16. rész: "Nem is vagy rossz ember."

Bonbonok, ismét több, mint 1 hónapos kihagyással, de meghoztuk a következő részt! Kitti nálam aludt tegnap, így sikerült rávennem, hogy azonnal folytizzon, ha haza ér xd és megírta c: Szóval, jó olvasást kívánok nektek, Manók <3 <3
Ui.: Modulsávban lentebb Közvélemény kutatást tatok!:)

16.

„Nem is vagy rossz ember.”

Sasuke

Lassan kitornáztam a szemeimet. Hallottam a madarak halvány, s tompa csiripelését az ablakon kívülről, ami résnyire nyitva volt, pont annyira, hogy a szél lágyan meglibbenthesse fáradt színű, kopott függönyünket. Hosszú percekig meg sem moccantam, csak némán figyeltem a függöny által okozott vékony fénysávban táncoló apró porszemeket. A tegnap éjszaka tényleg megtörtént, vagy csupán álom lett volna? Erre rögtön választ kaptam, mihelyst megpróbáltam kinyújtózkodni, ugyanis a fenekembe éles fájdalom nyílalt bele, rögtön, ahogy megmozdultam akár egy centit is. Az acélszürke szemeim azon nyomban tányérnagyságúra kerekedtek és reflexszerűen, felszisszenve ültem fel félig az ágyban. De így csak rosszabb volt, sokkal rosszabb. Lüktetni kezdett a hátsófertájamban az ér, és akárhogy próbáltam ülni, feküdni, ugyanúgy fájt. Kényelmetlenül helyezkedni kezdtem, miközben halk, fájdalmas nyöszörgéseket préseltem ki magamból, ám ahogy oldalra mozdítottam magam, beleütköztem valamibe. A pulzusom az egekbe ugrott, teljesen megmerevedtem egész testemben, még a fájdalomról is megfeledkeztem egy pillanatra. Jól tudtam mi is állta el az utam.

Lassan, szinte félve néztem magam mellé. A mellkasomban úgy zakatolt a szívem, mint még soha semmikor, majdhogynem kiszakadni készült a helyéről. Rayne feküdt mellettem teljesen meztelenül, csupán csípőig betakarózva, így szemem elé tárult a kidolgozott felsőteste, és a vékony takaró alatt kirajzolódó méretes férfiassága (méretéről tegnap este én is meggyőződhettem első kézből), amire most egészen máshogy reagáltam, mint ahogy kellett volna. Ugyanis kibaszottul zavarba jöttem tőle.

Ő pedig ott feküdt lehunyt szemekkel, halkan szuszogva, nem zavartatva magát az igazak álmát aludta. Átfeküdt a másik oldalára, így most már teljesen felém fordult. Ez komoly? Ez komoly? Ez komoly? Ez most kurvára komoly?!! Ott feküdtem mozdulatlanul, neki háttal, sajgó fenékkel, tekintetemet mereven a Rayneéval szembeni ágyamra szegeztem, és szerintem még a pislogást sem kíséreltem meg. Mégis mit csináltunk mi múlt éjjel? AZ tényleg megtörtént? Istenem miért? És most mi lesz ezután? Csináltuk, oké… és most?! Kérdések ezrei kavarodtak a fejemben, alig hallottam tőlük a saját tulajdon gondolataimat. Még soha sem éreztem ilyet.

Az arcom skarlátvörös színben pompázott, a gyomromban mintha sok kis rohadt hangya mászna ide-oda, a szívem pedig úgy dobogott a mellkasomban, hogy azt hittem menten szívrohamot kapok. Ez még csak fokozódott akkor, amikor mocorgást észleltem magam mögül.

 – Jó reggelt! – Hallottam meg Rayne álmos hangját, és szinte lelki szemeimmel láttam, ahogyan ásít egy nagyot és jólesően kinyújtózik mögöttem. Ő miért ennyire kurva nyugodt?!

– J… Jó reggelt… – Válaszoltam halkan, elhaló hangon, de nem fordultam meg és tudtam, hogy ha így folytatom, ismét rám fog jönni a sírhatnék.

Éreztem, ahogyan felül az ágyban, ismét kinyújtózik, majd kiégeti a hátamon a bőrt a tekintetével. Nem akarok felé fordulni, ahhoz túlságosan szégyellem magam.

– Fáj még? – Kérdezett rá, valószínűleg a seggemre utalva, amit tegnap este csak úgy barátian belyukasztott… Lehetne ez ennél is kínosabb?

Lassan sóhajtottam egyet, hogy ne remegjen meg a hangom, amikor válaszolok. Én férfi vagyok.

– Kicsit… De túlélem.

– Még ma fog, de hidd el holnapra sokkal jobb lesz – Éreztem, ahogy mosolyog. Hogy érti ezt? Hogy a faszba érti ezt? Ő már csinálta? – Kicsit túl nagy voltam neked. Úgy szorítottál azt hittem rögtön elmegyek. – Na, erre még vörösebb lett az arcom, már, ha ez egyáltalán lehetséges, és a takaró széléhez nyúlva egész egyszerűen telibe magamra húztam, hogy még a fejbúbom se látszódjon ki.

– Kapd be! – Hallatszódott a tompa hangom a takaró alól. Faszért hoz zavarba. Ő miért nem érzi magát kínosan? Jó, oké ő mászott rám, de akkor is már pöcsös korunk óta legjobb barátok vagyunk. A LEGJOBB BARÁTODAT NEM BASZOD MEG!

Éreztem, ahogyan átlép engem és a padló nyikorgásából, ahogy a mezítelen lába azt érinti, nagyjából besilabizáltam, hogy a szekrényekhez, azon belül pedig a kiakasztott egyenruhákhoz lép. Ő most komolyan ott áll egy szál faszban?!

– Chh. – Hallottam a hangját. – A Hadnagy miért nem keltett minket? Most nézd meg! Már kilenc óra múlt. Meghalt? – Azt a lehetőséget a „haverom” már rögtön kizárta, hogy a drága osztagvezetőnk talán elaludt volna, vagy esetleg más dolga van. Vagy netalántán csak szimplán jó fej és hagy minket aludni a tegnapi nap után. Bár ezt kétlem. – Ha ezért is minket fog lecseszni, én esküszöm, lenyomom a torkán a takarító kendőjét! – És itt is van. Kétméternyi tömény arrogancia. Ez tök jó, hogy ő kurva hamar túl tudott lenni ezen, mintha meg sem történt volna, de én nem.

– Menj a picsába, ember! – Rántottam le magamról hirtelen a takarót, és összehúzott szemöldökkel méregettem őt. És leszartam, hogy egy szál faszban van.

– Mi? – Nézett át a válla fölött, félig felvont szemöldökkel, miközben magára vette az alsóját. A mindig tökéletesen hátracsapott tincsei, most kissé kócosan a homlokába hullottak, és olyan lenéző aura áradt belőle, hogy kedvem támadt volna most azonnal pofán baszni. – Most mi bajod van?

– Hogy mi bajom van?! – Szívtam fel magam. – Kicsit sem evidens?! Te egyáltalán felfogtad, hogy mi volt tegnap, te geci?! Tudod, lehet, hogy neked ez semmi volt, vagy fasz se tudja, mi kavarog abban a bajos pökhendi fejedben, de tudod nekem ez… ez, ez más volt! Nem gondolod, hogy el kéne mondanod, hogy mégis mi volt ez pontosan, vagy miért csináltad… csináltuk?! Vagy, hogy mi lesz ezután?! Vagy… – Ám itt félbe szakított.

– Azt hittem kurva egyértelmű. – Vágta rá komor arccal, amit én egy értetlen grimasszal reagáltam le. Miről beszél?

– Ezt meg, hogy érted?!

Nem válaszolt semmit, csak visszaakasztva az ingjét, határozottan az ágyhoz lépett (olyan aprónak éreztem magam mellette, hogy szerintem enyhén össze is húztam magam), lehajolt hozzám, a tarkómhoz nyúlt kényszerítve, hogy megemeljem a fejem, és az ajkaival betapasztotta az enyémet. Rögtön elnémultam és csak hagytam, hogy a fél kezébe fogja az arcomat, sőt azt hiszem még vissza is csókoltam, amikor felnyúlva belekapaszkodtam a karjába.

– Így értem.. – Suttogta az ajkaim közé, amikor elhajolt, nekem pedig kihagyott egy szívverésem. Még pislogni is elfelejtettem, és csak azt észleltem, ahogyan egy könnycsepp legördül az arcomon, amit tegnap óta tartogattam magamban, és azóta nem engedtem ki. Aztán jött még egy, aztán még egy. Nagyon kínos volt ilyen helyzetben elsírni magam, de akkora sokk ért, hogy nem bírtam tovább visszatartani. – Hát hallod, ahogy a reakciódat látom, inkább nekem van jogom elbizonytalanodni a dolgokban. – Nézett a könnyes fejemre értetlenül, és kissé lekezelően mire akaratlanul is elröhögtem magam. Köcsög állat.

Végül miután lenyugodtak a kedélyek és én is kisírtam magam, nagy nehezen felszenvedtem magam az ágyból, és a nehéz anyagú, kissé ütött-kopott szekrényemhez lépdeltem az egyenruháinkhoz, amik oda voltak felakasztva szokásosan. „Játszi könnyedséggel” bele is bújtam a pólómba, a nadrágomba (ez volt a legnehezebb) a csizmámba, és a harci dzsekimbe, és annyira jó volt viselni őket újra, hogy biztos voltam benne, ha nem sírok előtte, akkor itt is bekönnyezek. Már másodjára vették el tőlem ezt, soha többé nem fogom hagyni még egyszer.

De hiába annak, hogy én lassan öltözködtem, így is Raynéra kellett várni, aki addig nem volt hajlandó megmozdulni az ágyról, amíg meg nem mondtam neki hihetően, hogy a haja nem áll összevissza, miután ő megcsinálta. Hát igen, ő sem tökéletesen álló hajjal ébred, főleg nem a tegnap éjszaka után… nnna mindegy.

Szóval együtt léptünk ki a szobánkból és hiába múlt már kilenc (!), a Mendezék, és Mimike is pont akkor másztak elő a szobáikból, mint mi.

– Szóval a Hadnagy nem csak minket nem keltett. – Néztem körbe a társaságon.

– Hát nagyon úgy tűnik. – Bólintott Stefan is, majd az öccsére nézett, akinek hiába volt javára a késői kelés, így is a falnak döntve a fejét, szinte elbóbiskolt rögtön.

– De hol van Nero? – Nézett körbe Mimoza, akinek a duzzadt szemeit látva nem volt nehéz kitalálni, hogy pityergett éjszaka…

– A Csókos biztos a Hadnagy uraságnál töltötte az éjszakát, hogy levezessék együtt a feszkót. – Hallottunk meg egy rosszindulatú hangot, persze nem volt nehéz ki találni, ki lehetett az. Hát persze, hogy az idősebb Silverman, ugyanis Narou és Naoki is kioperálták magukat a szobáikból, és csatlakoztak hozzánk. Az utóbbi éppen a hosszabb fazonú göndör fekete tincseit gumizta be magának, illetve az aranykarikáját igazgatta a fülében, miközben jókat kuncogott a bátyja megszólalásán az orra alatt.

– Narou… – nézett rá rosszallóan, anyai dorgálással Stefan, mire az a köcsög rögtön amolyan „Most mi van?! ” fejjel nézett vissza rá válaszul. Tapló geci.

– Ez nem igaz! – Vette védelmébe Mimi rögtön a barátosnéjét, elég csúnyán méregetve Narout.

– Sasu, hogy érzed magad? – Fordult felém a fiatalabb Silverman, félbeszakítva a bátyját egy kedves mosollyal, aki már rögtön szólt volna vissza Mimozának valami kis kedveset biztos.

Nagyokat pislogva néztem rá az újonnan kreált becenév miatt, majd csak lazán vállat vontam.

– Egész jól. – Néztem félre, de akaratlanul is Raynéra siklott a tekintetem, aki egy apró perverz mosollyal a szája szélén állt mellettem, egy pillanatra lepillantva rám. A jó büdös kurva anyádat.

– Biztos? Olyan merevnek látszol!

– Igen, persze biztos! – Vágtam rá rögtön, talán túl gyorsan. – Már kurva jól vagyok Nao, nyugika van! Csak még bennem van a feszültség emiatt, de ennyi. – Legyintettem végül.

– Ha gondolod, megmasszírozhatlak! – Vetette fel az ötletet egy kacér mosollyal rám kacsintva. – Narou meg szokott halni a kezeim alatt.

– Eltörjem őket, Kis Buzi? – Nézett rá szúrósan a köcsög bátyja, majd én is kaptam ebből a csúnya nézésből végül egész egyszerűen elhúzta tőlem vagy két méterre Naot. Nyugi van, cimbora.

– Lehet öngyilkos lett a szobájában. – Tért magához végre Dorie is a szemét dörgölve, utalva a Hadnagyra, aki vagy három órás késésben volt jelenleg. Természetesen arra senki se gondolt, hogy az osztagvezetőnk talán elszundizott vagy egyéb dolgok, amiket már fentebb is említettem.

– Kiugrott az ablakon! – Kapta a szája elé a kezét Naoki, elszörnyedve.

– Felnyeste az ereit, amíg mi aludtunk! – Borzadtam el én is.

– Felkötötte magát a takarító kendőjével. – Hallottam Rayne gúnyos hangját is magam mellől.

– Jha, lehet. – Húzta el a száját aggódón az idősebb Mendez, és a kézfejével felnyúlva letörölte a nyálat, ami már kifolyni készült az öccse száján a nagy kómájába. – Meg kéne nézni!

– Tényleg! – Csillant ördögi fény az öccse szemeiben, aki szinte rögvest felébredt. – Keltsük föl!

– Hogy érted? – Pislogott fel rá nagyokat Mimi, aki furcsa módon most elég durván kivonta magát a párbeszédekből.

– Hát úgy, ahogy mondom, Buksika! Dörömböljünk az ajtaján, ahogyan ő szokott! – Vihogott fel a rókaképű Mendez, mert valószínűleg belegondolt, ahogy kidörömböli az egész osztag a Hadnagyot az ágyból.

– Hozhatnánk a vizes vödröt! – Csatlakozott be természetesen Narou is. Ők ketten már el is kezdték részletesen kitervelni, hogy ők bizony tokostul kirúgják a Hadnagy ajtaját, majd egyszerre öt oldalról hideg vizet borítanak rá. Ezen még én is ördögien kuncogni kezdtem halkan az orrom alatt, ugyanis én voltam az, aki az osztagból először kapta a hideg vizes vödröt, és már azóta arról álmodom, hogy ezt szépen kamatostul visszaadom neki.

– Csak nehogy olyat lássatok, amit nem kéne! – Szólt bele Naoki hirtelen egy huncut mosollyal, fél kezét a csípőjére téve, mire Narou rögtön felé kapta a fejét és szép lassan egy rosszindulatú vigyorra húzódott a szája. Természetesen akkor még mi nem értettük, hogy miről beszélnek.

– Nem lenne jó ötlet, amúgy.. – Szólt bele Mimi a nagy tervezgetésekbe.

– Hát tényleg nem! – Rázta meg a fejét Stefan is, karba tett kezekkel.

– Meeeer’?? – Ez most Dorie volt.

– Azért, mert valószínűleg mind a ketten a legjobb esetben háromszáz fekvőt kéne nyomjatok.

– És legrosszabb esetben?

– Meglékel titeket. – Adta a rövid választ Stefan és ennyi elég is volt ahhoz, hogy inkább libasorban elinduljunk az étkező felé, és szépen leülve, mint a jó gyerekek, ott várjuk meg a Hadnagyot.

Rivaille

– Hadnagy… Hadnagy! – Hallottam egy tompa hangot magam mellől.

Olyan érzésem volt, mintha minden egyes pillámra egy mázsa ólmot basztak volna. Kész szenvedés volt őket kinyitni, főleg, hogy az ablakon betűző napfény (ugyanis a függönyöm nem volt behúzva) kis híján megvakított. Egy időbe telt, mire nagyjából beregisztráltam a körülöttem lévő világot és az első, amit kiszúrtam, azaz volt, hogy a karom pihen valakin. Mivel még szoknom kellett a fényt, ezért az is egy pár perc volt, mire beazonosítottam ki is az. Nero méregzöld szemeit pillantottam meg elsőnek, pár centire az arcomtól és láttam, ahogyan aranyszőke hajzuhataga szétterül a párnámon, melleit pedig a vékony takarón kívül nem fedi semmi. Ezt meg tudnám szokni.

– Jó reggelt… – Motyogtam fáradtan, még mindig félig lehunyt szemekkel. Még soha a büdös életbe nem aludtam ilyen jót.

– Jó reggelt! – Éreztem a hangján, hogy mosolyog. – Tudod hány óra van? – Tegezett le, már nem is számolom hanyadjára.

– Nem, de őszintén szólva leszarom. – Válaszoltam, közelebb vonva őt magamhoz és egész egyszerűen fáradtan a vállába fúrtam a fejem. Nem is voltam tudatában annak, hogy mit csinálok, reflexszerűen ment az egész. És tényleg nem érdekelt jelenleg, hogy hány óra van, magasról tettem rá. Bár őszintén szólva, sose hittem volna, hogy ezt el lehet érni nálam.

– Már kilenc óra múlt. – Mondta meg azért, de éreztem a hangján, ahogy zavarba jött.

– Mondtam, hogy nem érdekel. – Morogtam az orrom alatt.

– A többiek már biztos felkeltek…

– Ennyire kényelmetlen így? – Pillantottam fel rá, és a tekintetem az övébe fúrtam. Az arca egyből a rák színét vette föl, és az alsó ajkába harapva próbálta kerülni a szemkontaktust.

– Azt nem mondtam… – Nézett végül rám, ám az én szemem most az ajkain pihent. Ha tovább rágcsálja, nehéz lesz elkerülni azt, hogy reggel is megfektessem. – De a többiek biztosan már várnak… és Mimit is egyedül hagytam az éjszaka, meg akarom nézni, hogy van most…

Egy ideig még vészesen szemeztem azokkal a jó ajkaival, de végül az én legnagyobb bánatomra, elengedtem magamtól.

– Hát jó.. – Ültem fel az ágyban, így a takaró már csak csípőtől lefelé fedett, többé-kevésbé, majd jólesőn kinyújtózkodtam. Éreztem, ahogyan ő is felül mellettem, így lopva odanéztem, de a takarót ott tartotta a mellei előtt.

– Hol vannak a ruháim? – Nézett körbe körülöttünk, de az arcáról nem igazán lehetett levakarni sem a pírt, sem azt, hogy rohadtul zavarban érzi magát. Erre egy apró (gúnyos) mosoly jelent meg a szám sarkában.

– Egy szál ingbe jöttél át hozzám, nem emlékszel? – Pillantottam rá fél szemmel, miközben a fehér, alsónadrágként szolgáló kis nadrágomat magamra vettem. A szemei rögtön elkerekedtek és kétségbeesés ült ki az arcára, hogy akkor most mi legyen, egy szál ingbe vonuljon a többiek elé, egy időben velem? Még a gondolattól is teljesen pánikba esett, hogy kiderüljön, hogy ő meg én, meg amúgy is.

– Nyugodj meg, elintézem. – Álltam fel az ágyról, és a felakasztott egyenruhámhoz lépve, leakasztottam az ingem onnan, de előtte ellenőriztem, hogy biztos teljesen tiszta-e.

– Hogyan?! – Magam mögé sem kellett néznem, hogy tudjam, úgy néz rám, mint egy kislány, aki az apukájától várja a megoldást.

– Mondtam, hogy elintézem!

Pár perc alatt magamra is vettem az egyenruhámat, megkötöttem a nyakamban a kendőmet és Nero is magára erőltette az ingjét (sajnos), az ágyon ülve mögöttem, és elég látványosan már nem mozgott olyan fájdalmasan, mint, ahogy észrevettem az előzőnél. Kis ügyes.

Majd, mikor lelkileg is összerázta magát, végül egymás oldalán léptünk ki a hálókörletemből, aminek nehéz faajtaja előtt mindketten megálltunk és szinte éreztem, ahogy feszeng mellettem.

– Gyorsan rohanjak fel a szobámba, vagy mi a terve? – Kérdezte elhaló hangon. Na, most megint magáz. Szerintem ezt soha se fogja tudni eldönteni.

– Dehogy.. – Néztem le rá enyhe értetlenséggel az arcomon.

– Akkor?

– Megyünk a többiekhez az ebédlőbe.

– Mi?! – Szakadt ki belőle rögtön, de én már elindultam az étkező felé és csak pillanatokkal később hallottam magam mögött, hogy követ engem. Némán haladtunk végig az üres folyosón, csak az én csizmám kopogása és az ő mezítlábas topogása töltötte be a csendet. Nem igazán szándékozott megszólalni, de már esküszöm, hallottam az agyának kattogását, hogy mégis mi a francot tervezek én.

Az étkező kopott ajtaja előtt megtorpantam, de mielőtt benyitottam volna, a mellettem álló Nero felé fordultam.

– Én megyek be elsőnek, te addig menj a szobádba, öltözz fel és majd csak azután gyere be, hogy hallod, ahogyan a többiek enni kezdenek, értem? – Fúrtam a tekintetemet az övébe, mire egy ideig enyhe pírrel az arcán fürkészett a szemembe nézve, majd határozottan bólintott.

– Értem.

– Helyes. – És ezzel benyitottam.

Ahogy gondoltam, ott ültek mindannyian az ebédlőben, mint holmi kisgyerekek és, ahogyan meghallották az ajtó nyikordulását, abba hagyták a nyüzsgést, és egy emberként kapták felém a fejüket, majd a sok szempár egyöntetűen értetlenül vizslatni kezdett.

– Jó reggelt! – Léptem be, magam mögött becsukva az ajtót, de még utoljára az az előtt ácsorgó Nerora néztem, és a szememmel óvatosan intettem, hogy most már mehet fölfelé.

– Hadnagy, elnézte az időt vagy mi? – Szólalt meg elsőként Stefan. – Tetszik tudni, mennyi az idő?!

– Ismerem az órát. – Masszíroztam meg az orrnyergemet, mintha nagyon fáradt lennék és akkora hévvel huppantam le az asztalfőnél lévő székre, keresztbe téve a lábaim, hogy mindenki megrezdült az asztal körül.

– Rosszul érzi magát? – Jött a második kérdés Naokitól, aki aggódón kémlelt végig, mire komoran felpillantottam rá.

– Kissé. – Vágtam rá, majd a gyerekhez (Sasukéhoz) fordultam, aki elég kényelmetlenül helyezkedett a székén. – Hogy érzed magad, kölyök?

Egyből felkapta a fejét a kérdésemre és először meglepetten, nagyokat pislogva pásztázott, majd, mikor eljutott az agyáig, hogy tőle kérdezem, kissé kényelmetlenül félrenézett.

– Jól… már sokkal jobban, köszönöm.

– Ennek örülök. – Biccentettem és lehet nem látszott rajtam, mivel egy arcizmom se mozdult meg, de komolyan gondoltam. Ezt most tényleg.

– Nero hol van? – Ütötte meg a fülem egy vékonyka hang. Buksira siklott a tekintetem, aki karikás, kissé megduzzadt vörös szemekkel fürkészett engem.

– Tegnap átjött hozzám sebeket ellátni, de mire visszaértem, már beszunyált az ágyamon. – Kezdtem a szokásos közönyös arccal, a háttámlán átdobva a felkaromat és „fájdalmasan megmasszíroztam a nyakam”.

– És ön hol aludt akkor? – Jött a második kérdést, egy sunyi vigyor kíséretében a fiatalabbik, rókafejű Mendeztől. A lehető legridegebben válaszoltam, mintha nem lenne egyértelmű.

– A földön.

– Látjátok? – Fordult körbe Mimoza rögtön. – Mondtam, hogy nem igaz!

– Mi nem igaz? – Pillantottam vészjóslóan körbe a jelenlévőkön, mire szinte kísértetiesen egyszerre válaszoltak nekem:

– Semmi!

Ezek után parancsba adtam nekik, hogy vagy előpakolnak tíz perc alatt reggelihez, vagy egészegyszerűen éhen maradnak. Persze rögtön hallani lehetett, ahogyan hét szék egyszerre lökődik hátra nagy nyikordulásokkal, és már futottak is. Viszont két tekintetet folyamatosan magamon éreztem és, ahogy felpillantottam, a Silverman ikrek szinte rögtön más irányba kezdtek nézni, mint amerre én voltam. Nem akartam újból megfenyegetni őket, hogy ha egy szót is szólnak arról, amit tudnak, fejjel lefelé lógatom fel őket a legközelebbi fára és ne akarják tudni mijüknél fogva.

Körülbelül öt percbe telt, mire kipakolták a tányérokat, bögréket, vajat, a cipót, a húsokat, a zöldséget, no meg persze a teákat vagy a kávékat, és még öt perc mire mindenki odatalált a székéhez, letette a seggét a helyére és enni kezdett. És, ahogy ez megtörtént, hallani lehetett az étkező ajtajának fájdalmas nyikorgását.

– Jó reggelt kívánok.

Felpillantva a csészémből, Nerot pillantottam meg az ajtóban, ahogyan maga előtt összekulcsolja a kezét és szokásosan várja, hogy a helyére parancsoljam, ahogyan a későket szoktam. Ez a tegnap éjszaka miatt, az én szemszögemből rettentő vicces volt.

– Elkéstél. – Pillantottam rá hidegen, de nem bírtam ki, hogy ne mérjem őt végig és ezt ő is észrevette, ugyanis lehajtotta a fejét.

– Tudom, és elnézést.

– Ülj le! – Biccentettem a Mimi melletti székre. Nem kellett kétszer mondani, szinte levetődött a barátnője mellé és a kezéhez nyúlva bocsánatot kért amiatt, hogy egyedül hagyta éjszaka. Persze ő se bírta ki, hogy ne pillantson fel rám lopva néha-néha a reggelinél, és olyankor olykor-olykor én is felnéztem rá.

– Számítsatok látogatókra. – Szólaltam meg hirtelen, félbeszakítva a duruzsolást. Úgy nyüzsögtek egész reggeli alatt, mint a kis hangyák, be se állt a szájuk. Ez a sokáig alvás biztosan jót tett nekik.

– Ezt meg, hogy érti? – Nézett fel rám Rayne a reggelijéből, értetlenül. – Kicsodák jönnek?

– Tulajdonképpen Erwinre gondoltam. – Dőltem hátra a széken és végignéztem rajtuk. – És nem lesz túl vidám.

– És mikor jön? – Ez viszont Sasuke volt, kissé kétségbeesetten. És, ahogy ezt a kérdést a kölyök feltette, ide le az étkezőbe is hallani lehetett egy hirtelen dörömbölést a kastély nehéz bejárati kapuján.

– Most.

Rayne

            Mindannyian homlokráncolva és a szánkban lévő falatokat egy nagy nyeléssel leküldve a torkunkon, összenéztünk. Eléggé nyugtalanul. Tudtuk, hogy nem marad annyiban a tegnapi akció. Már előre elegem volt az egészből, hogy még mi jöhet. Ránéztem Sasukéra, eléggé dühösen. De nem rá voltam dühös, hanem már most előre azokra az emberekre, akik megkísérelik még egyszer bántani őt. Ő viszont úgy nézett vissza rám, mintha azt üzente volna, hogy „bújtass el, ments meg”.

Eközben a Hadnagy kilökte maga alól a székét és felállt, majd a lehető legnyugodtabb, lassú és kimért léptekkel elindult az étkező felé.

– Ti csak fejezzétek be a reggelit. – Nézett át ránk a válla fölött, miközben megállt az ajtó előtt és megfogta a kilincset. Mi csak megfeszült állkapoccsal és az asztallapon pihenő ökölbe szorított kezeinkkel néztünk rá, ő pedig teljes aggodalommentesen és unottan mért végig minket. Aztán kilépett az étkezőből.

Az ujjaimat morzsolgatva fordultam vissza a reggelim felé. Teljes csönd telepedett ránk, csak azok neszezése hallatszott, akik helyezkedtek a széken, vagy a tálcájukon turkáltak. Én viszont egyre dühösebb lettem. Nem bírnék ki egyetlen egy percet sem úgy, hogy tudom, Sasukét bent tartják, rácsok között, embertelen körülményekkel körülvéve, miközben kedvükre és ok nélkül kínozzák. Amióta a szüleim bekerültek a Hadirendőrségbe, én pedig végül a Felderítőkhöz követtem Sasukét, azóta nem beszéltem velük. Nem kerestek fel, de bizonyára tudják, miket művelek az osztagommal. Biztosan nagyon csalódottak bennem és megvannak rám sértődve, amiért elfordultam tőlük. Azonban én még annál inkább ellenük vagyok. Egyszer sem segítettek, sosem tűntek fel, sosem jöttek oda, sosem kerestek meg. Biztosak voltak abban, hogy a Belső Fal mögé fogok menekülni, hogy együtt élhessünk. Bár szerintem mostanra már elérték, hogy áthelyezhessék őket egyenesen a Király szolgálatába, mert nem akarnak közvetlenül tudni arról, ahogyan szerintük a „vesztembe rohanok”. De a lényeg, hogy amióta ők nincsenek, csak Sasuke van nekem. Mióta tudom, hogy óriás, tudom, hogy még inkább szüksége van rám.

– Nem akarok visszamenni a cellába… – Szólalt meg hirtelen a mellettem ülő említett, eléggé rekedtes és kétségbeesett hangon. Egy emberként kaptuk felé mind a heten a fejünket. Kétségbeesett grimasszal nézett fel a reggelijéből, körbenézve rajtunk. – Jó itt veletek. Én nem tettem semmi rosszat az embereknek! Azt hittem már bebizonyítottam, hogy nem vagyok olyan óriás… fogalmam sincs, ki az a másik kettő és, hogy mit akarnak tőlem!! Nem akarok oda visszamenni! – Esett pillanatokon belül kétségbe, ami még jobban bedühített, hogy ezt művelték vele. Hogy egy idegroncs lett belőle. És, hogy az emberek tényleg ennyire idióták és seggfejek, hogy nem látják be, ennek semmi értelme… de igazándiból… nem az emberek az ostobák. Hanem azok a sznob, rohadék Katonaisok.

– Nem fogsz visszamenni! Erwin Parancsnok biztosan nem ezért jött! – Próbálta elsőnek lenyugtatni Naoki.

– Akkor még is szerinted, minek jött volna ide?! – Kérdeztem ingerülten, még jobban összeszorítva a két kezem úgy, hogy a körmeimet már a tenyerem húsában éreztem.

– Talán csak válaszokat követelni a Hadnagytól… a tegnapi elmenekülésért. – Vonta meg a vállát, miközben jég kék szemeivel engem pásztázott, az asztal másik oldalán.

– Erwin jó ember… ő érdeke sem az, hogy Sasukét elvigyék. Biztosan csak segíteni akar nekünk, de ahhoz viszont tárgyalnia kell a Hadnaggyal, hogy most milyen lépéseket tegyenek meg. – Hajolt ki a mellettem ülő Mimi mögül Nero és szintén meleg, nyugalmas tekintettel próbálta a másik oldalamon feszengő Sasukét lecsillapítani. Fél szemmel láttam, ahogyan a riadt arckifejezése megenyhül és egy keserű félmosolyt ereszt meg a szöszi felé.

– Ezt csak azért mondod, mert majdnem ő lett a faterod!! – Köptem oda epésen a szavakat Neronak, ezzel is szidalmazva Erwint. Én szinte vakon biztos voltam benne, hogy benne sem bízhatunk. Nero meghökkenve nézett vissza rám, én azonban véreres szemekkel néztem körbe.

– Rayne, mi bajod van? – Kérdezte Sasuke értetlenül, mire nagy hévvel felálltam az asztaltól és lesütött szemekkel, felszegett orral elindultam az ajtó felé. – Most meg hová mész?! – Szólt utánam kétségbeesetten.

– Hallgatózni. – Jelentettem ki határozottan és megállva az ajtó előtt, lenyomtam a vaskos kilincset.

– Mi? – Döbbentek le mindannyian.

– Te most kihallgatod a Parancsnok és a Hadnagy magánbeszélgetését?? – Kérdezte Dorian, akit a hangjából ítélve, elkapott az izgalom.

– Igen. – Közöltem tök egyértelműen. – Biztosan rólunk is szó fog esni, így igazából az a diskurzus ránk is tartozik. Nincs mit eltitkolniuk előlünk. – Néztem rájuk vissza, majd kitártam a nehéz faajtót, ami kissé végig súrolta a parkettát, ezzel is egy újabb csíkot nyomva a padlóra. Amint átléptem a küszöböt, székek zaja és csizmák sietős kopogása ütötte meg a fülem. Bár nem érdekelt igazán, hogy velem tartanak-e vagy sem, még is jó volt, hogy nem csak én vélekedem így és nekem is igazam van.

Egyenesen a szokásos nagyterem felé siettünk, ami egyben Rivaille Hadnagy „dolgozó szobája is”. Odaérve kitettem hirtelen a balkezem, hogy mindenki azonnal álljon meg és lassú, halk léptekkel nehezedtem rá a padlóra, miközben szépen, kígyószerűen a zárt ajtónak simultam, fülemet is egyenesen odatapasztva. Minden erőmmel a kiszűrődő hangokra koncentráltam és magamban átkoztam a többiek motozását, miközben ők is helyet kerestek maguknak az ajtón, hogy hallhassanak bármit is. Aztán mindenki hol a másikra, hol pedig maga elé meredve koncentrált.

– Értem, Rivaille. – Hallatszódott Erwin Parancsnok hangja. – Tudod, hogy jobbszeretem, ha az ilyet először velem közlöd és beavatsz. Így nem tudlak megvédeni a fejesektől… mindenki a fejedet akarja és kész tények elé állítani téged.

– Állítsanak, majd leköpdösöm őket. – Rivaille Hadnagy hangján cseppnyi érzelem nem hallatszódott. Lazán és kissé fennhéjázón kezelte a helyzetet, mint mindig.

– Mellesleg, ezzel engem is felelősségre hozol, hisz még mindig én felelek érted, hiába annak, hogy a rangodnak köszönhetően elismert katona vagy. – Hagyta a megjegyzést figyelmen kívül a Parancsnok, akinek azonban igencsak komor és feszült, de még is egyben nyugodt, halk hangneme volt. – Sokak szerint eléggé beszámíthatatlan gondolkodású egyén vagy és mostanság egyre több okot adsz erre.

– Az ember úgy érdekes, ha nem tudják előre meg mondani, mit fog tenni.

– Néhány fejes azt találgatja, hogy ennek azaz oka, hogy a mostani osztagod olyan életkorú egyénekből áll, akik alig verik a huszonkét-három éves életkorukat.

– Mit akarnak a fejesek az osztagomtól? – Komorodott el (végre) a Hadnagy.

– Nem tudom, Rivaille. De az, hogy az elmúlt napban magára hagytad a katona és embertársaid életét, félek nem sok jót. Míg az én véleményemet kérték ki és engem faggattak, többen a háttérből fenyegettek, hogy dezertálóként kifognak végeztetni. Mivel a Király ellen is cselekedtél.

Itt mindannyian összenéztünk, ahogyan átfutott bennünk a gondolat, ahogyan a Hadnagyot szemrebbenés nélkül kivégzik. Nero még a szája elé is kapott egyből.

Mély hallgatás volt az ajtó túloldalán.

– Sajnálom Rivaille, de… – Kezdte a Parancsnok, ám a Hadnagy közbe vágott.

– Én emiatt nem aggódom, Erwin. – Kezdte közömbösen. Még ide is hallani lehetett, ahogyan a Felderítő Egység frontemberének elakad a szava. – Mindenki tisztában van azzal, hogyha én meghalok… akkor csökkenni fog a katonaság és mindenegység ereje. – Szemet forgattam a mondata végén. Tudja magáról, hogy profi és minden elitet lepipál. Magamban azonban sürgettem őket, hogy végre megtudjunk valamit abból is, mi lesz most Sasuke sorsa.

– Valóban, ezt senki nem vitatja. De ugyanakkor… hogy bízzanak meg benned, amikor cserben hagytad őket?

– A Hadirendőrség hagyta cserben saját magát. Ahelyett, hogy az én kezem alatt dolgozó csőcselékkel foglalkoznak, inkább rájöhetnének már végre, hogy a Shina sem biztonságos többé és a két romboló Intelligenst valahol egymás közt kell keresniük. Akkor talán végre valami hasznuk is lehetne.

– Természetesen osztom a véleményedet. De a továbbiakban mindent megkell velem osztanod. Éppen ezért szeretnélek kérdőre vonni, hogy betartottad-e azt, amire a múltkoriban megkértelek?

– Erwin… kérlek. Minden úgy történik, ahogyan azt megbeszéltük. Nem tettem semmit.

– Remélem is.

Miről lehet szó?

– A kölyköt akkor békén hagyják, igaz?

– Igen. A Három Egység főembere nem tűr még egy merényletet ellene, ugyanis ő maga határozta meg, hogy Sasuke Matsuko alkalmas arra, hogy Eren helyébe lépjen. Megkedvelte a fiút az elszántsága és őszintesége miatt.

– Tch. Az öreg mindenkiben lát valamit…

– Személyesen ő hagyta jóvá, hogyha a Hadirendőrség újból elfogja Sasukét, akkor a fejesek felelnek mindenért és emellett ez a tett, a Király elleni lázadásnak tekinthető.

– Végre sikerült elérni valamit, Erwin.

A megkönnyebbülés minden fajtája futott végig a testem összes szegletében és porcikájában. Megfeszült, felhúzott vállaim elengedtek, miközben a velem szemben álló Sasuke csillogó, könnyes, szürke szemeibe néztem. Többet nem szakíthatják el tőlem.

– Akkor holnap? – Kérdezte Rivaille.

– Igen. Meg kell jelenned. Nem kísérlik meg elfogásod és bevezetésed, de, ha nem jelensz meg… ismered a következményeket.

Hallottuk a lépteiket megindulni az ajtó felé, így gyorsan elléptünk onnan, de mielőtt elszaladhattunk volna, természetesen odaszerencsétlenkedtük magunkat a földre. Nagy hátrálásomban elbotlottam valaki lábában, s ahogyan Sasuke után kaptam, magam után rántottam. De a többiek is egymásnak nekimenve estek el, vagy seggeltek le. Összesen Mimi és Naoki maradtak talpon, a szájuk elé kapva és nagyokat pislogva. Eközben a nagy ajtó kinyílt és a bentről kiszűrődő fény betöltötte a félhomályban úszó folyosót. Fájdalmas grimasszal fájlaltam a seggem, ugyanis jól bevertem a csontom, miközben kitornázva a szemeimet, felnéztem két rideg és merev szempárba. A kettő közül a Hadnagyé fosatósabb volt, azonban megajándékoztam egy mérges, amolyan „ez ránk is tartozott” fejjel. Szerencsére nem szóltak nekünk semmit sem, csak lazán kikerültek, miközben a kastély bejárata felé közeledtek.

– Az emberi kíváncsiságot nem lehet elfojtani… – Mondta Erwin a Hadnagynak, aki nem túl biztatóan morgott oda neki valamit, amit mi nem hallottunk.

– Tch. Majd én elfojtom bennük. – Ezt azonban sajnos már hallottuk, kristálytisztán. Hát akkor dögölj meg! Ha mi nem hallgatózunk, akkor te úgy sem mondod el… Hadnagyka.

Mindannyian a távolodó alakok után néztünk, aztán amikor a folyosó végén lekanyarodtak, ezzel is eltűnve a szemeink elől, egyöntetű sóhajtás hagyta el a tüdőnket.

– Ezt megúsztad, amigo! – Harsogott fel elsőnek Dorian, miközben feltápászkodott és felsegítette Stefant, azonban, amikor Narou felállt, visszalökte Doriant a földre, amolyan „Miattad estem el, te kis gedva!” felszólalással.

– Hála Istennek… – Tette Sasuke a mellkasára a szívét.

– Csak szerencse, Matsuko. – Ez természetesen Narou volt.

Nem reagálta le, ugyanis miközben záporoztak az örömködő megjegyzések, végig a szemembe nézett. Egy darabig komoran néztem rá, aztán elmosolyodtam és biccentettem. Nem is tudom, mi lenne velem, ha baja esne újfent. Öngyilkos gondolataim támadnának. Végre, a tegnap estének köszönhetően most már tudom, mitől volt ő mindig is annyira fontos a számomra. Fontosabb, a saját életemnél is.

A csapat jókedvűen, egymás szavába vágva vonult vissza az étkezőbe, hogy befejezzük a késői ebédet. Már tíz óra is bőszen elmúlt, mi több, lassan a tizenegy órát akarta ütni az óra.

Leültünk a helyünkre és hozzáláttunk a félbehagyott étkezésnek.

– De… a bátyámmal mi lesz? – Szólalt fel hirtelen Mimi, mire mindenki abbahagyta a beszélgetést. – Ő segített rajtunk, őt vonják a leginkább felelősségre. Ő vele mi lesz?? – Akadt ki teljesen egy perc felhevülése alatt és még be is könnyezett. Naoki épp nyitotta volna a száját, amikor is kivágódott az étkező ajtaja és a Hadnagy sötét, elborult feje jelent meg a színük előtt. Megakadtam a rágásban és tudtam, most olyat fog mondani, amin tutira felhúzom magam. Még mindig emlékszem ám, amikor az első napunkon belém törölte a koszos ujját… ne akarja, hogy kiakadjak, különben én a lótrágyát fogom az ő ingjébe beletörölni most!

– Evőeszközöket letenni és a kajálást abbahagyni. – Nézett rajtunk végig idegbajosan. Lassan, de biztosan eleget tettünk a kérésének, bár én még alig ettem, ugyanis eddig csak csipegettem és kiválogattam, ami jól és ehetőnek nézett ki. Éhes maradok megint… a kurva életbe.

– Valami probléma van, Hadnagy? – Kérdezte Stefan, bizonytalanul.

– Probléma mindig van, folyton folyvást, minden nap, minden órában, minden percben, másod- és tizedmásodpercben. – Lépdelt be, megállva az asztalnál. – Azonban ti még mindig nem tudjátok, mit tehettek meg és mit nem.

Óvatosan összenéztünk, majd hirtelen egy emberként ugrottunk meg a székeinken, ugyanis a Hadnagy az asztalra csapott. Lesütöttem a szemeimet. Nyugi Rayne, nyugi, nyugi, ne húzd fel magad, ne húzd fel magad…

– Hallgatózunk, hallgatózunk? – Kérdezte hűvösen, miután kellőképpen beszaratott minket némi hallgatás és pislogás nélküli bámulás után.

– Maga úgy sem mondta volna el a dolgot! – Emeltem meg rá a hangom, mire ijesztően felém fordította a fejét.

– Rayne, jelenleg én vagyok hozzá a legközelebb, ne bőszítsd fel még jobban, kérlek! – Suttogta oda nekem Sasuke, olyan halkan, hogy a Hadnagy ne igen hallja.

– A rátok eső részét természetesen közöltem volna. Bár rólatok nem igazán esett szó, csak a kölyökről. – Biccentett itt Sasu felé. – Amit négyszemközt elmondtam volna neki. – Egyenesedett fel az asztalról, ugyanis eddig rajta támaszkodott.

Megkukultam.

– Remélem, ahhoz sem lesztek restek, amik most várnak rátok. – Ropogtatta meg a nyakát, ami egyáltalán nem szokása, aztán sarkon fordult. – Mindenki, utánam! – Szólt ellentmondást nem tűrően. Természetesen kénytelenek voltunk őt követni, ki-ki az orra alatt morogva és egyesek pedig szúrós pillantásokkal illette.

– Hadnagy! – Szólította meg Mimi hirtelen, mire megálltam (de nem csak én, hanem mindenki) és ráemeltem a tekintetem. A vörös frufruja eltakarta előlem a szemeit, annyira az arcába hullottak. Idegesen gyűrögette és húzogatta a mellénye ujjának alját. – A bátyám… a testvérem… ővele mi lesz? Mi lesz Joshyval? – Kérdezte idegtől meg-megremegő hangon. Előrefordulva a Hadnagy hátát kezdtem égetni a szemeimmel, melegen ajánlva, hogy választ adjon Miminek. Azt hittük, hogy hallgatni fog, de aztán felsóhajtott, enyhén a plafon felé emelve a fejét, de nem fordult meg, hogy nemben lehessen velünk. Nem. Háttal állva mondta a következőt:

– Beidézték tárgyalásra. Holnapra. Akárcsak engem. Joshua Phanthomive sorsáról és az enyémről egyaránt holnap, a délelőtti órákban döntenek majd. – Jelentette ki, mi pedig lefagytunk. Ez túlságosan komoly ügy és nem hagyott bennünket sem felocsúdni sem felfogni a tényt, miszerint Mimi bátyját és a mi osztagvezetőnket akár még halálra is ítélhetik. – Mindenki az udvarra! Most! – Parancsolt ránk és bár én szedtem a lábaimat, Sasuke mellett haladva, azért még hallottam, ahogyan Neronak lelket kell öntenie Mimiben ugyanis a kis vörös osztagtársunk ledermedve megállt egyhelyben, s mint akinek földbe gyökereztek a lábai, nem igazán akart megmozdulni.

Az udvaron egymás mellett álltunk, mint holmi tornasorban, a Hadnagy pedig előttünk járkált, aztán nagy hévvel megállt.

– Mindenki hatvan fekvő, most! – Mutatott le a földre, én pedig lenéztem. A hajnali frissítő esőtől még ázott volt a talaj. Koszos lesz a tenyerem… ettől a gondolattól csak jobban összehúzott szemöldökkel pásztáztam a vizes fűszálakat, amiken megcsillant a melengető napfény. Körülöttem már mindenki prüszkölve és nem túl vidám dolgokat mormolgatva az orra alatt, lehelyezkedett fekvőbe és neki is látott. Én azonban csak ott álltam és nem igen akartam rávenni magam, hogy megmozduljak.

– Rayne, ha nem kezded el, akkor megtolom hússzal. – Kezdte ridegen. – Mindenkinek. – Tette hozzá, kiegészítés gyanánt.

– Crusi, ha nem kezded el, megfojtalak!! – Nyekergett nekem Narou.

– Gyerünk már, Rayne, kérlek! – Sziszegett Sasuke is, szinte könyörgőn, úgyhogy sajnos rá kellett vennem magam és végül leereszkedtem a földre. Rendesen kirázott a hideg, amikor is a tenyerem érintette a nyirkos földet. Szinte éreztem, ahogyan a kosz rátapad a bőrömre. Összeszorított szemekkel álltam neki a fekvőknek, miközben az lebegett a szemem előtt, hogy legszívesebben a saras kezemet a Hadnagy arcába törölném.

Dorian

  Miután kifekvőztük magunkat, egy emberként lélegeztünk fel és törölgettük a homlokainkat. Bár ez nekem meg Narounak igazából semmiség se volt, hiszen nekünk a rekordunk eddig a kettőszáz fekvő volt…

– Nehogy elkényelmesedjetek! – Lépett közénk a Hadnagy és eléggé beteges pillantással nézett le ránk. Komolyan, amikor így néz, simán összetudnám magam szarni. – A lovakra ráfér egy alapos csutakolás. – Csillant meg egy sátáni fény a szemeiben, amiből tudtam, hogy bizony a ló csutakolással ennek még nem lesz vége.

Összeszűkült pupillákkal meredtem a távolodó alakja után, mikor ott hagyott bennünket egy „Lássatok hozzá és, ha kész vagytok, sorakozó a hallban!” mondattal.

– Ez is a te hibád, Crusader! – Hőbörgött Narou, aki felállva a földről, leporolta magát, bár a vizes föld annál inkább tapadt a fehér nadrágjára, mintsem hogy eltűnt volna. – Ha te nem kattansz be a kis hőskirálykisasszonyod miatt, akkor kényelmesen és nyugodtan megreggelizhettem volna a gecibe és nem kéne itt gürcölnöm, mint egy harci gépezetnek!! Lehetett volna egy lusti napunk, hisz még Levente-bro is elaludt!! – Csapkodott és már csak a füst hiányzott volna az orrából. Ahogyan ezt elképzeltem, egyből a szám elé téve a kézfejem, felkuncogtam magamban.

– Te meg mit sunyulsz itt magadban? – Szólt rám rögtön fratello, mikor kiszúrta, hogy éppen elvagyok.

– Semmit se. – Legyeztem az orrom előtt a kezemmel. – Csak elképzeltem Narout, hogy füst jön ki az orrából, miközben így kiabál.

– Mindig megtalálod a módját, hogy a dolgok viccesebb oldalát lásd. – Sóhajtott lemondóan. Közben persze az orosz figyelmen kívül hagyta Narou dühkitörését és vádait. Csak simán felállt, megigazította a haját és a mellényét, majd egyenesen a pajta felé vette az irányt.

– Hát, hajrá! – Pattantam fel úgy, hogy először a két tenyeremen támaszkodtam meg, aztán egy békaszerű ugrásból feltornáztam magam. – Essünk túl rajta.

Miután befejeztük a lovaink rendberakását (bónuszként megetettük, megitattuk és bár a napokban trágyáztuk ki őket, újra megtettük), egy csordaként vonultunk be a hallba. Bűzlöttünk mindannyian a lovak szagától, amit a ruháink anyaga túlságosan is beszívott. De ez leginkább Naokit és Raynét viselte meg a legjobban, akik mindenáron le akartak fürdeni most rögtön és vészesen szemeztek az emeleti lépcsővel, hogy felfutnak és bezárkóznak a fürdőbe.

A Hadnagy hirtelen elénk lépett, így abbahagytuk a szenvedéseink kitárgyalását és kussban várakoztunk, hogy most mi lesz a következő büntetés. Már találgattam magamban. Újabb fekvő? Guggolás? Újabb takarítás a kastélyban? Vagy körök a kastély körül? Esetleg gyomlálás? Ültetés? Falevél összeszedés? Ruha mosás? Ruha foltozás? Ruha varrás? Ebédfőzés? Komolyan, minden eszembe jutott már…

– Öltözzetek át valami kényelmesbe. – Nézett végig rajtunk, miután megállapította, hogy néhányunk hajából szalma lóg ki (Mimi, Nero, Sasuke és Narou), és mindannyian eléggé lószarszagúak vagyunk. – Gyakorolunk kicsit. – Fordult sarkon.

– Mit? A manőverezést? – Kérdezett utána Sasuke.

– Nem. – Sétált el a Hadnagy. – Ha végeztetek, várlak titeket a bejárat előtt, az udvaron.

– De Hadnagy! – Szólt még utána Nero. – Mit fogunk gyakorolni?!

– A közelharcot. – Érkezett a válasz, én pedig lesápadtam. De nem csak én.

– Ez megfog verni minket. – Kaptam a fejemhez egyből, fél kézzel és beletúrtam a hajamba.

– Na, végre! – Ropogtatta meg Narou a kezeit egy démoni vigyorral a képén, három emberrel odébb tőlem. – Úgy összeverem, hogy még a fogát is kifogja köpni!!

– Vajon akkor is olyan felsőbbrendűen fog rám nézni, ha majd a fején fogok taposni? – Gondolkodott el hangosan Rayne, az állát fogva és szinte ő is égett a vágytól, hogy legyűrhesse az osztagvezetőnket.

– Szerintem, nincs túl sok esélyünk ellene. – Nyelt egy nagyot Naoki. – Jajjj devlám, remélem, nem töri el egyik végtagomat se… – Hajlította az ujjait csuriba, miközben összeszorította a szemét és valószínűleg a mindenhatóhoz imádkozott, kegyelemért.

– Inkább igyekezzünk, különben tényleg adni fog nekünk! – Lökött egyet rajtam finoman Stef, miszerint induljunk meg a szobáink felé.

Miközben haladtunk fel a lépcsőn, mindenki azt tervezte, hogy milyen szögben rúg a Hadnagy alá, vagy épp milyen ívben vágja pofán, amikor is feltűnt nekem, hogy a két lány, akik a sort zárták mögöttünk, nem szól egy szót se. Mimi a fekvőtámaszokat is csendben végig csinálta, akárcsak a lova rendberakását, de nem szólt semmit és az arcából sem igen láttunk sokat, ugyanis a frufruja végig belelógott és eltakarta előlünk azt. Nero pedig egyetlen lánytársa mellett haladt, szintén némán, szótlanul maga elé meredve és az együttérzés minden érzelme vetődött ki az arcára. Még talán kicsit rosszallóan is nézett ránk, amiért minket nem nagyon rendített meg az infó, miszerint Mimi bátyját lehet, megölik holnap. Szívesen megvigasztaltam volna én is a kis Buksit, de akkor nem lettem volna teljesen őszinte. Nem kedvelem Joshuát, hiába segített rajtunk tegnap, az elmúlt időben viszont sok rosszat is tett ellenünk… és az osztagvezetőnk ellen, aki bár egy pszichopata állat, még is előbb a szívemhez nőtt, mint a Kapitány. És nem csak én vagyok így a csapatunkból. Talán mások máshogy vélekednek, de aki szívből gyűlölheti azt az embert, az Rayne…

Sajnálom Buksit, de éreztem belül, hogy valami történni fog, ami nem feltétlenül rossz. És akaratlanul is a Hadnagyot tudtam társítani ehhez az érzéshez. Hiába egy szadista, hiába egy közönyös bunkó, mégis, ha ő a közelben van, nem félek. Ő választott ki engem, akárcsak a társaimat. Ő akarta, hogy vele dolgozzak, hogy mind vele dolgozzunk. Ő az emberiség jövője, talán az egyetlen, akinek ekkora ereje van. Tudom, hogy amíg ő velünk van, addig minket baj nem érhet és mindent megfog tenni értünk. Hisz bár a személyes okát nem ismerem annak, amiért a tegnapi napon visszavonulót fújt, éreztem, hogy minket akart megóvni valamitől… ezzel is kockára téve azt, hogy akár el is veszíthet minket. És mi is őt. De mi akkor is tovább élünk. És ez az érzés ott lappangott bennem, pedig nem állok közel az osztagvezetőhöz. Még is úgy érzem, hogy olyan, mintha az apám lenne.

Miközben ezen gondolkoztam, már nem is nagyon akartam lerúgni a fejét a helyéről. Egyszerűen komoran és gyomorgörccsel léptem át a szobánk küszöbét. Lehuppantam az ágyamra és csak meredtem magam elé.

– Dorian! – Guggolt le hirtelen elém a bátyám. – Mi a baj?! – Mogyoróbarna szemei remegni kezdtek az aggodalomtól, amit meg is értek, ugyanis a sunyi, jókedvű, ravasz vigyoromnak nyoma sem volt. Helyette komoran és kissé meggyötörten néztem rá.

– Mondd csak fratello… – Kezdtem homlokráncolva, miközben éreztem, hogy enyhe aggodalmas izgalmában megszorítja a térdemet, amit fogott. – Mi lesz velünk, ha a Hadnagyot kivégzik? – Kérdeztem, mire ez a kérdés őt annyira meglepte, hogy kitágultak a szemei, körülbelül tányérnagyságúra. Nem szoktam ilyeneket kérdezni, főleg nem ennyire komoran. Most először, kicsit komolyabban aggódtam én is. Annak ellenére, hogy nem volt rossz előérzetem.

– Mondd csak! – Ragadta meg nagy hévvel a vállaimat és eltökélten nézett a szemeimbe. – Te bízol a Hadnagyban?!

– Én benne bízok, csak a Hadirendőrségben nem… – Vontam meg a vállaimat, annak ellenére, hogy szorongatta.

– Akkor igazából ennyi elég! Csak higgyünk benne és nem lesz semmi baj!! Érted, Dorian? – Nézett a szemeimbe. – Bár kétlem, hogy sok együttérzésre lenne szüksége, de ha érzi, hogy mi mögötte állunk, akkor nem lesz semmi baj. Világos?! Nehogy kétségbeess nekem. Az nem a te szokásod! – Rótt meg atyaian, mire végül elvigyorodtam.

– Jól mondod frati, – Rövidítettem le a „fratello” szócskát. – És szerintem a Pari se lenne nyugodt, ha Rivaille Hadnaggyal valami történne.

– Igen. Erwin is csak segíteni jött, ahogyan Nero és Naoki találgattak. – Engedte el a vállam, majd rám parancsolt, hogy szedjem össze magam, ugyanis valószínűleg ez a közelharcos dolog nem lesz piskóta.

Egyből levettük a szíjainkat és felvettünk valami kényelmesebb nadrágot. Az enyém egy szürke lengébb gatya volt és fölülre pedig nem igazán volt ínyem semmit sem felvenni, úgyhogy csak a vállamra csaptam egy trikót és én késznek is tudtam magam. A bátyám azonban beöltözött, felvett egy sötétebb szürke hosszú ujjút, aminek az ujjait feltűrte könyékig és előhalászta a fekete bőrkesztyűjét, amit még kadét korunkból őriztünk meg mindannyian.

Kilépve a szobánkból, belebotlottunk a Silverman tesókba. Mind a kettőn fekete nadrág volt, Naokin egy fehér, lenge trikó, Naroun pedig semmi. Mármint a felsőtestén semmi. Ő még szintúgy kesztyűt viselt, mint a bátyám. Egyébként meg éppen a fogát piszkálgatta fogvájóval, aztán elhaladva előttünk, elém köpte azt, amit kiturizott onnan, közben az öccse mellette szökdelve hadart neki arról, hogy most mi lesz.

– Undorító vagy! – Állapítottam meg az előbbi köpést.

– Te pedig sunyi. – Nézett rám a sötétbarna, szinte fekete szemeivel, majd mi, a bátyómmal, utánuk mentünk. A lépcső alján kedvesen bevártak minket a többiek. Neron és Mimin azonos színű, világosabb szürke trikó volt, csak az előbbin sötétszürke nadrág, az utóbbin meg fehér, valamint mind a ketten felkötötték a hajukat, így látható vált számomra Mimi komor arckifejezése (bár a szemeiben enyhe izgalom csillogott a ránk váró edzéstől). Nero is viselt kesztyűt, akárcsak Rayne is és Sasuke is. Az orosz szintúgy a vállára csapott trikójában ácsorgott félmeztelenül Sasukén pedig a szokásos hosszú ujjúja maradt, de feltolta ő is könyékig az ujjait, mint frati.

– Készüljünk a biztos halálra. – Szólalt meg egy fosatós hangszínnel, mire Stef oldalba lökött.

– Én biztos nem halok meg. – Fordult meg felszegett orral Raynus.

– És én sem! – Csapott az öklével a tenyerébe Narou, Naoki pedig csak mosolyogva nézett rá.

Kisétáltunk az udvarra, a bejárathoz. A Hadnagy ott ácsorgott… félmeztelenül, vállán az ingjével. Akaratlanul is a két csajra néztem, akik rezzenéstelen arccal vizslatták a Hadnagyot. Még csak nem is stírölték a testét. Még Nero sem. Pedig azt reméltem, hogy begerjednek, ha nem is a Hadnagyra (ami vicces lett volna), de valamelyikünkre igen. Például rám. Ettől akaratlanul is egy álnok vigyor kúszott a képemre, mire persze Stef rögvest rám szólt, hogy ne sunyuljak és megcsípte a fülcsimpámat.

– Kövessetek. – Indult meg a Hadnagy, mi pedig csürheként vonultunk utána. Egyenesen a kastély egy másik bejáratához vonultunk, ami bevezetett minket egy nagyobb helyiségbe. A helyiség hasonlított a gyerekek számára kiépített kis labdarúgó pályákhoz, csakhogy a „ring” fölött lépcső vezet a lelátóhoz, ahonnan nézni lehet az edzést, illetve ahol várakozni kell. Ezt a helyet is már nem egyszer felsúroltuk amúgy. Meg még az egyik Felderítős katona mondta, hogy régen mindig tömve volt az a terem és ott gyakoroltak. Voltak szalmával és szénával kitömött bábúk is, meg miegyéb.

– Párban fogtok küzdeni. Én felmérem a képességeiteket és megpróbálok javítani azokon… – Magyarázta az osztagvezetőnk. – A többiek természetesen odafent várakoznak. – Mutatott fel a lelátóra, amire mind felnéztünk. Kis keskeny hely volt, korláttal és persze ülőhely nélkül. – Az első páros Narou és Rayne. – Jelentette ki, én pedig kicsit fellélegeztem, hogy nem én leszek az első. Mi többiek gyorsan felszaladtunk a lépcsőn, miközben a két ellenfél felmérte egymást. Rayne nagyon nem örült, hogy ő lesz az első, ezt az égnek meredő szeme és ideges arckifejezése egyből elárulta. Narou azonban kezdett beindulni (remélem, hogy nem ÚGY), ugyanis már a nyakát ropogtatta, meg a karjait nyújtogatta.

Én nekidőltem a korlátnak, azon támaszkodtam és már előre jól szórakozottan figyeltem a jelenetet. Közben a Hadnagy félre állt a sarokba, tisztes távolságból nézve őket, miközben Crusader és Silverman megálltak egymással szemben és azt a tipikus bunyóra rákészülős bepózolást felvették.

– Kezdhetitek! – Szólt oda az oszi vezető, mire ezek ketten egymásnak estek. Elkezdtem rázni a lábam szórakozásból és hol az egyiknek szurkoltam, hol a másiknak. De nem is volt ez nevezhető rendes bunyónak, ugyanis mind a kettő elég jól elkerülte a másikat. Plusz nem is volt igazán technikájuk. Az első két perc után már rögtön unalmassá vált. De még a küzdőknek is! Sőt annyit izegtek-mozogtak, hogy kezdtek kifáradni és, már kb. mind a kettő a saját térdén támaszkodva lihegett.

– Ez nagyon uncsi… – Könyököltem fel a vékony, lepattogzott fekete festékes korlátra, a másik kezem pedig lustán előre lógott. Már folytam el…

– Egyforma ügyesek. – Állapította meg Stef, aki karba tett kezekkel állt mellettem. Egyedül csak Matsuko és Nao szorongatták a korlátot két kézzel, izomból, aggódva a bunyósokért.

Hirtelen Narou arcán egy csomó idegrángást láttam (biztos ő is gecire unja már) és hirtelen felordítva elkezdett futni Rayne felé, mint egy bika. Rayne pedig hátrahőkölt és menekülőre fogta, de későn, aztán Narou a következő pillanatban elrugaszkodott a földről és egész egyszerűen neki esve Raynénak, átkarolva a derekát, elsodorta a picsába. Egyből felegyenesedve és izgatottan néztem, hogy most mi lesz. Elvágódtak a földön és csúsztak egy darabig, aztán Rayne megpróbálta lelökni magáról Narout, amaz meg be akart neki mosni egyet. Csakhogy valaki közbe szólt:

– Elég ebből! – Harsogott a Hadnagy, előlépve a lelátó árnyékából, közben meg Narouék is szétváltak és feltápászkodtak a földről. – Ez szánalmas, nézni is rossz. Következő, Sasuke és Nero! – Nézett fel, mire a két egyed összenézett, aztán Nero megölelve Mimit, elkezdett lebaktatni a lépcsőn. Közben Sasuke lepacsizott Raynéval, aki úgy bicegett fel a lépcsőn, hogy fogta fél kézzel a derekát és eléggé szenvedő fejet vágott. Narou azonban fitt volt továbbra is és az öccse mellé sietve, „kíváncsian” vizslatni kezdte a következő küzdő párost.

– Rúgd szét a tökeit, Neruci! – Kiabálta le a szőkének. – Had ne tudjon nemzeni soha többé!

– Pofád alapállásba, Silverman! – Szólt fel vissza Sasuke. Közben Naoki Narou kezeit simogatva meg fogdosva póbálta lecsillapítani, ugyanis a csávót eléggé elkapta az adrenalin.

Nero és Sasuke felvették az alapállást, aztán mikor a Hadnagy közölte, hogy kezdhetik, Sasuke ütött elsőnek. Nero leguggolt, aztán kirúgta a gyerek alól a lábait egy gyors mozdulattal. Sasuke annyira lefejelte a padlót, hogy egyből kiköpött egy kis vért, nyálat… és az egyik fogát is. De Nero nem hagyta kibontakozni, egyből lendítette a lábát, ám mielőtt beletaposhatott volna, Sasuke végül kapcsolt a szenvedésből (és az enyhe sokkból a foga láttán), elgurult, gurulásból felguggolt, aztán felpattant és közben Nero pedig lendítette az öklét. Sasuke elkapta a csuklóját, kicsit megcsavarta a csajszi kezét, majd feltartotta a lapockájához, és Nero elég sokáig akárhogy próbált rángatózni, egyszerűen nem tudott kiszabadulni.

– Ennyi elég is. – Szakította meg rögtön a Hadnagy, amit nem is értettem. Sasuke elengedte Nerot, majd mind a ketten egy értetlen ábrázattal (Nero meg a saját karját rázogatva) indultak fel. – Mimi, Stefan! – Szólította a következőket az oszi vezetőnk. Összenéztem fratival, aki nyelt egyet, majd Mimire néztem, aki komoram ellépett a korláttól és megvárva Stefant (amíg én vállba veregettem a bátyámat), lementek. Közben összetalálkozott a tekintetem Naokiéval. Tehát, mi egymás ellen fogunk küzdeni. Az érdekes lesz. Kedvesen integetett nekem, amit viszonoztam, bár az én integetésemben volt némi sunyiság is.

A fejem a küzdőtér felé fordítottam, miközben a felérő Neroék a csatájukat tárgyalták. Azaz Sasuke sűrű elnézéseket kért, amiért már majdnem kitörte a szöszi karját, Nero pedig azért sajnálkozott, amiért miatta kitört az egyik rágófoga.

Amikor a frati és Mimi elkezdhették a párbajt, kíváncsi voltam a Buksi technikájára. És nem csak azért, mert a bátyámét ismerem, hanem azért is, mert a Buksi túlélési ösztönei teljesen mások, mint a mienké. Azonban meglepődtem teljesen. Ugyanis Nem vágott vissza és néhány ütést még be is kapott. Egyértelműen tudtam, hogy Miminek jelenleg ehhez kurvára semmi kedve sem volt és nem hozta a formáját. A Hadnagy azonnal le is állította az egészet és felküldte őket, majd lehívott engem meg Naokit.

Kicsit izgultam, de még sem mutattam ki. Egyszerűen csak felkaptam trikóm (hogy azért, ha Naoki esetleg karmolgatna, akkor ne a testem sérüljön már) és lesasszéztam a lépcsőn, majd megvártam, amíg Naoki ráérősen lesétál és kecsesen, enyhe nőies tartással meg áll velem szemben. Mi nem vettük fel a harci pózt, csak megvártuk, amíg a hadnagy szól. Miután megtette, nem történt semmi.

– Na, mi lesz már? – Kérdezte Naoki, széttárva a kezeit.

– Hát gyere rám! – Vigyorodtam el szélesen.

– Miért pont én?

– Mert én lusta vagyok. – Adtam az ésszerű választ. Kínosan felnevetett és kicsit megrázta egyik mutató ujját.

– Ne akard, hogy én menjek! Rosszul jársz.

– Állok elébe! – Nyaltam körbe a szám szélét, kihívóan.

– Jól van Dorie! – Sóhajtott elismerően. – Te akartad! – Figyelmeztetett, aztán elkezdett felém szaladni, én pedig rákészültem és az összes mozdulatára összpontosítottam. Aztán hirtelen lendítette az öklét, amit direktbe bekaptam és hátratántorodtam (azért meglepően erőseket tud ütni a csontos kezével). Engedtem neki még egy ütést, hogy elég közel kerüljön hozzám, majd a következő ütésénél elkaptam a kezét. Meglepődött, de ekkor a lábát lendítette, így még mielőtt megrúghatott volna, oldalra rántottam és kigáncsoltam. A földre seggelt, de mikor elengedhettem volna, ő bele kapaszkodott a kezembe a körmével és lerántott magára. A lábaival a derekamra kapaszkodott, leszorított. Aztán az egyik kezével felhúzta a trikóm anyagát a nyakamig, majd a másikkal alányúlva, megragadta és egész egyszerűen úgy lefogott, hogy moccantani sem tudtam a karjaimat. Csak ide-oda kapálóztam velük, mint egy figyatékos. Törtem az agyam, hogy most mi legyen, végül egy nagy lendületet vetettem és gurultam vele egyet, mire ő fölém került. Látszott rajta, hogy erre nem számított, de még mindig satuban tartott. Végül megemeltem a törzsemet és a hátamat erősen a földhöz csaptam vagy kétszer (a kezei miatt, hogy fájjon neki), mire elengedett. Így most kb. lovaglópózban volt a derekamon és lendítve az ökleit, megpróbált bemosni nekem, de elkaptam őket, aztán lerúgtam magamról. Már mentem volna rá, amikor a Hadnagy közbe szólt, hogy álljunk le. Le is álltunk. Pedig épp kezdtünk belejönni.

– Mindenki, ide hozzám! – Szólt fel a többieknek is, mire azok ott fent egyből szedték is magukat és lerobogtak. Naokival lepacsiztunk egymással, aztán ezek megálltak mellettünk és vártuk a kritikát.

– Narou és Rayne. – Kezdte az elsőkkel. – Egyikőtök ütése sem célszerű. Rayne, te nem koncentrálsz eléggé, Narou, te pedig túlságosan is dühből támadsz. Ugye tudod, hogy a düh nem sokat segít? – Nézte le a Silverman gyereket, amaz pedig csak megforgatta a szemeit.

– Hogyne, Levente-bro. – Legyintett, mire kapott egy igazi szúrós, sátáni pillantást, de szerencsére most nem húzta a Hadnagy azzal az időt, hogy fekvőtámaszokat csináltatott volna vele. Továbbhaladt.

– Nero. – Szólt a kis kedvencéhez, aki egyből megfeszült. – Jók a lépéseid, de, ha lefognak, valahogy muszáj kiszabadulnod. Az életed is függhet tőle és nem is igazán próbálkoztál. Kétségbeestél, hogy satuba fogtak. Nem szabad. Gondolkozni kell. – Mutatott a saját fejére a Hadnagy ridegen, jelezve ezzel, hogy Nerucikánk használja az eszét (ha már egyszer mindenbe bele szól).

– Mimi. – Nézett megrovón a Buksira. – Ne hagyd, hogy az érzelmeid előtérbe kerüljenek! Ha nem tudod őket félre tenni… akkor nem tudod magadat sem megvédeni. Vagy akár mást. Tudom, hogy most aggódsz, de ennek jelenleg nincs itt az ideje. Nem véletlenül akarom ezt veletek ma gyakoroltatni! – Szidta meg egy kicsit, mire Buksi csak lehajtott fejjel remegett. Talán az idegtől… – A többieknek viszont jók a technikájuk és a mozdulataik. – Kaptuk meg mi (Sasuke, Stef, Nao és én) ezt a „dicséretet”. – Veletek viszont most gyakorolni fogok. – Nézett a „vesztesekre”, így mi, a „győztesek” felvonultunk a lépcsőn, a lelátóra, hogy lássuk a műsort.

Elsőnek Narou ment a Hadnagy ellen.

– Narou. Ha nem tudsz megütni, akkor száz fekvőt kell csinálnod és kétszáz kört kell futnod a kastély körül. Valamint nem kapsz vacsorát. – Kezdte az osztagvezetőnk Narou feldühítését, aki sajnos nem látta át Rivaille Hadnagy célját és egyből kapott a csalira. Rögtön kiabálni kezdett, szinte már látható volt majdnem, ahogyan forr az agyvize. Neki rontott a Hadnagynak, aki simán egy-két lendítéssel félre baszta a csávót az útból. Elkerekedett szemekkel néztem. Végre egy kis izgalom!

Narou néhány jól bekapott rúgás és ütés után, kutyapózban támaszkodott a földön és felköpött egy kis vért. Naoki mellettem remegett, mint a nyárfalevél, láttam a tekintetén, hogy most szívesen nekimenne a Hadnagynak.

– Mondtam, hogy ne irányítson a düh! Higgadj le! – Lépett mellé a Hadnagy. Narou szenvedve köhögött, aztán a Hadnagy ismét lendítette a lábát, ám Narou azt a levegőben elkapta. Félre lökte, felugrott és bemosott egyet az osztagvezetőnknek!! A szám elé kaptam, de nem csak én. Szinte mindenki. Még a Buksi is felocsúdott egy pillanatra (ő csak elkerekedett szemekkel nézte a jelenetet).

Rivaille Hadnagy hátra tántorodott, az arcát tapogatva.

– Ez így jó lesz. – Engedte el végül az állát. – Bár legyengültél, így nem ütöttél túl nagyot, de legalább sikerült elnyomnod azt a forró fejedet. – Oktatta ki még Narout, aki a térdén támaszkodva lihegett és remegett.

A következő páciens Mimi volt. Rivaille először azt mondogatta neki, hogy felejtse el most a bátyját és próbáljon meg olyan sérülést okozni rajta, hogy vérezzen. Először Mimike csak a fejét rázta, de a Hadnagyunk nem hagyta annyiban és ő esett neki. Miminek először nehezen ment elkerülnie az ütéseket, néhányat bekapott (Nero itt többször felkiáltotta a nevét, amikor a vörös hajú lány a földre esett és a szenvedő hüppögését lehetett hallani). Rivaille továbbra is mondogatta Miminek azt az egy mondatot, nem hagyva a lányt lenyugodni. Végül odáig eljutott az egész, hogy Buksi egy morgásszerű ordítást hallatott, majd egész egyszerűen beleharapott a hadnagy bal alkarjába! És az osztagvezető hiába rázta, nem bírta levakarni magáról, csak úgy ráakaszkodott, mint egy pióca. Egészen addig, míg el nem engedte (ekkor vér fröccsent mindenfelé), aztán felugorva megfejelte a Hadnagyot és még lökött is rajta. Az osztagvezetőnk tett néhány lépést hátra, majd összehúzott, hunyorgó szemekkel meredt a vérző karjára és a lihegő, száját törölgető Buksira. Elképedve néztem. Hát ez az a Mimi, akire én számítottam! Még Narou is elismerően beszélt az öccséről róla (jha, mert ők közben végig kipletykáltak mindenkit).

Őutána Rayne következett, akinek ehhez még inkább nem volt semmi kedve sem. De a Hadnagy nem hagyott neki válaszlehetőséget, egész egyszerűen behúzott neki egyet. Aztán a földre küldte és rátaposott az orosz fejére!

– Nem érhetsz fel hozzám! – Közölte vele a Hadnagy. Rayne arcát ugyan nem láttam, de biztosan nem épp kedvesen nézhetett fel Rivaillera.  És legnagyobb meglepetésemre, amikor Rivaille lelépett a fejéről, Rayne felállt és egészegyszerűen kisétált a teremből. Megsértődött. Ez egyértelmű volt. Sasuke utána akart eredni rögvest, ám a Hadnagy megparancsolta neki, hogy ott maradjon a helyén. Rövid szócsata keletkezett kettejük között, de végül az osztagvezető nyert. Aztán ahogyan abba hagyták, Rayne visszatért egy vödörrel a kezében, amiben víz volt. Egyszerűen odasétált a Hadnagyhoz, aki szerintem már sejtette, mi vár rá, de még sem állt odébb. Rayne egyszerűen leöntötte a Hadnagyot a vödör vízzel. Itt, ha lehet, még inkább tátva maradt a szánk.

– Óóó, ne már, ezt én akartam egyszer megtenni vele! – Csettintettem magam előtt, amolyan „A fenébe!” stílusban, miután felocsúdtam. Bár mondjuk így voltak kvittek. De a Hadnagy miért nem szól neki ezért és miért hagyta? Raynénak ez, hogy jutott az eszébe? Eskü megáll az ész…

– Most tuti kinyírja… Istenem, végezni fog vele, tuti! – Hebegett Sasuke suttogva.

A Hadnagy (miután szívdöglesztően kirázta a vizes haját az arcából… ilyet én is tudok, szóval benézte, ez nekem is jól áll), felvette az alapállást, ahogyan Rayne is. Ezután az orosz simán betudott küldeni párat a Hadnagynak. És a bunyó végén KEZET FOGOTT VELE! Mármint a Hadnagy Raynéval!! Ezen még az orosz is nagyokat nézett, de végül a mancsába csapott.

Mindannyian hangos füttyögésbe kezdtünk bele, meg tapsolásba, amikor az orosz feljött a lépcsőn. Végezetül már csak Nerucika volt hátra. Valamiért Narou és Naoki egymást lökdösték vihogva és nagyon szerettem volna tudni, hogy miért…

Mikor leért, a Hadnagy megkérte, hogy fordítson neki hátat. A szöszi meg is tette, aztán a Hadnagy előrenyúlva megragadta hirtelen Nero karját és hátrarántva azt, felszorította a lapockájához, úgy, ahogyan az a Sasukével való bunyójánál is volt. A csaj hangosan felnyögött a fájdalomtól, mert azért szerintem a Hadnagy (még így is vérző szájjal meg karral, meg pár bekapott gyomrossal és combossal) elég erős lehetett.

– Most pedig addig így maradsz, amíg ki nem szabadítod magad! – Jelentette ki az osztagvezető és kíváncsian vártam, hogy hogy oldaná meg.

­– Én tökön rúgnám. – Jött a válasz a karba tett kezekkel álló Raynétól halkan, miközben azt néztük, ahogyan a szöszi ott szerencsétlenkedik és minden kis idő elteltével a Hadnagy egyre jobban feljebb tolja a karját. Baszottul fájhat.

– Fúú, én is! – Bólogatott hevesen Sasuke.

– És, ha eltöri a karját? – Kérdezte aggódva Mimi, aki kicsit fellélegzett a kis csatja után. Talán kiadta a dühét.

– Csak nem… – Sóhajtott Stef, idegesen beharapva az alsó ajkát.

Nem tudom, meddig szenvedett ott Nero, mikor a Hadnagy ismét tolt a karján. Akkor már hangosan felordított a lány és hirtelen dühös grimaszba fordult arccal előre tolta a saját csípőjét, majd egy nagy lendülettel hátravágta a fenekét, ezzel is ágyékon találva a Hadnagyot, aki közben hátra lépett. Nero a szabad könyökét lendítve bordán küldte az osztagvezetőnket, mire lazult a szorításban, és amint Nero kitudta szabadítani a karját, ellépett tőle. A fájós végtagját fogva lihegett, a Hadnagy pedig biccentett neki.

Mindannyiunkat jól megdolgoztatott ezalatt a pár óra alatt. Szomjasan, izzadtan és mindenekelőtt éhesen sorakoztunk előtte.

– Erre azért volt szükség, mert tudni akartam, hogy elég felkészültek és edzettek vagytok-e ilyen téren is. – Mondta, előttünk állva, miközben a magával hozott fáslijával betekerte a karját, amin Mimi fogsora díszelgett, elég mélyen. – Nem tudom, mi fog történni holnap. De, ha arra kerülne a sor, hogy ti fejvesztve meg akartok engem védeni… akkor ne maradjatok alul.

Egymásra néztünk döbbenten. Ennyire gondol ránk?

– Most pedig menjetek. Biztos éhesek vagytok már… kimaradt az ebéd. – Biccentett az ajtó felé. Nem is kellett kétszer mondania, azonnal megeredtünk.

– Hadnagy, ön nem jön? – Kérdezte Nero, aki utolsónak haladt a sorunkban. Megálltam én is, akárcsak az előttem haladó Naoki és a mellettem siető Mimi is.

– Most nem tartok veletek. – Fordult el a Hadnagy. Nero már nyitotta volna a száját, de Mimi megfogta a kezét.

– Menjünk Nero. Most szerintem egyedül akar lenni… – Suttogta oda barátosnőjének, aki keserűen bólintott, majd együtt igyekeztünk tovább az ebédlőbe, farkaséhesen.

Nero

       Ott álltunk mindannyian, az első sorban, a többi Felderítős katona társaságában. Kintről a vihar és az eső zajai szűrődtek be. Egyedül Narou és Naoki susmusorogtak a sor végén, meg néha-néha Dorian váltott pár szót velük, illetve Stefannal. De én, Mimi, Rayne és Sasuke csendben ácsorogtunk, komoran és idegesen. Az óra éppen fél tízet ütött. Hatalmas gyomorgörcs volt bennem és gumó ült a torkomon. Velünk szembe szokásosan a Hadirendőrség emberei meresztették ránk ellenszenves tekintetüket. Nem is igazán figyeltem rájuk, csak az ajtót szuggeráltam. Ez a várakozás minden idegeimet megöli… de nem csak az enyémeimet. Mimi még nálam is jobban ki volt. Nem aludt az éjjel semmit. Sírt, csapkodott, a haját tépte és nagyon-nagyon félt. Félt, hogy mi lesz a bátyjával. Én pedig aggódtam a Hadnagyért. Nem akarom, hogy elszakítsanak tőle minket…

Hirtelen nyikordult a nagy, kétszárnyas faajtó és végre beléptek, puskával felszerelt és ellenszenves, durva fickók kíséretével. Felkaptuk egy emberként a fejeinket, miközben néztük, ahogyan Joshua Phanthomive Kapitány és Rivaille Ackerman Hadnagy belépnek. Mindketten a hozzájuk tartozó egység címerével ellátott mellényeik nélkül. Nem voltak megbilincselve, de azt hiszem épp elég bilincs volt nekik ennyi ember előtt megállni és vallatva lenni.

Velük egy időben nyitódott egy másik ajtó, ahonnan a három nagy egység főfrontembere lépett ki és foglalta el helyét a bíró székben. Mellette, lejjebb, egy írnok ült, készen a jegyzetelésre.

– A tárgyalást megkezdem Joshua Cecil Phanthomive Kapitány, a Katonai Rendőrség tizenkettedik osztagának frontembere, és Rivaille Ackerman Hadnagy, a Felderítő Egység különleges elit végrehajtóegységének vezetője ügyében. – Hangzott fel az öregúr, majd teljes csönd telepedett a teremre. Mindenki várt a következő lépést. Az öreg szúrós tekintete a két vádlotton cikázott, miközben a rácsos ablakon át beszűrődő villámfénye megcsillant szemüvegén. A mennydörgés hangos zöreje szó szerint megrezegtette a lábunk alatt a földet. Végül az öreg tekintete kissé meglágyult.

– Mi történik itt? – Kérdezte értetlenül. – Olvasom a jelentéseket, a vádakat és ledöbbenten állok a tények előtt. Azért kerestek föl engem a fejesek és a feletteseitek, hogy elomdják, hátba szúrtátok az emberiséget és a Királyt? Hogy elárultátok Egységeiteket? Mégis hogyan fajultak ez idáig a dolgok? – Kérdések sorait hallgatás követte, aztán gondterhelten felsóhajtott. – Kezdjük talán Phanthomive Kapitány ügyével.

– Uram! – Tette fel kezét az egyik tag a Katonaisok közül. Nile Dok volt az. – Mindez az óriás kölyök miatt történt. – Mutatott egyenesen Sasura, aki közvetlen Mimi mellett állt. Szegénynek így is herótja volt már ettől a helytől, eleve kényelmetlenül és idegesen érezte magát az őt figyelő, gonosz szempárok és emlékek miatt, erre most megint vádaskodnak ellene.

– Az a kölyök az én személyes védelmemet élvezi, Nile. – Mosolyodott el kedvesen az öreg, ám azonban a főparancsnok továbbra is belemagyarázott, mire az öregúr arckifejezése is elkomorult.

– Tudom, hogy mostanra már igen. De ezelőtt nem. A bajok előzménye pedig továbbra is innen ered. Ugyanis az emberem miatta fordult ellenem. – Nézett szúrósan Joshuára, Mimi pedig ökölbe szorított kezekkel prüszkölni kezdett mellettem, az orrán keresztül. Aggódva néztem rá és óvatosan megfogtam a vállát, de nem nyugodott le.

– Tévedsz! – Harsogott fel Joshua.

– Nem kérdeztelek!! – Kiabálta le Nile Dok egyből.

– Nile!! – Szólt rá a bíró élesen, mire az említett idegesen lesütött szemekkel kussba maradt. – Miért téved, Kapitány? – Kérdezte Joshuát, aki először meglepődött, hogy felszólítják, aztán egyenesen átnézett Rivaille fölött, a mellettem álló Mimire. Ahogyan a tekintetük találkozott, Mimi remegése és prüszkölése abba maradt. Lazított az izmain és elengedte a kezét.

– Azért, mert… – Kezdte Mimi bátyja kissé halkan. – Nos azért.. – Nézte még egy darabig a húgát, majd elszántan a bírája felé fordult. – Mert rossz ember voltam. Kiskoromban, a falakon kívül nevelkedtem. Sokszor láttam a Felderítőket és a Helyőrségi katonákat. Rengeteget hallottam a Katonai Rendőrségről is. És, amikor a nagybácsikám meghalt, már csak a húgom maradt nekem. Mindenáron biztonságban akartam őt tudni. Nem akartam soha, hogy az óriások közelébe kerüljön. Ezért, amikor kadét lettem, megeskettem vele, hogy majd, amikor ő is az lesz, nyújtsa a legjobbat, hogy az első tíz között végezze. Megígérte nekem, akárcsak én is neki. Megfogadta, hogy velem tart, a Shina falán belülre, hogy messze lehessünk azoktól a szörnyektől. Egyre jobban eltökélt lettem. Kiemelkedő ember akartam lenni a Hadirendőrségnél, hogy mindenem meglegyen a jó léthez. Az első helyen végeztem a csoportomban. Egyenesen Nile Dok Parancsnok keze alatt dolgozhattam. Bár gyáva módon a Belső fal mögé menekültem, mégis büszkeség volt ezt az egyenruhát hordani. És, mikor megkaptam a saját osztagomat, tényleg el is értem, hogy érek valamit. De soha nem voltam egész… – Halkult el a mondandója végén, amit esküszöm, számomra volt érdekes hallani. Még a fejét is lehajtotta. Rivaille pedig csak mozdulatlanul állt mellette, előre meredve

– Ne hallgassa meg, ez csak üres fecsegés, az ön lelkére próbál hatni a szánalmas múltjával és belső érzelmeivel! – Horkantott fel egy Katonais tag a túloldalról. Szikrákat szóró szemekkel néztünk rá, akárcsak a bíró is, aki rögvest kiküldette a tagot a teremből.

– Elnézést, hogy félbe kellett szakítanunk. – Nézett a bíró Joshuára. – Minden érvedre és indokodra kíváncsi vagyok. Folytasd, kérlek.

– A húgom nem jött el. – Emelte fel a fejét Joshua, határozottan ott folytatva a sztoriját, ahol abbahagyta. – Évek teltek el. Megtudtam, hogy bár az elsők között végezte, Rivaille Hadnagy keze alatt akart dolgozni, a Felderítő Egységnél. Fortyogtam. Dühöngtem. Reméltem, hogy egy nap ő is az osztagomban lehet és velem lehet, biztonságban. De nem így lett. És én mindent el akartam követni annak érdekében, hogy áthelyezzék hozzám. Segédkeztem Sasuke Matsuko elfogadtatásában, segédkeztem abban is, hogy Rivaille Hadnagy és az ő osztagának rosszhírét keltsem, valamint hamis papírokkal próbáltam meg elérni, hogy hozzám kerüljön a húgom. De mindezzel csak annyit értem el, hogy ő eltávolodott tőlem, valamint az osztagomat is lenézték, amiért rosszdolgokat tettek… pedig csak engem követtek. És, mikor legutóbb a Matsuko fiút elfogták, be akartam bizonyítani, hogy én igazából nem akartam soha szándékosan rosszat, egyedül csak vele akartam lenni és ezért bármit megtenni. Ezért segédkeztem a Felderítő Egység elit osztagának Sasuke Matsuko kiszabadításában. Valóban félre vezettem a Hadirendőrséget, kijátszottam és magam ellen fordítottam őket. Elveszítem talán a rangomat és az osztagomat, amire annyira vágytam, de cserébe visszanyertem a kishúgom bizalmát és nőttem a szemében. És csak ez számít! – Emelte meg a végégre a hangját. Annyira meghatódtam, hogy azt vettem észre, egy könnycsepp gördül végig az arcomon. Mellettem azonban Mimi egy keserű mosollyal rendesen felzokogott. Mindenki felé kapta a fejét, miközben a szemeit törölgette.

– Szeretlek Joshy! – Hangzott fel Mimi hirtelen, szipogva és kétségbeesetten, miközben a szája elé kapta a kezét. Joshua meleg mosollyal biccentett neki, aztán az ítéletére vártan, visszafordult a bírája felé.

– Az életedet mindenképpen meghagyom. – Mormolta az öregúr. – Hiszen egy ilyen rút és ellenséges világban mindig is nagyon szép dolog azt látnom, hogy emberek ennyire kitartanak egymásért. És képesek szeretni és erre időt, energiát fordítani… annak ellenére, hogy már bizony egyik Fal mögött sem biztonságos.

– De, Uram! – Szólalt fel Nile, azonban le lett intve.

– A Hadirendőrségtől azonban távoznod kell. Valóban a Feletteseid ellen fordultál és mivel akkor még Sasuke Matsuko védtelen volt a törvények elől, ezért a Király ellen szegültél. Áthelyezésedről a következő ügy után döntök. Rivaille Hadnagy! – Tért is át egyből a minket jobban érintő esetre, miközben rendezte papírjait. A szívem a torkomban dobogott. – Az okát már tudom, hogyan sikerült feltűnésmentesen beszivárognotok az osztagoddal a Shina mögé, valamint érkezésetek miértjét is ismerem már. De az még számomra is felfoghatatlan és dühítő, hogy ti, mint a Felderítő Egység különleges, elit végrehajtóegysége, harc nélkül elmenekültetek. Kérdem én, az egész ledöbbent katonaság és emberiség nevében, hogy miért?

Lesütöttem a szemeimet. Kénytelen elmondani azt, amit nekem. Még, ha csupán badarság is. De el kell mondania! Hiszen ez az igazság. De tudhattam volna, hogy nem egy álomra fogja fogni az egészet.

– Mert így láttam jónak. – Mondta ezt a Hadnagy, én pedig ideges lettem.

– Tch. – Hangzott fel az orra alatt Erwin Parancsnok, aki mellettem állt. Felnézve rá, dühösen húzta össze a szemöldökeit.

– Így láttad jónak? ÍGY LÁTTAD JÓNAK?! EMBEREK HALTAK MEG!! – Ordított fel egy Hadirendőrséges, aki egyik pillanatról a másikra, önkívületi állapotba került. A Hadnagy azonban nem is fordította felé a tekintetét.

– Rivaille, itt most nem mész sokra a tömör válaszaiddal. Komoly válaszokat várnak társaid. – Szólalt fel a bíra.

– Ők nem a társaim. – Biccentett Riv a Katonaisok felé.

– Én azonban szeretném tudni elmenekülésed okát, hogy kiróhassam a büntetésed.

– Egy feltétellel elmondom.

Bár ez sem a bírónak, sem a Katonai rendőrségnek nem tetszett (még Erwin is motyogott valamit az orra alatt), még is belement az öregúr.

– Hallgatlak.

Kis hallgatás után Rivaille Hadnagy olyat mondott, hogy az osztagunk mindenegyes tagjának tátva maradt a szája. Már majdnem a padlót súrolták az állaink.

– Ha Joshua Phanthomivet áthelyezik az elit osztagomba.