2. rész: Edzés, avagy „Mentsd az életed!”

2.

Edzés, avagy „Mentsd az életed!”

Nero

            A vacsora után Rivaille Hadnagy elzavart minket a szobáinkba, így csendben, komótosan vonultunk mindannyian a fáklyákkal világított, tompa fényű folyosón, mígnem mindenki el nem tűnt egy-egy nyikorgó, vaskos, nehéz faajtó mögött. A Mimivel való szobánk kicsi volt, de még is elég nagy kettőnknek. Az ajtóval szembeni falon volt egy ablak és a két fal mellett pedig egy-egy ágy volt, az ágyakhoz pedig egy-egy két ajtós és egy kis éjjeli szekrény tartozott. Ám, ahogyan a fehérmatracos ágyunkra pillantottunk, megláttunk valamit, amire rögvest felcsillant a szemünk, és amire egésznap vártunk, de nem jött meg. Széles vigyorral összenéztünk és mind a ketten odaszaladtunk az általunk kiválasztott ágyhoz. Az ágyneműk mellett ugyanis volt ott valami más. Valami más, ami nagyobb minden szónál és büszkeség volt már csak látni is. A kezeim közé vettem a zöld anyagot, s amint széthajtogattam, elém tárult a Felderítő Egység címere, a Szabadság Szárnyai. Megkaptuk az egyenruhánkat. Szinte csillogó szemekkel és vad szívdobogással szorongattam a kezeim között a palástot.

- Nero! – szólított meg Mimoza, mire megfordultam és láttam, hogy ő már fel is vette – Ennek nem pont így kéne állnia, nem? – nézett végig magán értetlenül, ugyanis kb. majdnem az egész arcát eltakarja, az anyagnak a nyakába csatolható rész, valamint a vádlijáig ér le a palást vége, aminek igazából a max. a térde föléig kéne érnie.

- Öhm – pislogtam nagyokat – Lehet, azért van, mert alacsonyabb vagy az átlagnál – léptem hozzá közelebb – De tudod mit? Ez így még jobban is áll! – mutattam fel a hüvelykujjam, jelezve, hogy ne aggódjon, mert pöpecül néz ki. Egyből el is vigyorodott és bólintott.

- Vedd fel te is, had lássam, neked hogy áll! – kapta ki a kezemből a palástomat, majd izgatottan rám segítette. Nevetve hajoltam le, hogy tudjon segíteni, majd miután összegombolta a nyakamnál, az állam körül, felegyenesedtem és megigazítottam magamon.

- Nos? Hogy áll? Milyen? – fordultam körbe előtte, és rohadtul tetszett, hogy viselhetem.

- Igazán menő! Nagyon tuti vagy! – biztosított, aztán együtt nevettünk fel, de hirtelen közbe szakított egy hang.

- Ha kivihogtátok magatokat, akkor talán térjetek ágyba! – az ajtó felé kaptuk a fejünket. Természetesen a Hadnagy nyitott be, és az ajtóban állt, a kilincset fogva. Arcát nem láttuk igazán, mert a kintről, a háta mögött beszűrődő fény, erősen árnyékot vetett rá, de biztos voltam benne, hogy semmitmondó az arckifejezése. Akárcsak a hangneme. Ettől én is elkomorodtam.

- Hékás, Hadnagy! Ez itt a lány zóna! – tette csípőre a kezét Mimi – Nem illik csak úgy, kopogás nélkül bejönni ide! És, ha éppen nem fedi a testünket semmi, hanem csak anyaszült meztelenül ácsorgunk itt?

Majdnem elnevettem magam, de azért kíváncsian vártam Rivaille reakcióját. Csak elfordította a fejét.

- Aludjatok, holnap korán kelünk és nehéz napotok lesz! Jó éjszakát – és ezzel távozott is. Mimi kiadott valami „Chhh” hangot, én pedig gúnyolódva, a Hadnagy arckifejezését utánozva, szótlanul Mimire néztem, aki meg rám és egyből a hasát fogva, elnevette magát.

Másnap korán reggel, még talán a nap első sugarai előtt, Rivaille kegyetlenül felkeltett mindenkit. Úgy hallottam, hogy Sasukét például, nyakon öntötte egy vödör hideg vízzel. Minálunk csak az ajtón dörömbölt (talán Mimi tegnap esti beszólása miatt nem nyitott be hozzánk), de olyan hanggal és erővel, hogy majdnem kiesett a helyéről.

- Kelünk már, kelünk már! – emeltem meg a hangom, hogy hallja, majd miután a Hadnagy elment, nagy nehezen felemeltem a kócos hajjal borított fejemet a párnámról – Mimiii! – szóltam a túloldalon, fal felé fordult, embrió pózba görnyedt, szunyókáló szobatársamnak – Kelés van! – tápászkodtam fel az ágyból, de Mimi csak még jobban összehúzta magát és szenvedő hangokat adott ki magából.

Még plusz félórámba telt, mire Mimozát ki tudtam rugdosni az ágyból (nem szó szerint, de én már félig fel voltam öltözve, amikor ő még mindig aludt. Végül, úgy sikerült teljesen felébreszteni, hogy a Hadnagy már másodjára döngetett az ajtónkon és hideg vizes vödörrel fenyegetőzött.

- És hova is megyünk, pontosan? – kérdezte Stefan, Narou mellől, megtörve a nyomasztó, álmos, kómás csöndet, miközben a reggeli cipóját ette az asztalnál ülve, csak úgy, mint mindannyian. Épp reggeliztünk.

- A Mária falon belüli egyik városba – támaszkodott meg fél karral a széke háttámláján a Hadnagyúr és a másik kezét az asztalon pihentette, ujjai között pedig egy kisebb cipódarabot morzsolgatott, miközben maga elé meredt.

- Tegnap még erdőről volt szó – kapta fel a fejét Sasuke és a szeméből kirázva a vizes, sötétkékes fekete hajtincseit, kissé összehúzott, gyanakodó szürke szemekkel figyelte a mellettem levő, asztalfőnél ülő Hadnagyot.

- Van ott erdő is – érkezett az unott válasz.

- És mi lesz a feladatunk? – kérdezte a Mimi mellett ülő Rayne, a szájához emelve a poharát. Velem szembe Narou, Naoki és Dorian is felkapták a fejüket, ahogyan mi is (Én, Mimi és a Rayne mellett ülő Sasuke) és Rivaille felé fordultunk.

- Majd megtudjátok, ha odaértünk – legyintett, aztán felállt, hátra tolva a székét, ami hangos morajt adott ki, miközben a fagerendákból épített padlón végig súrlódott – Ha végeztetek, gyertek az istállóhoz – kerülte meg az asztalt, majd a csizmájának visszhangzása kíséretében, ott hagyott minket.

- Ezt a rohadékot – ciccegett Narou hirtelen, egy kis idő után, aztán oldalba bökte az öccsét, aki kezdett elbóbiskolni, ülve, a tálcája fölött.

- Hm? Mi az? – nézett körbe gyorsan Naoki, aztán realizálta, hogy senki se szólt hozzá és ásított egy akkorát, hogy nekem is ásítanom kellett, így a szám elé téve a kezem, követtem a mozdulatot.

- Olyan, mint egy kibaszott flegma jégcsap – konstatálta Rayne, miközben újból ivott egy keveset az italjából.

- Amit szét kéne zúzni – morgott Sasuke az orra alatt.

- Akármilyen gyors is vagyok – nyújt el az asztalon Dorian, aranysárga szemét végig legeltetve rajtunk – Nem kísérelném meg, hogy kiraboljam. Még a végén a fejem venné.

- Hová lett az almám?! – hangzott fel hirtelen Stefan, aztán dühödten a mellette fetrengő öccse felé fordult – Dorian!!

- Tolvaj vagy, ember? – hajolt ki Narou mellől Naoki, hogy lássa a srácot.

- Hááát. Olyasmi – kuncogott az orra alatt, aztán az asztal alól felemelt egy almacsutkát és a bátyja tálcájára tette, aki viszont megdorgálta érte, elég szigorúan.

- Ez lesz a veszted! – fejezte be a szidást, mint egy apa.

- Minek kell az istállóhoz menni? – értetlenkedett Sasuke – Remélem, nem akarja azt is kitakaríttatni velünk.

- Akkor, Istenre esküszöm, hogy a lótrágyába fogom bele verni a fejét – morogta Rayne, aki minden bizonnyal elképzelte magát az istálló kitakarítása közben, ugyanis egy nagy fintor ült ki a képére.

- Szerintem, lovakat fogunk kapni – szólalt meg mellettem Mimi, aki azt hiszem, most ébredt fel igazán, miután étel lett a hasában – Hiszen, kelleni fognak majd az úthoz és minden bizonnyal az edzéshez is.

Végig gondoltuk a hallottakat, majd csendben bólintottunk, hogy ez bizony még igaz is lehet.

- Azt megeszed még? – bökött hirtelen Mimi a félig megevett, és egy ideje már magányosan figyelgető cipóm felé.

- Nem – ráztam meg a fejem – Edd csak meg nyugodtan – nyúltam a szép, piros almámhoz, hogy inkább azt eszem meg. Mimi pedig lekapta a tálcámról az előbb említett ételt, és jóízűen elfogyasztotta.

- Mindannyian ültetek már lovon, igaz? – kérdezte Rivaille Hadnagy, előttünk sétálgatva, miközben mi haptákban álltunk, egy sorban.

- Igen – feleltük egyszerre.

- Örülök – de az arcán látva, neki tök mindegy volt – És azt is tudjátok, hogy hogyan kell őket felnyergelni?

- Igen!

- Nem – tűnt ki egy vékonyka hang közülünk. Mindannyian Mimoza felé fordultunk, aki félve feltette a kezét, de már le is engedte, amikor a Hadnagy felé fordult.

- Majd én segítek neki! – vágott közbe gyorsan Rayne, mielőtt szegény lánynak beszólna valamit ez a tahó osztagvezető.

- Rendben. Akkor mondom, melyik lesz a ti lovatok – lépett a sor elején álló Dorianhoz – A tiéd lesz Omal. Stefan, a tiéd Kalim. Sasuke, te kapod Braunt, Rayne te pedig Storm-t. Mimi – nézett itt le a mellettem ácsorgó, alacsony lányra – Te kapod Cadillacet. Nero, a te lovad Kamasta lesz – ért oda hozzám, majd a tekintete (miután bólintottam) átsiklott a mellettem álló Naroura – Narou, a tied Mechwart lesz. És Naoki, a tiéd pedig Sarang – fejezte be és a kezeit összekulcsolva a háta mögött, megállt ismét előttünk – Most pedig menjetek be és nyergeljétek fel a lovaitokat, mert indulunk is. A bokszaik ajtaján vannak a névtáblájuk – biccentett a fejével, a nyitott faajtók felé, ami az istálló bejárata volt, onnan pedig a lovak szaga szűrődött ki és, ahogyan beléptünk, jó erősen meg is csapta az orrunkat. Lovak prüszkölése, nyihogása és pata dobbantása töltötte be az istállót. No meg a szalma és széna tömérdektelen mennyisége.

- Pfúj, de büdösek ezek a dögök – fogta be az orrát Rayne, aki megmerevedett már rögtön az ajtóban.

- Akkor csutakold le – jött a válasz kintről – Megvárjuk!

- Hogy vizes legyek?! Chhh – röhögött fel kínosan – Csak viccel… – és inkább beljebb lépett, megpróbálva nem törődni a szaggal. A bokszok között lépkedve, leolvastam a neveket a faajtókról. Egy csomó boksz üresen állt. De aztán, hirtelen megakadt a szemem a lovam nevén. Kamasta. Ekkor felnéztem, és egy gyönyörű szép, barna szemű, fehér ló nézett vissza rám.

- Helló, Kamasta – mosolyodtam el és kissé bizonytalanul felé nyúltam, mire a paci a tenyerembe dörzsölte az orrát.

- Kedvel téged – jelent meg mellettem hirtelen a Hadnagy, amitől majdnem a frász jött rám. Ez mindig ilyen hangtalan?

- Valóban? – pislogtam értetlenül, az ő szokásos arcát nézve, majd a ló felé fordultam és megsimogattam az orrát – Akkor jó – mosolyodtam el.

- Megtalálta mindenki a lovát? – hagyott ott egy pillanaton belül és ellenőrizte a többieket is.

Miután felnyergeltem az új lovamat és kivezettem őt az istálló elé, közben megfigyeltem a többiek lovát is. Mimi egy fehér alapon, barna foltos lovat kapott, Narou lova fekete (akárcsak a Hadnagy lova), Naokié sötétszürke, fekete sörénnyel és farokkal, a többiek pedig a barna többi árnyalatában pompázó lovakat kapták (Rayne lova pl. gyönyörű szép sötét barna, Dorian lovának pedig fehérek a lábai).

- Mehetünk, osztag? – lovagolt be elém, a képbe Rivaille és unottan nézett végig rajtunk – Miért nem ültök még mindannyian a nyeregben? – siklott végig a tekintete rajtam, Naroun és Sasukén. Vettem az adást, így rögvest fel is pattantam Kamasta hátára, miközben a kezemben szorongattam a kantárt, és a lábaimat megfelelően elhelyeztem a kengyelben.

- Jó. Ha mindannyian készen vagytok, akkor van pár fontos dolog, amit előbb tisztáznunk kell – nézett át ránk, a válla fölött – Az első és legfontosabb, hogy mindig én megyek elöl! A második… Ha lehet, ne bénázzatok, és lehetőleg maradjatok mindig a nyeregben! Ezek csatalovak, hozzá vannak szokva, fel vannak készítve a küzdelmekre, bízzatok bennük, de ugyanakkor, ha kell, irányítsátok őket! Ha netalántán, ne adj Isten, lekerültök a nyeregből egy-egy csata során, ami óhatatlan és a lovaitok nem jönnének vissza hozzátok maguktól… Akkor füttyentsetek, és visszajönnek – fordult előre és helyezkedett egy aprót a nyergében.

- Olyankor hova mennek? – kérdezte, Mimi mellém vezetve a lovát.

- Biztonságos helyet keresnek a közelben. Ha elmúlt a veszély, akkor visszajönnek.

- És, ha a füttyszóra sem találnak vissza hozzánk? – kérdezte Sasuke, komor arccal.

- Akkor az állat elpusztult.

Ettől kicsit megijedtem. Szegény pacik! Ők nem tehetnek erről, és még is meghalnak! Ez olyan szomorú.

- Egyébként ma jelen lesz a Felderítő Egység szinte teljes létszáma, hogy figyeljen benneteket, újoncokat – jelentette ki hirtelen – Mert minden osztag újonc tagjait megfigyeljük most! És, aki hibázik – nézett egy pillanatra hátra ránk – Az nem kap ma vacsorát! – jelentette ki, nekünk pedig felocsúdni sem volt időnk, egyszerűen lefagytunk. De nem attól, hogy nem kapunk vacsorát, hanem, hogy mindenki jelen lesz. Köztük Erwin Parancsnok is…

- INDULÁS! – kiáltotta Rivaille hirtelen, a lova pedig két lábra ágaskodott és útnak eredt. Feleszmélve, rövidebbre fogtam a kantárt, és egy aprót a lovam oldalába böktem a sarkammal, amitől Kamasta is vágtázásnak indult. Szorosan a Hadnagy mögött, már szinte mellette loholtam, miközben a többiek is közel a nyomunkban voltak.

Amikor megérkeztünk, a nap már magasan járt és a lovaink is eléggé szomjaztak, így hagytuk őket feltöltődni élelemmel és vízzel, amíg a Hadnagy körbevezetett bennünket. Egyenesen a fő fejesek elé vitt bennünket, akik a Mária fal tetején ácsorogtak, ott, ahol a lyukat éppen visszaépítik, és onnan figyelték az eseményeket. Jelen volt még pár Helyőrségi katona is. A manőver felszereléseink segítségével felmásztunk a falra, és a Hadnagy mögött sorakoztunk be.

- Minden készen áll, Erwin? – kérdezte Rivaille a Parancsnokot, akinek láttán elöntöttek a keserű emlékek és a végtelen hála, amiért annak idején megmentett. Vajon… Vajon emlékszik még rám? Neeem… Ki van zárva. A Parancsnoknak annyi dologgal és emlékkel, kötelezettségekkel van tele a feje, hogy biztosan nem maradtam meg neki. Ezer százalék, pedig az anyám mellette szolgál.

- Igen, Rivaille. Mindjárt itt lesznek – sziszegett a Parancsnok, komor és szúrós tekintettel, aztán a Hadnagy mögé pillantott, egyenesen ránk – Itt az új osztagod összes tagja?

- Természetesen – fordult meg a Hadnagy is, fél kezét a csípőjén tartva, minket nézve. A Parancsnok elindult felénk és mindegyikünket megnézte, köszönt, aztán, amikor hozzám ért, egy darabig mereven bámult.

- Nero Roosie, ha nem tévedek. Igaz? – eresztett meg egy halvány és lágy mosolyt. Hát még is emlékezne rám?

- Én vagyok, Parancsnok – biccentettem alázatosan.

- Örömmel látom, hogy bekerültél a Hadnagy osztagába – emelte meg a karját és megsimogatta (!!) a fejem. De nem a kezével, hanem azzal a mechanikus kézzel, ami pótolja neki azt. Zavarba jöttem (főleg, hogy mindenki minket nézett, még Rivaille Hadnagy is), amit ki is szúrt, ezért tovább állt.

- Ez nagyon édi volt – suttogta nekem Mimi, mire felé kaptam a tekintetem – Mintha a rokonod lenne, úgy csinált! – nézett fel rám, fülig érő szájjal és csillogó szemekkel.

- Nem is, Mimi! Csak megismert engem – védekeztem.

- Honnan ismer téged? – állt lábujjhegyre és a mellényembe kapaszkodva, belehajolt az arcomba, nagyokat és kíváncsiakat pislogva, amitől kissé hátra hőköltem.

- Régi… dolog… – motyogtam, aztán lesütöttem a szemeim és elfordultam – Nem szívesen emlékszem vissza…

- Megértem – engedett el és kedvesen mosolyogva nézett fel rám.

- Nero! – ismerős hang ütötte meg a fülem, én pedig a hang irányába fordultam.

- Anyám! – örültem meg neki, amikor mellém lépett. Hosszú, sötétszőke haját egy kontyba fogta és teljes hadifelszerelésben állt, csakúgy, mint én is (végre).

- Büszke vagyok rád, hogy bekerültél Levi Rivaille Hadnagy osztagába – hajolt le kissé hozzám és meleg, fűzöld szemeivel nézett rám, miközben megfogta mind a két vállam.

- Köszönöm – sütöttem le a szemem, mosolyogva.

- Roosie – lépett mellénk a Hadnagy, anyámnak szólva, de én is felkaptam a fejem – Légy szíves vedd rá a lányodat, hogy vágja le a haját – nézett rám szúrósan – És tanítsd meg neki, hogy ne üsse bele az orrát a dolgaimba!

Anya értetlenül pislogott a Hadnagyra, majd felegyenesedett.

- Elnézését kérem, Hadnagyúr, a lányom nevében is. De, ami a hajviseletét illeti, majd eldönti ő maga, hogy mit akar vele! A viselkedését követően pedig – itt anya kissé zavartan a saját arcához nyúlt a mutató ujjával – Lehet, hogy csak kedveli a Hadnagyurat, és mindent meg szeretne tudni róla.

- EZ NEM IGAZ!! – kiáltottam lángvörös arccal, Mimoza pedig harsányan felnevetett, a hasát fogva. Rivaille pedig csak úgy otthagyott bennünket – Muszáj volt beégetned?! – fordultam felpaprikázva anyám felé.

- Anyukád tök rendes! Mi a baj Neruci, csak nem bele talált valamibe? – cukkolt Mimoza is.

- Nem! – fontam karba idegesen a kezeimet és elfordultam.

- Inkább gyere, befonom ide a hajad, egy oldalra, hogy ne legyen szanaszét – nyúlt anya kuncogva az én aranyszőke hajzuhatagomhoz és a zsebéből előkotorva egy hajgumit, elkezdte fonni a hajam – Te is a Hadnagy osztagába tartozol? – kérdezte, vélhetőleg Mimitől.

- Igen, asszonyom! Én is. Mimoza Phanthomive vagyok – mutatkozott be Mimi és félszemmel láttam, hogy tisztelgett.

- Örvendek. Thara Roosie – itt kezet fogott vele anya – Kérlek, te is fogd össze a hajad! Nagyon hosszú és nem lenne jó, ha zavarna az edzés közben!

- De… – hebegett Mimi – Nincsen hajgumim.

- Tessék – kuncogott anya és minden bizonnyal adott neki egyet – Csak, hogy tudjátok. Én leszek az egyike azoknak, akik pontozni fognak titeket – jelentette be, miközben visszatért a hajam fonásához.

- Akkor ez előnyt jelent nekem? – húztam egy vigyorra a számat.

- Semmiképp sem! Erwin Parancsnok rögvest kiszúrná, hogy csak anyai szeretetből tenném. Teljesítened kell lányom, ez komoly ügy! Amit vétetek, azt az osztagvezetőtökkel kell majd gyakorolnotok, edzéskor.

- De – szólalt meg helyettem Mimi – Mi lesz a feladat? Egymás ellen kell harcolni, vagy mi? – értetlenkedett.

- Mi? Neeem, dehogy – nevetett fel anya – Az már megvolt kadét korotokban. A feladat az – kezdte, de ekkor közbe ordítottak.

- KÖZELEDNEK!! JÖNNEK A RENDELLENESEK!! EGY EGÉSZ FALKA!!

A szemeim elkerekedtek, és földbe gyökereztek a lábaim. Anyám elengedte a hajam, amit az imént gumizott össze és a baloldalra fonta az egészet. Lassan megfordultam és egyenesen az elkomorodott arcába néztem.

- Anya… - suttogtam alig hallhatóan – Mi ez az egész…? – remegett meg a hangom – Mi lesz a feladatunk…?

- Sok sikert, vigyázz magadra – suttogta, majd megpuszilta a homlokom és elrepült onnan.

- ANYA! – kiabáltam utána, miután ellegyeztem az útból a gázpalackjának füstjét.

- NERO, MIMOZA!! – ordított ránk a Hadnagy, mire megfordultam – Mit ácsorogtok még mindig itt?! Nyomás a lovaitokhoz! Készenlétbe!!

- Máris! – tisztelegtünk egyet gyorsan.

Követtük a Hadnagy utasításait, s perceken belül, már a többi újoncokkal együtt ácsorogtunk a házak melletti fák között. Remegve, vadul kalimpáló szívvel szorítottam a kantárt, miközben láttam, hogy Mimi és még jó páran rajtunk kívül (kivéve a srácok a mi csapatunkból) szintén halálra rémültek.

Eközben felnéztünk az egyik háztetőre, ahol az osztagvezetők sorakoztak. Köztünk ott volt Hanji-sama, aki izgatottan ugrált és pattogott fel-le. Jean-sant is láttam, aki keményen, maga előtt összefont karokkal meredt le ránk. És persze, a Hadnagy is ott volt.

- A napokban, a Felderítő Egység egyik osztaga a közelben látta ezt a csapat óriást, ami egyenesen ide tartott, a Mária fal felé! Itt nap, mint nap csatát vívnak a katonák, hogy megakadályozzák a Rendellenesek beszivárgását, amíg a fal vissza nem épül! – kezdte a bevezetőt Jean-san – Most NEKTEK, újoncoknak lesz a feladatotok megakadályozni a bejutásukat! Meg kell ölnötök őket! – jelentette ki, amitől, ha lehet, még jobban kétségbeestem. MICSODA?! Ez látszólag, majdnem mindenkit meglepett. Nem pont ilyen edzésre számítottunk…

- Az osztagok csapatokban vonuljanak az óriások felé! Lehetőleg ne haljatok meg, de ne aggódjatok, mi és a többi Felderítő azért vagyunk itt, hogy ilyen esetben segítsünk rajtatok! – folytatta Hanji-sama. Annak ellenére, hogy ez nem csak egy sima edzés, hanem komoly élet-halál harc, felettébb vidám volt.

- A csapatok használjanak jelző fényeket, amik segítik a tájékozódást! – emelte fel a pisztolyt a Hadnagy – A zöld füst azt jelzi, hogy hol van óriás. A piros azt, hogy erősítést kértek. A sárga a győzelmet és a feketét pedig csak nagyon vészhelyzet esetében használjátok, ha esetleg hirtelen felbukkanna egy Intelligens! Érthető? – nézett végig lekezelően mindenkin, de egy percre megakadt a fagyos tekintete rajtunk, a csapatán.

- MOST JÖNNEK BE A KAPUN!!! – kiabálta egy őr, mielőtt válaszolhattunk volna.

- MENJETEK!! – kiáltotta felhevülten Hanji-sama, tölcsért formálva a kezeiből, ám mielőtt mi is a többi osztag után indulhattunk volna, valaki még utánunk szólt.

- Rivaille osztag! – a Hadnagy volt, így megállítottuk a lovainkat, és felé néztünk – Három dologra figyeljetek mindig… éberség, fegyelem és koncentráció! Utálom az értelmetlen elhalálozásokat. Ne legyetek gyávák és ügyeljetek a felszereléseitekre, no meg arra, hogy elég mélyen vágjátok át a nyakszirtjüket – fordította el a tekintetét – A fejesek figyelnek titeket. És én is. Ismétlem, aki hibázik, az nem kap vacsorát, de emellett még büntető feladatot is kap!

- EDDIG CSAK A VACSORÁRÓL VOLT SZÓ!! – hőbörgött Rayne, a kezeivel vadul hadonászva.

- Menjetek!! – utasított minket, mi pedig végül útnak eredtünk.

- Nem elég, hogy a biztos halálba küldenek bennünket edzés néven, ha úgy tartja kedve, akkor a túl élőktől még a vacsorát is megvonja!! – hisztizett Rayne továbbra is.

- Oszoljunk négyes csapatokra!! – adta az utasítást Narou, közbe vágva Rayne mondatának végébe.

- Senki sem nevezett ki téged Hadnagy helyettesnek! – szólt vissza Sasuke, csípősen.

- Akkor mondd meg te, hogy mit kéne csinálnunk, te nagy okos!! – vágott vissza Naoki, a testvére helyett.

- Szerintem, úgy jó lenne, ahogyan Narou tanácsolta – szólt közbe Mimi.

- Egy fenét!! – tiltakozott Sasuke.

- Idefigyeljetek! – hangzott fel Stefan, aki a legidősebb közülünk – Kell egy stratégia!!

Ekkor egy vörös füstöt láttunk felszállni az égre.

- Arra erősítést kérnek!! – mutattam az irányba.

- De arra is! – mutatott Mimi egy másik irányba, ahol két vörös füst is szállt fel.

- Vigyázzatok, óriás!! – ordította valaki a fák közül, ekkor zöld füstöt láttam az égen, de addigra késő volt. Egyenesen közénk lépett egy Rendellenes, így szinte mindannyian lezúdultunk a lovainkról, ám a háromdimenziós manőver felszereléseinknek köszönhetően, hamar a fák lombjai közé vetettük magunkat. Mimi és én közvetlenül egymás mellett álltunk meg, mind a ketten riadtan, hatalmas kerek szemekkel néztük a rusnya teremtményt.

- Ez egy tíz méteres!! – kiáltotta Narou.

- Ezt elintézem én!! – hallottuk meg Dorian hangját, és a szemünkkel, szinte lehetetlen volt követni a mozdulatait, ahogyan száguld a törzsek és az ágak között, majd az indáját az óriásba döfte és a nyakszirtje felé közeledve, irgalmatlan sebességgel, kivágott belőle egy jókora darabot. A vér fröccsent, az óriás pedig összeesett, Dorian pedig egyenesen a tetem fejére ugrott, égnek tartva mind két véres pengés kardját.

- HUHÚÚÚ, EGY MEG VAAAN! – örömködött.

- Te barom, ne ilyen esztelenül csináld már, hányszor szóljak!! – kiabálta le a bátyja.

- Gyorsan, lőj fel egy sárgát! – szólt oda Sasuke.

- Jha, tényleg – kapott észbe Dorian, majd az övére erősített táskához nyúlt, előszedte a pisztolyt és fellőtte a sárga füstjelzőt.

- Elképesztően gyors – ámultam.

- Olyan… hatalmas – nyekergett Mimi, a fa törzsét szorongatva mellettem, kissé összegörnyedt lábakkal. A tekintetem az óriás tetemére siklott és az alsó ajkamba harapva, aggódva bólintottam.

- Igen, az.

- EGY HAT MÉTERES KÖZELÍT!! – kiabálta Rayne, előugorva a fák közül – NERO, MIMI VIGYÁZZATOK, MÖGÖTTETEK!! – kiáltozta nekünk, mi pedig megrémülve fordultunk hátra és mielőtt a Rendellenes értünk nyúlhatott volna, el is tűntünk onnan, persze mind a ketten sikoltoztunk egy jót.

- Ez most az enyém!! – hallottam meg Sasuke hangját, fölöttünk.

Mimoza

Nem igazán tudtam figyelni a körülöttem lévő dolgokra. Csak annyit láttam felnézve, ahogy a Sasuke névre hallgató társunk átrepül felettünk, a manőver felszerelésének kampós indáját az óriás nyakszirtjére irányítva kilőtte és, mikor annak a gigászi rohadéknak a húsába mélyedt, megnyomta a szerelésén lévő gombot, vészesen, villámgyorsan közeledni kezdett felé, aztán lendítve a két pengét egy jókora darabot kihasított az óriás nyakából. Ezután, egyet pördülve, a közeli fára ugrott.

- Na! – húzta ki magát – Így kell ezt csiná – ám nem tudta befejezni, ugyanis az a példány, amit előbb elméletileg kiiktatott, megmozdult, majd folyamatosan, egyre inkább erőre kapva felegyenesedett, a nyaka pedig gyógyulásnak indulva füstölni kezdett, és felemelve azt az ótvar pofáját, egyenesen Sasukera nézett, akinek ettől ijedt fintorba torzult az arca. A hátát a fának préselte, egész testével hátranyomulva.

- Mi… Mi a…?!

- Nem sikerült elég mélyre vágni!! – hallottuk meg Rayne feldúlt, ijedt hangját, de én azt már csak nagyon nehezen, ugyanis úgy zúgott a fülem, mint még soha. A térdeim remegtek, ahogy a kezeim is, a körmeimet a fa törzsébe vágtam és akaratlanul felborzolódott a hajam. Ha nem pisiltem volna mielőtt elindultunk az „edzésre”, szinte ezer százalék, hogy összepisilem magam. Annyira megijedtem a fokozatosan felágaskodó ronda bestiától, attól félve, hogy az megöli a társunkat, aztán mindannyiunkat, hogy még sikítani is elfelejtettem. Ám ekkor hirtelen, két alak is elsuhant mellettem. De olyan gyorsasággal, hogy még a könnyeimet is vitték magukkal, abban a pillanatban fel se fogtam, nem realizáltam igazán mi történik épp. Csak elkerekedett szemekkel, remegő íriszekkel figyeltem, ahogyan a két alak, szinte egyszerre mozogva, macskaszerű hajlékonysággal, s szaltózva egyet, kilövik az indájukat mindketten az óriás tarkója felé, majd a gázpalack egyenes pályán röpítette őket felé. Egy X-et leírva a levegőben, keresztbe szálltak, kísértetiesen egyszerre, majd felfoghatatlan sebességgel, (majdnem akkorával, mint amilyennel Dorian szelte a levegőt) közeledni kezdtek az óriás nyakához és ismét keresztezve a másikat, ejtettek egy irgalmatlan vágást a tarkón. Elkezdte az egyik, befejezte a másik. A vér csak úgy fröccsent, én pedig még pislogni se pislogtam, csak bámultam az arcom előtt elszállingózó vércseppeket, majd ahogy tudatosult bennem a dolog, Nero felé kaptam a fejem, aki szintén az én arcmimikámat produkálta. Ő is rám emelte a méregzöld szempárjait, amikből most merő értetlenség sugárzott. De nem csak rajtam volt fellelhető ez az arc. Ahogy körbenéztem, mindenki egyöntetűen ezt produkálta, aztán, mikor a két személy leérkezett az egyik közeli fára, annál inkább tátva maradt a szám.

- Ez könnyen ment – tartotta fel Naoki a kezét, tenyerét Narou felé fordítva, egy nagy mosollyal, mire a bátyja egy jó nagyot belecsapott és hozzá tette:

 - Nem úgy, mint egyeseknek – küldött egy rosszindulatú vigyort Sasuke felé, aki összehúzva a szemeit, szinte visszafröcsögte a szavakat:

- Csupán szerencse, Silvermanek! Ne teljetek el annyira magatoktól!

- Mi? – kérdezték egyszerre, nagyokat, meglepetten pislogva, majd elmosolyodtak (mindketten különböző mosollyal, Naokié kissé szerényebb volt, Naroué egyértelműen gonoszkodó) – Soha!

- A hátul lévők nem sokáig bírják még – jegyezte meg az orra alatt Rayne, a fa törzsén támaszkodva a hátával, közben idegesen, szinte véresre rágcsálta az alsóajkát.

- Máris annyian jönnek? – kaptam fel a fejem. A hangom jobban remegett, mint szerettem volna.

- Ki is iktattak pár embert. Nem épp rózsás a helyzetünk – folytatta Stefan, felsegítve maga mellé a fára Doriant és csak úgy mellékesen lekevert neki egy atyai tockost.

- Honnan tudod? – ez Nero volt, szinte rögtön, miután ezt az információt az olasz kijelentette. - Onnan – mutatott hátra, mire mindketten az említett irányba fordultunk és persze rögtön kiszúrtuk a hátulról felküldött fekete jelzőfüstöt.

A szívem a torkomban dobogott, a lovam kantárát görcsösen szorongattam, mikor már azok visszataláltak hozzánk. Nagy nehezen. Ugyanis az én drága lovamnak úgy nézem, mániája úgy elkóborolni, hogy soha a büdös életbe nem látnám többet, ha rajta múlna. Ahogy hallottam az óriások dübörgését mögöttünk, a remegő ajkaimat vékony vonallá préseltem. Haza akarok menni!

- Mimi – hallottam Nero hangját, ahogy közelebb lovagolva hozzám, aggódva fürkészni kezdi az arcomat – Minden rendben? Nagyon sápadt vagy!

- Nincs – vágtam rá – Rettenetesen fáj a hasam, biztosan elrontottam és szerintem mindjárt sírva fakadok! – ecseteltem keserű arcot vágva, magam elé meredve, kissé sírós hangon. Pont abban a pillanatban zuhant le mellém egy óriástest, (amit történetesen az a Sasuke fiú iktatott ki „bosszúból”, amiért előbb nem sikerült neki), mire ijedt grimaszba torzult az arcom, felordítottam és éreztem, ahogy könnyek kezdik égetni a szemem. Nem akarom ezt! Ez így nagyon nem oké! Inkább ki akarok lovagolni az erdőből egyenesen haza… Vagy Joshuahoz! Ha Joshua itt lenne, és leüvöltene, nem remegnék ennyire. De ő most nincs itt, ő a belső falon belül van. És minden valószínűséggel, ha megtudja, hogy top 10-es létemre a Felderítő Egységbe jelentkeztem a Katonai Rendőrség helyett…

- Mimi vigyázz! – Nero ijedt hangja csapta meg a fülem és pont, ahogy ezt kimondta, közvetlen mellettem csapódott be az avarba, egy óriási koszos, forróságtól gőzölgő láb, kiégetve maga alatt a földet. Szinte lassított felvételben láttam mindent. Ahogy felemeltem a fejem, hátra hajtottam és felfele nézve szemeztem az óriással, aki pont felém szegezte a tekintetét, egyenesen rám, miközben felém nyúlt, majd én egy gyors reflexszel a palástom alatti manőver felszerelésemhez nyúltam és kilőttem egy indát. Természetesen rossz irányba lőttem ki, így csak súrolta a fa törzsét. Ám akkora transzban voltam és annyira sokkot kaptam, hogy már csak az életmentő elég erős állatias ösztöneim irányítottak, (amik miatt az elit csapatban végeztem) de én közben folyamatosan nyüszögtem, mint egy kisgyerek. Sebtében a foltos lovam hátára guggoltam, és a jobb oldali indával, (a bal oldalival próbálkoztam előbb) ismételten bepróbálkoztam az előbbi fánál. Hatalmas mázlimra ez már sikerült, és pont elkerülve – a lábaimat magam alá húzva –, az óriás markát, pillanatokon belül már egy pördüléssel az egyik ágán álltam, és remegő térdekkel tekintettem a lovam után, aki egész egyszerűen nagyokat nyihogva, kielőzve a többit gyáván elvágtatott lovasa nélkül. Lenézve láttam, ahogy a szőke csapattársam lefékez az óriási fa előtt, és ijedten, pillant fel rám.

- Mimi!! Azt hittem agyon taposnak! – ordított fel nekem, szinte hisztérikusan.

- Őszintén, Neruci? – fújtam ki magam – Én is!

- De minden rendben?! Ugye minden oké?!

- Igen-igen! De… – meredtem égkék szemeimmel a lovam után. Éreztem, ahogy szeplőimet kicsípi a hideg, vörös hajam a képembe szállt, alig láttam tőle – Elszaladt a lovam.

Egy ideig csak síri csend volt, csak a háttérzajokat hallottam, amiket igyekeztem kizárni, mielőtt összehugyozom magam.

- Hagyjad, harci lovak, biztos nincs baja, majd megkeressük! Ugorj ide, sürgősen utol kell érnünk a többieket – helyezkedett előrébb a lován, és látszott rajta hogy csupán most agyalta ki az ötletet, épp ezért is siettetet annyira.

- Óóh – húztam egy huncut vigyorra a széltől kicserepesedett számat, kócos hajam az ujjaimat fésűnek használva hátradobtam, hogy minden fennakadás nélkül tudjak szemezni az én drága társammal – Egy lovon fogunk lovagolni? – vonogattam a szemöldököm – Ez most egy felhívás, keringőre?

- Nem – rázta meg a fejét – Ez arra felhívás arra, hogy told le a feneked, vagy fel falnak az óriások!

- Ez is elég hízelgő – hervadt le a számról a vigyor, és egy nagy lendülettel elrugaszkodtam a faágtól, és lovagló ülésben Nero mögé pottyantam a hófehér lóra, majd átölelve a nőies derekát vágtatni kezdtünk az osztagunk után. Hála Nero villámgyors, ügyes pacijának nem kellet sok idő, és megpillantottuk Sasuke lobogó, sötétkékes haját, ahogyan szélsebesen zárja a sort.

- Hát ti meg?! – nézett felénk értetlenül, mikor melléérve csatlakoztunk sorzáróknak – Ugye nem sérültetek meg?

- Majdnem agyontapostak – vágtam rá a helyzethez képest vidáman.

- És elszökött a lova – egészítette ki az információimat Nero.

- A barna foltos csődörről van szó, ami reggel majdnem megette az ingujjadat, igaz?

- Igen! – bólogattam olyan hevesen, hogy szinte beleszédültem.

- Megvan már. Rayne talált rá, ott van nála plusz lóként! – bökött előre, mire odakapva a fejem, szinte rögvest kiszúrtam az én égetni valóan gyáva pacim, ahogyan ott vágtat az égimeszelő fiú mellett.

- Gyáá! – örültem jó parasztosan, ahogy szoktam – Köszi a fuvart, Neruci! – majd rögtön ezután egy jó nagy lendülettel, a felszerelésem segítségével Rayne mellé pattantam a lovamra, ahogy illik – CADILLAC! – öleltem át a patás nyakát nagy hévvel megbocsátva minden bűnét. Például, hogy hagyott volna ott hagyni ez a kis gedva!

- JÉZUSOM! – ugrott meg az orosz srác mellettem.

- Ne ijedezz, csupán én vagyok! – vigyorodtam el szélesen a hófehér fültől fülig érő vigyoromat villantva.

- Mégis hol voltatok eddig? – emelte meg a fél szemöldökét. Finoman szólva úgy nézett rám, ahogy én szoktam a bogárra, ha belerepül a levesembe.

- Elszökött a lovam – paskoltam meg a ló nyakát, majd megfogtam a kantárját.

- Jobban kéne vigyáznod rá! – dorgált meg – Mi lesz, ha legközelebb nem találom meg? – húzta ki magát.

- Majd ülök a te lovadon – kuncogtam fel sunyin, pimasz gödröcskékkel az arcomon és vonogatni kezdtem a szemöldököm. (Joshua szerint ilyenkor úgy nézek ki, mint egy rosszcsont pisis kisgyerek, aki incselkedni próbál.) Erre úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna „A palástodra ürítem ki a végbelemet.”

- Az én nyergemben, maximum csak én ülhetek! Ahogy észrevettem ez alatt a rövid idő alatt, Strom nem igazán szereti az idegeneket – simogatta meg a sötétbarna lova oldalát, ahogy az lélekszakadva vágtatott, patái alatt pedig hangosan dobogott a talaj.

- Ejj, de irigy vagy – húztam el a szám.

- ÓRIÁSOK!! – hallottunk mögülünk két-két számomra ismeretlen egyént, akik mögöttünk vágtattak a lovainkkal. Biztos ők is újoncok lehettek, de még életemben nem láttam őket – ÓRIÁSOK! EGY NÉGY ÉS EGY NYOLC MÉTERES!!

- TI VAGYTOK HÁTUL, MÉGIS MIT CSINÁLTATOK EDDIG?! TEÁZTATOK?! FINOM VOLT?! – tört ki mellettem eget rengető hangon a lovagoló, égimeszelő srác és elég elvetemült, tébolyult tekintettel nézett hátra a válla fölött az elméletileg hátvédeknek beállított újoncokra, mire azok úgy megszeppentek, hogy megnyikkanni se bírtak, csak behúzták a nyakukat – MIMI! – ordított most nekem, mert én elkerekedett szemekkel, remegve néztem rá. Nero.., Nero még hátrébb van! – MIMOZA DIOR PHANTHOMIVE! – ordította az egész nevem, (meglepett, hogy tudja) mire megugrottam és megráztam a fejem, hogy kijózanodjak. - Mi? Mi? Mi?

- SZEDD ÖSSZE MAGAD!

- Igen! – vágtam rá rögtön, majd éreztem, ahogy egy izzadtságcsepp legördül a nyakamon – Igen! – ismételtem meg, de akkor már a mellettem lovagló Rayne a lova hátára térdelt, és előszedte a két pengét – Meg akarod ö… ölni? – nyeltem egy nagyot, mire fennhéjázón elvigyorodva méregetett, amit igennek vettem, mert a következő pillanatban már elrugaszkodott a lova hátáról, aminek én rögtön elkaptam a kantárját, közben hátrafordulva Nerot kerestem a szemeimmel – Nero!! – kiáltottam el magam, közben pánikba esve kapkodtam a tekintetem a lovasok között. Narou és Naoki egymásra nézve, szerintem telepatikusan kommunikáltak, ugyanis miután hirtelen minden előzmény nélkül bólintottak egyet, már ketté is váltak és konkrétan körbevették az óriást, aki átrobogott a fák között. Eközben Rayne az indáját az óriás vállába célozta, Dorian, pedig kissé kapkodva (de az orra alatt valamiért szórakozottan röhögve) előhalászta a pisztolyszerű szerkezetet, ami ugye jelzőfüstért felel, közben a bátyja sietette és védte a hátát, Sasuke pedig valamit kiabált Raynenak, és hevesen a háta mögé mutogatott.

- NERO!! – ordítottam, ám pont, ahogy befejeztem, kiszúrtam, ahogy a szöszi társnőm a manőver felszerelésével babrál a lova hátán, (úgy, hogy nem fogta a kantárt… remek lovas ez a lány), de a lehető legidegesebb, és frusztráltabb arcmimikával. Attól féltem, földhöz vágja az egész szerkezetet. A lovam kantárját meghúzva kissé, egy éles kanyarral hátrasiettem hozzá egyből.

- Mi a baj? – kérdeztem rá, ahogy mellé értem.

- Nem… NEM MŰKÖDIK! – szűrte ki a fogai között – Nem hiszem el, nem hiszem el, nem hiszem el!

- Hagyd! Majd, amikor vége ennek az egésznek megvizsgáljuk!

- De a többiek harcolnak! Én is harcolni szeretnék!

- Most nem tudsz!
- De a Hadnagy meg fog ölni!

- Nem fog! – ráztam meg a fejem.

- De…

- Nincs de! Fogd meg a lovad kantárját és fuss! – szóltam rá kissé ingerültebben.

- Mimi! Ezt te sem gondolhatod komolyan!! – nézett rám idegesen összevont szemöldökökkel és szúrós szemekkel.

- A többieknek, akiknek működik a felszerelésük ez a dolguk, nem lesz bajuk, bízz bennük! Neked pedig jelenleg az, hogy menekülj, ha nem akarsz meghalni! És csak, hogy tisztában legyél a helyzettel, én rohadtul nem akarom, hogy meghalj! – emeltem meg a hangom, pislogás nélkül nézve rá, mire egy ideig ingerülten szemezgettünk, majd mikor már megunta a farkasszemet, megadta magát. Vagy csak szimplán elgondolkodott.

- Arrgh! Rendben! – engedte el durván a felszerelését, és végre kezei közé fogta Kamasta kantárját.

Már lemenőben volt a nap, mi pedig libasorban álltunk egymás mellett, miután nagy nehezen lenyergeltük a lovainkat (bár menetközben végre megérkezett az istállós ember, aki folytatta helyettünk a munkát). Mindenkin kisebb sebek, de durván egyikünk sem sérült meg. Dorian fejét be kellett, de azt is azért, mert a bátyja, mikor az öccse az óriás vállára akart ugrani, ő hátulról a pengéjének fogójával jó erősen koponyán vágta őt. De Stefan bekötözött csuklója se volt semmi a nyílt törésével. Sasuke arcán horzsolások, kezei, és ujjai vége pirosak, az ikrek közül Narou szája felrepedt, Naokinak felszakadt kicsikét az arccsontja, mikor telibe kapott egy ágat. Rayne szeme alatt monokliszerű lilulás volt, Nero a jobb kezét szorongatta, ugyanis kiment a válla, mikor egy óriás a fának rúgta a lovával együtt (a lovának eltört a lába), nekem pedig a bokám ment ki, mikor az egyik ágra akartam felugrani, de rosszul léptem. És így álltunk koszosan, piszkosan, izzadtan, kifáradva, a kimerültségtől reszkető végtagokkal, kihúzott derékkal, tisztelegve, miközben Rivaille Hadnagy fel s alá sétált közöttünk és előttünk. Nem szólt semmit, csak néha ránk nézett a közömbös, szenvtelen szemeivel. És ezt csinálta öt percig, egészen addig, amíg meg nem állt előttünk, a háta mögött összefont kézzel, és egyértelműen, a lehető legérdektelenebbül, legarrogánsabban, leglenézőbben kijelentette hogy:

- Ez szánalmas volt.

Mindannyian egyszerre feszültünk meg. Félszemmel, félve, felnézve láttam, ahogy Nero lehajtott fejjel áll, kihúzott háttal, de az arcát nem láttam, ugyanis az aranyszőke hajzuhataga előreomlott, és eltakarta azt. Naoki pedig fél kézzel megragadta a Narou alkarját, hogy ne kezdjen el megint parádézni az osztagvezetőnkkel, mert nem volt éppen türelmes kedvében.

- Mégis mi volt ez? – kérdezte enyhe fintorral.

- Elnézést kérünk – bökte ki végül Stefan.

- Éberség, fegyelem, és koncentráció! – ismételte meg azt a három szót, amit az edzés előtt is elmondott – Ezek közül, a legnagyobb jóindulattal is csak az első pont volt meg, az is csak pár embernél.

- Ne légy velük ilyen szigorú, Levi! Még csak az első napjuk, – jelent meg mögötte Hanji-san vidáman, és megfogta a vállát, mire a Hadnagy szinte rögtön lesöpörte róla, de nem a szokásos apatikusságával.

- Nem érdekel! – vágta rá – Egy katonának nincs olyan, hogy első nap, ezt te is tudod! Ha nincs meg a kellő szigor és összedolgozás sem, akkor – kissé hevesebb volt a kelleténél, de nem fejezte be a mondatot, inkább visszafordult hozzánk, és végigfutatta a közönyös tekintetét rajtunk – Remélem, tisztában vagytok vele, milyen következményekkel jár a mai bénázásotok. Ma vacsora nélkül fekszetek le és büntető munka. A lovakra ráfér egy kis trágyázás – és ezzel hirtelen, meglibbentve a palástját, megfordult és már csak a távolodó csizmája talpának kopogását hallottuk… Szinte egyszerre néztünk fel mindannyian, kivéve Nerot. Ő csak lehajtott fejjel állt, nekem pedig kezdett fáradni az ép lábam, ahogyan minden súlyomat arra helyeztem.

- Ne aggódjatok – szólalt meg Hirtelen Hajni-san, aki még ott maradt velünk és bátorítóan nézett ránk – A lényeg, hogy nem haltatok meg és sikerült megölnünk minden bejutó óriást!

- Chhh – szegte fel Rayne az orrát, lesütött szemekkel és összevont szemöldökökkel.

- Jha – horkantott fel utána Narou, egy fintorral az arcán.

- Ahogy mondja – bólintott Sasuke, eléggé közönyösen.

- Áúú – szisszent fel Dorian, a fejéhez kapva és szenvedve nézett le a mellette álló bátyjára, aki a kötését vizslatta a csuklóján.

- Az egyetlen szomorúság a mai napban, hogy tényleg, minden példány meghalt és egyet se foghattam el, kísérleti célokra! – csettintett Hajni-san, elhúzva a száját, aztán kínos mosollyal nézett ránk, de mivel látta, hogy egyikünk sincs most bájcsevegős kedvében, ezért inkább a Hadnagy után kiáltozva, követte őt.

- Menjünk fel – lépett előrébb Sasuke – Tegyük rendbe magunkat.

- Végre, egy okos ötlet tőled – indult meg Narou fennhéjázón és egyáltalán nem kedvesen, levállalta a kékes hajú srácot, Naoki pedig egy lemondó sóhajjal követte a testvérét és megtapogatta fájdalmas grimasszal az arcát.

- Dögölj meg – sziszegte az idősebb Silverman után Sasuke, aztán Rayne felé fordult, aki rám emelte a tekintetét, majd az olaszokra.

- Jöttök? – kérdezte komoran.

- Aha – bólintott egy aprót Dorian és oldalba bökve a nagyon elmélyült testvérét, követték a két fiút. Jajgatva előre bicegtem, de Nero nem jött utánam, így nagy nehezen visszabicegtem hozzá és kissé lejjebb hajolva, az arcába néztem. Dühösen rágcsálta az ajkát, összeszorított, könnyes szemekkel.

- Nem jössz? – kérdeztem együtt érzőn.

- Az anyám látta, mit csináltam… – suttogta rekedt hangon – Látta, milyen béna voltam.

Elhúztam a számat és akaratlanul is eszembe jutott Joshua, a bátyám. Biztosan várja érkezésemet a Katonai Rendőrségbe. Kíváncsi vagyok, mikor tudja meg, hogy nem odamentem…

- Gyere, ápoljuk le egymást, inkább – simogattam meg finoman, alig érintve szöszi társnőm felkarját és finoman megfogva a kezét, invitáltam. Felemelte a fejét és megtörölte a könnyektől csillogó szemeit.

- Gyere a másik oldalamra – nézett a szemeimbe – Támaszkodj rám, segítek menni – ajánlotta fel nekem, amit egy halvány és fáradt mosollyal elfogadtam.