11. rész: A 65. Felfedezőút

Íme, végre meghoztam a következő részt! Ez most csak 18 oldalas lett, remélem,

A következő már hosszabb lesz. Ebben a részben most sok minden fog történni egyszerre. Jó olvasását kívánok nektek hozzáJ♥
Mellesleg, az előző részhez köszönöm a bátorító kommenteket és, hogy toleráltátok, hogy nem volt sokáig rész. Nagyon sajnálom, igyekszem magam összekaparni (bár a kedvem még mindig a béka segge alatt van, hiszen nagyon rossz szakításon próbálok túllendülni).

11.

A 65. Felfedezőút

Dorian

- Öregem – forgolódtam a lovam nyergében. Nagyokat és ámulva pislogtam, miközben minden erőmet igyekeztem összekaparni végre. Katonák százai sorakoztak mögöttem, miközben a Calanes kapu előtt várakoztunk, nem sokkal napkelte után.

- Dorian! – szólított meg a bátyám komoran, így nyugat felé kaptam a fejem – Előre figyelj, kérlek – ismételte meg magát már úgy… hát sokadjára.

- Jól van már, jól van már, madre – legyeztem az orrom előtt kellemetlenül – De ez annyira izginek érkezik! Vajon milyen óriásokat fogunk most látni? Hányat fogunk megölni? Sokan lesznek? Megint elkeveredünk? És hova megyünk? Mit fogunk csinálni? – zsongtam be a tegnapi gyűlés óta már ezredjére. A tegnapi kis tárgyalás után bőven volt feladatunk. Ugyanis amellett, hogy segítettünk a szekerek megrakásában, az előkészületekben és a lovak felkészítésében, Rivaille még kíméletlenül ki is osztott bennünket, hogy mindenképp legyünk résen, tartsuk az alakzatot, vegyük a jeleket, küldjük a jeleket, hallgassunk a szavára, legyünk éberek, koncentráljunk, és ne veszítsük el a fejünket. Persze, azért meg is lettünk fenyegetve, hogyha rosszak leszünk és esetleg, ép bőrrel megússzuk a küldit, akkor itthon nagy-nagy-nagy büntető feladatok fognak ránk várni. De jóóóó, juppppíííí. Ahh… Goddness Gacious, segíts meg. Azután persze korai vacsorával ágyba parancsolt minket, ám azonban szinte egyikünk sem tudott rendesen aludni. Nem csoda, hisz mindannyian izgultunk, mert ez lesz az első igazi Felfedezőutunk, amin magával, az egész Felderítő Egységgel tarthatunk. Akcióztunk már velük egy párszor, de ez azért még is csak más…

- Hiába teszed fel ezeket a kérdéseket megint, a válaszom szintén a „nem tudom” lesz – sóhajtott fel Stef, és bár nyugodtnak és komolynak látszott, azért az ő barna szemeiben is erősen csillogott a fény, amit izgalomnak hívnak. Az én szemem is csilloghatott rendesen, valamint a pupillám is rendkívül ki lehetett tágulva. Engem rendszerint három dolog hoz lázba. A csinos nők, egy izgalmas csata és persze az arany. Nem is kell mondanom, hogy amíg az a pár Felderítős nálunk lebzselt, egypár érmével kevesebb lett a vagyonuk. Na jó, Jeant teljesen kifosztottam…. Volna, ha nem szúrja ki, így viszont gyorsan kellett improvizálnom és Narou markába dobtam a kis pénzes tasakját. Hát mondanom sem kell, hogy az a forrófejű osztagvezető egyből neki esett, hogy kirabolta, miközben persze én voltam. (Szigorúan mellékesen: akkorát kaptam érte Stefantól, hogy egy kis púp lett a fejemen. De erről pszt!)

- Mellesleg rajtad kívül azaz őrült, szemüveges bige már körbekérdezett mindenkit, visongva – bökött a válla mögé a hüvelyujjával Hanjira Narou, aki a jobbon foglalt helyet. Kicsit kitekertem a nyakam, hogy a hátunk mögött elvegyülő nőszemélyt is meglessem. Hát eléggé lázba volt az is. Türelmetlenül ült a nyeregben, fején valami sóvárgó vigyorral és a szemüvegén meg-megcsillantak a napsugarai.

- Osztagvezető, mániákusan ragyognak a szemei – szólt hozzá egy random csávó, aki mellette parkolt a lovával. Hanji csak a szája elé kapva, ráharapott a kantárra és idétlenül vihogni kezdett.

- Uram fia – fordultam el nagyokat pislogva.

- Mi lesz már? – türelmetlenkedett előttem Rayne, akinek a termetétől nem láttam jól az előttünk haladókat. De tudtam, hogy Erwin és az osztaga állt legelöl, aztán jöttünk mi. A Nagyvezírünk (igen, a Hadnagy), Szöszi, Buksi, Matsuko, Raynus, Stef és én, aztán Narou meg a kis buzi mása.

- Kellj már fel te idióta! – kezdte el Narou rázogatni Naokit a gallérjánál fogva, aki bealudt a lován ülve.

- Mih?! – kapta fel a fejét a kis csákó – Már indulunk? – fordult körbe.

- Még nem, de hamarosan. Fúúú, a rák kapná már el a fejét annak, aki miatt még mindig itt tökölünk – átkozódott egyet gyorsan Narou.

- Szuszááá Narou, szuszááá! – kezdte el az öccse jámboran csitítgatni, mielőtt  kirobban és hangosan ordítani nem kezd a drága jó fivére – Már biztosan hamarosan elindulunk.

- Remélem is – tette karba a kezeit a sebhelyes – Vagy a devla vigyen el mindenkit. Már, ha létezik a Nagyúr, ott fent– fordult az ég felé bosszúsan.

Az utóbbi időben sikerült egyre több fura átkot és szót elcsípnem tőle. Jó megfigyelő vagyok, és magamban raktározom el az infókat.

- Hé – szóltam oda neki, mire a mérges tekintetét nagy kegyesen rám emelte – Jókor jut eszembe tudom, de milyen nemzetiségűek vagytok? Olyan fura… szavakat használtok néha.

- Épp most érdekel téged, olasz? – húzta össze még jobban a szemöldökeit (nem zsibbadnak neki?).

- Hát, ameddig itt tökölünk, addig legalább beszélgetünk valamiről – vontam meg a vállam – Azt már tudom, hogy Raynuci orosz, Neruci görög, Buksi francia, Matsuko meg japcsi. És ti? – fordultam feléjük.

- Ez bonyolult – hajolt ki Narou mellől Naoki.

- Nem hiszem – vigyorodtam el és pofátlanul megtámasztottam a könyökömet a lovam nyakán, ezzel is lustán megtartva a fejem.

- A mi felmenőinket elítélik, ezért nagyon kevesen vannak már, akik tiszta vérűek belőle – vakarta meg kínosan az arcát a mutató ujjával a fiatalabbik Silverman – És épp azért, amiért az életmódjuk miatt vadásztak rájuk, ezért úgymond vegyültek más származású emberekkel, hogy elbújhassanak. Szóval, mi sem vagyunk tisztavérűek – folytatta – Talán Jean is ezért fúj ránk már a kezdetektől, és nem azért, mert Narou kiprovokálta.

- Értem – biccentettem – De milyen származásúak vagytok? – faggattam őket tovább. Naoki már épp nyitotta volna a 0száját, ám ekkor valaki más szólalt fel helyette.

- INDULÁS!! – kurjantotta hirtelen a Parancsnok, nekem pedig gyorsan kellett kapcsolnom, ugyanis a sok ló mind nyerítésbe és vágtázásba kezdett. Mi a fene? Észre se vettem, hogy közben kinyitották a kaput!

A kapu alatt épp úgy suhantunk át szélsebesen, mint legelőször. Felemeltem a fejemet és egyenesen az eget pásztáztam, mint a többi újonc. A nap kezdett magasan járni az égen, ami egyet jelentett azzal, hogy közelítünk a déli időponthoz. Olyankor mások leülnek az asztalukhoz, és jóízűen ebédelni kezdenek. Mi viszont elhagyjuk a viszonylag biztonságos falak védelmét, és odakint kockáztatjuk az életünket.

- ALAKZATOT FELVENNI!! – adta ki az utasítást a Parancsnok ismét, az alparancsnokok pedig tovább adták a hátul lévőknek is. A hátvédek jócskán lemaradtam és az elő őrs is igencsak előre sietett, hogy felvegyék a harcot a közelben lévő óriásokkal, akiket el kell takarítanunk az útból. Emellett mindenki terjeszkedni kezdett, én is megragadtam Omal kantárját és jobb irányba rántva, eltávolodtam az osztagtársaimtól, hogy kiterjeszthessük a kommunikációs rendszert annyira, amennyire csak lehet. Közben persze figyeltem, ahogyan Stefan is eltávolodik tőlem, majd Narou is és Rayne is teljesen lehagy. A Hadnagyot már csak hangyaként láttam körülbelül. Nagyon szétszóródtunk és őszintén szólva, elbizonytalanodtam, hogy ez tényleg jó-e így. Eközben persze a tájat is figyeltem. Végtelennek tűnő, régi, elhagyatott szántóföldek. Elszórtan egy-egy magányosan ácsorgó bokor vagy pár tölgyfa. Sőt! Ha jól láttam, még egy félig lerombolt, nagyon régi háztömböt is láttam. A messzi távolban pedig, ahonnan a nap bukkan fel az égen, hegyek hosszú láncsora rajzolódott ki, halványan. Az ég tiszta volt, alig-alig volt felhő odafent. A szél ugyan erősen belekapott a palástomba és a hajamat is majdnem lefújta a fejem tetejéről (főleg ekkora vágtában) és még a lovak patái alól felrepülő apró kavicsokat, homok- és fűcsomókat is messzire repítette. Most, hogy sokan vagyunk, lankadhatott egy kicsikét a figyelmem, és jobban csodálkozhattam a kinti világban. Átnéztem a vállam fölött és láttam a falat, ami sokáig elhúzódik. Teljesen más idekint, mint abban a szörnyű ketrecben. Ez az igazi szabadság. Mennyire felemelhetetlen érzés lehetne már az, hogyha eltűnne a fal, eltűnnének az óriások, és az ember odamehetne, ahova csak akar! Meghódítanánk az egész Földkerekséget. Kíváncsi vagyok, mi van a hegyeken túl! Látni akarom. El akarok oda jutni… Ez az álmom!

Egy elnyomott robbanásszerű hang ütötte meg a fülem, ami kizökkentett az ámulásból és az irányába kaptam a fejem. Nyugat felől, messze tőlem, a távolban kettő vörös jelzőfényt láttam. Kapkodva, kissé remegő ujjakkal előkotortam a pisztolyt és a vörös festékkel ellátott füsttartályomat, majd egyenesen fellőttem egyet, hogy a többiek is tudomást szerezhessenek róla. Alig tíz perce hagytuk el a falat, és már is óriásokba botlanánk?

Nem sokkal később a Centrum felől zöld jelzőfényt pillantottam meg. Megrántottam a lovam kantárját és abba az irányba fordítottam, amerre az egész alakzatot kell mozgósítani.

A nap pontosan felettünk állt, nagyon magasan, ami egyet jelentett azzal, hogy dél van. Mi pedig elértük az első Ófalut, ahová az utunk vitt bennünket. Itt azonban a Centrum és két osztag (a mi osztagunk és Jean osztaga) megállt, az első szakasz tovább haladt, a többiek pedig a lerobbant hely külső terepét és környékét derítették fel. Mellesleg az idefelé vezető úton láthattunk az Elveszettek Erdejét, amit szerencsére most tényleg jó nagy ívben kikerültünk. Igaz, hogy a jó múltkor Stefan és én viszonylag hamar megtaláltuk egymást, aztán könnyedén kijutottunk az erdőből, a lineáris útvonalat követve, de azért… nem lett volna jó újra eltévedni benne.

- Most miért álltunk meg? – nyafogott elsőként a Piperkőc, miközben végre együtt voltunk és egy kisebb csoportba vetődtünk, várva a további parancsokat.

- Nagyon remélem, hogy enni – tette Buksi a hasára a kezét és olyan sápadt volt, hogy kezdtem attól tartani, hogy hamarosan leesik a nyeregből. A magasba tartva mindkét karomat kinyújtózkodtam, és csendben várakoztam.

- Mond is valamit Levente-bro, vagy itt állunk napnyugtáig? – szólalt meg Narou, aki a legtürelmetlenebb közülünk. A Hadnagy megemelte a jobb szemöldökét, elég vészjóslóan, de a Parancsnok válaszolt helyette.

- Először is pihentetjük kicsit a lovainkat, valamint megitatjuk őket – paskolta meg a saját paripája nyakát – Hisz nem hajszolhatjuk őket a végtelenségig – ugrott le a nyeregből – Eközben mi is elfogyasztunk pár falatot, valamint körül nézünk itt.

- Itt? – nézett körbe Sasuke, nagyokat pislogva – De hát itt mégis mi lenne? Ez egy elhagyatott, lerombolt, megsemmisült romtemető.

- Épp ezért kell körülnézni. Mert nem tudhatjuk, mi van itt – rendezett le ennyivel bennünket a Pari (a Parancsnok rövidítése nálam), aztán elsétált egy itt hagyott szekérhez, amiben lezárt vödrökben hoztunk vizet meg pár csemegét a lovaknak.

- Hallottátok! – ez már a Hadnagy kemény hangja volt – Mozgás – pattant le ő is a nyeregből, így mi is így tettünk. Amikor földet értem, a macskakőről hatalmas porfelhőt csinált a palástom, ahogyan felkavarta a levegővel. A szám és az orrom elé tettem az alkaromat, mielőtt belélegezhettem volna. Megfogtam Omal kantárját és félre vezettem őt, kicsit közelebb a szekérhez.

- Egy csapatként megyünk, vagy váljunk szét? – kérdezte egy ismeretlen, még nálunk is fiatalabb tag, a másik osztagból, aki szintén félre állította a lovát.

- A legjobb lenne, ha minden osztag kétfelé oszolna. Mit gondolsz, Hadnagy? – fordult Jean, félig csípőre tett kézzel az említett felé, aki éppen a lova orrát simogatta meg. Ezután megfakult, fénytelen kék (inkább már szürke) szemeit a forrófejű csákóra emelte.

- Erwin emberei párosával indulnak. Nem túl nagy ez a hely, szóval ez nem is rossz ötlet. Osztag – fordult felénk, mi pedig akaratlanul is haptákba vágtuk magunkat – Kétfelé válunk. Stefan, Dorian, Mimi és Rayne ti együtt mentek. Nero, Naoki, Narou és Sasuke, ti szintén! – osztotta ki egyből a csapatokat.

- És ön, Hadnagy? – értetlenkedett egyből a Csókos. Egy sunyi vigyor kúszott a képemre. Vajon ezek tényleg összeszűrik a levet? Mivel jó megfigyelő vagyok, ezért nekem feltűnt, hogy, ha Nero éppen, merő véletlenségből elkerüli a Hadnagy közelségét, akkor a Hadnagy bújik a csaj seggébe.

- Én egyedül akciózom – vágta rá, látszólag közömbösen. És azért csak látszólag, mert a kelleténél sokkal tovább nézett Nero szemeibe. Tovább, mint amennyit a mieinkbe szokott. Megráztam a fejem, felkuncogva az orrom alatt.

- Mit nevetsz itt magadban? – kérdezte a bátyám, eléggé rosszallóan.

- Semmit se fratello, semmit – kuncogtam még egy sort. Ám ekkor fülön lendített, így felsziszegve oda kaptam – Ezt most miért? – értetlenkedtem a bal fülemet szorongatva.

- Mert sunyi vagy – vonta meg a vállát, aztán a figyelmét ismét a többiekre összpontosította.

Nekem amúgy nem volt különösebb problémám, hisz a bratyómmal egy csapatba kerültem, ezért én is csak lazán megvontam a vállam, mint ő, amikor a Hadnagy bejelentette a felosztást. Azonban volt, akinek némi ellenvetései akadtak.

- Mi?! Ne már!! Miért mindig én megyek a Silvermanekkel?! – csattant fel Sasuke, a lehető legellenszenvesebben – És, hogy lehet az, hogy az olaszok meg a Silvermanek mindig együtt lehetnek?! Én állandóan el vagyok szakítva a haveromtól! – bökött Raynéra, aki szintén helyeslően bólogatni kezdett.

- Ne hisztizz már! Én is sírhatnék, hogy nem Nerucival megyek – dobbantott egyet a lábával Mimóza, miközben egy harapásból már is eltüntette a kezében lévő almájának a felét.

- De, de – hebegett a Matsuko, aztán megfordult és ellenségesen méregette a Silverman tesókat, akik egymás mellett álltak. Narou karba tett kézzel, összevont szemöldökkel, lenézően meredt Sasukéra, Naoki pedig kissé kitolva a csípőjét, fél kezét ráhelyezve, kedvesen mosolyogva. Ezek ketten egymás ellentétei. Mellesleg, Naokiban tuti van valami ferdehajlam. Egy pali nem lehet szimplán ennyire nőies... Ám ekkor az idősebb Silverman leemelte a tekintetét a Matsukoról és bizalmasan az öccse felé hajolva súgott valami a fülébe, akárcsak egy pletykás vénasszony – ahogy a Hadnagy mondaná. Naoki pedig figyelmesen közelebb hajolt, szinte már rámászott és kíváncsin pislogva értelmezte, amiket mondott neki, majd a szája elé téve a kezét, ő is a bátyja füléhez hajolt és visszasuttogott. Persze ezután rögtön mind a ketten Matsukora néztek, a tag pedig csak rájuk fintorgott és duzzogva elfordult. Azt hiszem, érdemes azon kicsit elmerengnünk, amit Rivaille mondott rólunk. Hogy még mindig rendkívül gyerekesek vagyunk.

- Nyugi, majd én megvédelek, ha piszkálnak – lökte meg a könyökét Neruci, hülyéskedve, Sasuke azonban csak idegesen beharapta az alsó ajkát és már-már kétségbeesetten nézett az égimeszelő haverjára. Amaz pedig csak tehetetlenül lesütötte a szemét.

- Chh. Kölykök – forgatta meg a szemeit lenézően Jean.

- Ezt most mindannyiunkra érted?! – kapott rá egyből Narou, leengedve a karjait és ökölbe szorítva a kezeit. Az öccse persze egyből belecsimpaszkodott és igyekezett megnyugtatni őt.

- Még szép – nézte le az osztagvezető. Na várj csak, ezért legközelebb úgy kifosztalak, hogy örökre nincstelen leszel.

- Na majd én megmutatom neked, hogy ki itt a kölyök! Úgy szétverem a fejed, hogy még a pokolból is ki fognak tagadni, annyira eltorzult lesz a pofád! – indult be Narou.

- Lehet próbálkozni, tenyérjós – ciccegett egy gúnyos vigyorral Jean. Tenyérjós? Szóval akkor Narou és Naoki származása…

- NE NEVEZZ ÍGY, BAROMARC!! – ordította hirtelen a sebhelyes, összeszorított szemekkel és kidagadó érrel a nyakán. Ezt már megszoktuk tőle, ám azonban ezen még Naoki is fenn akadt, így elengedte a testvére karját, majd kissé előre hajolva, lazán kitolva a seggét és csípőre vágva a kezeit, szintén magyarázni kezdett Jeannak.

- ELÉG!! – ordított fel a Hadnagy, eléggé felpaprikázva – Éppen egy Felfedezőúton vagyunk ti balfaszok!!! Ha úgy tetszik, egy fontos küldetésen!! Hát viselkedjetek már a jó kurva életbe, és húzzatok a dolgotokra!!! – nézett végig mindenkin olyan elvadult tekintettel, mint, aki mindjárt menten kibelez mindenkit. És még élvezni is fogja. Idegesen beharaptam az alsó ajkam és ösztönből hátráltam egy lépést, pedig így is elég messze álltam tőle. Azt már tudjuk, hogy a pofának mindig ég a feje miattunk és, hogy ilyenkor nem viccel, jobb meghúzni magunkat és azonnal tenni azt, amire utasított. Most is közel áll hozzá, hogy itt és most elpicsázzon bennünket. Jobb lenne nem feszegetni a húrokat… Bár, Naroutól ez kitelik simán, hogy még rátesz egy lapáttal, amilyen sötét. És még ő hordja le agresszívnek Jeant. Hát nem sokban különböznek.

- Menjünk, mielőtt felrobban – suttogta Mimi, és egy verejtékcsepp gördült le a halántékán.

- Uhumm – bólintottam – Szerintem is!

Jean is megemberelte magát, kettéválasztotta egyetlen intéssel az osztagát, majd vetett egy utolsó gyilkos pillantást a Silvermanekre és elhúzta a csíkot köreinkből.

- Akkor mi erre megyünk – bökött Stefan az előttünk lévő ösvényre. A Hadnagy szigorúan bólintott.

- Mi pedig arra – ragadta meg Nero Sasuke karját és elhúzta az ellenkező irányba. A vállam fölött átnézve láttam még, hogy az ikrek is a Szösziék után mennek, ám azonban Riv megállította Narout. Én is megálltam.

- Most meg mi van? – sóhajtott Rayne.

- Ezt látnom kell – vigyorodtam el, megnyalva a szám szélét. Egyébként imádom, ha műsor van.

- Narou, ötven fekvőtámasz! Most – mutatott a Hadnagy a mutatóujjával a lába elé, le a macskakőre.

- MI?!! – hőkölt hátra a tagunk.

- Gyerünk! A másik ötvenet pedig majd, ha visszaértünk a kastélyba, akkor megcsinálod. Rajta! Addig nem mész semerre. Számolom!

- DE MIÉRT?!

- Mert tiszteletlen vagy velem szemben és, mert folyton balhét szítasz!

- ÉN??!! AZ A BUZI KEZDTE!!!

- Gyerünk! Mozgás, különben megduplázom…

- Maga megbolondult, biztos, hogy nem!! – rázta meg a fejét Narou hevesen.

- Gyere már – ragadta meg a jobb fülem hirtelen a bratyóm, olyan szorítással, hogy bekönnyeztem tőle, főleg, mikor elkezdett maga után húzni – Feladatunk van! Ráadásul akármikor felbukkanhat egy óriás, így résen is kell lennünk, te tökfej! Majd otthon kiszórakozod magad. Most pedig nyomás – rántott maga elé a fülemnél fogva durván, így miközben fél lábon pattogva próbáltam megtartani az egyensúlyom, már tudtam, hogy még ráadásként lökni is fog rajtam egyet, hogy mozogjak. Így is lett. Majdnem orra estem. De csak majdnem.

- Jól vaaan – fújtam ki a levegőt, megadva és összeszedve magam, majd édes négyesben mentünk tovább – Egyébként tudjuk is, hogy mit kéne keresnünk? – néztem végig a körülöttünk tornyosuló, megtépázott, régi, rozoga, üres, omladozó, felismerhetetlen épületekre.

- Hát életjelet nem sűrűn – fintorgott Rayne, mintha attól félne, hogy egy kis sétától csupa mocsok lesz.

- Valami… – nézelődött Buksi izgatottan, aztán felnézett rám – Furát – jelentette ki.

- Furát? – grimaszoltam rá értetlenül – Még is mi furát?

- Hát… hát azt én nem tudom. A Parancsnok nem mondott semmi érthetőt sem – húzta el a száját. Néha úgy fest, mint egy kislány…

Felsóhajtottam, majd az ég felé fordultam séta közben.

- Úgy érzem, ennek nincs is értelme – motyogtam.

Nem tudom, mennyi ideje kutyagolhattunk már, eléggé nyitott szemekkel járva, de egyszerűen értelme nem volt ennek az egésznek. Ám, ekkor a bátyám lábai alatt valami nagyot reccsent és ropogott, így mindannyian megtorpantunk. Fratello lehajolt és kissé riadt tekintettel meredt az általa szétmorzsolt….. csontokra.

- Ez azért… sokkoló – motyogott Stef. Ettől még az én nyakamon is lefojt egy izzadtság csepp.

- Ezek… emberi csontok? – kerekedtek el Rayne szemei és még nyelt is egy nagyot. Buksi meg, mint valami csata, háborús vadászkutya, a csontdarabkák fölé hajolt és mélyeket szippantgatni kezdett a levegőbe.

- Igen, drága Raynus! – egyenesedett ki térdelő pózba – Ezek kétségkívül azok.

- Fejezd már be – löktem jól szórakozott vigyorral az arcába a hatalmas felcopfozott haját – Ilyen kifinomult orra nem lehet egy embernek. Az is lehet, hogy ezek állatcsontok – próbáltam jobbra gondolni.

- Ó tényleg – söpörte félre Buksika a vörös hajzuhatagát és a háztömb egyik árnyékos részére bökött – Az a hozzátartozó darabka is egy állaté lenne?

A szemeim elkerekedtek és valósággal kirázott a hideg. Természetesen egy fél koponyát pillantottam meg. De mindenképpen emberi koponya volt. Sőt, ahogyan kicsit oldalra pislantottam, még vagy kettő olyat láttam.

- Ettől a helytől borsódzik a hátam – hunytam le a szemeimet, elfordulva a látványtól. Láttam már megtépázott holttestet és súlyos sebeket. Hallottam már halálhörgést, de… Mindig képes felkavarni egy ilyen eset, hiszen... Ez emlékeztet arra, hogy valójában milyen kicsik és gyöngék vagyunk. Mert valaha ezek az emberek is éltek… Valaha.

- Inkább haladjunk – sóhajtott Rayne, akin a legjobban látszott, hogy nem is akar itt lenni.

- Jó – biccentett Stefan, eléggé elkomorodva, majd felállt és Mimihez közelebb lépve nyújtotta neki a kezét, hogy felsegítse. Hirtelen, a távolból valami nem ideillő hangot hallottam. Megfordultam, de sajnos egy keskeny utcán haladtunk, így a magas háztömbtől nem láttam semmit sem.

- Ti is hallottátok? – hegyeztem a füleimet, erősen koncentrálva.

- Mit? – kérdezte Rayne.

- Cst! – csitítottam el gyorsan és mind a négyen erős hallgatózásba kezdtünk. Tisztán kivehető volt emberek halál kiáltozása és hangos lábdobogások zaja.

- Mi a fene? – suttogtam elkerekedett szemekkel, majd azonnal előkaptam a pengéimet és meghúzva a ravaszomat, felrepítettem magam a háztetejére és a szemeimmel azonnal végig futottam magam az Ófalu kihalt utcáin. A hangokat ismét hallani lehetett és nem sokkal később egy egész sornyi romház dőlt össze, hatalmas porfelhőt kavarva fel. A többiek is mellettem termettek egy pillanat alatt.

- Mi az ott? Egy óriás?! – sziszegte Stefan idegesen, elém lépve. Ám mielőtt bármit is mondhattunk volna, a sűrű porfelhőből egy fekete jelzőfény repült fel. Hátrahőköltem és azonnal elöntött belül egy érzés, amit… amit erősen pániknak hívnak. Hiszen… a fekete jelzőfény csak egyet jelenthet…

- Az ott…? – blokkolt le Rayne is egy pillanat alatt.

- Ugye nem…? – sápadt el Mimi, remegő, elvékonyult hangon. A következő pillanatban a sűrű füstből előtört egy olyan óriást, amilyet korábban még nem láttam. Ez nem olyan volt, mint a többi… Rövid barna haj borította a fejét, a teste bizonyos részeiről (a karjáról, a fél arcáról és a lábairól) hiányzott a bőr és a szemei olíva zölden világítottak (!). Hatalmas hegyes fogai voltak, akárcsak Sasukénak. Szélsebesen, földet megrengető léptekkel és mindent összedöntő ordítással közeledett felénk, elsodorva mindent, ami az útjába került. A lábaim egyszerűen földbe gyökereztek. Láttam, amint pár Felderítős megkíséreli megállítani ezt a monstrumot, de amaz szinte csak a kisujját használva, simán kinyírta őket.

- Húzzunk innen!! Ez egy Intelligens!! Ne is próbáljatok meg harcba szállni vele!! – lökött rajtam egyet Stefan, ami végre kizökkentett a blokkból és végre tudtam cselekedni. Azonnal sarkon fordultam, ám, ahogyan megtettem az első lépést, a rozoga, megtört és gyenge cserepek beszakadtak a lábam alatt, én pedig zuhanni kezdtem. Még időben sikerült elkapnom egy kiálló fagerendát, amely valamikor régen még az ép tető tartását szolgálta.

- DORIAN!! – kiáltotta Stefan, lenyúlva értem, én pedig riadtan, vadul dobogó szívvel és remegve néztem fel rá, ahogyan megtartottam a súlyomat, mielőtt lezuhanhattam volna, és felkenődtem volna valamire a picsába.

- MENEKÜLJ MÁR!! – kiáltottam fel rá, ugyanis a felénk tartó szörnyeteg léptei összevissza rázták ezt a szerencsétlen épületet.

- Nem hagylak itt!! – kiáltott vissza, és eközben, az egyik jókora verejték cseppje egyenesen az arcomon landolt – Nyújtsd a – de nem tudta befejezni, ugyanis a következő pillanatban nagy füst és porfelhők süvítettek közénk, ráadásul forró volt és az óriás hatalmas erővel átgázolt azon a házon, ahol mi is tartózkodtunk. Szerencsére csak mellettem haladt el, így elfordulva és a gerendába kapaszkodva csak a hátamat érte pár elröpülő kődarab. De az is piszkosul fájt, ám az adrenalintól csak pár másodpercre éreztem.

Köhögve kapaszkodtam abba a szerencsétlen fadarabba, ami bár elég erős volt, még is megrepedt és egyre jobban kezdett szétmenni. Nem haboztam tovább, elengedtem és az alám gyűlt kőtömbökön végig gurultam, a fejemet védve a karjaimmal. Elterültem az alján és az eget fürkészve egy fájdalmas grimasszal, próbáltam talpra állni.

- STEFAN!! – kiáltottam elsőként a testvérem nevét, azután köhögtem egy sort a portól – RAYNE, MIMI, HOL VAGYTOK??!! – tornáztam magam fél térdre, előrehajolva, megtámaszkodva a remegő karjaimon, miközben a mellkasom az óriás lépteinek ütemére döngött és a szívem is majd kiugrott a helyéről.

- Dorian! – hallottam meg Mimi hangját – Hol vagy?!

Összeszűkült szemekkel meredtem a fölém tornyosult romdarabokra, amik között beszűrődött némi fény. Világos. A romok alatt vagyok.

- A törmelékek mögött vagyok!! – kúsztam oda a kőtömbökhöz és megragadva egyet, minden erőmmel igyekeztem elmozdítani az útból.

- Megsérültél??! – hallottam meg a hangját a másik oldalról.

- Kutya bajom – nyöszörögtem – A fivérem?!

- Mindjárt itt van, csak felkaparja Raynét! Ne aggódj, kijuttatunk onnan! – próbált meg megnyugtatni, bár a hangja olyan rémült volt, hogy sajnos nem volt valami bíztató.

- Rayne megsérült?! – ültem seggre és igyekeztem magam összeszedni.

- Úgy néz ki, eltörött a csuklója.

- Fasza – sziszegtem lehunyt szemekkel, hót idegesen.

- DORIAN!! – hallottam meg végre a bátyám hangját.

- Stefan!! – pattantam egyből ismét térdre – Szedj ki innen!!! – ragadtam meg egy újabb nagyobb darabot és minden erőmmel arrébb gurítottam.

- Azonnal, öcsi!! Csak nyugi!! – éreztem a hangszínén, hogy most kapkod, és azt se tudja igazán, hogy hol áll a feje – Mimi!! Segíts!! Csináld, amit én!! – szólt rá a mi Buksinkra, aztán a hangokból ítélve Stefan az egyik pengéjét belevágta a törmelékek közé, és annak segítségével mozdította félre a betontömböket. Hogy ez nekem miért nem jutott az eszembe? Pedig általában én vagyok az agyafúrt a csapatban. Bár lehet, hogy ez az esés és gurulás, meg ez a hirtelen pánik emiatt az óriás miatt, tompította a képességeimet.

Felálltam, előkotortam én is a kardjaimat és követtem Stefanék példáját.

- Még is, hogy kerülhetett ide ez a fenevad?! – idegeskedett Stef.

- Ez egy Intelligens volt, igaz? – kérdezte Mimi, eléggé félve – Remélem Neronak és a többieknek nem lesz baja!

- Már biztos sok embert megölt ez a rohadék! Siessünk!! – törtem utat magamnak egyre jobban.

- Rayne!! Hova mész??! – kiáltotta Mimi.

- Sasuke bajban van!! – csak ennyit hallottam Raynétól, aztán gázpalack hangot észleltem. Nyilván a barátja segítségére sietett.

- Lehet, hogy azaz óriás Sasukét ment megtámadni? – kérdezte Buksi.

- Nem kizárt – szenvedett Stef egy nagyobb tömbbel, de szerencsére az volt az a darab, amit én is betaláltam, így mondhatni közösen eltávolítottuk az utamból.

- Végre – lihegtem, megtörölve a kézfejemmel a homlokom, miközben kiléptem a romok közül.

- Nincs semmi bajod?! – ragadta meg a ruhám Stefan és alaposan, gyorsan végigfutatta a tekintetét minden egyes porcikámon és hajszálamon.

- Nem, nincs – sóhajtottam – Gyerünk a többiek után!! – löktem félre az útból és meg is húztam a ravaszt. Szinte irgalmatlan tempót diktáltunk, bár nem voltak tőlünk olyan messze, még is siettünk, nehogy történjen valami. De ez nem egy átlagos Intelligens. Nagyon veszedelmesnek és veszélyesnek látszik…

- Ott van az a szemét!! – böktem az óriás rohadék felé, aki egyhelyben állt most, ugyanis éppen ezerrel támadtak a Felderítősök, de sajnos nem sok sikerrel jártak.

- Vajon Sasuke átváltozik?! – kérdezte felzárkózva mellém Stefan.

- Fogalmam sincs, fratello – haraptam be a számat, annyira, hogy kiserkent a vérem.

- NEROOO, JÖVÖK MÁR!! – hagyott le minket hirtelen a Buksi, így kénytelenek voltunk rákapcsolni. Kikerültük az óriást és a tekinteteinkkel a Hadnagyot, vagy épp a többi osztagtársunkat kerestük. Leereszkedtünk a földre, ott, ahol a szekér és a lovaink álltak. Egyből odaszaladtam a lovamhoz, aki eléggé meg volt rémülve, ugyanis ide-oda vergődött, meg nyerített, de elfutni nem tudott, mivel ki volt kötve.

- Igyekezzetek!! – jelent meg a Hadnagy is a többiekkel, majd azonnal a lova hátára mászott – El kell hagynunk a területet!!

- Sasuke miért nem változik át?! – pattantam én is a nyeregbe.

- Mert nem tudjuk, hogy ez az óriás kicsoda, micsoda és milyen erős! Valahogyan le kell ráznunk, a többiek végezni fogják a dolgukat!! – sarkantyúzta meg a lovát, tehát nekünk sem volt időnk több kérdésre, mi is követtük a Hadnagyot. Most én haladtam legelöl a Hadnagy seggében, mellettem Sasuke, mögöttünk Rayne és a bátyám, utána a két lány és végül az ikrek zárták a sort. Eszembe jutott, hogy a Hadnagy említett valami stratégiát, amit egy váratlanul felbukkant Intelligens ellen dolgoztak ki. De kétlem, hogy a többiek is rendelkeznének olyan jó spéci gyorsasággal és képességekkel, mint a mi osztagunk. Persze, a Felderítősök tele vannak jó katonákkal, de már most rengetegen elestek. A holttestekért pedig még vissza is kell jönnünk, ha tudunk.

Átnéztem a vállam fölött és a mögöttem vágtázó, rémült arcú osztagtársaimon kívül láttam, ahogyan az a szörnyeteg a nyomunkba ered, miközben akkorát ordított, hogy az egész föld beleremegett. Inkább igyekeztem előre nézni és nem jobban kétségbeesni.

- FIGYELJTEK, RENDELLENESEK!! – nézett hátra a Hadnagy és fellőtt egy piros jelzőfényt, hogy a többiek is láthassák, mi történik. A távolba néztem és egy egész csorda Rendellenes tartott felénk, teljes gőzzel.

- Idecsalogatta volna őket??!! – kérdezte Sasuke, aki egyébként kész volt az átváltozásra, csak éppen engedélyt nem kapott rá.

- Nem tudom!! – feleltem én neki, folyamatosan az alsó ajkamat rágcsálva, de mivel a lóháton ültem, így a vágta ütemére szinte már szanaszét harapdáltam a szám.

- Hadnagy!! Merre megyünk??!! – tette fel Rayne azt a kérdést felzárkózva mellém, ami már engem is nagyon érdekelt.

- HADNAGY!!! – sikoltotta egyszerre Mimi, Nero és az ikrek olyan halál félelemmellel, hogy a szívem majdnem kiugrott a helyéről. Akaratlanul is hátrafordultam, mert ez nem szokványos kiáltás volt. Ők eléggé lemaradtak tőlünk és a nyomukban már nagyon ott volt az Intelligens, ráadásul szemből pedig egy csomó másik Rendellenes tartott felénk. Felnéztem az óriásra, aki még mindig ugyanolyan ijesztő volt. Egy széles vigyorra húzta a száját, a szemei nem hagyták abba a világítást és arra készült, hogy egyenesen eltaposson bennünket. Nagyot nyelve előrefordultam, a Hadnagy hátát nézve, aki hátra sem nézett. Már felkészültem a halálra és majdnem a gatyámba vizeltem, amikor Rivaille hirtelen irányt váltott és egyenesen bevezetett bennünket egy erdőbe.

- Le kell őket ráznunk!! – csak ennyit közölt velünk, hátra sem fordulva. Értetlenül néztem össze a mellettem haladó Sasukéval, aki hátra fordult a haverja felé, én pedig a bátyámhoz, aki csak elkerekedett szemekkel, összepréselt szájjal és idegesen bólintott nekem egyet, amolyan „nyugodj meg” félén. Az Intelligens minden fát ledöntött és félre söpört maga körül, úgy tűnt, erejében van, és nem akar kifáradni ebben a hajszában. Eközben a többi óriás is megrohamozta az erdőt, egyenesen felénk tartva. A lovainkat pedig elkezdtük nagyon hajszolni. A kezeim erősen a kantárra feszültek, a combjaimmal izomból összeszorítottam magam alatt a nyerget, ezzel is tartva magam, miközben igyekeztem nem elszakadni az osztagtól és tartani az irányt.

Aztán váratlan dolog történt, amire még a Hadnagy is elkerekedett szemekkel átnézett a válla fölött. Az Intelligens kissé lemaradt tőlünk, egyre csak lassított, aztán elordította magát, hogy „Sasuke”.

- Mi a halál? – suttogtam magamnak, miközben én is hátra fordulva néztem, ahogyan egyre jobban lehagyjuk, ő meg csak vigyorogva utánunk néz, aztán a következő pillanatban egy csomó Rendellenes megtámadta és elkezdték szétszedni, felfalni, amaz pedig csak hagyta.

- MI A?!! MI A JÓ BÜDÖS FRANC FOLYIK ITT??!! – kiáltozta Narou leghátulról. Ekkor a fák közül kirontott több Rendellenes is, amik viszont már minket vettek célba.

- EZEKET MAJD ELINTÉZZÜK!! – ajánlotta fel a sebhelyes, de a Hadnagy visszaordított:

- NEM!! LERÁZZUK ŐKET, NEM BOCSÁJTKOZUNK HARCBA VELÜK!! VISSZAKELL MENNÜNK A TÖBBIEKHEZ!! – adta ki a parancsot, aztán hozzá tette – EBBEN AZ ERDŐBEN ITT LESZ EGY ELÉG MÉLY ÁROK, AZ ALJÁN EGY FOLYÓVAL!! HA SZÓLOK, ELRUGASZKODTOK A LOVATOKRÓL ÉS LEUGROTOK!!

- TESSÉK??!! – hökkent meg elsőnek a bátyám.

- MAGA NEM NORMÁLIS, ÉS, HA MEGHALUNK?! – ez már Rayne volt.

- MOST!! – kiáltotta Rivaille és rögtön ezután előrántotta a pengéit, majd a gázpalackja segítségével a levegőbe röpült, át a fákon, ott hagyva a lovát. Mivel ő ment, ezért automatikusan nekünk is kellett, így mi is így tettünk. A lombok sűrűsége hirtelen megtört előttünk és nem láttunk a szemeinkkel semmit sem magunk előtt, csak egy nagy szakadékot, a túl oldalán az erdő másik részével és a szakadék alján egy folyót. Visszahúztam a ravasszal az indámat az egyik fa tövéből, és vészesen közeledni kezdtem a víz felé. Megperdülve a levegőben szemügyre vettem a többieket is. Utoljára az ikrek és a lányok ugrottak le, ám az egyik óriás gyors volt és kidöntve az egyik vaskos fát a szakadék szélén, így az utánunk zuhant. Az alkarjaimat magam elé téve X alakban védtem az arcomat a sérüléstől, így a röpülő fadarabok, ágak és kövek a karjaimat meg a lábaimat találták el. Közben résnyire kinyitott szemekkel láttam, amint az óriás még kinyújtja azt a hatalmas karját, majd elkapja Nerot és a markába zárja, ezzel is elnyomva a sikolyát. Mi a zuhanástól és a sokktól teljesen leblokkoltunk, aztán vérfröccsenését láttuk valamennyien, majd abban a szent pillanatban elnyelt a folyó rettentően hideg vize és az áramlat vészesen sodorni kezdett bennünket.

A felszínre küzdöttem magam, miközben igyekeztem felvenni a víz ritmusát és nem neki csapódni pár sziklának.

- DORIAN!! – hallottam meg a testvérem hangját valahonnan, de a víz hangja egyszerűen mindent elnyomott és nem láttam semmit sem. Volt egy kisebb leejtő, egy mini vízesés, aminek következtében mindannyian az alján csobbantunk. Egy kis vízgyűjtőbe vezetett ez a folyó, ahol egy nagyobb tó volt, értelemszerűen állóvízzel, tehát már nem vitt minket a sodrás semerre sem. Felküzdöttem magam ismét a vízfelszínére és levegő után kapkodva, elkezdtem a partra úszni. Négykézláb másztam ki, és kedvem lett volna egy nyelves csókot adni az anyaföldnek, ha épp nem lettem volna úgy kifáradva, hogy amint szilárd talajt éreztem magam alatt, elterültem. Felköhögtem egy kis vizet a tüdőmből, majd realizáltam, hogy bizony nagyon fázom. A fogaim is összekoccantak, ahogyan a karjaim segítségével megtámaszkodtam fóka pózban és körbenéztem. Mindenki a vízpartra szenvedte magát. Pontosabban Narou a hátán cipelte ki Naokit a vízből, Raynus pedig Sasuke hóna alá nyúlva húzta ki őt. Stefan pedig egyenesen felém tartott, a felső karját fogva.

- Megsérültél? – pislogtam fel rá, laposakat.

- Nem vészes – lihegett aggódva és letérdelt mellém – Neked, nincs eltörve semmid? – nyúlt az ép karjával felém, de elcsaptam a kezét, és ülő pózba tornáztam magam.

- Nekem nincs, ne velem törődj, hanem magaddal, az istenért – sziszegtem kissé ellenségesen, hisz nem  járja, hogy mindig ő sérül meg komolyabban és még is mindig én vagyok az első.

Mimoza is kiküzdötte magát, egyenesen előttem köhögött, kutya pózban, lehajtott fejjel, így a hatalmas, vizes, szétjött vörös hajzuhataga is előre hullva eltakarta előlem az arcát. Stefan, mint egy aggódó anyuka, odasietett mellé és fél térdre ereszkedve elkezdte a lány hátát ütögetni. Lehunytam a szemem, összeszorított fogakkal és az ölembe ejtett kezeimet is ökölbe szorítottam. Mimi nem sokára felfogja, ami az imént történt… Teljesen össze fog zuhanni… Nero meghalt…

- NAOKI!! – kiabálta Narou eszeveszetten, mire felkaptam a fejem, és az irányába néztem. Veszettül rángatta az öccsét, aki nehezen akart magához térni, de amikor megtette, egy liter vizet köhögött a bátyjára és erőtlenül kapaszkodott meg benne. Raynus és Sasuke egymás mellett ültek, aztán az előbbi felkapta a fejét és körbe nézett. Én is követtem a példáját. Ez volt a szakadék vége és az erdő egyik széle. Alig volt itt pár fa.

- A Hadnagy hol van?! – kérdezte hirtelen Rayne. A szemeim azonnal a part minden területére siklott és vadul keresni kezdtem egy alakot. Meg is találtam. Ő a másik oldalon volt, éppen kiszenvedte magát a vízből és seggre ülve jól láthatóan ránk meredt. Nem is habozott sokat, szinte egyből lábra állt és megindult felénk.

- Ott – mutattam az irányába.

- Igen, már mi is látjuk – nyekergett Matsuko.

- MENJÜNK VISSZA!! – tört ki hirtelen Mimi, akkorra hanggal, hogy a közelben lévő madarak elhagyták a búvó helyüket és felrepültek a lombok közül – MENJÜNK VISSZA, MÉG LEHET, HOGY ÉLETBEN VAN!! – kapaszkodott bele a bátyám mellényébe (sokan elhagytuk a palástjainkat, de az enyém és a Hadnagyé például megmaradt.

- MENJÜNK MÁR!! – tápászkodott fel a földről és kapkodva kicsavarva a hajából némi vizet, elkezdett kapkodni, ugyanis nem csak a palástja hiányzott, de még a felszerelése is, ami rendelkezésszerűen automatikus önkioldó üzemmódba válthatott, amikor nekicsapódott egy sziklának a vízben. Így járt Stefan is, Naoki is és Rayne meg Matsuko. Narounak, nekem és a felénk igyekvő Hadnagynak még megvolt mindenünk.

- Mimi – motyogott Stefan erőtlenül, de nem tudta hirtelen, hogy mit mondjon. Hát én sem tudtam. Egyszerűen csak előttem volt a kép. Tisztán láthattuk.

- DORIAN!! – kiáltott rám Mimi, elém állva, hisztérikus állapotot öltve magára – ADD KÖLCSÖN KÉRLEK A MANŐVERFELSZERELÉSED!! VISSZA KELL MENNEM!!

- Szerintem… – kezdtem óvatosan – Szerintem már hiába mennél – ám itt félbe szakított és az arcomba ordított:

- NE MONDD AZT NEKEM, HOGY HIÁBA, KÜLÖNBEN FELRÚGLAK A GECIBE!!! NEM HIÁBA!!! TUDOM, HOGY ÉLETBEN VAN!!!

- Elég! – szakította félbe a rohamát a Hadnagy, aki végre köreinkbe ért – Mennünk kell, mielőtt az egész Egység a mi keresésünkre indul.

Felnéztem rá. A haja a szemeibe lógtak, így nem láttam a tekintetét, de a hangja eléggé… más volt. Nem olyan, mint szokott lenni. A szája is szokatlanul lefelé görbült, aztán hátat fordított nekünk.

- NEM HAGYHATJUK ITT!! – kapaszkodott Mimi a Hadnagy palástjába – LEHET, HOGY SÚLYOSAN MEGSÉRÜLT!! VAGY ÉPPEN MINKET KERES!!

- FEJEZD BE!! – kiáltott rá hirtelen Rivaille, olyan ingerülten, mint még soha és még a palástját is kirántotta a kezei közül. Értetlenül pislogtam rájuk. A Hadnagy nem szólt semmit, csak egy darabig hallgatta Mimi zokogását (szüntelenül sírni kezdett, térdre borulva a földön és ököllel csapni azt, miután felfogta a történteket), aztán elindult. Úgy néztem Mimire, mint akit elhagyott az anyukája. Nagyon megindító volt az egész és fájó. Egyszerűen számunkra is felfoghatatlan volt.

Narou

            Naoki belém kapaszkodva nézte a jelenetet, én pedig szintén odafigyeltem, komoran és összevont szemöldökökkel. Hihetetlen igazából, ami történt. Bár, aki katonának áll, annak végül úgy is szembe kell néznie a sorsával. Ugyanis nem tudhatjuk, mikor ér el bennünket a vég és ragad magával örökre.

Szipogás szakította félbe a gondolataimat.

- Te sírsz? – fordultam az öcsém felé, aki fél kézzel törölgette az arcát, majd az eddigi halk szipogás átváltott kemény bőgéssé.

- Igen – ismerte be, majd egészegyszerűen bújni kezdett. Úgy fúrta az arcát a vizes ruháimba, ahogyan csak tudta.

- Ne sírj, Naoki – öleltem át fél kézzel – Előbb-utóbb mind erre a kárhozatalra fogunk jutni. És attól még, hogy sírsz… Neruci nem fog visszajönni – néztem át a vállam fölött a mögöttünk tornyosuló kisebb vízesés tetejére, ahonnan érkeztünk. Hátha…

- Ha láttuk volna, Narou – hajolt el egy kicsit, megtörölve az orrát. Felé kaptam a fejem – Ha láttuk volna… Mi mentünk mögötte… Talán mi segíthettünk volna.

- Na, ezt azonnal verd ki a fejedből!! – szóltam rá élesen és dühösen. A világ összes szomorúságával a könnyes szemeiben, felnézett rám – Nem a mi hibánk!! Ez rengeteg katonával történik meg nap, mint nap!! Ha mindenki azon agyalna, hogy segíthetett volna az adott társán, akkor a végén egymást fogjuk okolni és öldösni, nem pedig azokat a rohadék szörnyetegeket!!

Hüppögve lehajtotta a fejét, mint, aki elszégyelli magát.

- Ők tehetnek mindenről… Ezt sose felejtsd el. Mi sosem hibázunk – sóhajtottam, aztán mivel már indulni kellett, mert a Hadnagy már előre ment, ezért felsegítettem az öcsköst a földről és segédtámaszt nyújtva neki, a többiek után bicegtünk. Mimi erősen küzdött az ellen, hogy menni kell, konkrétan mindenkit elküldött melegebb tájakra és sínylődve vergődni kezdett, amikor megpróbálták fölhúzni a földről. Végül Stefan hajolt le hozzá és motyogott neki valami atyai vagy anyai szomorú monológot, amitől a lány csak erőtlenül összegörnyedve sírt tovább. Dorian pedig a hátára kapta őt és a Hadnagy után siettünk.

- Most vissza kell sétálnunk egészen a faluig? – kérdeztem némi hallgatás és kutyagolás után. Válasz azonban nem igazán akart érkezni, főleg nem az elől haladó Hadnagytól.

- A lovainknak a közelben kell lenniük – nézett körbe Raynuci, majd az egyik ujját a szájába véve füttyentett egyet.

- Idehívod a többi óriást, te féleszű – sziszegtem idegesen, ám ő csak még egyet füttyentett. Aztán, mint végszóra, patadobogásokat hallottunk és rögvest három ló sietett ki az erdő fái közül, egyenesen felénk. Az egyik az én lovam volt, így odaszólva neki, felém vetette az irányt.

- Hóóó – kaptam el a kantárját, aztán Naokit egyenesen felültettem a nyeregbe, én pedig felpattantam mögé. Az öcsém erőtlenül és bágyadtan a mellkasomnak dőlt, én pedig egy aprót rúgtam Mechwart oldalába, hogy induljon meg. Raynus és Matsuko is felültek a saját lovaikra, aztán, ahogyan haladtunk tovább, végül a többi ló is ránk talált. Naoki lovának a kantárját az én lovam nyergéhez erősítettem, ugyanis az én meggyötört öcsém nem akart átülni a saját nyergébe. Inkább a bátyó közelségében próbált most megnyugodni. Mimi pedig rázkódó vállal és lehajtott fejjel ült a saját lova hátán, de mivel nem akart vele elindulni (főleg, amikor meglátta Nero lovát), ezért Stefan volt olyan nagylelkű és felült Mimi mögé, hogy együtt menjenek, így Stef lova Dórinál maradt plusz lóként. Nero fehér lova pedig a Hadnagy mellett kötött ki, aki szintén furán festett a saját lova hátán.

- Hát nem furcsa? – kérdezte hirtelen Naoki, rekedtes hangon.

- Micsoda? – kérdeztem vissza, az utat figyelve.

- Elvileg vissza kéne sietnünk a többiekhez… De még sem vágtatunk.

Ez nekem is feltűnt.

- Valóban – biccentettem komoran. Ebbe azért még nekem is szar volt belegondolni. Hogy ezelőtt még a Csókos vérét szívtam szinte minden egyes nap… És most nem lesz többé. Csóresz Hadnagy is most biztosan totálisan ki van bukva. Főleg mivel előttünk is elvesztette az osztagát. Ki tudja, mi játszódhat most le benne.

A nap már kezdett a hegyek felé tartani, lenyugvásra, mire végre visszataláltunk a faluhoz. Ám azonban a Parancsnoknak színét sem láttuk, csak pár katonát, akik a még ép holttesteket tették fel egy szekérre. Megkaptuk az instrukciókat, hogy a Calanes kapu előtt lesz a gyűlés, ugyanis most azonnal visszavonulót rendelt el a Parancsnok, ráadásul kereső csapatot is küldetett az osztagunk megtalálására az erdőhöz.

Így hát, a Hadnagy után eredve, már mindannyian szélsebesen vágtáztunk vissza, a falhoz. Amikor odaértünk, már valamennyi katona ott ácsorgott, várva a másik szekérre, a többi csapatok visszatértét és a mi érkezésünket is.

Rivaille a Parancsnokhoz sietett, mi pedig félre álltunk és leugrottunk a nyeregből, hogy kicsit kinyújtóztassuk a lábainkat, hiszen órákon átültünk megint a nyeregben.

- Hogy érzed magad, Mimi? – lépett Matsuko az említetthez, aki csak lehajtott fejjel ácsorgott a lova mellett.

- Miért nem változtál át? – kérdeztem ellenségesen a ficsúrtól, aki csak rosszindulatúan nézett vissza rám.

- Most belém akarsz kötni és rám kenni az egészet?! – tárta szét értetlenül a karját.

- Ha úgy tetszik – sziszegtem – Megtehetted volna! Kiállhattál volna az ellen a szar ellen!! De te betojtál, és inkább menekültél, minthogy védted volna az egész osztagot!! – kezdtem el vádaskodni, mint mindig, amikor valami féle veszteség ér. Egyből okolnom kell valakit.

- Narou! Nem te mondtad, hogy nem mi tehetünk a dolgokról? – kérdezte az öcsém, mellém állva és értetlenül nézve fel rám.

- De, ha valakinek van egy ilyen nagy ereje, mint ennek a kis gedvának, akkor az igazán segíthetett volna!! – mutattam indulatosan Matsukora.

- Viszálykodással nem lesz semmi sem jobb! – vágott közbe Stefan, az örök apuka a csapatban és szigorúan nézett rám – Megértjük, hogy felkavart téged is ez a dolog, de beláthatod, hogy itt nem Sasuke tehet róla. Elvégre, azaz Intelligens is akarhatott tőle valamit, hiszen jól hallhatóan ordította a nevét… Nem tudhatjuk, mit tett volna, ha Sasuke átváltozik. Fogd vissza magad és, ha okolni akarsz valakit, akkor inkább az óriásokat! Ők teszik tönkre a világunkat és az egész emberiség életét… Nem pedig a bajtársaink – fejezte be a fejmosást, aztán a többi figyelmét Mimi megnyugtatásához fordította, amiben az öccse is segített neki. Én pedig csak vészjóslóan szemeztem Matsukoval, majd egész egyszerűen hátat fordítottam neki.

- Narou… – fogta meg Naoki a vállam, valami szomorú hanggal.

- Nincs semmi bajom – figyelmeztettem, mielőtt azt hiszi, hogy én is mindjárt bőgök.

- Jól van – sóhajtott mélabúsan, majd elvette a kezét a vállamról és váltott pár szót Raynéval meg annak a kis gedva haverjával. Vagy fél órán keresztül ott ácsorogtunk (én még mindig háttal állva a többieknek, az öcsém meg szintén Mimivel lelkizett). Dühösen felrúgtam egy kavicsot, ami épp előttem volt, aztán az elrúgás irányába néztem, hogy látom-e, amikor földet ér, de ahelyett mást láttam meg. Megérkezett a többi szekér, a holttestekkel, s befutott velük együtt az utánunk küldött kereső csapat, akik Hanji osztagának tagjai voltak. És az egyik katona lován volt még egy személy, akit innen is kiszúrtam, hogy kicsoda…

- Készüljetek! – hallottam meg a Hadnagy hangját a hátam mögül – Lassan indulunk. Megérkeztek a többiek, lejegyzik az elesettek neveit, utána hazatérünk – jelentette be, olyan melankolikus hangon, hogy kedvem lett volna itt és most eret vágni. Mindenki bőszen kimutatta, mennyire megrázta ez a dolog, én meg csak magamba fojtottam az érzelmeimet, mind mindig…

- Hadnagy – szóltam oda neki, le sem véve a szemem a felénk tartó lovasokról – Nerucit nem akarja megvárni?

- Tessék? – sziszegett idegesen, mint, aki épp készült volna leordítani, hogy ezzel jobb nem poénkodni. Én azonban csak megeresztettem egy halvány mosolyt és felé fordultam. Az arca vad volt és dühös, a többiek pedig értetlenül meredtek rám. Félre állva, a fejemmel az adott irányba biccentettem, s az ügető ló abban a pillanatban leparkolt előttünk. A srácot felismertem, egyszer vele osztottak be engem meg az öcsköst, Kaito volt. És amint földet ért, lesegítette a nyeregből a halottnak hitt osztagtársunkat. Miközben Nero Kaitoba kapaszkodva felénk bicegett, hallottam, amint mindenkinek elakad a szava. Én is csak pislogtam, hogy végül tényleg megúszta. Tisztán láttam, ahogyan az óriás összenyomja, és vér fröccsen minden felé. Erre megúszta annyival, hogy kiment a bokája?

- Innen már menni fog – hebegte a lány, ellépve a sráctól, aki csak kedvesen biccentett – Hadnagy – lépett az említett elé, aki csak leblokkolva nézte őt – Elnézést kérek a történtekért…

Fél vigyorra húztam a számat, miközben karba tettem a kezeimet. Ennél jobb visszatérő szöveget is kitalálhatott volna. Levente-bro megemelte a kezét és bár túl lassú volt a mozdulat, először azt hittem, hogy lekever neki egyet (amilyen szadista, kitelik tőle), de nem ez történt. Egészegyszerűen csak megsimította Nero arcát. Hát persze, hiszen szeretők! A következő pillanatban pedig Neruci a Hadnagy mellkasára borult, a tag pedig erre nem számított. Ott ölelkeztek az orrom előtt, én pedig csak megforgatva a szemeim, elfordultam. De a másik oldalon sem volt jobb a látvány. Mindenki elkerekedett szemekkel és tátott szájjal meredt a két szerelmespárra. Az öcsém azonban már az örömkönnyeit hullajtotta, Stefan pedig meghatódva elmosolyodott. A tekintetem a Csincsillára tévedt, aki annyira leblokkolt és olyan sokkot kapott a barátnője visszatértéről, hogy még pislogni is elfelejtett és elmaradt a tőle meg szokott ordítás és nyakba ugrálás.

Nero

Miközben a Hadnagyot öleltem, úgy éreztem, hogy megszűnik körülöttem minden. Ismét volt az a pillanat, amikor azt hittem, tényleg meghalok és most nincs, aki megmentsen, de az utolsó pillanatban sikerült megmenekülnöm, kisebb zúzódásokkal meg egy kiment bokával karöltve. Mielőtt az óriás szétroppanthatott volna, használtam a pengéimet és levágtam az ujjait, aminek következtében elejtett. Nem tágított elhúzni onnan, viszont a sűrű növényzetnek köszönhetően el tudtam rejtőzni, a sarkamban lévő erősítés pedig végzett vele. Amint felfogtam, hogy élek és nem haltam meg, mindennél jobban tudatni akartam a Hadnagyommal és az osztagommal is. Hála Hanji-sama osztagából megismert Kaitonak, aki a kereső csapattal együtt rám talált, a segítségével még időben utolértem őket, így nem indultak el nélkülem. Az pedig, hogy a Hadnagyom megsimogatta az arcom, elég nagy gesztus volt tőle és elég bátorságot adott ahhoz, hogy megmerjem ölelni, és éreztetni tudjam vele, hogy nagyon fontos nekem. Ott és akkor nem érdekelt, hogy ezentúl örökös Csókosnak és a szeretőjének könyvelnek el a többiek. Leszartam. Csak azt akartam, hogy Rivaille Hadnagy is éreztesse velem, hogy én is kedves vagyok neki.

Nem szólt senki egy szót sem, csak azt hallottuk, ahogyan tőlünk pár méterre Erwin Parancsnok gondterhelten jegyzeteli le az elhalálozottak nevét. Sokukat még nem is ismertem, akiknek a neve elhangzott. Azonban, a következő nevet nagyon is tisztán hallottam, sőt még a végére se értek, de egyből fel is ismertem.

- Thara Roosie! – kiabálta az egyik katona.

A szívem megállt egy pillanatra, az addigi lágy mosoly az arcomról lefagyott, a szemeim lassan, de egyre nagyobbra nyíltak ki, miközben szépen elléptem a Hadnagytól. Minden lassított felvételként játszódott le…

Ahogyan a vér zúgni kezdett a fülemben, ahogyan bicegve megfordultam, s a tekintetem találkozott a Parancsnokéval. Az ő arckifejezése hasonlóan eltorzultan festett, mint az enyém. A keze megállt az írásban és elejtette a névtáblát. Én lassan, remegő lábakkal, sántikálva megindultam, a végtagjaim hirtelen zsibbadni kezdtek, mintha akármelyik pillanatban megbénulnék. Szemeim cikáztak a szorgoskodó katonák és a hullazsákok között. Már homályosan láttam a könnyektől, a számon át próbáltam levegőhöz jutni, de eközben a pánik olyan hirtelen öntött el, hogy már szédülni is elkezdtem.

- Ugye ez csak valami vicc…? Valami… tévedés…? – kérdeztem, inkább magamtól, mint másoktól, ugyanis olyan halkan és felismerhetetlenül szólaltam meg, hogy még én sem vagyok biztos benne, hogy akkor tényleg kérdeztem-e bármit is.

Aztán megláttam… Ott feküdt az egyik szekér mellett, több száz másik között, véresen, megtépázottan, élettelenül, hiányzó végtaggal. Annyira elöntött az adrenalin, a pánik minden változata és a fájdalom, hogy csak részletekre emlékszem. Arra, ahogyan térdre rogyok a teste mellett, miközben torkom szakadtából ordítozok. Ráborulok a mellkasára, görcsösen, a körmeimet teljesen a ruhájának anyagába mélyesztve szorítom magamhoz, miközben a könnyeim úgy záporoztak, hogy úgy tűnt, soha nem érnek véget. A mellényébe fúrva az arcomat, teljes, de eltorzult hangerőn ordítottam. Kicsúszott száz „anya”, ezer „ne” és milliárd „miért” szó. Már az ájulás szélén álltam, amikor valakik megpróbáltak lehúzni róla, de még ketten sem bírtak velem. Kirántottam magam és nem eresztettem el őt, csak bújtam hozzá és azt követeltem, hogy inkább engem is azonnal küldjenek utána. Végül a Parancsnok ragadta meg a két karom és egy erős rántással lehúzott a holttestről és hiába rugdalóztam, ellenkeztem, kapálóztam, végig néztem, ahogyan beleteszik egy zsákba és feldobják a szekérre, a rakás tetejére. Itt fogtam fel teljesen mindent és itt, ha lehet, még jobban kitörtem. Annyira, hogy a Parancsnok mellényének ujját teljesen szétszaggattam és eleinte csak toltam, löktem el magamtól és ordítoztam vele, hogy miért nem vigyázott rá, miért hagyta, hogy megöljék, miért történt ez, ha egyszer szerette. Aztán arra emlékszem még, hogy megragadott és a képembe ordította, hogy „SAJNÁLOM!”, miközben zokogni kezdett. Lefagytam és, amíg ő a mellkasomnak dőlve, eskedezve sajnálkozott nekem, rázkódó vállal, zokogva, addig én szűnni nem akaró könnyzáporokkal az ég felé fordulva kérdeztem Istent, hogy miért tette ezt velem… vele… velünk.

Joshua

Az osztagommal egyenesen a Mária Fal Calanes kapuja felé vágtáztunk, ugyanis hallottunk a közelben lezajlott óriás támadásokról, ami történt és természetesen tudtam, hogy a húgocskám is nagyban kint harcol a fronton, ugyanis az információt kiegészítette, hogy „A felderítősök elit osztagai odakint vannak éppen.” Kurva jó. Természetesen, jó bátyhoz méltóan azonnal odaigyekeztem, a kezemben lévő felhatalmazó okirattal (amit már ezer éve meg kellett volna szereznem) ugyanis nem fogom hagyni, hogy a húgom óriáseledel legyen. Nem. Befejeztem. Szépen átveszem az én osztagomba! Elég volt Rivailleból és az idiótaságaiból. Ha embereket akar feláldozni, tegye, de biztos nem az én egyetlen húgomat fogja…

- Gondolja, hogy időben odaérünk, Kapitány?! – zárkózott fel mellém Cedric, az osztagom egyik tagja. Nálam kicsit magasabb, széles vállú, általában optimista és jó kedélyű, vicceskedő srác, kissé sápadt bőrrel, mélybarna szemekkel és kusza, kócos, göndör világosbarna hajjal. Ő a legmozgékonyabb a csapatomban, de nem a legjobb. Az én vagyok. De ez mellékes…

- Mindenképp – morogtam elszántan, miközben a szemeim egy pillanatra felszöktek a naplementétől narancssárgás, fakó, egyre fáradtabbnak tűnő égboltra. Muszáj, hogy odaérjünk. Ha nem érünk oda… Dühösen és idegesen összeszorítottam az állkapcsomat, szinte már vicsorítva, mindkét markom jobban rászorult a kantárra, szinte már belekövült a kezembe a bőrszíj, miközben jól oldalba rúgtam a fehér lovamat, ezzel is gyorsabb tempóra késztetve. Nem is néztem hátra, hogy ellenőrizzem; a többiek a sarkamban vannak-e mind, vagy lehagytam őket. Valahogy ők érdekeltek most a legkevésbé. A húgom élete jobban izgatott, főleg, hogy a hátsózsebemben lapul végre az a papirusz, amivel átvehetem az osztagomba őt.

Mire odaértünk, az égbolt már teljesen a narancssárga minden árnyalatában pompázott és szinte óriási nagy volt a káosz. A Calanes kapu tárva-nyitva állt, az őrszemek le sem vették a szemüket a terepről (óriásokat figyeltek) és annyira el volt még a tüzérség is foglalva az eshetőséges támadások elhárításának előkészületeivel, hogy nem is érdekelte őket, mi mit keresünk ott. Miközben átvágtattunk a kapu alatt, egy pillanatra összeszorult a szívem, ahogyan az emlékek előtörtek bennem, mikor még a nagybácsinkkal éltünk itt kint. A kinti világban. Még a hangos patadobogások mellett is tisztán hallottam, ahogyan az én osztagom minden tagjának elakad a lélegzete. Hangosan elkezdték tárgyalni, ezt az új élményüket, miszerint most járnak először a falakon kívül. Ez idáig még csak a belső falat sem hagyták el, nem csoda hát, hogy ennyire izgatottak voltak. Ám azonban, kapu körzetében igen nagy felfordulás volt. Sérült Felderítők gubbasztottak egy-egy megroncsolódott szekér mellett, hullazsákok hangja és látványa fogadott, valamint az elesett katonák egy kupacba dobált látványa. Lefékeztem a lovammal és egy mélyről jövő undoros, utálatos fintorral meredtem végig ezen az egészen. Ezért jó ez? Erre jó ez az egész? Megannyi ember, barát, ismerős, rokon, családtag várja otthon ezeket az elesett katonákat… Akik többé már nem térnek vissza. Sem haza, sem az élők sorába. Ezek az idióták pedig csak mennek és mennek… Eldobva a saját életüket, a semmiért. Hát ezért utálom a Felderítő Egységet.

A tekintetemmel a húgomat kerestem, vagy legalább is egy ismerős tagot Rivaille osztagából.

- Ez szörnyű – motyogott Florence, mellém lépdelve a lovával. Arra néztem, amerre ő. Több katona esett neki egy másiknak, amelyik szüntelenül ordítozott és vergődött, elesett társát gyászolva. Nem feleltem, csak komoran köhintettem egyet, alig hallhatóan. Elkaptam a tekintetem (láttam a Parancsnokot is, aki közbe avatkozott a viszályba). Aztán, ahogyan kissé távolabbra néztem, megpillantottam végre Őt. Hátrafordultam az elképedt, lesokkolódott osztagtársaimhoz, akik mögöttem sorakoztak, a parancsaimra várva és az eseményeket már-már könnyes szemekkel figyelve. Most még Cedric sem próbálta poénnal elviccelni a helyzetet. Nem csoda, most lát ő is ilyet először. A belső fal mögül ilyet nem tapasztalhattak.

- Hé – szóltam rájuk, mielőtt eltörik a mécses. Felkapták a tekintetüket rám, mire egy aprót biccentettem a kobakommal, hogy kövessenek. Óvatosan meglöktem a lovam oldalát a sarkammal, így az állat engedelmesen sétálni kezdett, egyenesen a Rivaille osztag felé. Eléggé lehangoltak voltak és mindannyian azt az ordító katonát figyelték, akit a Parancsnok fogott le. Nem láttam el odáig, így nem tudtam ki volt az.

Pár méterre tőlük megállítottam Silast, és lepattantam a hátáról. Feltettem a kezem, jelzésképpen, hogy a többiek ne kövessenek engem.

- Hadnagy! Csináljon már valamit az égszerelmére! – kiabálta előre az egyik hollófekete hajú srác. Annyira el voltak foglalva ezzel az egésszel, hogy nem is néztek a hátuk mögé, ahonnan én tartottam feléjük. Még Rivaille sem fordult meg, csak tett pár bizonytalan lépést előre, én viszont ekkor megragadtam a leghátul álló Mimoza kezét. Egyből ijedtében elengedte a mellette álló lova kantárját és hatalmas, tág, szétsírt, vörös szemekkel meredt rám, én azonban odahajolva hozzá, a kezemet egyből a szájára tapasztottam. Miután a remegő íriszei és a megfeszült izmai enyhültek, elemeltem a kezemet és óvatosan a saját számra tettem a mutató ujjamat.

- Sssh – suttogtam, aztán elhajoltam tőle és elkezdtem húzni magam után, hogy mi most szépen csendben, lelépünk innen, de ekkor hirtelen lecövekelt. Megakadtam és nem tetszően nézve rá, hátra fordultam. A tekintete mérges volt és dühös, majd megpróbálta kicsavarni a kezét az enyémből, de nem eresztettem, csak erősebben fogtam.

- Mit csinálsz?! – szólt oda valaki, igen barátságtalanul. Felemeltem a fejem és én is szintén barátságtalanul válaszoltam, az engem megszólító alaknak, aki nem más volt, mint azaz égimeszelő fazon, azokkal a felemás szemekkel. Már minden szempár minket nézett az osztagból.

- Amit akarok! – köptem oda a szavakat.

- Phanthomive!! – ez már Rivaille éles hangja volt. Méterekkel arrébb állt, velem szemben. A tekintete ideges volt és ide-oda kapkodta a fejét köztem, meg a Parancsnokék között, mintha nem tudná eldönteni, hogy most mit tegyen, mit csináljon – Még is mit csinálsz?! – állapodott meg végül rajtunk.

- Minek látszik, szerinted? Elviszem a húgomat, végre – fordultam volna ismét sarkon, de ekkor Mimi rántott magán egyet és többen is felszólaltak.

- Nem akarok, Joshua! – ez a húgom volt.

- Nincs hozzá jogod, engedd el! – ez azaz alacsony, apai tekintetű fiú volt.

- Már hogyne lenne? – vigyorodtam el erőltetetten… inkább vicsor volt ez tőlem, mint vigyor – Hiszen ő a kicsi húgom!

- Ne rángasd már, te vadállat! – ez meg azaz egyik hollófekete hajú fiú volt, amelyiknek kék szemei vannak.

- Sasuke, edd már meg! – na ez meg az égimeszelő, aki a mellette álló, Sasuke Matsuko felé fordult. Én is ránéztem, ő pedig az acélszürke szemeivel dühösen pásztázott engem, mintha készülne valamire. Elvigyorodtam.

- Nem félek tőled – kuncogtam, a húgomat pedig egyenesen magam elé rántottam. Egy kezembe fogtam a szétjött copfját és minden durva, kócos, hullámos hajszálat igyekeztem az egyik oldalára söpörni.

- Felejtsd el Phanthomive, nem viheted őt magaddal – rázta meg a fejét Rivaille, eléggé idegesen és, ha jól láttam, még az alsó ajkát is beharapta.

- Óóóó dehogynem! Nagyon is magammal vihetem, drága kedves Rivaille Hadnagy – gúnyolódtam egyet gyorsan a végére és kissé odahajoltam a húgom füléhez – Csak váltok vele pár szót, rendben? – néztem fel a többiekre, aztán megfogtam Mimi apró, remegő vállát és elfordítottam magunkat, hogy háttal álljunk nekik.

- Miért csinálod ezt? – préselte ki m agából a szavakat, alig hallhatóan és a hangja megremegett.

- Mert kötelességem – feleltem komoran – De te folyton ellenkezel nekem – szűrtem ki idegesen a fogaim mögül, miközben összevont szemekkel meredtem rá, de összeszorított szemekkel elfordította a fejét. Így sem láttam jól az arcát, mert háttal áll nekem, de így viszont már semennyire sem.

- Nem akarok veled menni! Nero még is életben maradt, vele akarok lenni! Meg aztán… Én… – itt végre felnézett rám és egyáltalán nem tetszett a tekintete – Én nem vagyok olyan ember, aki a Katonaisok közé való lenne! – szinte odaköpte nekem a szavakat, baromira lekezelően, ami engem is felbosszantott. Nem kicsit.

- Szóval azt hiszed, hogy szar emberek vagyunk? – szorítottam meg a karját, amit időközben megfogtam neki. Felszisszent és odakapott, majd a körmével elkezdte kaparni a bőröm, hogy engedjem el, de minél jobban kapart, én annál erősebben szorítottam.

- Ami még a jó múltkori tárgyaláson történt… – kezdte – Szándékosan az osztagvezetőm alá tettél egy lapáttal. Miért? Ezzel nekem is ártottál volna…

- Az nekem csak jó, ha elveszik tőle az osztagát! Mert akkor végre nálam lehetnél, ahogyan kellett volna.

- De én nem akarok a belső fal védelmében lenni!!

- De ott leszel – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően – És nem tehetsz ellene semmit! A kezemben van a papír – nyúltam a hátsózsebemhez és előrántottam azt onnan – Látod? Ez az egyszerű meghatalmazás feljogosít engem és felszólítja Rivaillet arra, hogy te mától az én osztagom tizedik tagja vagy!

Mimoza szemei elkerekedve és hitetlenül néztek a papírlapra, amit a kezemben fogtam és elétartottam. Ott állt rajta minden feketén-fehéren.

- Ezt meg… ezt meg még is honnan…? – hebegett összevissza, ám ekkor még közelebb rántottam magamhoz és a füléhez hajoltam.

- Miért ragaszkodsz annyira ahhoz a nyomorulthoz?! Miért??! Talán van köztetek valami?! – suttogtam idegesen.

- Dehogy is! – rázta meg a fejét ijedten – Nincsen semmi, Joshua!

- Pedig nem úgy viselkedsz. Foggal-körömmel vele akarsz lenni. Mintha élnél-halnál azért, hogy az ő oldalán maradhass! Mi az, csak nem beleszerettél?! Kell neked az idős fasza, mi?! – dühödtem be és a bensőmben valami féle erős féltékenységet éreztem – Ha rólad van szó, nem fogom hagyni magam! Mert szeretlek és a húgom vagy. Éppen ezért akarom, hogy velem legyél, mellettem legyél, és az enyém legyél! – nyomtam meg az „enyém” szót, miközben a kezemmel szinte észrevétlenül alá nyúltam, amitől minden szava elakadt és megnyikkanni sem mert – Ha kell, annyiszor hállak meg, akárhányszor csak akarod és kívánod! Szívesen, boldogan és örömmel teszem meg neked. Nem hagyhatom, hogy ő rontson meg téged! Nekem van jogom hozzá! Nekem kell ezt tennem veled, mert mi egymásnak vagyunk, és csak egymásra számíthatunk. Ezért vagyunk testvérek. Ezért kell, hogy velem legyél. Nekünk ez a sorsunk! Hogy egymásnak éljünk. Nem pedig holmi senkiháziknak!! Te az enyém voltál, az enyém vagy és az enyém is leszel örökre, Mimoza! Nem is tudod, mit tennék veled… A belső fal védelme sok szabadidőt nyújtana nekünk kettőnknek, amikor végre egymással foglalkozhatnánk – szorongattam meg a vizes nadrágján keresztül a két lába közti dolgot, amitől felnyöszörgött és összeszorította a két combját, ezzel is satuba fogva a kezemet.

- J-Joshua, n-ne csináldh – suttogta a fogai mögül, lesütött szemekkel és elvörösödött fejjel.

- Miért? Csak nem beindultál, egy ilyen abszurd helyzetben?! Bár ennek nincs itt az ideje, hiszen nem vagyunk sem kettesben, sem biztonságban, ráadásul hullák is vannak a közelünkben, de… De ne tudd meg, mit tennék veled. És mit fogok, amikor már végre ketten leszünk – haraptam rá a fülcimpájára, amitől ő elhajolt – Az én szobámban leszel, és át fogom ellenőrizni a tested minden egyes porcikáját, hogy érintetlen vagy-e még – hajoltam el végül tőle, majd megfordultam, hogy lássam azt a szánalmas bagázst – Mimoza velem jön! – közöltem velük a tényt, majd sarkon fordulva, egész egyszerűen megragadtam a húgom karját és magam után vonszoltam.

- Hééé, kotnyeles Kapitány! – szólított meg valaki, amire megtorpantam, ám, ahogyan megfordultam, egy hirtelen és jól irányzott jobbhorgost kaptam az arcomba, amitől egyenesen hátra estem.

- KAPITÁNY!! – kiabálta az osztagom kórusként és azonnal körém gyülekeztek.

- Kapitány, jól van?! – jelent meg mellettem azonnal Florence, túl aggodalmaskodva magát, és elsőként akart rajtam segíteni. Nyöszörgöve, az arcomat fogva felültem és igyekeztem elnyomni a fájdalmat. Nagyon bekaptam ezt az öklöst. A kurva életbe. Idegesen néztem fel a rám támadt csókára, akit egyszerre ketten fogtak le. Az idősebb Silverman ivadék volt, szintén barátságtalanul meredve rám.

- Narou, elég! – szólt rá az égimeszelő, a kettőből az egyik, aki lefogta.

- Ne balhézz feleslegesen! – figyelmeztette a másik lefogója, aki végül rám emelte az aranysárga szemeit és egyenesen a lelkembe fúrta a pillantását. Mimi a szája elé tartott kézzel, magatehetetlenül ácsorgott és erősen a síráshatárán volt. Felkuncogtam, majd felröhögtem.

- Rivaille – szóltam oda annak a szardarabnak, aki szinte földbegyökerezett lábakkal állt – Nem tehetsz semmit sem! – tápászkodtam fel, durván félrelökve Florencet is és Darek-et, akik megpróbáltak felsegíteni – Itt az engedélyem és a felszólítás – dobtam le hanyagul a földre a papírt neki, majd még egyszer a húgocskámhoz léptem és kinyújtottam neki a kezemet. Hüppögve és sírva ugyan, de megfogta a kezem, majd mind a ketten a lovamhoz léptünk. Felraktam őt a nyeregbe, aztán én is felpattantam, közben Rivaille odalépett a papírhoz, lehajolt érte és felhajolva, átfutotta a sorokat. Mikor a végégre ért, én már szélesen és győzelmien elvigyorodtam, ő pedig csak összegyűrte, majd keserű arckifejezéssel elfordult tőlem. A kis hülye újoncai köré gyűltek egyből, én pedig jót szórakoztam rajta. Győztem.

- Nincs itt tovább dolgunk – szóltam oda a többieknek – Indulás vissza! Remélem Vincent is előkerült már – Mimi erősen megragadta a derekamat – Te pedig ne sírj – szóltam oda neki, megsimogatva a kezét, amivel fogott, aztán megragadtam a kantárt, megsarkantyúztam a lovamat és elindultunk.