OFF: Életjel!

Helló Bonbonoook! <3

            Élünk, nem marad abba a sztori folytatása, szereztem új gépet! Jó vagyok az in medias res kezdésekben. Nos, a helyzet a következő lenni… Mivel imádlak/imádunk és tisztelünk titeket, mint olvasókat, akik nélkül nem nagyon lenne érdemes ezt a blogot publikálisan vezetni, szükségét éreztem egy ilyen újabb OFF bejegyzésnek, hogy képben legyetek ti is: a folyti hamarosan érkezni fog! Kicsit nehezen, mivel most kaptam (vettem, muhahaha) egy régebbi, de működő és írásra meg blogolásra tökéletesen alkalmazható laptopot, plusz ugyebár megint egy újabb tanév veszi kezdetét, ami nem könnyít a dolgunkon… de, addig örüljünk, míg iskolába járunk, nemde? Munka mellett még ennyi időnk se lenne, mint most.

No, de! Ez a bejegyzés kicsit szólna most rólunk is, hogy jobban megismerjetek minket és természetesen a bloggal/történettel kapcsolatban is lesznek némi infók még itt, úgyhogy remélem, végig olvassátok!:)

Szóval… nem tudom, hogy mennyire vettétek észre azt, hogy az utóbbi részek már szebben meg vannak formázva és jobban oda is figyelünk az el– illetve a körülírásokra. (Jó néha, így is becsúszik egy-két baki, de, ha lesz sok, sok, sok szabadidőm, akkor mindet ki fogom javítani, a régebbi részekben is!) Ennek egyik oka azonban az, hogy én mindenképpen írói pályára szeretnék lépni, ezért kicsit jobban odafigyelek most már a formalitásra, kinézetre, szövegalkotásra, stb. Kittukám is tartja velem a lépést, úgyhogy ő is nagyon sokat és gyönyörűen fejlődik írás terén, bár ő úgy tudom, nem ezzel akar komolyabban foglalkozni. Az évek alatt igazából mind a ketten nagyon sokat fejlődtünk… rengeteg szösszenetek és rövid, béna, kezdő irományok vannak még meg abban a régi csoportban, ahol összeakadtunk… plusz még a jó múltkor megtaláltam a pendriveomat, amin egy csomó régebbi sztorim van és azokat olvasva, szívből örülök, hogy Nero karakterem is fejlődött az évek alatt, nem csak én.

Nos, kicsit a karaktereinkről írnék inkább… nekünk eredetileg ezek voltak a legeslegelső párosításaink: SasuNero és ToshiMimi. Toshi, alias Toshiro a Bleachből és Sasuke ugyebár a Narutoból…

Még emlékszem, Miminek kezdetben rövid barna haja volt és zöld szeme, szeplői egyáltalán nem voltak. Nero viszont mindig is szőke hajú, napbarnított bőrű és zöld szemű volt. De se Neronak, se Miminek nem volt kezdetben bátyja, mindkettő egyke volt.

A legelső Sasukénak a természete rossz volt, az a tipikus „megerőszakollak és megverlek, mert én vagyok itt a helyi raj” féle típus, és az ő legjobb barátja akkoriban Naoki volt, akinek a stílusa, a személyisége sokkal inkább hajazott ugyanerre, csak lightosabb verzióban.

Aztán valahogy Kitti rákattant a franciákra (imádja, mint én a görögöket) és onnan jött Mimike mostani végleges kinézete, plusz a bátyja és végül alkotott magának egy pasi karaktert, aki lett Rayne.

A sok közös történetek írása alkalmával egyre több szereplőink lettek, többek között ugyebár Narou, akinek Naoki először még csak a haverja volt, aztán lett csak a testvére és Naoki is azóta már rohadtul megváltozott. Itt az AOT sztoriban is eléggé lányosabb jellemet képvisel már, mint amilyen amúgy lett volna.

Jelenleg ezek a főkaraktereink vannak, akik ezen blogban is szerepelnek (beleértve Paris-t is, akivel még lesz dolgunk a ff-ben), de emellett még vannak mások is, akik a jelen történetben például nem szerepelnek. Őket nem is hoznám most fel, mert ők nem lesznek jelen egy darabig egyik történetben sem). Egyet emelnék ki igazán, aki nem más, mint Rikki Ackerman. Igen, Ackerman, ugyanis lentebb említeni fogok valamit, amihez köze lesz. Ő lenne Rivaille 23 éves öccse. Míg Riv a jó oldalt képviseli, hogy úgy mondjam, az öccse egy valóságos pokol szökevény, az ördög fia, egyszóval rohadtul nem jönnek ki egymással…

A történettel kapcsolatban: nem tudjuk előre, hány részes lesz stb. A történet főszálát sikerült szinte teljesen és véglegesen kidolgoznunk, lesznek még benne érdekes tények és előtérbe fognak természetesen kerülni az óriások is, nem csak a love story-k, de mindennek idő és történés kell.

Mivel jelenleg nagy AOT lázban égünk, ezért a blogon majd fel fog tűnni két újabb menüpont. Az egyikbe jönni fognak az OVA részek (terveztünk ilyet is, igen és már meg is van, hogy mi, csak természetesen neki kéne ülni, írni). A másik menüpontnak az elnevezését még nem tudom (ha esetleg kommenteltek ehhez a bejegyzéshez, akkor segíthetnétek tippet adni, ami nem túl hosszú xd  <3), de abba jönnek majd az „egyéb sztorik”, amik szintúgy ezekkel a szereplőkkel és Rivvel fog íródni. Lesz majd egy Notre Dame-i Toronyőr feelinges történet, amiben Naoki lány lesz (és lesz benne egy király, az kurva poén lesz, nem árulom el, hogy ki, csak annyit mondok, hogy nem saját kari)… és lesz majd egy Insidious fanficc is, ami egy Attack on Titan AU is egyben. Ezekben néhányszor (nem sűrűn, többnyire inkább említve, de) szerepelni fog Erwin, de benne lesz Mikasa is, Eren is Armin is, Hanji is. Plusz, én külön elkezdenék írni egy saját történetet, amiből szeretném, ha könyv lenne majd, de annak is így blogon Riv lenne az egyik férfi főszereplője… de ebben a történetben már Riv általam kitalált öccse is szerepelne. Szóval, ha majd felkerülnek ezek a történetek (a királyos és a szellemes kategóriájúakat már elkezdtük bőven), akkor remélem azokat is nagy örömmel olvassátok majd itt..:)

Hát azért túl sok mindent nem fecsegtem itt, alig hoztam össze eddig két oldalt, de nem akarlak titeket halálra untatni, főleg mivel gondolom már az érkező folytatást várjátok, hogy mi lesz a szereplőkkel… egyébként, ha bármi kérdésetek van velünk, a történettel, a bloggal vagy épp a karakterekkel kapcsolatban, akkor nyugodtan írhattok itt, vagy az ask.fm-es oldalamon, vagy akár a Facebookomon is!^^

Végezetül pedig hoztam egy kis képregény ízelítőt a saját sztorimból… mert amúgy mangaka is szeretnék lenni.

Hogy egy kicsit képbe legyetek, a történet lényege az, hogy Neronak nem volt apja sosem és az expasija bosszút áll rajta, mikor elhagyja őt a csaj. Így Neruci az anyjával együtt rendőri segítséghez fordulnak, ahol Rivaille Hadnagy kapja meg az ügyüket természetesen, ugyanis a már körözött öccse is nyakig benne van ebben a szituban (nem Rikki Nero exe, azt nem árulom el, mi köze van ehhez, hihi), éppen ezért Nero jó „csalétek” lesz Riv számára, hogy elkapja végre Rikkit, és magához költözteti Nerot. Akkor még nem történik közöttük semmi sem, egy ágyban alváson kívül (azt se mondom el, hogy miért alszanak egy ágyban :P). Plusz még annyit, hogy Nero Rivaille által ismeri meg Joshuát is és Mimit is, mert ez kb. az AOT alternatívája, ahol Riv és Josh jóban vannak. A modern Rivaille Ackerman kurva szexi, dög és aahw…<3 majd meglátjátok!!

Remélem olvasható a szöveg, nem írtam valami szépen…

De azért azt ide írom, hogy, mikor Riv olvassa az iPhonejára (!) érkezett üzenetet, akkor Josh írta neki azt, hogy „Mégsem megyek. Mimoza elő került, haza jött. Sztem Nero is lassan haza talál…”

Jó gyönyörködést a manga próbálkozásomban…:$ xd  egyébként még nincs kész a kis manga részlet, mert még lenne mit rajzolnom hozzá, csak hát a lustasááág...:( XD És emellett még van egy AOT-os mangám is, ami spoiler veszélyt jelent a történetre nézve, de nem bírtam a véremmel, mikor nem volt gépem, így írás helyett megrajzoltam egy darabig az egyik későbbi jelenetet. Ha gondoljátok és szeretnétek (ha kíváncsiak vagytok a spoiler miatt), akkor azt is megosztom veletek egy újabb bejegyzésben, amíg nem érkezik a friss és ropogós 18. rész:)

Addig is sok puszi nektek, örülök, ha benéztetek és elolvastátok ezt a kis bejegyzést, sok sikert a suli kezdésekhez és a következő bejegyzésnél jelentkezünk!:) <3 <3Ha sHha

17.rész: Érzelmi áttörés – létszükségletek és tartalék tervek

Drága Bonbonok!<3

Sikerült meghozni az újabb részt. Már 21-en vagytok, nagyon-nagyon örülünk nektek!<3

Több, mint 7 ezer oldalmegjelenítés van a blog megnyitása óta, ami lehet nem túl nagy szám, de nekem/nekünk igenis nagyon sokat számít és jelent!<3

Köszönjük az érkező kommenteket is, amikkel rendszeres kommentelőink mindig bombáznak minket! Sok biztatást jelent és mindig érdekel a véleményetek egy-egy rész után!<3

Sajnos bizonytalan ideig megint nem lesz gépem, vasárnaptól (vagy szombattól, nem tudom)… Ugyanis a kölcsönbe kapott gépem lassan fél éve nálam van, ideje visszaszolgáltatnom, de amint szerzek egy új gépet minimum szeptemberig (lekopogom) azonnal érkezni fog a 18. rész! Addig is jó olvasást kívánok nektek ehhez az újabb érzelmes és +18-as jelenetet tartalmazó (és nem mellesleg 31 oldalas) részünkhöz! További jó nyarat, élvezzétek ki, ami még hátra van! Puszi nektek!<3<3

17.

Érzelmi áttörés – létszükségletek és tartalék tervek

Rivaille

A felszólalásom megtette a hatását. Mindenki egytől egyig tátott szájjal meredt rám, sőt volt olyan is, aki az ujjával kitisztítgatta a fülének bejáratát, hogy tisztán hallotta-e, amit mondtam. Illetve magam mellé sem kellett pillantanom, de tudtam, hogy most Joshua álla is a földet súrolja.

Síri csend telepedett az egész tárgyalóteremre, tisztán lehetett hallani az esőcseppek kopogását az ablakon, ahogyan azok megzáporozzák az üveget. Még a bírának is felcsúsztak a szemöldökei a haja tövéig és nagyokat pislogva fürkészett kerek szemüvege mögül.

– Mégis hogyan jutottál erre a döntésre? – Csak ennyit kérdezett tőlem, felháborodásnak nyoma se volt az arcán.

– Azt nem tartom fontosnak elmondani. – Válaszoltam szinte rögtön, miközben az arcomról továbbra sem lehetett semmi érzelmet leolvasni. Az emberek a döntéseken belül miért kíváncsiak az okokra is? Számomra ez mindig kurvára érthetetlen marad.

Szinte éreztem Nero szúrós tekintetét magamon.

– Én azért kíváncsi vagyok az okára is. – Vágta rá, teljesen nyugodt hangnemben, sőt, ha jól láttam egy apró mosolyszerű is bujkált a szája sarkában. Na, erről beszéltem. Addig nem adják fel, amíg nem mondasz nekik indokokat. Rohadt idegesítő…

Okozatok ezrei futottak át egy másodperc töredéke alatt a fejemben, de végül a legegyszerűbbet és a legkézenfekvőbbet mondtam, amivel meglehetne győzni a bírót.

– Úgy gondolom, Joshua Phanthomivet az én osztagomban képes lennék fegyelemre, a felettesek szembeni odaadásra és az engedelmességre is kiképezni. Ismeri a módszereim, ön tudja. – Adtam a rövid választ.

– Honnan tudod, hogy az osztagodat továbbra is megtarthatod? A büntetésed miatt nem aggódsz? – Kérdezett rá a bíró, mire fejet ráztam. Eléggé eltökélt voltam ez ügyben akkor. Tudtam, hogy kivégezni semmi esetre se végezhetnek ki, hiszen az hatalmas veszteség lenne az egész emberiségnek, ezt nem kockáztatják meg. És akkor, hogyan voltam ennyire biztos abban, hogy a rangomat nem veszik el tőlem? Fogalmam sincs, egyszerűen csak éreztem, hogy nem tehetik meg. Bár be kell vallanom, a lelkem legmélyén ott volt bennem a félelem, hogy mi van, ha mégis… ha az osztagom más keze alá kerül? Vagy ne adj Isten még szét is teszik őket külön? De ennek ellenére mégis biztos voltam a dolgomban.

– Nem igazán.

– Nos… – Kezdte el rendezgetni a papírjait az asztalon, amit én végig feszült figyelemmel végigkövettem. Tudtam, hogy az osztagom és legfőképpen Buksi is a bíró döntésére vár, hogy mégis elfogadják-e a kérésemet, vagy sem. De persze a bíra tovább húzta az időt, növelve a feszült várakozás perceit úgy kb. öttel. Már azon voltam, hogy odamegyek és lerúgom a szemüvegét az orráról. Utálom, ha megváratnak. De szerencséjére folytatta. – A kérésedet engedélyezem. – Mondta ki végül. Nem könnyebbültem meg túlságosan, továbbra is ugyanolyan távolságtartóan, és ridegen méregettem. Szerencséje van.

Viszont Mimoza megkönnyebbült sóhaját oda le is hallottam.

– Azonban… – Folytatta a bíró. – A feltételed teljesítettük, de az okodat még mindig nem hallhattuk. Most már elmondhatod.

Hát persze, megint az okok meg az indokok… természetesen nem szándékoztam az álmomat felhozni mentségemül. Jól tudtam, hogy nem lenne túl meggyőző, sőt megkockáztatom, hogy még a drága bíró urat is magamra haragítanám ezzel.

Lassan elemeltem fáradt szürke tekintetemet az említett bírától és egészen Neroig vonszoltam azt. Két kézzel ráfeszült a fakorlátra, körmei az anyagba vágtak és olyan mértékű feszültséggel pásztázott engem méregzöld íriszeivel, hogy azok majdnem kiestek a helyükről. Nem vettem le róla a szemem egy ideig, csak némán biccentettem neki, jelezve hogy megoldom, és ne kapjon szívbajt ott fent a balkonokon.

– Szóval? – Siettetett a bíró még mindig türelmesen, akiről egy pillanatra el is felejtettem, hogy a székben ült.

Elszakítottam a tekintetem Nerotól és visszafordítottam a helyére.

– Az ok egyszerű. – Kezdtem, közben csípőre téve a fél kezem, az egyik lábamra helyeztem a testsúlyom és úgy néztem fel a bírára. – Nem puszta gyávaságból menekítettem ki az osztagomat a harcmezőről… – Folytattam, viszont félbe lettem szakítva.

– Ebbe biztos voltam. – Bólintott lassan az öreg, letekintve rám.

– Az óriások, akik akkor és ott megjelentek nem sima óriások voltak, de még csak nem is Rendellenesek, úgy gondolom, hogy ez minden épelméjű számára egyértelművé vált ez időre. – Itt gúnyosan Nile Dok felé pillantottam, aki erre teljes testében megfeszült és lépett is felém egyet, ám a korlátba ütközött, plusz a felettesei is megfogták a vállát, hogy ne keltse itt a feszültséget, én pedig folytattam. – A megjelent óriások Intelligensek voltak, pont, mint a kezem alatt dolgozó Sasuke Matsuko is. Intelligensek, azaz értelemszerűen sokkal veszélyesebbek, mint tökfilkó társaik, mi pedig felkészületlenek voltunk. Ekkora túl erőben képtelenek lettünk volna kiiktatni akár egyet is a kettő közül. Nem ismerjük a képességeiket sem úgy, mint Annie Leonhartnál, Reiner Braunnál vagy épp Eren Jeagernél.

– És mi van az óriás kölyköddel?! – Pofázott bele szokás szerint Nile. – Átváltozhatott volna, és harcba szállhatott volna ellenük!!

– Hát belőled nem lenne túl jó Intelligens, Nile… – Pillantottam rá sivár, zord tekintettel, mire rögtön küldött volna el valószínűleg a jó büdös picsába, de mielőtt megszólalhatott volna, újfent folytattam. – A kölyök, hála nektek és a tökkelütött, húgyagyú vallatóitoknak, olyan szinten legyengült, hogy még óriássá se tudott volna változni, nemhogy két Intelligenst egyszerre kiiktatni. Nem beszélve az osztagomról, akik még így is csoda, hogy túlélték! Mit nem értesz azon, hogy teljesen felkészületlenek voltunk?! – Mondtam ezt az utolsó mondatot úgy, hogy Nile rögtön hátrahőkölt és visszalépett a helyére, mintha valami iszonyú szörnyeteget látott volna bennem egy pillanatra. Talán igaza volt. – Én felelek értük, az életükért. Ők azt fogják csinálni, amit mondok, szóval felelősséggel tartozom mindegyikőjükért egytől, egyig. Ők az én osztagom és akármit is szabnak ki büntetésül nekem, SOHA nem fogom a halálba küldeni őket! – Fejeztem be, majd visszafordultam a bíróhoz, aki nagyokat pislogva nézett rám – Ez az indokom.

Az előbb említett öreg bíra még pár másodperc erejéig meresztette a szemeit rám csodálkozva, majd lágyult a tekintete.

– Örülök, Rivaille. – Hunyta le a szemeit, elmosolyodva. Erre még az én szemeim is kitágultak kissé. A teljes értetlenség és meglepettség tükröződött az arcomon. Minek örül? – Fáj látnom, hogy két olyan embert idéztek be most büntetésre, akik csupán tanúbizonyságot tettek emberségükről. Megbecsülés, fény rang, dicsőség… bármily nagy értéket látnak mögöttük a többiek, tudnunk kell, hogy az emberség… az emberség mindegyiknél nagyobb.

– De bíró úr… – Szólalt volna fel az egyik Katonais, ám a bírónk leintette és folytatta. Ennyit erről, röfi.

– Viszont büntetést mindenképp ki kell szabnom, hisz mégis csak megingott benned embertársaid bizalma. – Igazgatta meg az orrán a szemüvegét elkomorodva. Tudtam, hogy most a balkonon sorakozó osztagom mindegyik tagja egy emberként feszült meg, én viszont látszólag teljes nyugodtsággal fürkésztem a bírót. – A büntetésed nem más, mint az, hogy bizonyítanod kell.

Erre enyhén elkerekedtek a szemeim, de folytatta tovább.

– Bizonyítanod azt, hogy továbbra is hűen szolgálod az emberiséget. Mától számítva hat hónapon keresztül minden lépésedet figyelni fogjuk, és nem vonhatod ki se magad, se az osztagod többé semmiből sem. Megértetted?

Pislogás nélkül meredtem rá, majd lehunytam a szemeim. Hát legyen.

– Megértettem. – Bólintottam.

– Remek. – Biccentette meg a fejét ő is, majd kezébe vette a kis fakalapácsot. – Akkor ezennel a tárgyalást berekesztem! – Csapta le az emelvényre, amin helyet foglalt.

– Hadnagy!! – Siettek elém mindannyian, ahogy kiléphettem a tárgyalóteremből. Azok a rohadék fasszopók végre visszaadták a harci dzsekimet. Sőt! Személyesen Nile adta a kezembe vissza.

– HADNAAAAAGY! – Ugrott a nyakamba hirtelenjében Dorian és puszilgatni kezdte a fejem (??). Ezért megölöm… megölöm, megölöm, megölöm, megölöm. – Hadnagy úristen, azt hittem felakasztják!! – Szorongatott meg. A kezéhez kapva idegesen nagy nehezen lehámoztam magamról, de, ahogy őt sikerült, következőnek már Naokit találtam magamon, aki sírva fakadt (??). Jézus úristen… miért érnek így hozzám?!

– Hadnaaaaagy!! – Szipogott a vállamon, mire rögvest elfintorodtam. Nagyon remélem, nem taknyozza össze az ingem, vagy felnyalatom vele a gecibe. – Sajnálok mindent, amit önre mondtam! Maga nem is gyászkenet! Nile a gyászkenet, de nem maga!!

Nem volt könnyű, de végül őt is leszedtem magamról, a bátyja „segítségével” majd végre, mikor már nem csüngött rajtam senki, letudtam porolni az ingemet és ellenőrizni, hogy nem lett-e taknyos. Ám időközben Nerora siklott a tekintetem, aki tőlem pár méterre állt, a mellkasa előtt szorongatott kezeivel, remegő ajkakkal, majd mikor látta, hogy „szabad megölelni” (hát nekik kurvára nem volt szabad) elkezdett rohanni felém teljes slunggal. Nem álltam el, hagytam, hogy a nyakamba vesse magát. A vállamba fúrta az arcát és beledörzsölte az arcát a nyakamba, de ezt a többiek nem látták.

– Úgy örülök… - Suttogta elhaló, elcsukló hangon a fülembe, alig hallhatóan, mire lehunytam a szemeim és észrevétlenül magamba szippantottam az illatát.

– Na, bezzeg a Csókosnak szabad az ölelés… – Szólalt meg az idősebbik Silverman Nero mögül, egy rosszindulatú vigyorral, mire nekem egyből kipattantak a szemeim és az említett is rögtön elugrott tőlem, és összehúzott szemöldökkel pillantott hátra a fiúra, de annak csak még szélesebbre húzódott a sátáni mosolya. – Én már meg se ölelhetem a Hadnagy urat?

– Nem. – Adtam rá az egyszerű választ, mire láthatóan felháborodott.

– Ez diszkromináció! Rasszista vagy?! – Tegezett le MEGINT. De mielőtt eldurranhatott volna az agya (meg az enyém is), Naoki rögtön mögé ugrott és egy nyugtató mosollyal masszírozgatni kezdte a vállát.

– Az diszkrimináció, Narou. – Duruzsolta a fülébe.

– LESZAROM! – Harsogta neki a másik, én meg attól tartottam a végén felrobban a feje.

– És én megölelhetem a Hadnagy urat? – Zökkentett ki egy vékonyka hang. Persze rögtön tudtam ki az.

Buksi felé fordítottam a tekintetem, aki bátortalanul pislogott ki szeplői közül, de meg se várta a válaszomat, szinte rögtön körém fogta a karjait és megszorongatott. – Sajnálom, hogy tegnap kiharaptam egy darabot a kezéből!!

Rendesen éreztem, ahogy ropognak a bordáim, szóval hátrálva egy lépést próbáltam kitérni az öleléséből, viszont a hátam beleütközött valamibe. Azaz valakibe. Átnézve a vállam fölött az idősebb Phanthomiveval találtam szembe magam, akit éppen most engedtek ki a tárgyalóteremből, miután végleg elvették tőle a harci dzsekijét, ami a Katonai Rendőrséghez kötötte. Ott állt mögöttem, most már nem úgy, mint Phanthomive Kapitány, már nem riválisomként, hanem mint az osztagom kilencedik tagjaként. A dzsekije nélkül úgy festett, mint, akit kisemmiztek, az arcán mégis mosoly ült.

– JOSHY!! – Engedett el rögtön Buksi és a következő pillanatban már a bátyján csüngött. – Joshy úgy megijedtem!! Azt hittem kivégeznek! Azt hittem… azt hittem… – A hangjából lehetett hallani, hogy elcsuklani készül.

– Kivégezni? Engem? Ugyan már… – Simogatta a húga haját folyamatosan, majd lassan kiegyenesedett, hogy szembenézhessen a többiekkel, de Mimoza még mindig nem engedte el a kezét. Egy ideig feszültnek nevezhető csend telepedett rájuk, egészen addig amíg…

– Üdv a klubban, amigo! – Vágta hirtelen hátba a fiatalabbik Mendez Joshuat, mire az említett a vállához kapva értetlenül nézett rá. Hát ilyennel más osztagban nem igazán találkozol... no meg igazából ennyi kellett ahhoz, hogy mindenki lerohanja a gyereket.

– Jaja, üdv itt köztünk! – Kontrázott Naoki, kivirulva.

– Remélem felkészültél a hajnalban kelésre vagy a hideg vizes vödörre, vérem! – Kúszott egy ördögi mosoly Narou arcára.

– Csak, hogy tudd, én fürdök minden este legelőször! – Kötötte le neki rögtön Rayne komoran.

– Az ágyak kurva kényelmetlenek, nem árt majd felhoznod egy plusz matracot az ágyadra! – Jött ez Sasuketól.

– Vagy éppen plusz párnákat lentről, az alagsorból… – Ez viszont Stefantól.

– A reggelid felét majd megkaphatom? – Ez már a tulajdon húgától.

– No meg keresünk neked is helyet a kastélyban! – Csapta össze a tenyerét Nero is vidáman.

Szegény Joshua pedig csak ott állt, elkerekedett szemekkel és az arcán lehetett látni, hogy azt se tudja, mit kezdjen ennyi szeretettel hirtelen. Szerintem, a többi Felderítős, aki ezt látta, biztosan fogják emlegetni… főleg Hanji azt, hogy hagytam magam megölelgetni a kezem alatt dolgozó csőcselékkel.

– El ne érzékenyülj… – Szólaltam meg hirtelen letagadhatatlan gúnnyal a hangomban, majd miután végeztem saját magam leporolásával végre, hátat fordítottam nekik és egy alig látható mosoly jelent meg a szám sarkában – Na, menjünk most már végre haza.

Mimoza

El nem tudom mondani mekkora kő esett le a szívemről. Akármelyik pillanatban ki tudtam volna ugrani a bőrömből rögtön. Éjszaka azért imádkoztam Istenhez, hogy kímélje meg a bátyám életét, ne vegye el őt tőlem, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy az osztagomban köt ki! Azóta, hogy megtudtam, a szívem olyan hevesen kalapál a mellkasomban, hogy attól félek, kiszakad a helyéről és táncra perdül örömében.

A Shina Falon belüli igazságszolgáltató épületet hamar elhagytuk, fejünk fölé tartva egy-egy esernyőt. Egyikünknek sem volt gusztusa akár egy percet is ott maradni. Az utóbbi időben túl sokszor jártuk meg ezt a helyet és többször nem akarja egyikőnk sem. Kurvára nem.

Az eső és a párás levegő miatt, a belső falon belüli várost körülbelül térdig beborította a köd, pedig ilyenkor általában már hétágra süt a nap. Így csak tippelni lehetett, hogy közeledik az ősz.

Az esőcseppek keményen kopogtak az esernyőink tetején és a köd beszivárgott minden repedésen, a macskaköveken és olyan sűrű volt, hogy bár az utak nem voltak különösebben szélesek, de majdnem teljesen elnyelte a körülöttünk lévő házakat. Az ember azt hihette a komoran lógó, mindent elhomályosító felhők láttán hogy a természet kotyvaszt valamit és üstjéből száll fel ez az áthatolhatatlan gőzpára. De az én kedvem sem az időjárás nem szeghette, sem az, hogy alig láttam valamit.

Ám, ahogy közeledtünk a kikötő felé, ahonnan egy hajó vitt volna ki minket a Yakell kapunál lévő kikötőig, oldalra pillantva a Hadi Rendőrség embereit pillantottuk meg, megbújva a ködben, majdnem minden sarkon, mint holmi fantomok, ahogy egyenesen minket néznek. Nem, nem odaképzeltem, rendesen szedem a bogyóimat! Tényleg ott voltak! Azaz tényleg komolyan gondolták, hogy a Hadnagy minden lépését figyelemmel követik…

Egészen a kapuig „kísértek” minket, ahol végül a hajóra szállhattunk. De nekem komolyan, tényleg semmi se szeghette a kedvem, az életkedvem visszatért, ismét virultam. Ezt Nero is észrevette, aki mellettem ült egész hajóút alatt. Mármint az egyik oldalamon, a másikon Joshy foglalt helyet, aki a vállamnak dőlve aludt el, mivel elég korán kellett kelnie a tárgyalás miatt. Hogy fogja bírni a hajnalban kelést…?

– Határozottan fel vagy dobva! – Mosolyodott el lágyan Neruci, mire felé fordulva egy széles vigyor jelent meg az arcomon.

– Igen Neruci, nagyon! – Pillantottam le a bátyámra és kedvem lett volna szanaszét puszilgatni az arcát.

– Mondtam, hogy nem lesz semmi baj, látod? – Húzta ki magát, miközben kicsit viccesen hencegve lepillantott rám.

– Hallod Neruci… – Kezdtem kicsit titokzatosan, mintha valami titkot akarnék a fülébe súgni és nem akarnám, hogy Josh hallja. – Idehajolsz kicsit?

Erre egyből nagyokat pislogva nézett le rám, majd Joshuára nézve rögtön amolyan „ááá már értem” arcot vágott, és közelebb hajolt. Ám én ahelyett, hogy titkot súgtam volna a fülébe, csak egy nagy lendülettel egy puszit nyomtam az arcára. – Köszönök mindent… tényleg. – Mosolyogtam fel rá, miután elhajoltam, most mindenféle bohóckodás nélkül. Ő pedig először nagyokat pislogva fürkészte az arcom, majd hirtelen kis híján elérzékenyülve magához húzta a fejemet és szanaszét puszilgatta a hajam tetejét, mint holmi anyuka, én pedig majdnem megfulladtam a szorításában. Egészen addig puszilgatott megállás nélkül, amíg ütlegelni nem kezdtem a karját, hogy mindjárt megfulladok.

Joshy egész hajóút alatt aludt amúgy, csak párszor helyezkedett, meg mormogott a vállamon, de csak a Calanesi kapunál tért magához, ahol hintóba kellett szállnunk. A Katonai Rendőrség egészen odáig kísért minket, komolyan véve a rájuk kiosztott feladatot, miszerint Rivaille Ackerman minden lépését figyeljék. A Hadnagy viszont végig rideg maradt, mintha ez neki természetes lenne, de Nero mondta nekem, hogy magában biztos, hogy fortyog. Nem tudom, honnan tudja ezt, én semmi ilyet nem láttam az arcán. Ilyenkor hiszem azt, hogy a Hadnagy dolgait csak Nero érti meg igazán. Olyan, mint holmi asszisztens.

Nagyjából délután két-három óra magasságában érkeztünk meg a kastély bejáratához. Amire odaértünk az eső is elállt, a nap is kisütött, mintha melegen üdvözölni akarna minket a sugaraival. Számomra a kastélynak teljesen más hangulata lett tegnap óta. Valószínű akkor belengtem az egészet a negatív aurámmal, de most más. Most Joshua is itt van.

Átlépve az épület küszöbét, mindenki egyszerre lélegzett fel észrevétlenül. Nem volt túl feltűnő, de Joshyn kívül az egész osztag egy mélyet szippantott a kastély benti levegőjébe, hiába változtatta az eddigi rossz idő jégveremmé az egész helyet, amit a napnak még nem sikerült felmelegítenie. Otthon, édes otthon.

– Hol a szobád Mimi? – Pillantott le rám a bátyám hirtelen, rögtön ahogy beléptünk.

– Öhm… – Kezdtem. – Az emeleten, miért?

– Hogyhogy miért? – Háborodott fel. – Én nem leszek mással egy szobában rajtad kívül!

– De Mimivel én vagyok egy szobában. – Lépett mellénk Neruci is.

– Máshol nincs hely? – Nézett rá a bátyám teljes meglepettséggel.

– Hé! – Figyelmeztettem, hogy oké hogy ő a szívem csücske, de Nero meg a másik csücske szóval ne legyen vele ilyen bunkó, hiába nem direkt az.

– De. A Hadnagy szobája, meg pár külön szoba, amik teljesen ki vannak takarítva. Heti többször is dolgoztunk rajtuk… – Vakargatta az állát, beleszólva Sasuke.

– Én biztos nem leszek egyedül egy szobában! És Rivaillejal se fogok aludni egy ágyban, az is biztos! – Mutatott itt hirtelen az osztag vezetőnkre a bátyám, aki lenéző arckifejezéssel illette.

– Nekem amúgy is csak egy ágyam van. – Fintorgott el a Hadnagy, ezennel is a tudtára adva, hogy az ő szobája mindenképp tabu. Ha két ágy lenne, ha nem. Persze rögtön beugrott a kép, ahogy elképzeltem a testvérbátyámat és a Hadnagyot egy ágyban aludni, ahogyan lelökdösik egymást az ágyról, szóval a szám elé kapva próbáltam visszafojtani a kuncogásomat. De nem csak én voltam az egyetlen, aki ezt elképzelte, ugyanis a Silverman ikrek egymás vállára borultak, úgy próbálták visszafogni a röhögést, Dorie pedig konkrétan minden gátlás nélkül felröhögött, mire a bátyja oldalba lökte, de hiába, mert Stefan is beharapta az ajkát, hogy ne nevesse el magát. És ez ugyanígy volt Raynéval és Sasukéval is, ahol az utóbbi szintén a szája elé kapta a kezét. Na persze mi erre rögtön kaptunk egy vérfagyasztó pillantást a Hadnagytól.

– Figyelj, Josh… – Kezdte Nero. – Én egészen szívesen átköltözöm az egyik üres szobába, ha gondolod… – Mosolyodott el kedvesen, mire a bátyám rögtön kivirult. Viszont oldalba kellett már löknöm a könyökömmel ahhoz, hogy meg is köszönje.

Hiába zakatolt a szívem hevesen az örömtől, hogy a bátyámmal lehetek egy szobában, mégis érzékeny búcsút vettünk Neroval egymástól és megbeszéltük, hogy átjárkálunk majd egymáshoz, meg minden ilyen. Hiába mondták a többiek, hogy nem meghalni megyünk és nem is kilométerekre költözünk egymástól, csak külön szobába, ezt ők akkor sem értik. De nem sokáig élvezhettük ki az otthon érzését, a Hadnagy rögtön visszazökkentett minket a normál kerékvágásba. Ez akkor jutott eszébe, amikor ő is beleszippantott az otthon levegőjébe…

– Mikor volt utoljára kitakarítva a kastély? – Kérdezte hirtelen, mire mindannyiunkban egy emberként fagyott meg a vér. Senki se mert válaszolni. – Hmm?

Nem igazán szándékozott minket békén hagyni, szóval a legbátrabb közülünk szólalt meg elsőként, aki nem más volt, mint Stefan.

– Pár napjaaa… – Mondta bizonytalanul és a hangja a mondata végére eléggé elvékonyodott.

– Akkor ideje lenne nem? Főleg most, hogy összejárkáltátok a dzsuvás talpaitokkal. – Biccentett le a padlóra és az arcán tisztán ki lehetett venni, hogy visszafogja magát, hogy ne kapjon rohamot a sáros csizmanyomok láttán. A Hadnagyot tényleg nem hatja meg semmi… se a rossz idő, se az, hogy most jött egy tárgyalásról. A szél nem süvített nála könyörtelenebbül, a köd nem lepett el mindent nála céltudatosabban és az eső nem zuhogott nála engesztelhetetlenebbül. Művészi vagyok, tudom.

– Tessék? – Értetlenkedett a mellettem álló Joshy, körbe forgolódva, mikor mindannyian elindultunk halálos sértettséggel, viszont egyben mégis engedelmesen a takarító szertár felé.

– Ahogy már mondtam, üdv a buliban, amigo! – Veregette meg a vállát Dorie, mikor elhaladt mellette.

– Szedd a lábad, Josh! – Kullogott el mögötte Nero is.

– Mi?! – Joshua még mindig nem fogta fel, szóval megragadva a csuklómat visszahúzott és olyan arcot vágott, mint, aki a tébolydába került és nem tudja, mit kéne tennie a sok bolond között.

– Hm? – Fordultam hátra nagyokat pislogva, ugyanis kizökkentett abból, hogy én most halálosan meg vagyok sértődve a Hadnagyra, mert takarítanom kell.

– Mégis mit csinálunk?! – Nézett rám is úgy, mintha becsavarodtam volna végleg.

– Takarítunk. – Mondtam ezt úgy, mintha nem lett volna kurvára egyértelmű.

– Minek??

– Mert koszos a kastély.

– De… de minek?

– Hát… mert koszos a kastély.

Ezt a párbeszédet vagy négyszer lefolytattuk, egészen addig, amíg a Hadnagy ki nem segített minket, mikor megjelent egy felmosóval a kezében, kendővel az arca előtt.

– Ha az osztagomba akarsz tartozni… – Kezdte. – Takarítanod kell! – És itt egész egyszerűen a bátyám kezébe nyomta a felmosót, aki ezután olyasmi ellenszenvvel nézett rá, mint, amikor a megveszett bika, akit a vágóhídra vonnak, utoljára néz a gazdájára.

Természetesen nem vártam el Joshuatól, hogy úgy takarítson rögtön első nap már, mint egy kisangyal, de messze alulmúlta az elvárásaimat. Egyszerűen annyira elszokott ettől, hogy azt se tudta eszik, vagy isszák a felmosó vödröt. Sőt, volt, hogy ott ült a kőlépcsőn a kis felmosón támasztva az állát és egész egyszerűen onnan parancsolgatott a követ súroló Neronak, hogy itt meg ott kihagyott még egy koszos foltot. Na, erre a barátosném hitetlenül felpillantott és egész egyszerűen a bátyámnak vágta a súrolókeféjét, mire én kegyetlenül kinevettem. Vagy, amikor egész egyszerűen elvette a létrát az ablakot takarító Naoki alól, annak meg a függönyben kellett megkapaszkodnia, hogy le ne essen és erre persze Narou rögtön ugrott és majdnem leütötte a bátyámat. De a nap végére (ugyanis egész nap takaríthattuk) nagyjából belejött, amiért nagyon, nagyon büszke voltam rá! Már nem dühöngött minden tizedmásodpercben, hogy minek ezt csinálni, meg a Katonaisoknál ezt nem kellett... eddig Raynétól hallhattuk a „Bezzeg a Hadi Rendőrség…” szöveget, most a bátyám leváltotta őt. És persze az is teljesen szokatlan volt még neki, hogy mi együtt étkezünk, mert a Katonai Rendőrségnél ilyen sem volt és, ha volt is, akkor sem csacsogtak egész végig, mint mi.

Josh helye az asztalunknál amúgy a másik asztalfő lett, a Hadnaggyal szemben, így egészen pontosan elfoglaltuk mind a kilenc helyet az asztalnál. Mondanom se kell, hogy miközben habzsolta a vacsorát (eléggé megéhezett abban, hogy több év után, most végre dolgoznia is kell) végig a Hadnagyot szuggerálta idegesen, szinte vádlón, mintha azt akarná sugallni a tekintetével, hogy „miattad lesz holnap izomlázam te köcsög.”

– Végre! – Vetődött le egyből az ágyára, mikor vacsora után feljöttünk a szobánkba és én is búcsút vettem estére (megint) Nerotól. Leültem az ágya szélére és mosolyogva nézni kezdtem a szenvedését. És, ahogy néztem őt, hogy itt fetreng tőlem pár centire, hogy a mellkasa fel-le jár, amint veszi a levegőt, hogy a haja szanaszét áll, hogy a kezeivel megdörzsöli az arcát fáradtan, ahogy régen… úgy tudatosult bennem, úgy realizáltam, hogy tényleg itt van. Tényleg itt van velem és mostantól mindennap mellettem lesz. Ahogy régen. Én tényleg… tényleg szeretem a bátyámat.

Nem bírva magammal hirtelen a nyakába ugrottam és a derekára ülve a két kezembe fogtam az arcát és hevesen össze-vissza puszilgatni kezdtem azt.

– Jézus! – Nevetett fel Joshua, ahogy magához tért a sokkból. – Mi ez a nagy öröm??

– Csak annyira örülök, hogy itt vagy! – Mondtam ezt a kezeimben tartva az arcát, majd hirtelen felindulásból a következő puszit egyenesen a szájára adtam.

Joshua

       Tágra nyílt szemekkel néztem a húgom arcára, egészen addig, amíg el nem hajolt. Lassan kinyitotta a szemeit és megrebegtette a szempilláját. A gyertyák fénye csillogva tükröződtek vissza a szemeiben és hirtelen mély melegség telepedett ránk a szobában.

Ott feküdt fölöttem, majdnem a fejem mellett megtámaszkodva a kezével, én meg csak néztem rá, tekintetem időnként a résnyire nyitott ajkára vándorolt, akárcsak az ő szemei is, vissza-visszasiklottak olykor az én ajkaimra.

Talán óriási romlottság van a lelkemben és lehet, hogy undorító lehet, amit érzek, de egyszerűen nem tehetek róla.

Óvatosan felemeltem a két kezem és beletúrva a húgom dús, durvaszálú hajába, utat vájtam magamnak az ujjaimmal és megállapodtam a tarkóján. Nem sietős, de határozott mozdulattal finoman felém húztam a fejét, miközben lehunyva a szemeimet, kissé megemelkedve a párnáról, a számat az övére tapasztottam. Először csak szűziesen, mintha még sosem érintették volna egymást. Puha és selymes volt, így aztán nem bírva magammal, egyre szorosabban vontam magamhoz, ezzel is jobban összeérintve őket.

Érezni kezdtem az ő kis finom kezét az arcomon, ahogy felcsúszik a tarkóm felé és egyenesen ő is a hajamba túr, az ujjai köré fonva néhány hajszálamat, amit finoman meg húz.

Kicsit összeszorítottam a szemem, hiszen ezzel a tudtomra adta, hogy ő is éppúgy akarja ezt, mint én. Éppen ezért elhajoltam kicsit, felnéztem egy másodpercre a szemeibe, majd újra odahajoltam, ám ezúttal azzal a céllal, hogy a nyelvemet az ő szájában tudhassam. Meglepte a dolog, de nem igazán ellenkezett, sőt! Bizonytalanul ő is követte az én mozdulatomat és a nyelvét az enyémhez simította. Gyorsan felvette velem a ritmust és hamar belejött, pedig én sem voltam valami gyakorlott ebben.

Mikor legközelebb elhajoltunk egymástól, megragadtam a karjait és egy rutinos mozdulattal magam alá gyűrtem, hogy én legyen felül. A kezdő löketet már úgy is megadta nekem, innentől én akarom csinálni… végig.

Újból odahajolva megcsókoltam, miközben az egyik kezemmel fogtam a másik kezét, a szabad kezemmel pedig elkezdtem felgyűrni rajta az alvós ingjét és benyúltam alá. Tenyeremmel végig simítottam karcsú, formás testén, amit puha, selymes, bársony bőr fedett. Nem idegen számomra az ő szépséges teste, hiszen egészen kiskora óta figyelemmel kísérhettem, hogy milyen csoda lesz belőle. De eddig csak titokban álmodoztam arról, hogy így meg is érinthetem minden gátlás nélkül, a tudat nélkül, hogy ő nem a húgom…

Elértem az egyik mellét, ami az érintésem alatt libabőrös lett és miután rámarkoltam, a mutató és a hüvelykujjam közé fogtam a megkeményedett mellbimbóját. Azt érintve, a nadrágomban eddig szunnyadó férfiasságom igencsak nagy hévvel kezdett életre kelni. Ám ahogyan a lábai közé fúrtam magam, és a dudorodó alsóneműm hozzáért az ő alsóneművel fedett nemi szervéhez, szinte villámcsapás érte a tudatomat.

– Ne, várj! – Hajoltam el hevesen lihegve, bár már kezdett valami féle furcsa köd telepedni a szemeim elé.

– Mi… mi a bajh…? – Lihegte félénken, vékonyabb hangon, mint amilyen általában. A komódon pihenő három gyertya fényétől tisztán kivehető volt az arca, hogy szinte fülig kivörösödött. Laposakat pislogott és az ő szemére is valami furcsa köd telepedett. Vágyakozóan nézett fel rám, akárcsak én le rá.

– Ezt… – Néztem végig az alattam fekvő, beindító testén… a mellbimbói átütöttek a ruhája anyagán. Annyira izgató volt, hogy összekellett egy pillanatra szorítanom a szemeimet, hogy tisztán is tudjak látni. De még a lelki szemeim előtt is csak ő volt így, ebben a pózban, alattam. – Ezt nem szabad! – Néztem végül rá. – Hiszen testvérek vagyunk… egy család, egy vér. Isten és a természet ellen cselekszünk ezzel. – Óóó, pedig hogy szeretném… jaj, de nagyon szeretném. De nem akarom, hogy kárhozatra jusson miattam, mert én így, ilyen betegesen érzek.

Hirtelen feljebb emelkedett és a két kezébe fogta az arcomat.

Bűnbánóan pislogtam rá, mint, aki bánja az egész életét.

– Akkor árulókként halunk meg. Mindketten. – A lelkem valamiféle megkönnyebbülést érzett, ahogyan ezt kimondta. – Amúgy sem tudnék más hímnemű egyedben ennyire megbízni, mint benned. És nem is akarok. Azt akarom, hogy te érj hozzám, Joshy…

– Ah… – Rázott ki a hideg, miközben vágyakozva meredtem a szájára és a szemébe is. – Sajnálom, hogy ilyen romlott vagyok. – Suttogtam elhaló hangon.

– Nézz rám… – Hajolt közel, szinte már az ajkaim közé beszélt. – Én is ugyanolyan romlott vagyok, min te… – Nekem pedig ennyi kellett. Egész egyszerűen rávetettem magam, mint egy kiéhezett vadállat.

Hevesen csókoltam a száját, aztán a fogaimat az alsó ajkába mélyesztettem és ráharapva meghúztam, amitől összeszorított szemekkel nyögve vonaglott egyet alattam és megszorította kezeivel a párnáját, amin szétterült azaz iszonyat mennyiségű haja.

A kezeim gyorsan jártak fel-le a testén. Hol a combját markoltam, hol a kis csípőjét, az oldalát, egészen addig, amíg zavaróvá nem kezdett válni a rajta lévő pár felesleges ruhadarab.

Megragadtam a mellkasán összegombolt részt és egész egyszerűen szétszakítottam rajta. A gombok neki repültek a falnak, vagy éppen koppantak párat a fapadlón. De nem érdekelt, csupán annyi, hogy szabaddá vált előttem a teste, amit most már az ő engedélyével és akaratával is megérinthetek és körbecsókolhatok.

Lehajolta meg is kezdtem az utamat, amit a számmal alakítottam ki. Először a nyakát csókoltam körbe, majd a kulcscsontját és a mellkasát. Végül mind a két mellbimbójára adtam egy-egy szűzies csókot, majd egész egyszerűen a két melle közé hajoltam felnézve a beindult és egyben csodálkozó ábrázatára, végül megfogva mind a két mellét, az arcomhoz toltam őket. A puha cicik közé dörzsöltem az arcomat és mélyen beszippantottam az illatát, ő pedig egy halkat, de kéjeset nyögött, miközben a vállamat simogatta az egyik kezével.

– Joshyhh… – Sóhajtotta mélyen.

Lassan elemeltem a fejemet és végig a szemébe nézve a homlokomba lógó hajtincseim alól, megnyaltam a jobb mellét. Hátra hajtotta a fejét, nem mert odanézni.

Végül a mellétől elkezdtem lehaladni a hasán, két kezemmel végigkövetve a teste vonalát, majd az alsóneműjébe ütközve, végig húztam rajta az orromat, amit egyenesen a puncijának nyílásához dörzsöltem. Éreztem az illatát, ami sokkal, de sokkal jobban beindított a kelleténél. Nem tudom, meddig fogom még bírni ezt a felkészítős dolgot, már minél előbb benne szerettem volna lenni és eggyé válni a testvéremmel.

Még egy kis ideig magamba szívtam mélyen azt a finom illatát, aztán nyomtam rá egy hosszú csókot az anyagon keresztül, ugyanis ösztönszerűen, türelmetlenül emelgetni kezdte felém a csípőjét. A hasát teljesen behúzta izgatottságában, a medencecsontja és a bordái is gyönyörvetesen, művészien kilátszódtak. Az egyik karjával eltakarta a szemeit és a száján át vette a levegőt, mellkasa hevesebben emelkedett fel-le, mint eddig.

Megragadtam a kis fehérneműje szélét.

– Emeld fel a lábaidath… – Kértem meg rá, mire engedelmesen megtette, de még mindig nem nézett oda. Szinte már-már számomra is kínzó lassúsággal húztam végig a lábain a kis ruhadarabot és mikor végre kiszabadítottam belőle, magamhoz öleltem a magasba tartott, lazán összezárt vékony lábait fél kézzel, másik kézzel pedig elhajítottam azt a zavaró kis anyagot, amit amúgy már kissé át is itatott az engem kívánó nedve.

Végig simítottam az ujjaim hegyével a vádlijain, amitől még a combjai libabőrösek lettek. Szaggatott sóhaj hagyta el a száját, amíg végeztem a műveletet, miközben végig puszilgattam a bal lábát, bár tudom, hogy őneki nem igazán vannak erogén pontjai, főleg nem a lábán. Mégis tudtam, hogy mivel ez neki most teljesen új, ezért mindenképpen felizgatja.

Végül vissza fúrtam magam a lábai közé és fél kezemmel ismét végig simítottam rajta, majd a mellét újból megtapogattam kicsit, aztán fölé emelkedtem, megtámaszkodva fél kezemmel az ágyon, mellette. Végre elvette a karját a szemeiről és kissé zihálva meredt fel rám. Odahajolva hozzá újfent megcsókoltam többször is, miközben a szabad kezemmel előszedtem a már szétdurranni készülő erekciómat. Miután azzal megvoltam, hozzá-hozzáérintettem a csiklójához, elváltunk egymás ajkaitól és ő összeszorított szemekkel próbálta feldolgozni az idegen érintést.

Elvettem a makkomat onnan és végig simítottam rajta a tenyeremmel. Szinte belepréselte magát a kezembe és az ujjamon éreztem a meleg nedvességét, ahogyan az a szeméremajkai közé csúszott.

Lehunyt szemmel próbáltam feldolgozni magamban azt a tényt, hogy tényleg itt van és megérinthetem.

Lassan becsúsztattam a középső ujjamat, amitől kicsit megfeszült, de hamar elengedte magát. Ez nem fájt neki, engem azonban valóságos szorítással ölelt körül az a benti forróság és szűkösség.

Elkezdtem ki-be húzogatni lassan az ujjamat, de már tényleg nem bírtam sokáig, egyre türelmetlenebb voltam.

– Csinálhatom? – Kérdeztem rá suttogva.

– Igenh… – Sóhajtozta elködösült tekintettel, a párnája csücskét szorítva.

– Biztosh? – Húztam ki az ujjam és most jobban fölé tornyosulva, megragadtam a farkamat és újból odaérintettem.

– Ühüm. – Bólintott egyet, majd lehunyt szemekkel várta, hogy beléhelyezzem és átadja magát teljesen nekem.

Lenézve oda, végignéztem, ahogyan beteszem neki, azonban a reakciója gyorsan késztetett arra, hogy felnézzek rá. Felhúzta a térdeit és egész testében megfeszült. Egy apró sikkantás hagyta el a száját, amit gyorsan befogott és visszatartott, mielőtt valami meghallja.

– Ügyes vagyh… – Bíztattam, miközben a legnagyobb finomkodással toltam be neki. Túl jó, túl jó, túl jó. Az én térdeim is megremegtek, ahogyan egyre beljebb kerültem és egyre jobban éreztem, hogy mennyire szorít, mennyire érintetlen és mennyire az enyém! Szinte hallottam, miközben átszakítom a szűzhártyáját odabent.

Az én kis gyönyörűségem pedig mind kezét a szájára szorítva, abba nyögött, összeszorított szemekkel és olyan arccal, mint akinek rohadtul fáj, de egyben élvezi is a helyzetet.

Teljesen, tövid betoltam neki, mire hátravágta a fejét és vonaglott is egyet, majd lassan visszaereszkedve a matracra remegett, én pedig nem mozdultam, hagytam, hogy szokja az érzést. Pedig éreztem, ahogyan a vér lüktet az ereimben és így is simán el tudtam volna élvezni.

Kis idő után elvette a kezeit a szája elől és nagyokat sóhajtva, lihegve, teljesen kimelegedve, kipirulva nézett fel rám lopva, és már most pár hajtincs izzadtan tapadt a homlokára.

Végig a szemébe nézve elindultam a csípőmmel hátra, ezzel is kijjebb jőve belőle, mire egyből felnyögött és szinte tépni kezdte a matracon összegyűrődött lepedőt.

– Fájh? – Kérdeztem rá, miközben abbahagytam a mozgást.

– Még igenh… – Bólogatott rekedtes hangon és körbenyalta a kiszáradt száját.

Lenéztem és újra megindultam, kijjebb húzva magam, ő pedig újfent halkan nyögött és sóhajtott nagyot. Egészen a makkig kihúztam, aztán újra betoltam lassan, ezt viszont már jobban tűrte.

– Erősh vagyh, Kicsimh… nem vérzelh. – Állapítottam meg, amikor másodjára is könnyedén betoltam.

– És azh... az bajh? – Kapaszkodott meg a karomban.

– Nemh. – Ráztam meg a fejemet, felnézve rá.

Egyre könnyebben tudtam ki-be járatni magam, ami már neki sem fájt, hanem egyre jobban élvezte, de láttam az arcán, hogy nagyon szokatlan neki ez az érzés. Nekem viszont rohadt jó volt és még soha sem volt ennyire jó.

Fölé tornyosulva gyorsítottam a tempón, de nem mertem még tövig lökni neki, nem akartam, hogy fájjon, hiszen nagyon-nagyon szorított odabent.

Egyre intenzívebben és nagyobbakat kezdett nyögni, így ismét a szája elé tette a kezét és inkább lehunyt szemekkel koncentrált az érzésre, én azonban végig őt néztem. Ahogyan a ritmusomra a mellei libegnek és a hang, ahogyan a farkam cuppogott a nedvjében.

– Mimih… ne haragudjh… de nem bírom márh… – Szorítottam meg a lepedőt a markom alatt, ugyanis már annyira felvoltam izgulva az elején, hogy akkor tudtam, nem kell majd sok ahhoz, hogy elérjem a végét. – Nem bajh, ha elmegyekh? – Kérdeztem aggódva, de közben folyamatosan járattam magam benne.

Válasz helyett azonban csak a derekam köré fonta a lábait, felkapaszkodott a nyakamba és hevesen megcsókolt, nyelvével pedig végigsimította az enyémet.

Na, nekem viszont ennyi kellett. Visszacsókoltam és gyorsabb tempóra kapcsolva, egymás szánkba nyögdösve, az utolsó tizedmásodpercben hevesen elhajoltam, kivettem belőle és mindet a hasára folyattam, miközben teljesen leizzadva ziháltam.

– Tényleg nem bánod, hogy megtettem? – Kérdeztem, a haját cirógatva, miután már rajtam feküdt és a kintről beszűrődő, egyre hangosodó vihar zajait hallgattuk.

– Nem. Én is akartam… nagyon is. – Simogatta a karomat, amivel őt öleltem át. A hasamon feküdt, fejét pedig a mellkasomon pihentette.

– Csak azt sajnálom, hogy nem tudtál elmenni… – Néztem a plafonra, beharapva az alsó ajkamat.

Felemelkedett és az arcába lógó haját félre söpörve nézett rám egy huncut mosollyal.

– Majd legközelebb!

– Jól van. – Húzódott egy pervi vigyorra a szám, majd odahajolva megcsókolt és visszafeküdt a mellkasomra.

Egy nagyot és jólesőt sóhajtottam.

Mindig is erre vágytam.

Nero

            Idegenkedve léptem be az új hálókörletembe, miután végeztem a fürdéssel. Letettem az összehajtott egyenruhámat az egyik kis komódra és a kis csipkékkel díszített vékonypántos, dekoltázsomat elfedő, térdem aljáig érő, csipkézett aljú hálóruhámban egyenesen az ablakhoz léptem. Résnyire nyitva volt egésznap, hogy kiszellőzzön a szoba éjszakáig. A vékonyfüggönyt csak úgy csapdosta a kinti rideg szél, ami mostanra egészen felerősödött. Éreztem az eső közeledtét és azt is, hogy vihar lesz. Túl sötét volt az égbolt… sehol egy csillag, sehol a Hold.

Egy nagyot sóhajtva becsuktam az ablakot, majd megfordulva odaléptem az egyik üres ágyhoz. Bevolt vetve, az ágynemű friss volt, ma is ki lett takarítva és természetesen már átcuccoltam a ruháimat az itteni szekrénybe. Furcsa volt itt lenni, egyedül. Még soha nem aludtam egyedül, mióta itt vagyok a kastélyban. Szegény Mimi viszont már igen… most én jövök. Volt pár alkalom, mikor szegényemet magára hagytam éjszaka, a legrosszabb állapotában is…

Beharaptam az alsó ajkamat, amikor a Hadnaggyal töltött esték jutottak az eszembe.

Leültem az ágyam szélére és fáradtan, jólesően kinyújtózkodtam. A szemeimmel ugyan már laposakat pislogtam, de a mai nap történései túlságosan belém vésődtek. Valamennyire még mindig fel voltam pörögve, így biztosra vettem, hogy nehéz lesz az elalvásom.

Kissé felemelkedve a matracról, kihúztam magam alól a takarót és kibújva a csizmámból, felhúztam a lábaimat az ágyra, majd a fehér paplant magamra húztam és kényelmes pózba elhelyezkedtem. A szemeimmel a komódomon égő gyertya kissé meg-meglobogó lángját figyeltem. Nem szándékoztam koromsötétben aludni első éjszakámon, az új helyen. Egy-két éjszaka kell, hogy megszokjam, az biztos.

Hatalmas dörgésre ébredtem. A villámlás beszűrődött a szobába és megvilágított egy másodpercre mindent. A szívem hevesen verni kezdett a hirtelen felcsendülő, kinti nagy égi robajra. Miközben az eddigi szunnyadó érzékelőim is kezdtek felébredni, egyre jobban kitudtam venni az irgalmatlanul ránk zúduló égi víz hangját is.

Gyerekkorom óta félek a vihartól. Hiába vagyok már nagykorú, hiába vagyok katona, hiába nézek szembe óriásokkal, ez akkor is olyan dolog, amit nem tudok elfelejteni, hiszen kicsi gyerek voltam. Amolyan trauma, ha úgy tetszik… mert egyszer belecsapott a házunk verandájába és egyenesen eltalálta a kutyánkat… azóta is bennem maradt. Vihar idején mindig fülemben cseng a vonyítása és anya jajveszékelése.

A gyertyám még csak félig égett el, vagyis csak nem rég szenderülhettem álomba… és már is felkeltem.

Újabb villámlás hasított fel az égre, ismét betöltve egy szemvillanásig a szobát, majd ezt követte egy újabb mennydörgés. Akkorát szólt, hogy féltem, leviszi a kastély tetejét.

Nyújtózkodtam egyet és ledobtam magamról a takarómat, majd felültem az ágy szélére. Beletúrtam a hajamba, aztán még egyet ásítva megdörzsöltem a szemeimet. Kirázott a hideg és libabőrös is lettem, így megdörzsöltem a karjaimat. Végül, belebújtam a kis papucsomba és a kezembe véve a gyertyát, elemeltem a komódról, aztán szépen lassan kinyitottam a szobaajtómat.

Fogalmam sincs, mennyi lehetett az idő, de furcsállottam, hogy a fáklyák még mindig égnek a folyosókon. A Hadnagy szokta eloltani őket, miután megbizonyosodik arról, hogy mindannyian alszunk-e. Mindenesetre nem nyúltam hozzájuk, csak megindultam az ebédlő felé. Még így is, hogy odakint valószínűleg az évszázad vihara tombolt, halkan közlekedtem. Lementem a lépcsőn, egyenesen az étkező felé. Nem időztem túl sokáig ott, csak ittam egy pohárka vizet, majd sietősebb léptekkel indultam vissza, a hálókörletem felé, ugyanis a vihar olyan sürgető érzést keltett bennem, mintha minél előbb a takaró alatt akarnám tudni magam. Akárcsak egy kisgyerek…

Amikor felértem a hálókörletek folyosójára, megszeppenve vettem észre, hogy korom sötét van. Az előbb ugyanis még égtek a fáklyák, mikor kijöttem. Meg is torpantam egyből és a korlátot markolásztam, várva arra, hogy ki járkál kint. Nem is telt sok időbe, csupán pár másodperc volt az egész, ahogyan érzékeltem, hogy sötét van és megfogtam a lépcső mellett húzódó, falra szerelt vasrudat, amikor is egy felém tartó alak kezdett kirajzolódni a kezemben tartott gyertya fényében.

A Hadnagy volt.

Megtorpant előttem, én pedig fellélegeztem.

– Szabad tudnom, miért nem alszol? – Kérdezte közönyös arccal, ahogyan szokta. Akaratlanul is végig siklott rajta a tekintetem. Nyeltem egyet, amikor láttam, hogy az egyenruhája gondosan összehajtogatva ott pihen a karján, a derekán pedig csak egy törülköző pihen. Még a haja is enyhén vizesen tapadt össze. Tehát fürdött… de ilyenkor? Jó, én is jóval a többiek után mentem most tisztálkodni, de… akkor is.

– Felébredtem a viharra. És ittam egy pohár vizet. – Adtam helyzetjelentést, mint egy jól nevelt katona.

– Felébredtél a viharra? – Emelte meg a bal szemöldökét.

– Igen. – Bólintottam, továbbra is a korlátot fogdosva, amire lassan ráhelyeztem a testsúlyom és arra támaszkodtam. – Nem tudok tőle aludni. Ostoba gyerekkori félelem, attól tartok. – Hajtottam le a fejem szégyenlősen és kínosan elnevettem magam a mondatom végére. Nem is néztem fel rá, csupán továbbra is lehorgasztott fejjel pásztáztam a gyertya lángját, ami ide-oda lobogott, ahogyan rálélegeztem. Csend telepedett ránk, amitől a tomboló időjárás hangjai felerősödtek és minden porcikámban tanyát vertek a dörgések. Meg-megrezzentem egy-egy mennydörgés hangjára és igyekeztem nem felnézni, csupán a lenti folyosó ablakairól beszűrődött villámlásokat láttam a szemeim sarkából, amint beteríti fehér takaróval a lépcsőfokokat.

– Gyere… – Szólalt meg hirtelen a Hadnagy, aki egész idáig csak előttem ácsorgott.

– Hm? – Kaptam fel a fejem értetlenül.

– Visszakísérlek a szobádig. – Állt félre, ezzel is jelezve, hogy induljak meg.

– Ó… – Pislogtam nagyokat. – Rendben. – Hát erre nem számítottam.

Csendben mentünk egymás mellett a folyosón, miközben a Hadnagy tekintete végig siklott a zárt ajtókon.

– Remélem, a többiek mind alszanak. – Mormolta az orra alatt. – Egyesekre amúgy is vár néhány fekvő holnap reggel.

– Kikre? – Hüledeztem, nagyokat pislogva.

– Például Naroura.

– De hát miért? – Értetlenkedtem.

– Két okból. – Álltunk meg az ajtóm előtt, egymással szembe. – Az egyik, hogy letegezett. A másik pedig, hogy meggyanúsított. – Nyomta le az ajtóm kilincsét és végig a szemembe nézve, belökte azt, a kezével.

– Mivel? – Néztem rá továbbra is furcsán, de közben belül már nevettem. Szegény Narou… a Hadnagy az ő megdolgoztatását tervezgeti, amíg ő alszik. Bár nem ezen vidultam, hanem azon, hogy a Hadnagy ezt milyen stílusban mondja nekem.

– Azzal, hogy rasszista vagyok… – Sóhajtott egyet gondterhelten.

– Értem, Hadnagy. – Bólintottam, bár nem bírtam visszatartani a mosolygást, így azt eleresztettem. Közben átléptem a küszöbön és már készültem volna becsukni az ajtót és elköszönni az osztagvezetőnktől, amikor is ő is beljebb került. Láthatóan meghökkentem. – Hadnagy mit… mit csinál? – Hebegtem, mikor becsukta maga mögött az ajtót. A következő villámlás rávilágított az arcára, ami rohadt ijesztő volt… azért, mert épp a szokásos lenéző fejét vágta.

– Itt maradok veled, amíg el nem alszol. – Tette le az üres komód tetejére a ruháit.

– De… – Képedtem el, közben letettem a gyertyát az éjjeli szekrényre. – És, ha valaki felébred és önt fogja keresni? – Mintha a múltkori alkalmakkor ez érdekelt volna…

– Nem fog senki… – Ingatta meg lassan a fejét.

– És, ha mégis?

– Nem fog…

– De…

– Nero. – Szakította félbe most már az értelmetlen akadékoskodásomat, így csendbe maradtam. Csupán a ruhám anyagát kezdtem piszkálgatni zavaromban. A Hadnagy az ágyam felé intett két villámlás és egy dörgés között, így nem is ellenkeztem. Odaléptem az egy személyes priccshez és belebújtam. Magamra húztam a takarót úgy, hogy csak a szemeim látszódjanak ki és összekuporodtam alatta.

A Hadnagy elfújta a gyertyát, így szinte teljes sötétség honolt a szobában. Miközben az ágyamhoz lépett, megnyikordult alatta a parketta. Pont akkor villámlott egyet, amikor ledobta magáról a törülközőt, így láthattam mindent. Lehunyt szemekkel éreztem, hogy fülig vörösödöm és kezdek kimelegedni. Inkább teljesen elbújtam a paplan alatt.

Érezni kezdtem a súlyát a matracon, ahogyan megsüllyed kicsit alatta, miközben feltérdel rá. A kezeivel engem keresett, a vékonyka anyagon át gyorsan kitapogatta a helyzetet.

– Nekem is jut abból a takaróból? – Kérdezte türelmesen.

Válasz helyett csak normális pózba tornáztam magam, ezzel is kibújva a védősátram alól, majd felemelve átadtam neki a takaró szélét. A hol sűrűbben, hol pedig csak kevesebb időközönkénti villámok fénye rá-rávilágított az ő arcára és az enyémre is, bár a szemem kezdett hozzászokni a sötéthez, így kitudtam már venni az alakját.

Felemelte a plédet, miközben befészkelte magát mellém, eléggé szorosan feküdtünk egymás mellett. Fél kezét a feje alá tette, én pedig kicsit összehúztam magam.

Egy sóhaj hagyta el a számat, közben összeszorított szemekkel próbáltam elnyomni a vihar hangjait, tudván, hogy itt van velem Rivaille… Hadnagy. Aki elég sokat mocorgott és morgott az orra alatt.

– Hadnagy… alszol? – Kérdeztem sok várakozás és hallgatás után, ugyanis egyszerűen nem tudtam elaludni.

– Nem. – Felelte elnyomottan.

– Én sem. – Ezt nem kellett volna mondanom. – Nem… nem féltél a tárgyaláson? – Kérdeztem hirtelen.

– Kicsit sem.

– Én nagyon… – Vallottam be, mintha nem tudná.

– Tudom. – Vágta rá, én pedig beégtem, így inkább el is hallgattam. – Milyen keskeny ez az ágy két embernek… – Ciccegett egy kis idő után.

– Engem… engem nem zavar. – Motyogtam zavartan, ugyanis a tudat, hogy meztelenül van itt, szinte már lázba hozott… az alsó ajkamba haraptam.

A szabad keze hirtelen a derekamra vándorolt, aztán elkezdte az ujjaival feljebb tűrni rajtam a hálóruhámat. A szívem egyre gyorsabban kezdett verni, s pillanatokon belül a bőre már az én bőrömön táncolt.

– Azért az én ágyam kényelmesebb, nem? – Cirógatta a csípőmet. Tágra nyílt szemekkel néztem őt a sötétben, minden álmosság kiment belőlem. Azonban, mikor villámlott, láttam, hogy az ő szemei csukva vannak.

– Hmm… – Csak ennyi tellett tőlem.

– Utoljára még újoncként feküdtem ilyen ágyon. – Mondta némi hallgatás után, de az ujjai nem hagyták abba a simogatást. Hiába lettem libabőrös tőle. – És akkor ráadásul emeletes ágyak voltak. És többen voltunk egy szobában. Eltudod képzelni, milyen mocsok volt? Istenem. Azok az igénytelen hímek nem voltak képesek takarítani…

– Elhiszem, Hadnagy. – Kuncogtam az orrom alatt, miközben tiszta nagy ellenszenvvel mesélte.

– Aztán rájöttek a nagy okosok is, hogy sokkal praktikusabb, ha max. ketten vannak egy szobában, két külön ágyban. Mert már jártak úgy valakik, hogy beszakadt a felső ágy éjszaka, mikor aludtak…

– Kicsodák? – Kérdeztem kíváncsian.

– Én és az akkori társam… – Dünnyögte némi csöndesség után. Majdnem felnevettem hangosan, de a szám elé téve a kezem, sikerült abba kikacarásznom magam.

– Ne haragudj, de ez vicces. – Kuncogtam jókedvűen. – Ki volt alul?

– Szerencsére nem én! De Farlannak eltört akkor az orra…

– Júúúj, szegééény… de legalább nem neked esett bajod.

– Igen… legalább… – Komorult el a hangja, az eddiginél valahogy sokkal jobban. Érezhetően nyomottabb lett a kedve, már a simizést is abbahagyta. Újból némaság telepedett ránk. Már szinte nem is villámlott és mennydörgést sem hallottam. Az eső sem esett már annyira, talán csak csepeghetett… ez a nyár esti vihar elmúlt lassan, végleg.

– Farlan… ő hol van most?

Nem válaszolt egy ideig, így már meg is bántam a kérdést.

– Meghalt. – Mondta hirtelen, amitől még inkább megbántam, hogy rámertem kérdezni.

– S-Sajnálom, én… nem tudtam… – Csuklott el a hangom együtt érzően.

– Nem ő az első csapattársam, akit elvesztettem. Nem kell sajnálkoznod. Biztos akad olyan, akit nem is sajnálsz. – Tett egy enyhe utalást, amit elsőnek nem igazán értettem. Aztán leesett, hogy mire gondol. Vagyis, hogy kire… Petra Ral… az előző osztagának a tagja.

Elkomorultan elhallgattam. Ezt most azért mondta, mert volt köztük valami? És, ha még élne, akkor mi köztünk nem is lenne semmi? Vagy talán… én sem vagyok neki olyan fontos?

–  Na, mindegy. – Sóhajtott. – A lényeg, hogy nem szeretem a keskeny ágyakat. Azon alig férek el… – Keze újból megtalálta az alakomat, azonban most egy rutinos mozdulattal a ruhám alá nyúlt és a hasamon átvándorolt a bordáimra, majd a hátamra.

– Nem úgy, mint a saját ágyadon, igaz? – Kérdeztem kis ellenszenvvel a hangomban. Észrevettem, hogy mérgesen összehúzott szemöldökökkel meredtem magam elé. Vagyis inkább rá.

– Hmm?

– A te ágyadon elfér két személy is. Vajon miért? Hogy könnyebben ágyba tudj vinni mindenkit? – Csúsztak ki ellenségesen a szavak a számon. Azonnal elvette a kezét és az eddigi feje alatt pihent kezén megtámaszkodott.

– Elárulnád, hogy most mi bajod van?

Dühösen a fal felé fordultam.

– Azért utaltál Petrára az előbb, mert volt köztetek valami, igaz?

– Miért érdekel ez téged? Most? Mikor már semmi jelentősége. – Éreztem a hangján, hogy kezdem felbosszantani.

– Ó, szóval, ha esetleg én is meghalok, akkor ennek se lesz semmi jelentősége? – Néztem át rá a vállam fölött, bár az arcát nem igazán láttam a megvilágítatlan szobában, így inkább visszafordultam a fal felé.

Sokáig éreztem magamon a néma, égető tekintetét, mígnem megszólalt.

– Légy szíves gondolkozz el azon, hogy most mit mondtál. – Kezdte ridegen, ami szinte késként hatolt belém. – És vizsgáld meg a tényeket… hogy hogyan viszonyulok hozzád. És hogyan máshoz. – Bújt ki a takaró alól, nekem pedig a dühös ábrázatom egyből kétségbeesettbe torzult. Hallottam a neszezését és a padló nyikorgását a lábai alatt, majd ahogyan megindul a folyosó felé.

– Most hová mész? – Ültem fel rögtön az ágyban, a hangom pedig valóban riadt volt.

– Elmúlt a vihar. – Lépett az ajtóhoz és jól hallgatóan lenyomta a kilincset, aztán hallottam az ajtó szenvedő nyikorgását, miközben kitárta. – Holnap reggel ébresztő. Jó éjszakát. – És ezennel rám csukta bejárót.

A légzésem felgyorsult és könnyek szöktek a szemeimbe. Egész egyszerűen nem hiszem el. Mégis mire volt most ez jó nekem? Kellett ez? Muszáj volt kiprovokálnom?! Én és az idióta féltékenységem… Nem is értem! Hiszen az a lány már nem is él…

Csak ültem ott szipogva, nekidőlve a hidegfalnak és a felhúzott térdeimet is átkaroltam. Teljesen kétségbeestem a tudattól, hogy most megbántottam a Hadnagyot és haragszik rám. De közben pedig ott harsogott a fejemben az is, hogyha volt köztük valami, akkor sem érdekli igazán, hiszen olyan könnyelműen mondta, hogy nincsen semmi jelentősége. Akkor most engem se szeret? Hiszen én fiatal vagyok hozzá és naiv… mi van, ha csak… ha csak… ha én neki csak arra… arra…

– Anyuh… monddh, hogy ilyen nincsh… – Ingattam meg a fejemet, a térdeimbe dörzsölve az arcomat, miközben a könnyeimet nyeltem. Egyszerre sok érzés kavargott bennem. Neki nem kellett volna utalgatnia és nekem nem kellett volna kombinálnom… ezt most jól összehoztuk.

Egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjszaka. Nem tudom meddig sírtam, de akkor minden kijött rajtam. És egész éjjel gondolkoztam… aztán odáig jutottam, hogy ő kérjen bocsánatot. Hiszen először ő tette azt az utalást. Meg jött a hülye ágyával. Kitudja hány nőt vitt már oda… de minden esetre, ha ezt nem mondja, akkor én sem kételkedem meg benne. Erről ennyit. Most én leszek vele rideg.

Még jóval az ébresztés előtt kimásztam az ágyból és felöltöztem teljes hadifelszerelésbe. Az első nap sugarai fáradt lila és narancssárga színeit festették az égboltra, ami ma reggelre már teljesen kitisztult.

Halkan hagytam el a hálókörletet és a folyosót, majd szintén halkan, szinte lábujjhegyen osontam le a lépcsőn. Belopakodtam az ebédlőbe és felkaptam a jól megrakott gyümölcskosárból két szép almát. Ezután még csendesebben igyekeztem a főbejárat felé, amin szinte fantomokat és szellemeket megszégyenítő módón surrantam ki.

Átvágtattam a kisebb kerten és egészen az istállóig szedtem a lábaimat. Hűvös volt az éjszakai esőtől és a fűszálak is még nedvesek voltak. A föld puha és néhol igencsak csúszós, saras volt. A betonon is csak foltokban száradtak fel a pocsolyák.

– Kamastaaa… – Suttogtam a lovam nevét, miközben beléptem a pajtába. Szinte attól félve somfordáltam oda, hogy esetleg felkeltem a többi jószágot. Pedig azok nagyon is ébren voltak, hiszen olyan éberek.

Az én szépséges, fekete orrú, fehér bundájú pacim kidugta a fejét a bokszából és az orrát felhúzva, nyerítve üdvözölt.

– Szia. – Vigyorodtam el szélesen, miközben odasiettem hozzá, bár menetközben megsimogattam Mimi Cadillacjének orrát, aki szemmel láthatóan kereste a gazdáját. Olyan kevés időnk van az állatainkra, ezért örültem ennek a reggeli kis kilógásnak. Szinte csak akkor vagyunk velük, ha edzés van, csata van, vagy épp csutakolás és trágyázás. – Nézd mit hoztam neked! – Mutattam fel az almát neki, mire prüszkölni kezdett és a fejét örömében ide-oda mozgatta hevesen. – Megkapod, nyugi. – Biztosítottam, közben pedig kinyitottam a bokszajtót és beléptem hozzá. A szemeimmel a kis egyszerű kötőfékét kerestem, ami felvolt akasztva a bokszán belülre. Gyorsan lerántottam a kampóról, majd szépen feltettem a lovam fejére, levettem a hátáról a ráterített pokrócot, összehajtogatva a bokszajtóra tettem és szépen megragadva a kötőfék kantárját és kivezettem Kamastát a cserényből, egyenesen az udvarra.

– Biztos legelnél valami friss, zsenge, harmatos füvet is. – Vezettem át a kerten a lovamat, egészen a lovas karámig, ahol a lovaglást gyakoroltuk. Kinyitottam a kerítést és oda szépen bementünk. Én felültem a fagerendákból épített karám szélére, Kamastát pedig elengedtem, had mozgassa meg egy kicsit a lábait.

Párszor körbeügette a kialakított kis kifutót, nagyon jól érezte magát. Aztán, mikor kiszúrta, hogy elővettem az almákat a zsebemből, egyből odajött.

– Ez az, jó paci! – Adtam oda neki az egyiket és pár rágással el is pusztította. Én hozzá képest csigalassúsággal fogyasztottam el a reggeli gyümölcsömet. Közben azt néztem, ahogyan a nap egyre magasabbra kúszik az égen és Kamasta pedig jól esőn legelészik a reggeli pompában. Csend és nyugalom honolt, néhány ébredő madár csicsergése hallatszódott a fák közül. De szinte csak a reggeli szellő süvítése és Kamasta halk nyihogása visszhangzott a füleimben.

Nem sokkal később a mögöttem lévő kastély ablakai mögül az ébredés zajai szűrődtek ki, ahogyan a Hadnagy mindenkit szokásához híven, kegyetlenül felver a legszebb álmaiból. Ilyen halk természeti hangok mellett szinte már hangos volt a kastély életre kelése. Ha jól hallottam, Joshua hideg vizes vödröt kapott, ugyanis nagy volt az ordítás. De nem csak ő, Narou is elkáromkodta magát… ha jól vettem ki, belerúgott az ágyszélébe, Naoki pedig nagyon nevette.

A vállam fölött néztem hátra az ablakokra, hiszen az összes erre felé néz. A régi, Mimivel való közös szobámat pásztáztam, ahol nem sokkal felbukkant Rivaille Hadnagy feje az ablakban. Jól láthatóan engem keresett és meg is talált. Csak felszegett orral előre fordultam és még direkt ráérősen lógattam le a lábaimat.

Ezután, amíg a többiek kellemesen megreggeliztek, én kitrágyáztam és rendbe raktam Kamasta bokszát, majd visszavittem szépen a helyére. Addigra mindenki végzett a kajálással (plusz Narou a fekvőkkel, amit a Hadnagy szerintem behajtott rajta), én azonban nem ettem azon az almán kívül semmit. Nem volt egy csöppnyi étvágyam sem. Ezért meg sem jelentem az ebédlőben, hanem csak akkor zárkóztam fel a többiek mellé, amikor a hallban sorakozó volt.

A csizmám sarkának hangjára egy emberként fordultak hátra, Mimi azonban egyből megperdült a tengelye körül, hogy úgy üdvözöljön.

– Nero! – Integetett fél kézzel, de közben értetlenül fürkészett, ugyanis csak egy mosollyal bólintva fogadtam a köszönését.

Joshua (akinek törülköző volt a nyakába és a haja is még eléggé vizes volt) úgy ragadta meg a húga karját és fordította vissza előre, a Hadnaggyal szembe.

– Késtél. – Jegyezte meg ridegen a Hadnagy, amikor megálltam a sor elején, Rayne mellett, aki pökhendin nézett le rám. Mindenki nagyokat pislogva nézett rám a pilláik alól, de én csak kihúzott háttal, mereven néztem az osztagvezetőnkre.

– Előfordul. – Feleseltem, mire jól láthatóan megcsillant egy bizonyos fény a Hadnagy szemében, amit legutóbb akkor láttam nála, mikor megtörtént AZ.

– Kihagytad a reggelit…

– Nem volt étvágyam.

– Remélem, ebédkor sem lesz. – Utalt arra, hogy bizony ma nem kapok ebédet, csak vacsorát. Hát tudja mit? Vacsora sem kell. Azt is kifogom hagyni, nem érdekel. Beérem azzal a szaros almával.

– Higgye el… – Kezdtem szúrósan. – Egy morzsát sem fogok kívánni.

Narou

       Tyhűűű. Nagy volt az ellenszenv a Hadnagy és a Csókosa között, amit persze az öcsémmel egyből ki is szúrtunk. Rögtön meglökte a könyökömet a jelenetet látva, én pedig bólogatva lereagáltam neki, hogy igen, én is látom, mi folyik itt. Talán valami zűröcske és valami bökkenőcske akadt a kis románcukban. De volt még más is. Mimoza furcsán ugrabugrált reggelinél a széken és bizonytalanul pislantgatott a bátyjára. Eddig ezt nem csinálta… már olyan perverz gondolatok is megfordultak a fejemben… hogy talán az ex Kapitány képes lett volna megkúrni a saját húgát…? Neeem, az ki van zárva, azért annyira csak nincsen elbaszva ez az osztag!

De hééé, mi az, hogy nekem már reggeli előtt hatvan fekvőt kellett nyomnom egy tegnapi beszólásom miatt?! És a Csókos elkésik, visszabeszél fennhangon és nem kap semmi ilyesmit?! Hát megőrülök menten… de inkább kussba maradtam, mert, ha ennek az ellenszenvemnek is hangot adtam volna, akkor szerintem jelenleg még vagy kilencvenezer kört kellene fussak a kastély körül… így is már égnek az izmok a karjaimban, mert nagyon nem számítottam ezekre a plusz kis fekvőkre. Majd ma este megmasszíroztatom magam az öcsémmel. Erre a gondolatra már előre egy jól eső, kissé ábrándos vigyor kúszott a képemre, ahogyan lelki szemeim előtt már láttam, miként a Kis Buzim vékony ujjaival megnyomkodja a hátam mindenegyes kis centijét.

Egy oldalba lökdösés rázott vissza a valóságba… óóó, pedig de szerettem volna, már kényeztetve lenni. Ám azonban még messze van az est.

Értetlenül néztem a mellettem álló öcsémre, aki a fejével lassan a Hadnagy felé biccentett és kihúzta magát rögtön. Biztos nem tetszett Levente-bronak, hogy nem figyelek az unalmas szövegelésére.

Megforgattam a szemeimet, lazán, ráérősen összekulcsoltam a kezeimet a hátam mögött és előre fordultam, kissé felszegve az orromat. A tekintetem nem helyeztem a véremre, csupán engedelmesen és kissé flegmatikusan előre meredtem, ezzel is jelezve neki, hogy figyelek, magyarázzon csak tovább. Bár kezdett eléggé idegesítő lenni, hogy még kb. úgy két idegtépő percig magamon éreztem a kurva nézését, hogy nyomnám ki néha a szemeit. Már a többiek is feszengve helyezték testsúlyaikat egyik lábukról a másikra, várva arra, hogy most a mélyen tisztelt osztagvezetőnk lebassza a fejemet, vagy nem.

– Most mi van? – Szólalt meg hirtelen a kotnyeles (ex) Kapitány, ezennel is akaratlanul átvállalva magára Levente testvér haragját. Ezer köszönet, te kis zöldfülű.

– Pszt! Joshy… – Fél szemmel láttam, hogy a Csincsilla lassan a fejét ingatva megrángatja finoman a bátyja dzsekijének ujját, figyelmeztetve, hogy inkább tegye tartalékra magát, ha nem akar büntetőfeladatot kapni. A tag vette a lapot és inkább csak szintén hasonló, szemforgatós gesztussal és némi fej ingatással az plafonra maradt, kussban.

– Szóval. – Kezdett bele újra a Hadnagy. – Még tegnap, a tárgyalás végén váltottam pár szót Erwinnel és ő is egyetért abban, hogy ideje felfednünk a két Intelligens óriás kilétét. Úgyhogy a Felderítők nem sokára itt lesznek és közösen megbeszéljük a dolgokat. Ti pedig szívélyesen fogadjátok őket. – Nézett végig rajtunk tekintélyt parancsolóan. – Ha jól emlékszem azt mondtad van egy sejtésed, melyik katona lehet az egyik. – Fordult itt Joshua felé, aki biccentett egyet.

– Igen. És te pedig megígérted nekem, hogy Sasuke szabadságáért cserébe segítesz utánajárnom, hogy igazak-e a sejtéseim. – Nézett a Hadnagyunkra Hófehérke olyan ábrázattal, mint, aki melegen ajánlja neki, hogy még álljon az alku.

– Tudok róla. Nem felejtettem el. – Felelte a Hadnagyunk közönyösen és bár még mindig megvan közöttük az a bizonyos ellenszenv, még is olyan lesajnálóan meredt rá, mintha sértené a becsületét az, hogy kételkedik benne. Sarkon is fordult és készült bennünket otthagyni.

– És most… mi a feladatunk? – Kérdezte bizonytalanul Stefan, miután egy ideig értetlenül néztük, ahogyan a Hadnagyunk elvonul és csak a csizmájának léptei visszhangoznak körülöttünk.

– Trágyázzátok ki a lovakat. – Emelte fel lustán, hanyagul meglegyintgetve az egyik karját a Hadnagy, nekem meg majdnem kiugrottak a szemeim a helyükről. MÁR MEGINT?! – Ó, Josh! – Torpant meg már majdnem a folyosó végén és fordult kissé felénk, így a többiek abbahagyták a nyüzsgést. – Erwin egyik embere elhozza a lovadat.

– Tudom, én kértem meg rá, mikor odajött hozzám tegnap. – Fonta karba a kezeit Joshyka, eléggé magabiztosan, mintha azt hinné, hogy ettől még nem lesz dolga. A kis naiv…

– Attól még ugyanúgy besegítesz a többieknek! – Fordított hátat ismét. – Hiszen akadnak ott bokszok... – Ezt már olyan távolságra mondta tőlünk, hogy a folyosó vége szinte elnyelte a hangját, ahogyan befordult a sarkon.

A képem fokozatosan torzult dühös grimaszba, már csak azt hiányzott volna, hogy füst hagyja el az orr- és fülnyílásaimat. Ökölbe szorított kezeim megremegetek, miképpen visszafogtam magam, hogy menjek utána, rángassam el a pajtáig és nyomjam bele a fejét a lótrágyába. Inkább kifújtam a mérgemet és nagy trappolással indultam meg a kijárat felé.

– Te nem jössz? – Kérdezte Mimike hirtelen valakitől, így megfordultam menetközben, mert azt hittem a bátyja döntött úgy, hogy sztrájkol, de nem. A Csókos igyekezett volna elbújni az emeleten… vagy talán sietett volna a kúrópajtása után.

– Én már rendbe raktam Kamastát. – Vonta meg Neruci a vállát egy sajnálkozó mosollyal.

– Izé… – Nézett körbe Mimi. – Akkor segítesz nekem? Kérlek! – Kulcsolta össze könyörgősen a kezeit.

– Hát… – Vágott Nero olyan fejet, mint, akinek nagyon nincs kedve. – Na, jó. – Adta meg magát egy sóhajjal, így a Csincsilla egyből kézen ragadta jókedvűen és kb. mindenkit félre lökve az útból, elkezdtek szaladni kifelé. Épp időben tártam ki a bejárati ajtót előttük, mielőtt telibe kisodorták volna tokostul, együtt.

– Minek kell így rohanni… – Ciccegett Raynus, magát porolgatva, ugyanis ő is szinte félre lett hajítva az útból. Ott zsörtölődött, meg flegmáskodott magában, a kiskirálykisasszonya pedig vigasztalta. Azaz próbálta.

– Mi a gond, vérem? – Néztem Joshykára, aki eléggé elmerengve bambult a húga után, ami számomra érthetetlen volt. Emlékeztetett arra, mint, amikor én kanos vagyok és figyelgetem a nőket egészen addig, míg Naoki úgy tarkón nem basz, hogy rögtön elmegy a kedvem a kúrástól.

– Foglalkozz a magad dolgával! – Nézett le hirtelen, mire egyből fel is kaptam a vizet. Ez tök úgy hangzott, mintha a drága kishúga mondaná nekem, amikor a Csókos felől érdeklődök nála. Tch, látszik, hogy testvérek…

– Láttam ám és nagyon ajánlom, hogy moderáld magad, mert én szerintem most normális voltam! – Hőbörögtem, ugyanis semmi gúny nem volt a hangomban kivételesen, s közben lesiettünk a pár lépcsőfokon és egyből a szemembe vágott a reggeli napfény, szinte kiégetve a retináimat a helyéről.

– Kivéve akkor, amikor túszt akartatok belőlem csinálni, ugyebár. – Nézett körbe rajtunk, főleg a mellette haladó Crusin akadt meg a tekintete, aki egy pillanatra megtisztelte azzal, hogy egy másodperc erejéig ránézett, akkor is fintorogva.

– Ne aggódj, én most is gyűlöllek. – Közölte vele az orosz a tényt.

– Naaa, fejezzétek ezt be! – Ugrott közénk Stefan, örökös anyuka és apuka szerepek betöltéseként. – Voltak nézeteltéréseink ez való igaz. – Karolta át engem meg Joshykát. – De annak már vége, most már egy csapat vagyunk, egymás oldalán állunk és nem az a cél, hogy egymás ellen viaskodva, ellenségeskedve tönkre tegyük a másikat, ugyebár? – Nézett először rám, másodszor meg Joshuára kedvesen, de mi csak szemet forgattunk.

– Az életbölcsességeidet tartogassad neki, mami. – Vakartam le a nyakamból az idősebb Mendez karját, de ahogy megtettem, Naoki belekarolt a másik karomba, másik oldalról és bizalmasan közelhajolt hozzánk.

– Tudod mit vettem észre? – Nézett fel rám, nagy, kitágult szemekkel.

– Nem, de úgyis elmondod… – Sóhajtoztam szenvedve, miközben mind a kettőnk súlyát igyekeztem megtartani járás közben, mert a kis Csacsi már szinte teljes testével rám nehezedett.

– A Hadnagy most ugyanolyan távolságtartó, mint régen volt! Mármint, amikor az első időket töltöttük együtt… – Váltott át aggódó stílusba. – Lehet, valami baja van…

– Biztosan Neruci fogazott az éjszaka és fáj a töke. – Hagytam annyiban. Engem valahogy nem érdekeltek a Hadnagy lelki bajai.

– Menj már! – Ütött bele morcosan a mellkasomba, de úgy, hogy majdnem kiköptem a tüdőmet. Erre nem számítottam.

– Még egy ilyen és eltöröm a kis kezedet… – Néztem rá szenvedőn.

– Szerintem, összevesztek. Láttad Nerot, nem? Olyan ellenszenves volt… a Hadnagynak pedig rosszul eshetett. Valami probléma van köztük.

– Mondom, hogy Neruci fogazott, a Hadnagy megütötte érte, mert fájt neki és most örihari van. – Legyintettem, mire Naoki felcsüngetett

– Veled nem lehet ilyenekről beszélni! – Fordult el tőlem hisztisen és karba fonta a kezeit.

– De nem ám. – Hagytam rá kissé undokul. Így is felbasz, hogy megint a kurva dögöket kell dzsuvázzam kora reggel a HADNAGY MIATT, akkor itt van ez az ex Katonais köcsög a HADNAGY MIATT, reggeli előtt hatvan fekvőt kellett toljak a HADNAGY MIATT, úgyhogy kurvára leszartam, hogy mi a baja a mélyen tisztelt osztagvezetőnknek. Kívánom, hogy vágja fel az ereit a sarokban.

Hirtelen egy nagy lendülettel, hátulról mind a kettőnk nyakába ugrott valaki, így majdnem orra estem én is meg az öcsém is. Ettől még nagyobb idegállapotba kerültem, mert UTÁLOM, ha valaki ezt csinálja.

– Miről folyik a bájcsevej, édes szivik? – Dugta be a fejét közénk Dorian, sejtelmes hangon megszólalva.

Én már egy csomó ideglelést kaptam, úgyhogy csak az égnek meresztve a szemeimet azt kértem Istentől, hogy Dorian legyen oly kedves elesni egy kőben és törje ki a bokáját, de még az orra is essen szét szilánkosra.

– Szerinted miért ilyen rideg megint velünk a Hadnagy? – Kezdett bele megint Nao, aki kezdi mindenki érzéseit a szívén viselni. Már lassan mindenkit masszírozgatni fog a Hadnaggyal az élen, de akkor biztos is, hogy eltördelem a kis ujjacskáit… mert azok csak engem masszírozhatnak, senki mást!

– Azéééért, mert szerintem most próbálja visszaszerezni az imidzsét, amit tegnap elveszített miattunk, ugyanis eléggé körbeölelgettük. Mások szeme láttára. – Vigyorgott ördögien meg fondorlatosan körbenyalva a szája szélét. – Én még direkt meg is csókolgattam a feje búbját. És olyan puha a haja! Tuti minden nap megmossa…

Na, jó, engem most hagyjon mindenki békén ilyen szarságokkal! Le is vakartam magamról egyből Doriant, eléggé idegbetegek módjára úgy, hogy az öcsémmel már úgy néztek rám, mint aki megveszett és be kéne zárni, vagy jobb lenne elaltatni, esetleg lelőni, akárcsak egy állatot.

– Leszarom a haját, leszarom a kedvét és leszarom az életét is!! – Kiabáltam a kezeimmel hadonászva. – Ez engem nem érdekel, úgyhogy nekem ne is emlegessétek!! Ti csak beszéljétek ki őt édes kettesben, de akkor úgy, hogy ne halljam! Legjobb lenne, ha inkább kiugrana az ablakon a gecibe!! – Ordibáltam le őket, ők meg már viszont egymásba kapaszkodva, nagyokat pislogva meredtek rám. Hiába a tegnapi tárgyalás „izgalma”, engem kibaszott gyorsan kitud hozni a sodromból ez az ember.

– Ez megtébolyodott? – „Suttogta” oda Dorian az öcsémnek, aki csak egy rosszalló nézéssel le legyintette őt. Inkább sarkon fordultam és berobogtam az istállóba.

– Narou, várj meg! – Loholt utánam végül Naoki, akinek ez az egy szerencséje van, különben rá is megsértődtem volna, ha nem jön utánam.

Miután fényesre nyaltam a lovamnak még azt az orbitális nagy seggét is (nem szó szerint), addigra megérkeztek a Felderítő Egység katonái is és hozták Joshua fehér szőrű, vajszínű sörényű és farkú kancáját is. Valami hülye francia neve van a lovának, asszem’ Dentelle, ami azt jelenti állítólag, hogy csipke. Érdekes, de én nem szólok bele… a lényeg, hogy most már az a dög is itt van, így szerencsére nem kell majd egyikünknek sem fuvarozni Josh seggét. Mert kétlem, hogy a Csincsilla kerge lova sokáig tűrné, hogy ketten ülnek rajta.

Szóval, Erwin Smith, Armin Arlelt, Hanji Zöe, Sasha Blouse, Connie Springer, Jean Kirschtein (pffff) meg a többi emberke is szépen sorban megérkeztek.

Hanji egyből körbe röhögte a Hadnagyunkat a tegnapi jelenet miatt (de még Erwin is megmosolyogta), aztán szépen beinvitáltuk őket ebédre, hogy mégse éhgyomorral lássunk neki a munkálatoknak, így mindannyian betöltöttük az amúgy hatalmas ebédlőt. Az asztaloknak szinte mindegyike tele volt és hiába áll ez az egység mindig komoly küzdelmek előtt, mégis olyanok voltak egész ebéd alatt, mint, akiknek az égvilágon semmi gondjuk bajuk nincsen. Oké, mi is mindig ezt csináljuk, de azt hittem, csak a mi bandánk élvezi ennyire a kajázást.

Mimoza szomorúan pislogott a mellette lévő üres helyre (Neruci ugye nem ebédelhet ma) és a tekintete egyenesen felvándorolt a Hadnagyra, azonban úgy méregette, mint akit szívesen látna most feldarabolva. És egész zabálás alatt le sem vette róla ezt az ellenszenves tekintetet. Nem tudom, az osztagvezetőnk hogy bírta ki olyan nyugodtan, én már párszor biztos ráborítottam volna a Csincsillára az egész asztalt.

– Istenem már… – Hisztizett az orosz, akinek már akkor az egekben volt az agyvize, mikor meglátta, hogy megint milyen leves van. Egyfolytában vagy a tányérja szélére kotorta ki a nemkívánatos darabokat, vagy egész egyszerűséggel átrakta Matsuko tányérjába, akit ez nem különösebben zavart. Ellenben Conniet a szomszédos asztalnál nagyon is idegesítette, hogy Sasha kilopkodja a húsdarabkákat a gulyásleveséből.

A mi asztalunknál most nem voltak hangoskodások, viszonylag nyugodtan kajáltunk. Kivéve az olaszok, ugyanis éppen hevesen győzködték egymást valami hülyeségről a lovakkal kapcsolatban. Ezeknek is van ám témájuk…

Joshua csendben és lassan kajált, furcsa mimikával ízlelgette az itteni kosztot, ami biztosan nem ízlett annyira a luxuscikkekhez hozzászokott, elkényeztetett gyomrához. Biztosra veszem, hogy a fogásokhoz tartozó ínyenc kis pohárka borocskákat is hiányolta. Valamint néha-néha kellemetlenül felnézett, amikor magán érezte egy-egy Felderítős szúrós, ellenségeskedő tekintetét. Hát igen, ő néhányunk szemében továbbra is csak egy undok, sznob Hadirendőrséges alak marad.

Gúnyos vigyorral illettem a másik asztalfőnél ülő, szeplős köcsögöt, aztán végig siklott rutinszerű ellenőrzésként a tekintetem az öcsémen, aki belekeveredett a Mendezek szóbeszédjébe és kedves mosollyal próbált rendet tenni kettejük között.

Megmártottam a kanalamat a levesben és, amikor elért a számhoz, felnéztem és a fentebb említett mellettünk lévő asztalnál pont akkor nézett rám Jean is, a lehető legnagyobb utálattal. Természetesen nem hagyhattam viszonzás nélkül a dolgot, úgyhogy gyerekesen kinyújtottam rá a nyelvemet.

Mérgesen vicsorgott egyet, jól láthatóan megfeszült a marka a kanalának nyele körül és válaszként ő is rám nyújtotta a nyelvét. Erre én viszont szabad kezemmel felkönyököltem az asztalra és megmutattam neki azt, amit errefelé nem sűrűn szoktak használni az emberek. Felmutattam a középső ujjamat. A csávó valósággal hátrahőkölt és láttam a szemében, hogy legszívesebben megölne. Rosszindulatúan vigyorogva kuncogni kezdtem az orrom alatt rá, ám hirtelen valaki oldalról elkapta a felmutatott ujjamat és szinte kitörve azt, lecsapta az egész kezemet az asztalra. Természetesen a Hadnagy szadista fejével találtam szembe magam, ahogyan már szinte belefeküdtem a tányéromba, ő pedig az arcomba hajolt. Szinte már-már szikrányi kétségbeeséssel, de egyben idegesen néztem az osztagvezetőnk elmebetegesen érzelem mentes képébe, várva arra, hogy megmarad-e még az ujjam. Hát úgy megropogtatta, hogy azt hittem beszarok, de végül egyben maradt.

– Áú… – Halt el a hangom az orrom alatt, ahogyan visszakerültem ülő pózba és a szegény, megerőszakolt középső ujjamat pásztáztam. Naoki megfogta a vállamat, ugyanis elkapta a szívfasz, amikor rávágódtam a Hadnagy miatt az asztalra, majdnem a közepén voltam akkor, mint valami főfogás…

– Jól vagy muro phrál? – Kérdezte aggódóan, miközben rideg jeges kék tekintetét, szinte szikrákat szóróan kapkodta a nyugodtan evő Hadnagyunk és a harsányan kárörvendően röhögő, hasát fogó, asztalt csapkodó rasszista Jean geci között.

– Persze. – Ráztam meg a kezem. – De haljanak meg. – Morogtam oda a fülébe úgy, hogy csak ő hallja. Magamra nézve láttam, hogy a fehér ingemet kicsit átitta a leves, ugyanis hiába próbáltam magam tartani behúzott hassal a tányérom fölött, még is belelógott. A büdös kurva életbe már! A fekete gyász járja át a Hadnagyot… Jeant meg egyszer úgy szétverem, hogy az orvosok felsírnak, mikor rátalálnak egy elhagyatott sikátorban.

A „kellemes” étkezés után mindenki a nagy, tárgyaló terembe vonult, most már sokkal komolyabb ábrázatot öltve.

Mimoza gyorsan felrohant az emeletre, hogy értesítse a kirekesztett barátosnéját a gyűlésről, mi pedig igyekeztünk minél előbb benyomulni a nagyszobába. Ám azonban az a rohadék úgy levállalt, ahogyan előre tolakodott, hogy szinte neki estem Matsukonak.

– Eredj már el tőlem! – Lökött az is rajtam egyet.

– Anyádat lökdösd az ágyban, ahogyan én tegnap este! – Löktem én is rajta egyet idegesen és mielőtt a torkomnak ugorhatott volna, Crusader hátulról elkapta a pólójának gallérját és visszarántotta, én pedig megragadtam Jean vállát, magam felé fordítottam és egy szépet bemostam neki. Az öklömön lüktetett az enyhe fájdalom, ahogyan a csontos arcába vágtam egyet, őmaga pedig egyenesen elvágódott a földön.

– Narou, hagyd abba! – Szólt rám az öcskösöm, de leintettem, felé sem fordulva. Mindössze csak megálltam a kis rasszista fölött és az ujjaimat kezdtem el ropogtatni. A viszálykodást észlelők körbeálltak minket és velem együtt azt figyelték, ahogyan Jean próbálja összekaparni magát, ülő pózban és fogdossa azt a lófejét.

– Rohadj meg! – Siránkozott.

– Tch. Csak ennyi telik tőled? Pipogya. – Néztem le.

– Ezt még meg fogod bánni! – Fenyegetőzött, miközben megrázta a mutató ujját.

– Miért nem most mutatod meg, hogy mennyire megfogom bánni?! – Vetettem rá magam gátlástalanul, de ahelyett, hogy itt helyben véresre vertem volna a fejét, mindössze csak megragadtam a gallérját két kézzel, a derekára ülve és a képébe hajoltam eszelősen. – Elárulnád, hogy mi az anyád picsáját tettem én ellened??!! Te büdös rasszista köcsög!! – Rángattam meg idegbetegen, ő pedig a csuklómat szorongatta, hogy eresszem el.

– Pont ezért, mert ilyen egy tulok vagy!! – Hajolt bele ő is az arcomba.

– Jean, ne hagyd már magad!! – Hallottam meg az egyik csapattársa hangját.

– Osztagvezető, osztagvezető!!

– Narouuuuu, ne kíméld, üssed, ahol éred!! – Bíztatott engem is Dorian valahonnan.

– JEAN, TE KÖCSÖG ÁLLAT!! – Lendítettem az egyik öklöm.

– NAROU, TE SEGGFEJ PARASZT!! – Emelte meg ő is a sajátját.

– Srácok, srácok, jön a Hadnagy és a Parancsnok!! – Csattant fel valaki kétségbeesetten, mire mind a kettőnk keze megállt szinte egy centire a másikunk arcától és úgy néztünk egymás elvadult szemébe.

– Narou… – Nyekergett az öcsém a hátam mögül, de mielőtt megfordulhattam volna, valaki (na vajon ki?) elkapta a hajamat és lerángatott a ló képűről.

– Ááááá! – Rugdalóztam, ahogyan az a másik barom arrébb vonszolt a földön a hajamnál fogva. Szemeim sarkából láttam, hogy a tömeg szétnyílik előttünk, majd a Hadnagy a következő pillanatban nagy svunggal neki vágott a falnak és a lábával még egyenesen a mellkasomba is taposott, ott tartva engem a falnak nyomva.

– Mi folyik itt?! – Hallottam meg Erwin érdes hangját, aki várta a magyarázatot a közönségtől.

– Csak Jean és Narou ismét összetűzésbe keveredtek, uram… – Ismertette a tényeket asszem’ a Bilifejű stratéga, én pedig résnyire kinyitott szemekkel néztem fel a Hadnagy vészjósló, szopszichopata ábrázatára. Megfogtam a bokáját fél kézzel és megpróbáltam levakarni magamról a patáját, de minden ellenkezésem ellenére csak egyre jobban nyomott.

– E-Engedjen már el!!! – Kezdtem el rángatózni, de nem eresztett és szégyenszemre vettem észre, hogy ez a kis növésű szar, tényleg az emberiség legerősebb katonája, hisz nem csak az óriásokat gyűri le, de fizikai szempontból még engem is… – Maga szadista állat, vegye már le rólam azt a szaros patáját, vagy Isten engem úgy segéljen, levágom!! – Most már két kézzel szorongattam a csizmáját, a bokája körül, de ahelyett, hogy megingott volna és minimum hátrazakózott volna, csak még jobban belenyomta a talpát a mellkasomba, szinte már éreztem a bőrömön a csizmája talpának a mintázatát… és ettől levegőt is alig kaptam már, hiszen kész volt összenyomni a tüdőmet itt helyben. És, ami a legbetegesebb, hogy még csak nem is pislogott, csak meredten nézett le rám.

– Naoki, segíts már! – Néztem fel az öcsémre, akit Dorian fogott le, ugyanis már kész lett volna kajakra nekirontani az osztagvezetőnknek. Eléggé vérben forgó szemekkel illette és még Doriant is elküldte melegebb tájakra, meg Armint is és mindenkit, aki próbálta csillapítani. Ugyanis nem akarták, hogy ő is kapjon a fejére.

– Eressze már el!!! – Ordított rá végül az öcsém, erre az idiótára. – Nem direkt csinálta!!

A Hadnagy hátranézett rá a válla fölött, így az én beszari öcsikém kissé megtorpant, de az idegtől rángani kezdett a szája széle és már rendes vicsorgott. Körbenéztem a többieken, akik mind nagy szánalomérzettel, lesajnálással és egyesek még unottan néztek rám. Ettől még jobban felbasztam az agyam, így igyekeztem kiszabadulni, mire a Hadnagyocska a figyelmét visszakényszerülte fordítani rám.

Még egy kis ideig ott vergődtem meg prüszköltem alatta, szitkozódva, egészen addig, míg már tényleg alig kaptam levegőt és le nem csillapodtam.

– Rivaille. Elég lesz most már… – Szólalt fel a Parancsnok. Úgy látszik, most vagy kiélvezte magát a fasszopó szadistaságán, vagy nagyon unatkozik, vagy esetleg már elege van a kínlódásomból… ugyanis hörögve lélegeztem mélyeket, ahogyan csak tudtam, de nem ellenkeztem, és már csak magam elé néztem dühösen, kifulladtan.

Ez a köcsög meg lehajolt, megtámaszkodva annak a lábának a térdén, amivel már eggyé váltam, így plusz súly telepedett rám, amitől enyhén összeszorított szemekkel felnyöszörögtem.

– Lenyugodtál? – Kérdezte hirtelen, pedig már kezdtem azt hinni, hogy megnémult örökre.

– Le… – Nyekeregtem olyan rekedtes hangon, hogy magam sem ismertem fel.

– Jó. – Egyenesedett fel, de a szopatás kedvéért még egy kicsit ott tartotta a lábát, majd végre valahára, egy örökkévalóságnak tűnő idő után, elvette. Egyből összegörnyedtem, mint a krumplis zsákok, amiket hanyagul a falmellé díszítenek és pillanatokon belül már Naoki mellettem is guggolt és próbált életet lehelni belém, miközben levegő után kapkodtam. Fájdalmasan a mellkasomhoz nyúltam, ami zsibbadt az elmúlt pár perces kínzás után. Ezt a megaláztatást… most ő lesz az első számú közellenség. Szinte a szemeimmel öltem meg, ahogyan a hátát néztem, miközben ő távolodott tőlünk, mint, aki jól végezte dolgát. Hogy dögölnél meg…

– Ez mire volt jó?! Hiszen nem is Narou kezdte, hanem Jean!! – Vádaskodott Naoki, szinte már bekönnyezve és idegtől remegő hangon. Na, ez is mindjárt megvereti magát… A Hadnagy nem válaszolt, mert miért is tette volna. – HADNAGY!! – Kiáltozta Nao, majdhogynem veszettül, de én megfogtam a karját, így a tekintetét most rám emelte aggódva.

– Hagyd… különben meg kell öljem, ha veled is ezt csinálja… – Néztem a szemébe, azt sugallva neki, hogy nekem már minden mindegy, túl tettem magam rajta.

– De… – Akadékoskodott szokásához híven, így inkább félbeszakítottam.

– Inkább segíts! – Emelkedtem meg egy kicsit a földről, azzal a szándékkal, hogy felálljak, szóval a gondolatai most rám terelődtek és segédkezet nyújtva, felsegített a földről. Ám, ahogyan felnéztem, hirtelen dulakodás hangja csapta meg a fülem és a következő képvágás, amit láttam, azaz volt, hogy Rivaille a földön guggolva, Jean vérző, bevert orrú képét a hajánál fogva emeli közel magához.

– Ne kötekedj a katonámmal, vagy megnézheted magad! Azt hitted, kimaradsz a buliból? Kíváncsi vagyok, most fent tudod-e olyan magasan hordani a szép, bevert orrodat… – Sziszegte oda neki vérfagyasztóan, én pedig csak pislogás nélkül meredtem rá, főleg, mikor durván ellökte magától és lazán átlépett felette. – Elnézést Erwin, de muszáj rendet raknom a dedóban. – Haladt el a Parancsnok mellett, aki csak megrázta a fejét.

– Riiiiv, hát te tegnap nem ilyen agresszív kismalac voltál! – Pattogott az az őrült szemüveges gádzsi a Hadnagyunk után és a két kezét a vállára téve, mögötte ugrándozva követte. – Kis kezes bárányként hagytad, hogy ölelgessenek, most meg versz, akit érsz!

– Fogd be, Hanji…

– Szívesen tanulmányoználak téged is! Megnyerő a személyiséged. – Vihogott a nő, miközben eltűntek a kétszárnyú ajtó mögött.

– Hagyjál már! – Hallottuk még a Hadnagy hangját.

– Riiiiv! – Kacagott fel Hanji. – Mondták már, hogy az egész világot beragyogó a mosolyod?

A többiek a fejüket ingatva, kis mosollyal az orrok alatt indultak utánuk, gyorsan túltéve magukat azon, hogy itt mi volt az előbb.

– Gyere, pajtás! – Segítette fel Connie meg egy másik tag Jeant, aki az ájuldozás szélén volt. Jaj, hogy halnál bele…

– Jól elintézted magadnak a dolgokat megint… – Értek be minket is a mi osztagtársaink és ez a mondat természetesen Stefantól jött. Na, már csak egy jó kis kioktatás hiányzott nekem.

– Hát aztán! – Hangzott fel Sasuke. – Legalább elgyepálta a Hadnagy helyettem is!

– Kussolj, te torzszülött! – Néztem rá vérben forgó szemekkel.

– Na, nézzétek, már megint ezzel jön nekem… – Nézett körbe flegmán.

– Hallgass inkább, jó? Mielőtt te is kapni fogsz valakitől… – Nézett le rá Crusader valami furcsa fénnyel a szemében, amitől a kiskirálykisasszonya be is fogta a száját. Én azonban tovább csikorgattam a fogaimat rajta, így pillanatokon belül Naoki kezeit éreztem a vállaimon, amint nyomkodni kezdenek.

– Csitulj te is, eleget kaptál mára! Nem gondolod? – Duruzsolta a fülembe kis kedvesen és viszonylag most már nyugodtan. Kifújtam a levegőt és kihúztam magam, mintha mi sem történt volna és magabiztosan foglaltam a számomra kijelölt helyet, a nagy asztalkörül. Egyébként, ha úgy vesszük, engem a Hadnagy nem is vert meg, csupán a maga módján megregulázott és inkább így bántalmazott, minthogy nekem is beverte volna a képem, mint Jeannak. A régebbi Felderítősök azt suttogták a hátam mögött, hogy a Hadnagy nem is viselkedett még így, ilyen durván szinte senkivel, főleg nem Jeannal… hát, akkor ezt benéztétek elég csúnyán, ugyanis kurvára nem ismeritek a Hadnagyuraságot.

Naoki lehelyezte a seggét mellém, a másik oldalamon pedig Neruci foglalt helyet, mellette Csincsi, Csincsi mellett Stefan, mellette Rayne és Matsuko-gyász. Naoki másik oldalára pedig leült Dorian, mellette pedig helyet foglaltak a többiek.

A nagyemberek, mint például Tudjukki, a Parancsnok, Hanji meg az összes többi osztagvezető állva maradt (még az a ló pofájú geci is), így ez azt jelentette, hogy mi csak kis senki beosztottak vagyunk, amiért ülünk, a fontos emberek meg állnak. De Joshua mi a fasznak állt be közéjük? Hisz már nem Kapitány… na mindegy.

– Mindannyian ismerjük a problémák forrását, amiért most összegyűltünk. – Kezdte a szemöldökharcosunk. De frankón milyen szemöldöke van már a palinak! Vajon fésüli? Azt simán lehetne pödörgetni, mint a bajszot! Kurva vicces. Rohadt ijesztő, mikor ezzel a szemöldökkel mérgesen néz… simán eltudna vele szállni. Jókor jutnak ezek is az eszembe tudom, de egyszerűen nem bírom levenni róla a szemeimet, annyira szembetűnő. – Van két idegen Intelligens óriás, akikről a szó szoros értelmében semmit sem tudunk. Sem a képességeiket, sem a céljukat. Minden tevékenységük ismeretlen azon kívül, hogy az itt jelenlevő Sasuke Matsukot el akarják fogni. – Biccentett a fejével az említett kis buzeráns felé a Parancsnok. – Éppen ezért a következő Felfedezőutunk célja az lenne, hogy minél többet kiderítsünk róluk! Lépre kell őket csalnunk, vagy legalábbis az egyiküket. Ezekhez azonban sok előkészület kell, hiszen minden lépést gondosan megkell szerveznünk.

Ekkor valamelyik katona feltette a kezét, így felszólította őt.

– Esetleg a kiiktatásukat is meglehetne kísérelni majd? Hiszen, ha nem ismerjük az erejük határait, de még egy kis töredéket sem… akkor az újfent rengeteg áldozatot követelne. Nem?

A szemöldökös komoran meredt az imént felszólaló (és feszengeni kezdő) emberkére, aztán felsóhajtott.

– Valóban. – Biccentett neki, majd nyitotta volna a száját, de Tudjukki belé fojtotta a szót.

– Katonák vagyunk, nemde? A legnemesebb célt szolgáljuk az egész Földön. Az önfeláldozást. De az elveszett életek nem hiába vesznek el… ugyanis minden társunk életéért cserébe fontos információkat gyűjthetünk. Évek óta csak mostanában kezd előre haladni az emberiség. Ha a halott bajtársaink nem estek volna el, mi sem tartanánk most ott, ahol. Éppen ezért lényegében mindent nekik köszönhetünk. – Szónokolt a Hadnagy, s pár érzékeny hadfi szívébe belemarkoltak a szavai, ugyanis szipogni kezdtek. – De, aki gyáva, az húzzon innen a picsába. – Tette hozzá az illúzió romboló mondatát olyan hangsúllyal, hogy szerintem az eddigi könnyező emberek könnycsatornáiban elakadtak a könnyek és inkább visszafordultak. Mellesleg Tudjukki Neruci mögött állt (vagy is kb. mögöttem is), így a beszéde végén oldalba löktem az öcsémet.

– Látod? – Biccentettem a fejemmel halványan a Hadnagyék felé. – Nincs ezeknek semmi bajuk a rossz meneten kívül.

– Uhumm. – Vizslatta meg őket, majd bizalmasan közelebb hajolt hozzám, szája elé téve a kezét és lejjebb csúszva picit a székén. – Te! Mit gondolsz a Parancsnok szemöldökéről?

– Menj mááár, én is ezen elmélkedtem az előbb! – Vigyorodtam el. – Szerintem baszott ijesztő, de vicces is egyben, és… – Ám itt VALAKI belerúgott a székembe, így Naoval összekoccant a fejünk elég rendesen és halkan jajgatva, az ütés helyén dörzsölgetve néztünk fel a szikrákat szóró, fáradt szürkéskék szempárba. Inkább durcásan karba fontam a kezeimet előrefordulva és lapítva igyekeztem meghúzni magam, mielőtt az asztallapba veri a fejem és arra tapos rá.

– Erwin Parancsnok! – Tette fel a kezét most Connie. – És mégis hogyan akarja lépre csalni az Intelligenseket?

– Hát ezért vagyunk itt, hogy ezt megvitassuk. – Komorkodott itt nekünk a buzi, értelmetlen nyakkendőjével a Parancsnok. – Hallgassuk meg a stratégák ötleteit. – Fordította jólfésült fizimiskáját az említettek felé, így Armin biccentett neki egyet, majd három másik taggal az asztalhoz léptek és egy nagyobb tekercs térképet tettek le az asztallap közepére, így előre dőlve megtámaszkodtam a szélén, hogy jobban rálássak. De minden széken ülő tag így tett, a teremben ácsorgó emberek pedig közelebb jöttek és fölénk magasodtak.

– A legeslegjobb és ésszerűbb megoldás mindenképpen az lenne, hogyha a falakon kívülre tudnánk őket csalogatni. – Kezdte Bilifej, idegeskedve kinézve szőke tincsei alól, miközben két kézzel megtámaszkodott a térkép fölött.

– De hát azt sem tudjuk, hogy kik ők, hogyan csaljuk ki őket a kinti világba? – Szólalt fel Jean köcsög, az orrához szorongatva valami fehér szart.

– Természetesen, ehhez Sasuke és az óriás alakja is kell. – Nézett Armin az említettre, aki már most befosott a rá váró feladattól. Ugyanis ez lenne az első alkalom, hogy odakint is óriás.

– Elnézést a beleszólásért… – Hangzott fel egy magabiztos alak, aki nem más volt, mint Mimoza kedves testvérbátyja. A húga egyből felkapta rá a fejét. – De nekem volna egy apró sejtésem, hogy ki lehet az egyik Intelligens.

– Halljuk hát! – Türelmetlenkedett egy osztagvezető, aki már minden bizonnyal égett a kíváncsiságtól, hogy ki lapulhat a két bestiában.

– Meglepődnétek, ha azt mondjuk, egy Katonais emberről lenne szó? – Kérdezte Tudjukki, kicsit átvéve Joshyka mondandóját.

– Csöppet sem. Azok mind egytől-egyig romlott egy alakok! – Szitkozódott egy hosszabb hajú fazon.

– Minden Egységben vannak romlott almák, de náluk az egész Egység megrohadt! – Fújta a magáét egy vagánykodó nőci.

Joshua azonban kellemetlenül lesütött szemekkel és egy szintén kellemetlen mosollyal nézett a húgára, aki először aggódón és együtt érzőn megsimította a karját, majd az arcát, aztán dühös fintorú mimikával illette az ócsárolókat.

– Elég, csendbe legyetek. – Intett le mindenkit seprűszemöldök. – Kire gondoltál? – Nézett mereven Joshra, aki elszakította tekintetét Mimozáról és felnézett rá.

– A neve Vincent Grey.

Az ismeretlen név hallatán mindenki sugdolózni kezdett. Phanthomive pedig csak azután folytatta, miután némileg elhalkultak a többiek.

– Még régebben az osztagom egyik tagja volt, de állandóan elkésett, ha gyülekezőt hívtam össze, akkor többször el is tűnt… meg olyan kis szórakozott gyerek volt, félvállról vett mindent.

– Mint amilyenek általában a Katonaisok. – Horkantott fel gúnyosan egy kopper fejű ember.

– Hé!! – Ugrott fel a székéről a Csincsilla hirtelen. – Ne szakítsd félbe a bátyámat, oké?! És ne vedd őt a többi nyomorultal egy kalap alá, mert a végén még én is elhiszem, hogy az agyad elférne a tenyeremben!! Pedig látod, hogy nekem kicsi kezem van.. – Mutatta fel Mimoza a kezét, mire az a kopasz manus eléggé bedühödött és tett egy olyan rámozdulós lépést, amit Mimoza viszonzott is és már az ökleit emelgette.

– Elég… – Sóhajtotta a Hadnagy, akinek már bizonyára elege volt belőlünk, mint nekem belőle. – Buksi, fékezd magad, ülj le!

– Mimi, nyugi… – Suttogta Neruci is, megfogja a barátnője karját és finoman visszahúzta a vörös hajú gádzsit a székbe, aki a mutató és középső ujját először a szemeihez emelte, majd a tagra, amolyan „figyellek, rajtad tartom a szemem” stílusban.

– Szóval… – Folytatta Josh. – A lényeg, a lényeg… kicsaptam az osztagomból, mert már irritált a feje. Aztán párszor, mikor az óriástámadások után összefutottam vele, bevolt kötve a keze, csuklótól felfelé az egész kézfeje. De a kis kötés alól kikandikált egy seb, ami emlékeztetett a harapás nyomra. Persze, akár egy érdekes vita és verekedés eredménye is lehetne, hogy valaki önvédelemből, közelharcban megharapta a kezét, de ezt már csak a nagyon naivok mondanák… – Legyintett nagy keményen. – De a másik és egyben fontosabb tényező… hogy, amikor segédkeztem Sasuke Matsuko börtönből való kijuttatásában, felbukkant a helyszínen. Miután elküldtem a dolgára és az Elit osztag kihozta az óriáskölyköt a cellák közül, érdekes mód felbukkant a két Intelligens. Felmerül a kérdés, hogy miért csak akkor mutatták meg magukat, amikor Sasuke már kezdett messze járni tőlük és addig miért nem fogták el, vagy ölték meg, amíg a Hadi Rendőrség fogságában volt?

Ez annyira elgondolkodtató volt, hogy mindenki magába roskadva és magába mélyülve értelmezte a kérdéseket, ugyanis valami rossz összefüggésnek kell lennie köztük.

– Hát nem egyértelmű? – Szólalt fel egy ismerős hang hirtelen, mire egy emberként kapta felé a fejét az egész terem. Dorian Mendez számítóvigyorral nyalogatta a szája szélét, miközben ráérősen hintázott a székkel. Aranysárga szemeiben pedig fondorlatos, ravasz fény csillant meg. – Az ellenség kézenfekvő és adott.

– Hogy érted ezt, kölyök? – Húzta össze egy idősebb osztagvezető a szemöldökeit, Erwin mellé lépve. Asszem’ Mike a csávó.

– Emberek. Dolgozzanak már azok a fogaskerekek! – Bökött a saját fejére, továbbra is vigyorogva. – Joshykánk azt mondta, hogy Sasukét úgymond nem fenyegette veszély, amíg a Katonai Rendőrség idézőjelben rajta tartotta a kezét. – Imitált macskakaparásokat mind a két mutató- és középsőujjával. – De viszont akkor előszeretettel támadtak ránk, amikor már nem ott volt. Például a legutóbbi Felfedezőúton és a szöktetésekor is. Mi következik ebből? – Itt kis szünetet tartott, de mielőtt bárki mondhatott volna bármit is, nem hagyta, hogy hülyeségeket halljon, így folytatta is. – Az már gondolom mindenkinek nyilvánvaló, hogy a Hadirendőrség emberei lesznek ezek. Még, ha nem is az egész Egység, de biztos van köztük egy kis alakulat, amiről a többi Katonais nem tud. Ebből pedig egyértelműen kikövetkeztethető az, hogy akadnak ellenségeink a Katonai Rendőrségben is. Ugyanis ott van valaki, aki parancsokat osztogat ezeknek az óriásoknak és ezzel is emberiség ellen vannak. Kitudja, talán a falakon kívül élnek még más emberek, akikkel szövetkeznek… vagyis azok az emberek az óriások oldalán látják a jövőt. – Hintázott továbbra is a székkel, közben az egyik kezével az asztal szélét fogta, nehogy hátraessen a kis hülye.

A mondandójában viszont feloszlott az egység. Ugyanis egyesek ezt teljesen érthetőnek vélték és láttak benne valami igazságot, mások azonban csak leintették, mondván ő csak egy kis hülye, nem tud semmit se, főleg a kinti világról nem és, hogy miért szegülne az emberiség ellen az, aki maga is a Falak között él.

Én csak néztem Dorianra, aki vigyorogva és halál nyugodt ábrázattal állta a fújolásokat, majd egyszerűen csak széttárta a kezét. Nagyon, nagyon biztos volt abban, hogy neki van igaza…

– Még is ki lenne az ő vezetőjük? Csaknem Nile Dok?! Nevetséges… – Ingatta a fejét horkantva az előbbi kopasz, aki Mimozával is összetűzésbe keveredett.

– Nem, Nile biztosan nem! – Vette védelmébe Erwin-bro az említett barmot, pedig köztudottan ő a legnagyobb riválisunk.

– Igazad van Erwin, ő túl hülye ahhoz, hogy egy ilyen komoly feladatot magára vállaljon. – Bólintott Tudjukki, aki lehunyt szemekkel, karba tett kezekkel állt félig mögöttem, félig Neruci mögött.

– Én nekem már zsibbad az agyam… – Tettem mind a két kezemet a fejemre, miközben lehajtottam az asztallapra. – Túl sok itt a bonyolult szál.

– Szuszá muro phrál, szuszá... – Paskolta meg az öcsém a hátamat, majd egy lendülettel felemelkedtem az asztalról és sóhajtva körbenéztem.

– Ez annyira izgi! – Kulcsolta össze a kezeit a bolond nő, a szemüvegén pedig ijesztően visszavetődött a fény.

– Most az a lényeg, hogy elkapjuk azokat a mocskokat! – Hangzott fel Mike is a nagy hangzavarból elszántan, öklével lecsapva az asztalra Armin mellé, aki inkább odébb állt.

– De nem alapozhatjuk a döntéseinket bizonytalan információkra! – Ellenkezett az egyik stratéga, a fejét rázva hevesen.

– A bizonytalanság az egyetlen, ami maradt nekünk! Hiszen az előző esetekből okulva, semmi sem lehet úgy, amit biztosra veszünk. Mert mindig történik valami… ezért van szükségünk mindig újabb és újabb tartalék tervekre, a váratlan események eshetősége végett… hiszen mindent számításba kell vennünk. Mindig van egy „mi van, ha” kázus is, ami hiába képlékeny, még is megtörténhet! – Magyarázta Erwin, aki köztudottan mindig érti a dolgát és ő a tartalék tervnek a tartalék tervének a tartalék terve mestere.

– De Erwin Parancsnok… – Szólt közbe egy újabb stratéga és már rögvest is fújták több oldalról is a magukét csóresz csávónak. De nem csak körülötte ment a szócsata, mindenki mondta a saját véleményét mindenkinek.

– Megőrülök ettől a zsivajtól. – Nézett fel a Hadnagy, aki most tényleg olyat arcot vágott, mint, akinek fáj a feje. És ezúttal jogosan, bár szívesen mondtam volna neki, hogy ő a hangzavar nélkül, alapjáraton is őrült. – Már fáj a fejem. – Beszélgetett magában. Hát ez nagyszerű, most már nem csak pszicho, de skizofrén is.

Idegesen az öcsémre néztem, akivel szemkontaktusban megtárgyaltuk, hogy szívesebben lennék most valahol máshol, mint itt. Ő pedig csak egy szokásos nyugtató mosollyal megpaskolta a combomat.

– Tehát… mi a terv? – Tértünk vissza a lényegre, mikor is végre abbamaradt a hangosodás és mindenki befogta a csőrét. Pedig már legszívesebben betömtem volna nekik.

– Elindulunk a 66. Felfedezőútra. És ott lecsapunk rájuk! – Csapott Erwin csóri térképre egy Isteneset, hogy ne maradjon el a hatásvadász.

A következő két és fél órában pedig részletesen kidolgoztuk a tervet, ami úgy nézett, hogy… feltűnés mentesen indul az egész Egység az útra, ahogyan eddig mindig. Természetesen mindenféle aknavetőkkel meg szöges hálókkal, hatvanezernyi gázpalackkal és stb. totális felszereltséggel meg szekérrel, amik elősegítik az óriások lépre csalását. Mivel mind a két Intelligensre számítunk, ezért az Egység kétfelé fog oszlani úgy kísérelik meg elfogni, mint anno Annie Leonhartot. Egy erdőben, a semmi közepén. Ám azonban a hátvédek és az előőrs feladata lesz a közelben lévő összes Rendellenest kiiktatni, hogy azok ne tudják megrohamozni az erdőt és felfalni a rohadékokat, ha esetleg ez a végzetes hiba megismétlődne. Nagyjából ennyi lett volna a terv, de persze ennél sokkal részletesebben kidolgoztuk, csak már fáj a fejem.

Ezután természetesen maradtak még vacsorára is és úgy döntöttek, hogy az éjszakát itt töltik, hogy ne kelljen sokat utazniuk még este. Szóval, megint volt egy kis hangzavar a vacsoránál, de most nem akkora, mint az ebédnél, ugyanis most mindenki agyi receptora lezsibbadt a gecibe.

Azonban ami érdekes volt, hogy Neruci nem jelent meg a vacsoránál sem, pedig tudtommal attól nem volt eltiltva. Még Mimozától mély érzékeny búcsút vett az ebédlő előtt és feltrappolt az emeletre.

– Mimi! – Szólalt meg Nao mellettem, tele szájjal. A vele szembe ülő csaj is felkapta a fejét, szintén tele szájjal, még a haját is ette. – Nero miért nem eszik velünk?

A Csincsilla rágott még vagy hármat, aztán egy nagy nyeléssel leküldte a szájában lévő falatokat.

– Azt mondta nem akar enni, nem éhes. – Tárta szét értetlenül a karjait.

– Most melyik? – Kotnyeleskedtem bele, mire kaptam tőle egy lenéző fintort.

– Mi közöd hozzá?

– Fordulj fel! – Néztem le én is.

Mára már nagyon elegem volt mindenkiből, úgyhogy alig vártam, hogy végre felérjek a szobámba és megkapjam a nekem járó kényeztetést. Naoki kezeit. Meg is adta nekem, ugyanis fürdés után egyből elvetődtem az ágyamon és még csak kérnem se kellett, egyből a derekamra ült és tette a dolgát.

– Tudom én, hogy erre vártál egész nap. – Kuncogott az orra alatt, miközben szinte már elfolyni készültem, mint egy puding.

– Akkor kérlek, nehogy abbahagyd… – Nyögtem teljes oázisban érezve magam, miközben a tenyere és az ujjai körbevándoroltak a hátamon és a vállaimon.

– Nem fogom. – Derült továbbra is, mint egy kisgyerek, aki megkapta a nyalókáját.

Annyira jól esett, hogy szinte nyögtem, mint aki éppen szexel. – Szerinted a Hadnagy és Neruci ma éjszaka akciózni fognak? Hogy kibéküljenek? – Kérdezte hirtelen, amikor a nyakamat kezdte el nyomkodni. Már ott végem volt.

– Aaahh… – Sóhajtoztam jólesően. – Nem hiszem… – Nyekeregtem. – Mert a szemöldökök parancsnoka is jelen van a kastélyban.

– Na jóóóó! – Röhögte el magát önfeledten, ezzel is abbahagyva az én kényeztetésemet, így kissé megemeltem a fejemet a párnáról és fáradt rosszalló nézéssel néztem fel rá.

– Ki mondta, hogy abbahagyhatod?

– Jaj, persze-persze, máris-máris! – Nehezedett vissza rám és újból éreztem jó kezeit a bőrömön. Baromi jól esett, nem akarom, hogy vége legyen. Ha lehetne, örökké így lennék vele… Lehunyt szemekkel temettem bele a fejemet a párnába.

– Azt hittem megölöm a Hadnagyot, mikor rád állt… szó szerint rád állt. – Kezdte a szokásos csacsogását, de én már olyan laposakat pislogtam, hogy válaszolni se tudtam neki. Csak hallgattam őt. – Törném el a lábait néha. Mit bánt téged, mikor nem is te kezdted. De legalább az a kis rasszista seggdugasz is megkapta a magáét! Amúgy láttad, hogy nézett engem?

– Hogy? – Húztam össze a szemöldökeimet mérgesen, kipréselve magamból ezt az egy szót.

– Hát nem tudom, olyan furán… ebédnél. Meg egy kicsit a vacsinál is. Rendesen zavaró volt.

– Miért nem köpted le a rohadékot? – Hunytam le a szemeimet.

– Túl messze volt… – Sóhajtott, folyamatosan a hátamon munkálkodva. Még beszélt hozzám jó sokáig, de már annyira nem bírtam, hogy egy idő után egész egyszerűen elaludtam alatta. Csak remélni tudtam, hogy nem fog megharagudni érte…

Dorian

       – Miért vagy olyan biztos abban, amit mondtál ma a gyűlésen? – Kérdezte Stefan rosszallóan méregetve, miközben beágyazott magának. Én már a saját ágyamban ültem félmeztelenül, a falnak dőlve, bal lábamat felhúzva az ágyra a jobbot pedig lelógattam, s kezeim között pedig egy almát dobálgattam, amit még a vacsin csórtam el az egyik katonatársamtól. Név szerint attól a bunkó Jeantól.

– Mert igazam van. Tudom. – Bizonygattam széles mosollyal.

– Bízok az előítéletedben, mert tudom, hogy nagyon ravasz vagy. – Huppant le az ágya szélére. – De azért eléggé súlyosan megvádoltad a Katonai Rendőrséget.

– Lehet, de, ha egyszer ők az ellenség. – Tártam szét a kezeimet. – Amúgy is, én már mindent kinézek belőlük. – Haraptam bele az almámba egy jó nagyot, így a jó dús léje a mellkasomra fröccsent és a szám szélét is beterítette.

– Gondolod, hogy… a Falakon kívül élnek még mások is? – Kérdezte, tekintetét az ablak felé szegezve.

– Fratello, ne légy már te is naiv bolond, mint a többi! – Néztem rá szúrósan, mire riadtan felém kapta a fejét. Még soha nem beszéltem vele szigorúan. – Letagadom, hogy a bátyám vagy. Gondolkozz már! Ez a Föld hatalmas… kizárt dolognak tartom, hogy csak mi legyünk az utolsó túlélők, akik ezen béna Falnak nevezett ketrec mögött élünk! Amik igazából meg sem védenek minket teljesen…

– De milyen kapcsolata lehet a kinti embereknek a mi Egységeinkkel? – Szegezte tekintetét újfent az ablakra.

– Na, erről halványlila gőzöm sincsen Frati, úgyhogy ilyet ne is kérdezz! – Legyintettem, majd újabb harapást mértem az almámra.

Másnap reggel nem volt ébresztő a többi felderítős miatt, de még is mindenki időben felkelt. Azaz majdnem mindenki, mert Mimikének úgy kellett az új amigot keltegetni, mert az nem igazán akart megmozdulni.

– Segítsek? – Dugtam be a kobakom az ajtajukon. Mimi is már felvolt öltözve, akárcsak én.

– Nem kell, szerintem megoldom. – Legyintett, miközben a bátyja mellett térdelt az ágyban ám azonban akaratlanul is végigsiklott a tekintetem a szobán. A másik ágy, ami Neroé volt nemrégiben, teljesen makulátlan volt.

– Egy ágyban aludtatok? – Kérdeztem kíváncsian pislogva. Én egy nagyon kíváncsi természetű emberke vagyok ám.

– Ühümm. – Válaszolta két rázogatás között. – Testvérek vagyunk, mi ebben a furcsa? – Nézett rám hirtelen szúrósan. – Narou és Naoki néha még együtt is fürdenek! – Vádaskodott egyből az ikrekre, én pedig csak kuncogva feltartottam védekezően a kezeimet.

– Csak kérdeztem, nyugika. – Engedtem le a karjaimat végül.

– Joshyyyyy, kellj már fel, kérlek! Mindjárt reggeli és… és éhes vagyok! – Szenvedett a testvére fölött, aki csak el-el hessegette őt.

– Hagyjál már… Bezzeg a Katonai Rendőrségnél aludhatnék most is nyugodtan… – Ezen égnek meresztettem a szemeimet egy hitetlen vigyorral. Mintha Raynét hallanám, csak ő mindig azt mondta, hogy „Bárcsak a Hadirendőrséghez csatlakoztam volna, ott nem lenne ez, nem lenne az” stb.

Inkább magukra hagytam a Phanthomive párost, majd szépen mentem volna a lépcső felé, amikor nyílt a Silvermanek ajtaja és elsőnek Narou lépett ki a nyakát masszírozva, de már ő is felöltözve. A szemeim gyorsan kiszúrtak valami NAGYON nem odaillőt. Szinte már hátrahőköltem, de meglepettségemet gyorsan lepleztem egy ravasz, jól szórakozó vigyorral.

– Ejnye Silvia! – Becéztem le a vezetéknevét valami lányosra, miközben elé ugrottam, ő pedig meghökkent ettől a hirtelen mozdulattól, főleg mikor olyan nagyon közel hajoltam hozzá.

– Mi van, le akarsz smacizni?! – Tolt el magától hevesen, erre azonban már az öccse is szemvillanások alatt megjelent a köreinkben.

– Azt ki csinálta, te nőcsábász? – Mutattam a nyakára, ahol egy szép kiszívás nyom ékelődött. – Vagy mondjam inkább úgy, hogy… – Siklott a tekintetem Naokira, akinek az arcán egy jól lakott óvodást megszégyenítő vigyor ült. – Testvércsábász?

– Mi a francról hadoválsz itt, te olasz? – Kérdezte a nyakát fogdosva értetlenül.

– Ajánlanám a fürdőszobai tükröt. – Mutattam a fürdő felé, mire sietős léptekkel elindult arra, én pedig pattogva követtem, Naoki pedig szintúgy loholt utánunk.

Silvia bevágta a sarokig mindenféle kopogás nélkül a fürdő ajtaját, de szerencsére nem valaki más volt bent, hanem éppen Rayne szépítkezett.

– Nem tudsz kopogni, te fertő?! – Fintorgott rajta egyet az orosz.

– Húzz el az útból! – Lökte félre Narou a csávót, aki hüledezve nézett rá, de amikor kiszúrt a nyakán a foltot, valósággal elképedt és magába fojtotta az oltást. – Ez meg mi a…?! – Tapogatta a nyakát Narou teljesen kiábrándultan. – NAOKI!!! – Fordult nagy hévvel felém és az öccse felé, mi ugyanis az ajtóban állva röhögtünk már az orrunk alatt, főleg látva Narou hirtelen elvörösödött fejét, plusz, ahogyan szinte azonnal kidagadt egy ér a nyakán. – EZT MIÉRT CSINÁLTAD??!!

– Azért, mert… – Vette el a Kis Silvia kezét a szája elől és próbált komoly ábrázatot ölteni magára, így két kezét csípőre tette és lehunyt szemekkel felszegte az orrát. Eléggé nőies látvány volt, ahogyan felmértem. – Azért, mert bealudtál, miközben beszéltem hozzád!

– DE EZ MOST NAPOKIG NEM JÖN LE!!! – Kiáltozott magánkívül Narou.

– Ti egyre bizarrabbak vagytok… – Fintorgott rajtuk Raynus, karba tett kezekkel ingatva a fejét, de ő is jól szórakozott.

– Hát, az a te bajod… – Tárta szét Nao a karjait most már újból vihogva.

– Na, várj csak! – Indult meg felé hirtelen Narou nagy hévvel, mire Nao egyből menekülőre fogta. – Kerülj csak a kezem közé Kis Buzi, olyat kapsz!! – Rohant az öccse után veszettül, hiába, hogy szerintem nem komolyan akarja bántani. Elkezdtek kergetőzni a kastélyban, mint, akiknek ebből állna a gondtalan életük, hogy szívatják egymást. Haha, szívatják! Hisz Nao kiszívta Narou nyakát! Hahaha, vicces vagytok, tudom.

– NAOOO, LEGKÖZELEBB MÁSHOL SZÍVD KI NEKI, AKKOR NEM LESZ ENNYIRE FESZÜLT TŐLE!! – Szóltam utánuk még, fél kézzel tölcsért formálva a kezemmel. Jó kis műsor ez így reggelre.

– Na, húzzál ki innen, had maradhassak magamra magammal! – Lökött ki a fürdő ajtaján Rayne, és gondolom a folytatta a tükörképéhez való beszélgetését. Én viszont inkább gyorsan lesiettem a földszintre, hogy lássam a Pari, a Hadnagy és Jean mit fog szólni ehhez a reggeli kergetőzéshez.