat az óriásokat…

A szemeimmel valóban egy csomó kidőlt, füstölgő, oszlásnak induló bestiát láttam meg.

- Szerencséje volt – sóhajtott Dorian, megrökönyödötten, aztán megfeszült – Most mit csinál?!

Mindannyian az ötven méteres Fal tetejéről néztünk le és csak annyit láttunk, hogy körülbelül négy-hat óriás (akik eddig a fal körül ólálkodtak) fekszik a földön élettelenül, aztán a Hadnagy ellép két baszott nagy óriás tetemtől, majd odasétál a földön ülő Nerohoz. Elég vészjóslóan festett még innen is.

- Most mit fog csinálni? – suttogott Mimi is riadtan és az ujjait kezdte tördelni.

- Nem tudom – sziszegte Rayne mellettem, aztán lenézett Mimire és odanyúlva a kezeihez, lefogta azokat, hogy ne ropogtassa halálra a csontjait. Kissé összevont szemöldökkel meredtem le, az innen hangyányinak tűnő alakokra. Nem hallottuk, hogy beszélgetnek-e, vagy bármi, de nagyon is tisztán láttunk mindent… Azt is, ahogyan a Hadnagy az imént LEKEVER EGY NAGY POFONT NERONAK ÉS MÉG BELE IS RÚG!!

Szerintem mindenkinek enyhén szólva kigúvadt a szeme. Az enyémek majdnem kiestek a helyükről.

- Mi a…?! – csúszott ki a számon, ahogyan azt figyeltem, hogy a Szöszi a földön kúszva, esik, védekezik, rugdalózik, miközben Rivaille közeledik felé azzal a feltett szándékkal, hogy lerúgja valamijét.

- Most mit ér el vele, ha szétveri? – tanakodott Stefan hangosan, de a hangjában merő döbbenetet és értetlenséget fedeztem fel – Kissé furcsán fejezi ki az aggodalmát!

Ekkor Mimoza hirtelen valami morgásszerű hangot hallatott, mire odakaptam a fejemet. Eltorzult arccal és ökölbe szorított kezekkel, fogvicsorgatva meredt le a Hadnagyékra.

- Hogy van ehhez képe?! HÁT SZÉTKAPOM!! – rugaszkodott volna el a falról, de Rayne időben kapcsolt és utána nyúlva, a két karjába zárva lefogta őt, térdre rogyva – ERESSZ EL, RAYNE!! – rángatózott összevissza Mimoza, a hajával pedig szinte szétcsapkodta vele az említett arcát.

- NYUGODJ MÁR MEG!! – kiabált rá tőle nem megszokott módon és szemmel láthatóan jobban szorított rajta, mire Mimi kissé felsikoltott, de lenyugodott.

- Ezt akkor sem teheti meg vele… – meredt le a völgyre, már-már könnyes szemekkel.

- ELÉG MÁR!! – csattant fel hirtelen olyan hanggal Nero, hogy az egész világ belevisszhangzott szinte. Oda is kaptam a fejem egyből, és csak annyit láttam, hogy hol az egyik kezét szorítja, hol pedig fél kézzel hadonászik – ROHADÉK!! – kiáltott rá az osztagvezetőnkre. Na itt már a szám elé kaptam.

- Na devlám, ha most nem szúrja le, akkor soha – sziszegett a másik oldalamon Narou, a fogai mögül, karba tett kezekkel. Fél szemmel és rosszindulatúan ránéztem, amiért mindig ilyen megjegyzéseket tesz, de az ő arca is eléggé eszelős volt. Konkrétan nem pislogott és szinte tányérnagyságúakra kerekedtek a szemei.

- Jól vagy? – állt meg előtte hirtelen Naoki, kissé belehajolva az arcába. Erre a bátyja már pislogott egy párat és ránézett.

- Jha – bökte ki egy kis idő múlva.

- Chh – grimaszoltam idegesen, alig hallhatóan és inkább a lenti eseményekre figyeltem ismét. Minek kérdezi meg tőle? Narou egy vadparaszt, nincsenek érzései…

- NAROU, NAOKI! – kiabálta a Hadnagy, az említettnek, mire azok megfeszültek és kb. haptákba álltak – HOZZÁTOK! – intett a kezével, a Silverman tesók meg értetlenül egymásra néztek, de végül az indáik segítségével leereszkedtek a falon és odasiettek. Narou a hátára vette a Szöszit, az öccse segítségével, majd édes négyesben visszatértek közénk.

Nero úgy csüngött az idősebb Silverman hátán, mint egy hulla. Az arcát nem igazán láttam, csak azt, hogy a vértől rátapad a haja.

- Óvatosan, el van törve a karja – szólt oda Naoki, kissé dorgálón, amikor Narou nagy ugorva feljebb kapta a hátán, a csaj meg felszisszent. Csak nem… a Hadnagy törte el neki?

- Haza megyünk – jelentette ki a Hadnagy, semmitmondó arccal és ránk sem nézve, elhaladt mellettünk.

- Mit… művelt… vele…? – sziszegte Mimi, szinte remegve és olyan eltorzult fejjel, hogy, ha Rayne nem fogja erősen (még mindig), akkor minden bizonnyal elharapta volna a Hadnagyunk torkát. Rivaille megállt, így a palástjával szemezhettünk egy jót. Némi hallgatás után végül megszólalt:

- Ő tudja nagyon jól – aztán leugrott a falról. Értetlenül egymásra néztünk Raynéval, aki teljesen értetlenül megvonta a vállát.

- Nero – rántotta ki magát Mimi, a szorításából és egyből odarohant egyetlen lánytársához – Miért csináltad? Miért szöktél el? – nézett fel rá aggódva. Válasz azonban nem érkezett.

- Majdnem kinyírtad magad, Szöszike – csapott a vállára egyet Dorian.

- NE ÜTÖGESD, TE BAROM ÁLLAT!! – harsogott fel a kis Vörös és ököllel olyat beleütött a fiatalabb Mendez alkarjába, hogy nem csodálkoznék, ha annak is eltört volna. Amíg az Olasz jajgatott, addig Mimike megállt Narou előtt és csípőre tett kezekkel, szigorúan nézett fel rá – Te! Nekem le ne ejtsd, mert megeszlek ebédre! Világos?!

- Húzz már arrébb, Csincsilla – kerülte ki Narou felszegett orral. Hát igen, ismét együtt a csapat.

Mire visszaértünk a kastélyhoz, majdnem sötét volt már. A nap lemenő sugarai mindent erős narancssárga színbe borítottak.  A hazafele út eléggé lassan telt, főleg, hogy Nero nem igazán volt oda egy kis vágtáért, (főleg gondolom a törött bal karja miatt) ezért többen lemaradtunk vele. De, amikor az istállóhoz értünk, legnagyobb meglepetésünkre a Hadnagy lesegítette őt a lováról és a karjába fogva, cipelni kezdte.

- H-Hadnagy! – sietett előre melléjük Mimi, miközben mi követtük őket – A mi hálókörletünk nem erre van… – értetlenkedett.

- Én ügyelek rá, amíg össze nem kapja magát. Nem fog még egyszer bezárkózni, megfosztani magát az ételtől és elszökni – jelentette ki Rivaille, mereven.

- Úgy érti, hogy…? – kerekedtek el Mimoza szemei.

- Igen – biccentett Rivaille, felé sem nézve – Az én hálókörletemben fog most lakni.

Hallottam, ahogyan a hátam mögött Narou felkuncog az orra alatt, de mivel elég komoly dologról volt szó, ezért gyilkos pillantásokkal jutalmaztam őt, átnézve a vállam fölött, de még az öccse is oldalba bökte.

Megtorpantunk a Hadnagy szobájának ajtaja előtt, az osztagvezetőnk pedig a lábával berúgta az ajtaját, aztán… aztán Nerot egész egyszerűen ledobta a kemény, vastag gerendákból épült parkettára. Akkorát nyekkent és sikkantott, ahogyan ráesett és átgurult a törött végtagján, hogy még nekem is fájdalmas grimaszba torzult az arcom. Hirtelen Mimoza suhant el mellettem, de időben kapcsoltam és utána nyúlva, megragadtam a karját és visszarántottam.

- MI A?! – ám itt befogtam a száját és magamhoz öleltem. Erősen hümmögni meg ellenkezni kezdett, de nem eresztettem. Miközben fél szemmel Mimozára ügyeltem, láttam, hogy Nero ülő helyzetbe tornázza magát és a palástját ingerülten a háta mögé dobja, miközben olyan megveszett, de egyben fáradt tekintettel nézett fel a Hadnagyra, hogy szerintem, ha a szemével ölni tudna, már igen csúfos halált halt volna az osztagvezetőnk. Ezt még csak horrorisztikusabbá tette az egész arcát beborító vér és a szétálló haja.

- Mimoza! – szólt hátra Miminek a Hadnagy, akit el is engedtem (szerintem, a végére már azért rángatózott úgy és próbálta megharapni a kezem, mert majdnem megfojtottam) – Segíts Neronak megmosakodni és várd meg vele, amíg megérkezik az orvos, hogy ellássa a karját.

- Igenis – biccentett Mimi, de olyan mérgesen nézett a Hadnagyra (szerencse, hogy háttal állt neki, így nem látott még egy gyilkos nézést), hogy biztos voltam benne, éppen elküldi valami nagyon meleg (sőt inkább forró) tájra. A kis Vöröskénk odasétált Nerucihoz és leguggolt elé, miközben már egyből vigasztalni kezdte.

- Ti pedig – fordult felénk, a férficsapathoz – Büntetőmunkát kaptok! – jelentette ki.

- MI?!! – harsogott fel Dorian és Narou elsőként.

- De hát miért??! – értetlenkedett Rayne, széttárt karokkal.

- Mi rosszat csináltunk? – húzta össze dühösen a szemöldökeit Stefan.

- Azt mondtam, ne engedjétek, hogy hülyeséget csináljon, erre a felügyeletetek alatt simán a biztos halálba viszi magát!

- Már elnézést kérek, óóó nagyságos Levente-bro! – lépett előre Narou.

- Bátyó – szólt utána az öccse, feleslegesen.

- De, ha maga annyira félti a szeretőjét, akkor mi a jó büdös francért nekünk kell rá vigyáznunk?! Vigyázzon rá maga!! Mert én biztosan nem fogok egy ilyen ügyefogyott, idióta gádzsira!! Mélyen tisztelt Hadnagyocska – fröcsögött, én pedig lesütöttem a szemeimet. Ez egy állat – Meghalt az anyja, és??!! Mondok én még valamit! Hány katonának hal meg barátja, ismerőse, rokona?! Most akkor mindegyikre figyeljünk oda, hogy ne ölesse meg magát, mert bekattan éppen?! HÁT NEM!!! LESZAROM!! MINDENKIT LESZAROK!! NEM FOGOK SENKIT SE PESZTRÁLNI!! ENGEM SE PESZTRÁLT SOHA SENKI SEM!!! AZ ÉLET KEGYETLEN, AKI HÜLYE AZ PEDIG VESSZEN EL!!! – ordította le a Hadnagy fejét (nem mintha ez az említettet megrendítette volna, ugyanis Rivaille még csak nem is pislogott, de még csak meg sem lepődött, egyszerűen türelmesen végig várta a monológot), majd Narou meglibbentette a palástját és nagyokat trappolva, elvonult.

- Kösz – suttogta Naoki, alig hallhatóan a bátyja után. Nem láttam az arcát, a haja árnyékot vetett rá, de biztos voltam benne, hogy most nagyon meg lett bántva, ugyanis a hangja csüggedt volt, a kezei ökölbe szorultak, majd teljesen más irányba ment, mint a testvére.

Narou

            Vacsoráig a szobánkban voltam, az ágyamban feküdve meredtem a repedezett, öreg plafonra. Szótlanul, órákon át és laposakat pislogva, miközben az emlékeim között utaztam a fejemben. A felmenőink cigányok. Sosem volt egy könnyű sorsunk, hát még, amikor apámnak lehetősége akadt arra, hogy nemes legyen. Hiába vette el anyánkat, aki más származású, apánk így is tisztavérű cigány. És a nagyszüleink, akikhez odadobott minket, ők is szintén azok. Emlékszem rá, hogy gyerekkorunkban tenyérjóslásokkal is keresték a kenyerüket a nagypapiék. Gyakran vittek minket is magukkal, hogy tanuljunk. Ez addig ment, amíg fel nem bukkant egy pár katona és el nem zavartak bennünket, mindenféle fenyegető szitkozódásokkal. Megvetettek minket és mindig lenézés tárgyai voltunk. Sosem szerettek bennünket azért, mert néhány fajbéli rokonunk lopással próbáltak meggazdagodni. De mi sosem voltunk olyanok, mint ők… Mi jobban voltunk, többre tartottuk magunkat.

Megkongott a vacsorát jelző harang. Megvártam, amíg a Hadnagy eljátssza rajta a szokásos zenebonát és kiordibálja a torkát, aztán szépen lassan és komótosan felültem. Mindössze két gyertya égett a sötét szobában, az egyik az én ágyam fölötti tartón lobogtatta lángjait, a másik pedig az öcsém bevetetlen és üres ágya fölött. Valamiféle keserű íz öntötte nyakon az ízlelőbimbóimat, ugyanis amióta lehordtam az osztagvezetőnket, azóta nem is láttam. Talán nem kellett volna azokat mondanom… Elvégre is. Mi szinte utcagyerekek voltunk, És állandóan segítettünk egymáson. Mindig kihúztuk egymást a bajból. És mindig számíthattam rá. Még azok után is, amikor a nagyszüleink meghaltak. Akkor kezdődött számunkra csak a pokol. Bárhova mentünk, bárhol jártunk, mindig elzavartak bennünket. Az utcán éltünk, zenéltünk, én játszottam a hangszeren, ő táncolt, azután pedig kíváncsi és babonás idegeneknek jósoltunk, ezzel kerestük a kenyerünket. Egyetlen egyszer loptunk csak, azt is azért tettük, hogy ne éhezzünk. Akkor is szörnyen megbántuk, és folyton folyvást a templomba jártunk hol menedéket kérni, hol pedig vezekelni, amiért megvicceltünk egy-egy katonát és elszöktünk előlük. Az utcán éltünk, mi ketten. Nem volt senkin. És ez akkor sem volt másképp, amikor beálltunk kadétoknak. Emlékszem, először nem is akartak bennünket felvenni, amikor meglátták viseletünket, Naoki karpereceit és a fülbevalóinkat.

Felsóhajtottam, azután felálltam és komótosan elindultam ki a szobából, végig a csöndes, gyertyákkal megvilágított folyosón, le a lépcsőkön és egyenesen az ebédlő felé. Amikor beléptem, mindenki nyomott hangulatban vacsorázott. Nyomottan, de még se olyan totál leamortizálóan, mint az elmúlt napokban. Illetveee.. A Csincsilla úgy falt, hogy már rendesen öröm volt nézni. Azért nekem is szar volt, hogy nem volt kit piszkáljak… És általában jókat virulok a kitörésein. A tekintetem azonban megakadt két üres széken. Jobban összehúztam a szemöldököm.

- Nero? – kérdeztem elsőként.

- Az orvos ellátta a karját és a sérüléseit, meg adott neki nyugtatót, így most nyugodtan alszik – válaszolt a kérdésemre a Vörös Csincsi, kilesve Raynus mellől, tele szájjal.

- És az öcsém? – néztem mereven az említett üres székére. A Hadnagy felnézett és közömbösen ő is Naoki ülőhelyére meredt, aztán lehunyt szemmel visszafordult a vacsorájához és így felelt:

- Ha jól sejtem, még mindig odakint duzzog valahol.

Több se kellett, azonnal sarkon fordultam és megindultam a bejárat felé. A hatalmas, vaskos ajtóhoz lépve, megragadtam az óriási vaskilincset és épp annyira kitártam, hogy szellősen, de pont kiférjek rajta. Odakint már koromsötét éjszaka volt, a holdat nem is lehetett látni, csak a végtelennek tűnő csillagok fénylő özönét. Tücskök ciripeltek, megbújva a magas fűszálak között és néhol felbukkant egy-egy szentjánosbogár fénylő alakja is. Kellemes, de még is eléggé hűs szellő fújdogált, ez is a tavaszt éltette. Végül a szemeimet végigfuttattam az udvaron és meg is akadt a tekintetem egy búslakodó alakon, aki a virágágyásoknál ücsörgött a padon, lelógatva a fejét és a kezében szorongatva egy virágot. Komoran odasétáltam mögé. Az érkezésem hangjaira kissé átnézett a válla fölött, de egyből vissza is fordult, amint kiszúrta, hogy én vagyok az.

- Épp vacsora van, phralam (testvérem) – kezdtem. Nem válaszolt semmit sem – Egyébként is, mit ülsz itt a sötétben? – kerültem ki a padot, és végül leültem mellé. Azt hittem, erre sem szándékozik mondani semmit, de végül megszólalt:

- Csak… Csak az emlékeimben vájkálok…

Ránéztem. Keserű mosollyal forgatta az ujjai közötti kis növényt, amelynek lila szirmai lehullottak a lábai közé, a földre.

- Akkor úgy tűnik, megint beindult az ikertelepátiánk – néztem fel a millió fehér kis ponttól fénylő sötét égre.

- Hogy érted? – félszemmel láttam, hogy felém fordítja a fejét.

- Mik jutottak az eszedbe? – kérdeztem, figyelmen kívül hagyva az ő kérdését.

- Hát – kezdte némi hallgatás után – Amikor a nagypapiék meghaltak… És az utcára kerültünk. Azok az idők jutottak most eszembe…

- Nekem is – néztem még mindig fel.

Ezután a szemem sarkából láttam, hogy ő is felnézett az égre. Egyszerre pillantottunk meg egy hullócsillagot. A szellő hangja a füleimben zúgott, az eddig is kusza hajamat is szanaszét fújta, valamint a hideg levegő beszökött a felsőm alá és a hideg végigfutkosott a bőrömön, amitől libabőrös lettem. Az eddig kissé ellágyult arckifejezésem ismét komorrá lett.

- Te is tudod, hogy nem úgy értettem, amit mondtam… Naoki – kezdtem végül, a bocsánatkérést.

- Ezt nem lehet máshogyan érteni – sziszegett, megbántott hangon – Azt mondtad, hogy mindenkit leszarsz, és senkit sem fogsz pesztrálni, mert téged se pesztrált soha senki – emlékeztetett a szavaimra. Lehunytam a szemem, majd lehajtott fejjel felsóhajtottam.

- Naoki… Te mindig minden durva szavaim alól kivétel vagy, ezt mikor tanulod már meg? – kérdeztem, miközben igyekeztem közömbös hangnemet megütni vele.

- Hmm? – értetlenkedett, a tőle megszokott módon.

- Mindig is vadember voltam, amióta kikerültünk az utcára. Ezt nagyon is jól tudod, hiszen mindvégig ott voltál mellettem, mert a testvérem vagy. Te támogattál engem, a te jelenléted tart még mindig ezen a kurva világon. Ha te nem lennél, már nem lenne értelme ennek az egésznek sem – utaltam itt a katona létemre – Tudod jól, hogy rajtad kívül nem ragaszkodom senkihez sem. Nem érdekel senki sem. Nem kéne mellre szívnod, amikor durván és közönségesen elutasítok másokat, ahogyan azt pár órácskával ezelőtt tettem. Amikor az utcán éltünk, akkor sem törődött velünk senki sem. Akkor én miért tennék másképp másokkal?

- Narou – suttogta szomorúan, aztán felszipogott – Sajnálom, hogy ennyire magamra veszek mindent, ne haragudj – dörzsölte meg durván a szemeit.

- Nem, Öcsi – fordultam felé – Te ne haragudj, hogy elfelejtem néha a tudtodra adni, hogy te nem vagy mindenki – dőltem neki a vállának lustán, mire ő átfogta a fejem és a hajamba túrt. Lehunytam a szemeimet – Bár ezt neked igazán tudnod kéne… Annyi eltöltött és keserű év után.

- Igazad van, bátyó – fúrta az arcát a hajamba – De csakhogy tudd, szerintem, ez az osztag most végre a családunk.

- Miket beszélsz? – hajoltam el tőle, értetlenül nézve rá.

- Hát – törölte meg a könnyes arcát (komolyan, meg sem lepődök, hogy megint elérzékenyült) – Még sosem foglalkozott velünk senki sem ilyen szinten. Emlékezz csak. Biztos vagyok benne, hogy rájuk igazán számíthatunk.

- Chh – fintorogtam el – Még Matsukora is?

- Igen – kuncogott fel – Még rá is.

Együtt léptünk be az ebédlőbe egy órával később, ahol már csak a Hadnagy iszogatta az italát és csendben beszélgetett Mimivel. Az érkezésünkre mind a ketten felkapták a fejüket és abbamaradt a trécselés.

- Óhóóó, csak nem megzavartunk valamit? – kuncogtam fel ismét rosszindulatúan, feltéve a kezeimet.

- Narou fiam, tán vacsora nélkül akarsz ágyba térni? – lesett felém a Hadnagy a csészéje mögül (hogy lehet úgy fogni azt a szart?!).

- Nem, dehogy – ráztam meg a fejem, és jobbnak láttam inkább befogni, majd csendben odavonszoltuk magunkat az asztalhoz és leültünk megenni a már kihűlt, de még is otthagyott vacsoránkat.

- Hogy van Nero? – kérdezte az öcsém, pár falat után – Láttam elmenni a dokit, de nem beszéltem vele.

- Nero most alszik, odabent voltam nála az imént – újságolta a Törpe – Az orvos adott neki erős nyugtatót, azt mondta, hogy reggelig fel sem fog kelni tőle.

- És mi van a törött karjával? – nézett fel Nao a tányérjából.

- Bekötözte neki, azt mondta nem súlyos a törés, pár hét az is rendbe jön, de nem erőltetheti meg magát. Pihennie kell. Sokat. És ennie, mert sajnos eléggé lefogyott és alig van ereje – pislantott maga elé Mimoza szomorúan, megtörten. Ilyennek még nem is láttam szinte. Nagyon aggódhat a Csókosért. A Hadnagyra néztem, aki csak semmit mondó arckifejezéssel iszogatott, maga elé meredve.

- Végül is – kezdtem neki szegezve a mondandóm – Eltekintett a büntetőmunkáktól.

- Ami késik, nem múlik – jelentette ki, én pedig csak megforgattam a szemeimet. Tudhattam volna, elvégre Levente-broról van szó… Olyan nincs, hogy eltörölne egy büntető feladatot.

- Tch – néztem dühösen a kajámra.

- Vacsora után térjetek ágyba – állt fel az asztaltól – Te is menj, Mimoza. Holnap dolgunk van – indult meg az ajtó felé.

- Még is miféle dolgunk? – kaptam fel a fejem.

- Dolgunk lesz a belső falnál…

- Már megint? – csaptam az asztalra indulatosan – Ravatalra teszem az összeset most már!!

- Erwin Parancsnokhoz megyünk. Még mindig katonák vagyunk, feladataink vannak. Jó éjszakát, reggel ébresztelek titeket – hagyott ott minket.

- Hmmm – hümmögött fel a Vörös.

- Mit hümmögsz Csincsilla? – kérdeztem barátságtalanul.

- Semmi közöd hozzá, te vadparaszt – nézett rám a jó öreg „ellenségek vagyunk” tekintetével, aztán kellemes jó éjszakátot kívánt nekünk és otthagyott bennünket.

- Vajon mi lesz holnap? – kérdezte Naoki.

- Nem tudom. Biztosan ápolni kell a Parancsnok lelkét is. Bár… – néztem az ajtó irányába – Mimoza most jött vissza. Lehetséges, hogy álmatlan éjszakája lesz, amiért lehet, hogy holnap újra látja azt a szarrágó Kapitányt.

Nero

Nehézkesen nyitottam ki a szememet reggel. Szörnyen éreztem magam… Körülbelül úgy, mint, aki egy mosott szar darab. Ez érthető, hiszen napok óta nem ettem egy falatot sem, a gyomrom is fájt már tőle és borzalmasan gyenge állapotban készültem indulni a saját halálomba. Ha a Hadnagyék nem értek volna oda, akkor már én sem…

Felültem az ágyban, és laposakat pislogva néztem körbe az ismeretlen szobán, ami az ablakon át beszűrődő reggeli fények világosítottak meg. Már emlékszem… A tegnapi nap, amikor elszöktem… A Hadnagy mentett meg a biztos haláltól. És ez pedig az ő szobája. Lenéztem a bal karomra, ami a nyakamba volt kötve. A kézfejemen apró sérülések voltak és minden porcikám fájt. Szánalmasan festhettem. Ráadásul olyan mérhetetlen üresség és kínzó fájdalom kínoz belülről, hogy a sírógörcs bármelyik pillanatban elönthetett volna, ha még lettek volna könnyeim. Ugyanis, folyadék hiányában abból is kevés akadt már, nem csoda, hogy a testem fontosabb dolgokra raktározta el magában a maradék folyadékot. Anya…

Mivel az étvágyam még mindig nem tért vissza, ma is kihagytam a reggelit és pár órával később éppen komótosan, kedvtelenül próbáltam magamra szenvedni a másik bakancsomat is, fél kézzel, amikor hirtelen kinyílt a szoba ajtaja és belépett a Hadnagy. A kezében egy tálca volt, némi kajával és innivalóval. Szüntelenül és kitartóan hozta nekem az ételt, mindennap. Volt olyan, amikor azt hittem, hogy rám töri az ajtót és kényszeríteni fog rá, hogy egyek, vagy erőszakkal tömi belém a kaját. De még sem tette. Most is egyenesen a kis asztalához lépett és csak letette, majd a szekrényéhez lépve elővette a palástját. Tegnap óta, amióta visszahoztak, azóta nem láttam. Oké, hogy itt tart a szobájában, „felügyelet” alatt, de akkor ő mégis hol volt? Én azonnal bealudtam, amikor az orvos benyugtatózott, de ő? Hol aludt? Ugye nem mellettem…? Más ágy itt nincsen, csak ez az egy, ami akkora, mint Mimié meg az enyém összetolva.

- Hova megy, Hadnagy? – kérdeztem érdeklődve.

- Mind elmegyünk – gombolta össze a nyaka előtt az anyagot és közömbösen rám nézett. Még mindig ennyire nagyon haragszik rám? Olyan ellenséges velem szemben. Nekem kéne rá haragudni, amiért megvert… Durvák a fegyelmező módszerei. És egyáltalán nem is toleráns az érzelmeimmel szemben… Anya meghalt… Mit hitt? Hogy majd szépen belenyugszom egyből? Még Mimivel sem lehettem eleget, hiszen napok óta őt sem láttam… Hogy került vissza? Alig várom, hogy beszélhessek vele viszonylag normálisan.

- Oké, mindjárt kész vagyok – fordultam ismét a bakim szárához és nyöszörögve följebb húztam.

- Te nem jössz – jelentette ki, amire rendesen hátrahőköltem.

- Tessék? – néztem fel rá értetlenül.

- Jól hallottad!

- De miért?! – kezdtem el akadékoskodni és már egyből fel is rántottam a bakancsom szárát, megütve valahogyan a felkötött törött kezem, így fel is jajgattam.

- Pont ezért – nézte végig a szerencsétlenkedésemet.

- De én is menni akarok! Nem akarok itt maradni, nem akarok teher lenni az osztag számára – álltam fel az ágyszéléről nagy hévvel.

- Általában nem vagy teher, de így igen… Most jobb, ha pihensz pár napot. Legalábbis, amíg rendbe nem jön a karod. Fél kézzel nehéz harcolni – fordított nekem hátat és lépett az ajtóhoz – Amúgy sem szeretném, ha megint öngyilkossági kísérlethez folyamodnál.

- Remek! Nagyszerű! – csapkodtam az ép karommal – Esetleg nem akarja rám zárni az ajtót?! Csak, hogy biztos legyen benne, hogy nem szökök el – szarkasztikáztam, mire ő félig hátra fordulva kinyitotta az ajtót és felmutatta az óriási vaskulcsot.

- Nem is rossz ötlet.

- TESSÉK?! Nem tarthat itt bezárva, mint valami állatot!! – indultam meg az ajtó felé gyorsan, de ő sajnos még gyorsabb volt és amint átlépte a küszöböt, berántotta a vaskos faajtót, majd mire odaértem és rángatni kezdtem a kilincset, a zár kattanása tudatta velem, hogy a Hadnagy tényleg bezárt engem.

- HADNAGY!! – kiáltoztam idegesen – AZONNAL ENGEDJEN KI INNEN!!

- Majd, ha visszajöttünk!

- ÉS, HA KI KELL MENNEM?!

- Nem leszünk olyan sokáig távol…

- ÉS, HA SZOMJAS LESZEK?!

- Vittem be neked ételt és inni valót! Ne hisztizz, annál rosszabb lesz. Ha tegnap nem szöksz el, akkor nem törik el a karod, és nem kell itt lenned.

- AZ ANYÁM MEGHALT!! – kiabáltam, miközben a dühtől és a szomorúságtól már folytak a könnyeim.

Ám válasz itt már nem érkezett. Az ajtóra tapasztottam a füleimet és nagyon halkan távolodó lépteket hallottam.

- HADNAGY! NE, NE MENJEN EL!! HADNAGY!! – rángattam a kilincset, eszeveszettül – HADNAGY!!! – minden hiába – TUDJA MEG, HOGY GYŰLÖLÖM!! – vertem egyet ököllel, az ép kezemmel az ajtóba. Mivel tudtam, hogy hiába a hisztimnek és a csúnya szavaknak, úgy sem fog visszajönni, ezért csak magatehetetlenül nekitámasztottam a homlokomat az ajtólapnak, majd miután kisírdogáltam magam, megfordultam és az ajtónak dőlve néztem az üres szobába. Meg akadt a tekintetem a Hadnagy által behozott kis tálcán és annál inkább dühösebb lettem. Ez nem igazság… Még csak azt se mondta, hogy hova mennek. Miért nekem kell mindig lemaradnom a többiektől? Miért mindig én velem…? Lenéztem a törött karomra, és egyre inkább szánalmasabbnak éreztem magam. Szakadozottan felsóhajtva léptem az ágyhoz, leültem a szélére, lerúgtam magamról a bakancsaimat, levettem a kényelmetlen szíjakat, öveket, a nadrágomtól is megszabadultam, egyedül csak az ingemet hagytam magamon. Eldőltem, magamra húztam a takarót és igyekezve elnyomni minden szörnyű és fájó emlékeimet, gondolataimat, elaludtam.

Szinte átaludtam a fél napot. Mikor magamhoz tértem (egy rémálom ébresztett), már jócskán naplemente volt. Az ágyban ülve kapkodtam a levegőt és verejtékezett a homlokom. Kimásztam az ágyból és felhúztam a bakancsomat, hogy ne legyen retkes a talpam (bár ez a Hadnagy szobájában szerintem, lehetetlen), majd az asztalhoz léptem. Ittam egy pohár vizet, de a kajára rá sem bírtam nézni. Nem volt étvágyam. Na, ezért is kapni fogok, hogy pazarlom az ételt. Amúgy is. Hol lehetnek már? Az ajtóhoz léptem. Zárva volt. Még, hogy nem lesznek olyan sokáig távol. Már most eléggé kell pisilnem. Mindegy… Napokig bírtam a szobámba zárkózva, így ezt a pár órát most is bírni fogom.

Leültem az ablak alá kiépített ülő betonra, vagy mire. Magam alá húztam mind a két lábam, és a párkányra könyökölve lestem ki, hátha jönnek már. Természetesen, a színüket se láttam még. Csak a naplemente aranysárga színeiben úszó tájat és a végtelenségig elérőnek tűnő falat, a távolban. Olyan szomorú ez az egész. Nem tudhatod, mikor van vége ennek. Ennek, hogy élsz. Nekünk minden percben felkészültnek kell lennünk rá. El kell fogadnunk a sorsunkat, és kezet kell fognunk a halállal. Ha eljön az időnk, úgy is meg kell halnunk. Mi, katonák, akik ennek szenteltük az életünket, elfogadtuk ezt. Felkészültünk rá és készek vagyunk áldozatot hozni egy szebb jövőért. De arra sosem tudunk eléggé felkészülni, hogy hirtelen elveszítünk valakit, aki számunkra mindennél fontosabb. Elveszítjük és nincsen többé. Nem köszönhetsz neki, nem örülhetsz, hogy látod, nem beszélhetsz többé vele, nem foghatod, nem érintheted és nem hallod a hangját. Egyszerűen csak elragadja a sors, és te ott maradsz, mindig egyre nagyobb darabot elveszítve a lelkedből. Még is erősnek kell lenned, nem hagyhatod, hogy legyőzzön a fájdalom. Hiszen ez tesz minket erősebbé. És ez teszi igazságtalanul fájdalmassá a világot, aminek egy szebb hellyé kell változnia. Nem hagyhatjuk, hogy valami, ami eddig nem volt, elnyomjon és eltöröljön bennünket. Milyen szép is volna valaki oldalán megtalálni a szerelmet, együtt megöregedni és az unokáink körében ülve mesélni nekik a házunk verandáján. Mily szép is lenne, hogy azok, akik eddig elvesztek, valahogyan visszajöhetnének. Ha csak egy órára is, de beszélhetnénk velünk, hogy erőt adjanak és kitartást a ránk váró csatákra. Talán erről, egy szebb helyről, egy gondtalan életről álmodik minden boldogtalan lélek ezen a rohadt világon. És kik lehetnének az emberiség egyetlen reményei, amibe belekapaszkodhatnak, ha nem mi? Nem bukhatunk el. A mi generációnk örökké élni fog…